Part 11

– De Archangelszk rosszabb! Higyje el ön, hogy Archangelszk a legfélelmesebb garnison minden katonatisztre nézve, a kit büntetésből a távolba relegálnak. Tíz év múlva ő rá sem fognak ismerni az asszonyok; visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.

A koponya ráhagyta hát, hogy legyen úgy: «typis admittitur».

S azzal visszament az elfogadó-terembe a franczia piktort boszantani. A biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a művészt ott a magasban.

– Megtiltom önnek, hogy ő felsége a czár lábai elé odafesse a halált! Ennek ominosus jelentése volna azon a képen.

A piktor pedig csak azért is az ő arczképét rajzolta oda halálnak.

A CZÁR MOSOLYGOTT!

Puskin csak akkor kezdett el utána gondolni annak, hogy mit tett, mikor már szállására visszaért; semmi kétsége sem volt az iránt, hogy az súlyos következményekkel járó tett volt. Egy olyan embernek, a kinek csak most kegyelmeztek meg félig-meddig, hogy visszatérhessen besszarabiai számüzetéséből, a hova heves feje juttatá, ez utóbbi jelenet után a szentséges szent censorral nem lehet egyebet várni, mint hogy megint elküldik majd valami Volga-melléki favárba, vagy a kirgiz puszták őrzésére s aztán ott felejtik.

Nem is késett minden ismerőse számára borítékba rakni a látogató-jegyeket, e végzetes három betűvel: p. p. c. (pour prendre congé), a Zeneidához küldendő névjegyre tisztán kiírta «pour jamais» (örökre). Akkor már nem érne erre rá, mikor a parancsot megkapta az indulásra.

A városban természetesen híre futamodott rögtön a merényletének, az ilyen rossz hir terjed, mint a futó-tűz. Csak egy ember akadt, a ki a hír hallatára odasietett látogatására: Jakuskin.

– No bajtárs, most már te is megismerkedel majd a Kaukazussal. Jól tennéd, ha most hevenyében lefestetnéd magadat, hogy majd ha egyszer tíz esztendő mulva te is visszakerülsz, mint én, megláthasd, hogy milyen voltál hajdan?

– Készen vagyok mindenre, szólt Puskin, épen azt a levelet pecsételve le, melyben Severin nyomdásznak visszaküldi a kétszáz rubelét, miután a költeményére nem nyerhette meg a censori jóváhagyást. Hanem egy dolgot nem tudok magamnak kimagyarázni. Épen most kaptam a főudvarmestertől egy meghivó-jegyet a ma esteli udvari hangversenyre a téli palotában. Mit tesz ez?

– Azt teszi, bajtárs, hogy a kivégeztetést még raffineriával is súlyosítják. Épen így tettek velem is. Mikor azt a nyomorultat kihivtam, az nap estére meghivót kaptam az udvari tánczestére. Mikor aztán a czár cerclet tartott, az udvarmester engem is odaállított a megszólítandók sorába. Én még olyan zöld voltam, hogy kezdtem kevély lenni a nagy kitüntetésre.

Egyszer aztán rám került a sor. A nagy ember ott állt előttem, egész colosszalis magasságát éreztetve velem. Szembe nézett azokkal a tengerhideg szemeivel. Arcza úgy nem változott, mint egy holdvilágbeli tájkép. Azt kérdezé tőlem:

– Ön nincsen megelégedve az ezredesével? S aztán elfogultságomat válasznak véve, folytatá: Majd gondoskodni fogunk róla, hogy a kellemetlen surlódásnak elejét vegyük. Én még valamit rebegtem, a mi a köszönethez volt hasonló. Nem volt elég eszem észrevenni, hogy ez csak egy kikeresett megaláztatás volt reám nézve. Hogy mindenki tudta már, a ki körülöttem állt, hogy hová leszek száműzve s csak a szégyenpadra kiállítás végett jutottam ehhez a kitüntetéshez. Ejh, ha én ezt ekkor tudtam volna! Ha az a szerencse még egyszer megtörténnék velem! Hogy én… Eh! Ostoba beszéd… Kétszer nem ismétli ugyanazt a sors… Hanem ha én neked kölcsön adhatnám azt az én keserű szivemet, az én tapasztalásomat s az én elhatározottságomat, abban a pillanatban, a mikor ott fogsz állni «ő» vele szemközt; elkülönítve mindenkitől, minden szem rajtad, de minden kéz távol tőled, senki a közelben, csak egy dæmon! A Casca dæmona! De mit beszélek én te neked? Te is csak Epimetheus vagy, a kinek akkor jön meg az esze, a mikor már az alkalom elfutott. Csak hagyd te magadat elhurczoltatni Tunguziába. Köszöntetem a marmotákat! Szorítsunk kezet. Most már kollégák vagyunk.

– Eh! Kétszer nem ismétli magát a sors. Hátha nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik? mondá Puskin, könnyű vért szinlelve. Hanem a tövis benne maradt a lelkében Jakuskin szavai után. Mire való volt ma ez a meghivás?

Eleget kellett neki tenni. Este az ő szánkója is ott volt a hosszú kigyóvonalban, melyet a meghivottak járművei képeztek a téli palota előtt.

A vendégek száma több volt kétezernél. A főváros szine-java együtt. A téli palota versenyezni indult a Tuilleriesvel; ugyanaz a fény, pompa, még ugyanaz a társalgási nyelv is; a szokások, a bókolás, az udvariasság, még a bon-mot-k is a párisi magas köröktől elsajátítva. A divatból minden ki van küszöbölve már, a mi a nemzeti sajátságokra emlékeztetne. A hölgyek nem hordják már a hajdani prémes kaftánkákat, a bogláros öveket, azzal a különczködéssel is felhagytak, hogy a zsebóráikat a hajdíszükről lógassák alá, a legújabb párisi divat uralkodik a hölgyvilágnál, csipkéivel és művirágaival. A férfiak pedig egyenruhát viselnek. Az átalános divat alól csak a czárnő tesz kivételt, ki most is azt a pávafarkalakban szétterülő sugárküllős fejdíszt viseli, mely magas termetét még jobban emeli s arczának fenséget kölcsönöz. A czár pedig polgári fekete öltönyt hord, minden rendszalag nélkül.

Puskinnak, bármilyen későn érkezett is a czifra hangyaboly közé, nem kerülhette ki a figyelmét, hogy minő változáson ment át tegnap óta a társaság hangulata az ő irányában. Nem akarják meglátni. Főrangú tisztek, előljárói észre sem vették s nem viszonzák üdvözletét; jó barátok, fegyvertársak, a kik felé közelít, egyszerre találnak valami okot a mellettük álló szomszéddal beszédet kezdeni, hogy ne legyenek kénytelenek vele szóba állani; szép hölgyek, a kik még tegnap páholyaikban fecsegtek vele, mikor megpillantják, hirtelen kinyitják a legyezőiket arczuk előtt, nagyon melegük van. Csak egy úrhölgy méltatja figyelmére. Az a selyemtől suhogó delnő, a ki Ghedimin herczeg karján lép be a terembe, a bájos Corinthia herczegnő; a kiről azt mondják, hogy Ghedimin herczegnek a felesége. Az végig nézi kegyetlen hideg tekintettel az ifjut, kit jól ismer, kinek tréfáin annyiszor kaczagott s kinek üdvözlő bókjára ezúttal nincs egyéb válasza egy megvető ajkpittyesztésnél. A fiatal ember aztán azzal áll boszut, hogy elfordulva a herczegnőtől, merész szomorúsággal tekint a herczegnőt kisérő leányra. Az a Gruzi királyleány, Bethsába. A tolongás miatt pár perczig fel vannak tartóztatva s Puskin ezalatt észreveszi, hogy a szép királyleány arcza mélyen elpirul szemeinek égető sugarától.

Mondhatná neki: «soh se pirulj miattam rózsaszálam! holnap én már odamegyek, a hol apáid hamvadoznak!»

A herczegi párt Arakcsejeff jő elfogadni, s ő vezeti a hölgyeket az estradeig, a hol a művészek fognak szerepelni, s a hol a legelőkelőbb vendégek számára vannak fentartva a karszékek. Ghedimin herczeg elvegyül a fényes egyenruhás alakok között.

A férfiak számára nincsenek ülőhelyek.

A hangversenyt a czár énekkara nyitja meg Beethoven egy sonatájával, a mit a czár némán, mozdulatlanul hallgat végig, a czárnő széktámlájára dőlve, s valamennyi ember feje fölött elnézve a semmiségbe. Csak akkor kezd megelevenülni, mikor a hárfaművész előlép. Annak feléje siet, karon fogja, a hangjegytámlányát maga igazítja neki a helyére, s minthogy az ülése nagyon alacsony, hoz neki egy vánkost, a mivel azt kipótolja. Elfeledi, hogy ő a minden oroszok czárja.

A művész remekel. Megfelel világhirű voltának. Tapsolni a czár hangversenyein nem szokás; de az az átalános suttogása az elragadtatásnak, mely az egész sokaságon, mintegy tündér-sóhajokból eredő zivatar végigzeng, a tapsoknál is jutalmazóbb siker.

A hárfa után következik Ilmerinen Zeneida kisasszony.

Azt mondja róla mindenki, hogy soha elragadóbban nem énekelte azt a hattyú-dalt, mint most, s a milyen igazi gyémántok ragyogtak a hajában, ép olyan igazi könyek tündököltek a szemeiben.

A czár keze önkénytelenül verte az ütenyt az ének alatt.

Szép is volt a leány ez estén: a szokottnál is szebb. Ruhája tavaszvirágokkal díszítve. Arcza az átszellemülés maga. Lehetetlen, hogy ez mind csak színjáték!

Három szempár égett rajta leghivebben.

Az egyik Corinthia herczegnőé. Tele gyülölettel, megvetéssel: keresve a nyitját e bűbájos arcznak, melyen keresztül annak valójába lehetne kerülni; keresve rajta egy csalfa, egy áruló vonást, mely kiejti a fölvett szerepből s dühöngve érzé, hogy nem találja meg azt.

A másik szempár Bethsábáé. A nagy fekete szemek kerekre felnyilva bámulnak ez alakra, mintha kérdenék. «hát ilyen az ördög?» Akkor ugyan kell tőle őrizkedni, mert nagyon szép.

A harmadik szempár Puskiné.

Azt érzi, hogy lelkének jobbik fele ott van feloldva e leánynak szellemében. S e pillanatban végtelen keserűség lepi meg mindazok ellenében, a kik őt ennek a közeléből száműzni készülnek. Érzi, hogy Zeneidával együtt elvész lelkéből minden, a mi nemes, s csak a rossz indulatok mennek útra vele. Máris azoké a vezetés. Kezd emlékezni Jakuskin szavaira: «ha én kölcsön adhatnám neked azt a dæmont, Casca dæmonát, mikor ott fogsz állani a szégyenpadon,« »vele szemközt!»

Ekkor valaki a vállát érinti csendesen. Hátra tekint. A főudvarmestert látja. Az nem szól neki egy szót sem, hanem tovább sikamlik a férfi csoport között.

Puskin tudja már, hogy mire való ez a vállra tett érintés. Ez tudatja, hogy az illető tartsa magát a terem közepe táján, majd ha vége lesz a hangversenynek; ő is azon választottak közé tartozik, a kiket a czár meg akar szólítani. A hogy Jakuskin megjósolta.

Szilajul vágtatott a vér erein keresztül. Ebből a komédiából még tragœdia lehet!

Corinthia herczegnő a háta mögött álló Arakcsejeffhez fordult:

– Ma rendkívüli jó hangulatban van Ilmerinen kisasszony.

– Gondoskodtam róla, hogy elrontsam a jó hangulatát. Egy olyan csapást mértem a szivére, a mi el fogja venni a kedvét a cselszövényektől. A kisasszony ideálját, Puskin urat, elfogják küldeni Archangelszkbe.

– S hiszi ön, hogy akkor az a leány utána szökik, s itt hagyja Szent-Pétervárt?

– Vagy azt teszi, vagy még annál is nagyobb bolondot, de kénytelen lesz magát leálarczozni.

A czár bókokat mondott Zeneidának s azzal megkezdte a körtársalgást a férfiak közt; míg a czárnő a hölgyeket hivatta oda magához, a kikkel beszélni akart.

A czár a nagykövetekkel kezdé el a beszélgetést, aztán Miloradovicscsal váltott nehány szót, s akkor egy nagy ugrást téve a rangfokozatok között, széttekintett s a mint meglátta Puskint, intett neki a kezével, hogy lépjen eléje.

Mindenki visszahuzódott kettőjüktől tiszteletteljes távolba. Egy czár és egy bűnös. Mindakettő igényli a távolmaradást. De minden szem őket tartá fogva.

Puskin e válságos pillanatban csodamódon egyszerre nyugodtnak érzé magát. Oly hidegvérrel állt a czár előtt, mintha a legközönségesebb emberrel állna szemközt.

– Hát te nem vagy megelégedve a censoroddal? kérdé a czár.

Épen az a kérdés, a mit Jakuskinhoz intézett.

De Puskinnak védszelleme volt: muzsája, a ki nem hagyta némának, elfogultnak maradni.

– Sire. A hogy az ember a betegségével szokott megelégedve lenni.

– Ne haragudjál rá. Ő jóakaratú ember; de kissé ódon fogalmú. Nem tehet róla. Én olvastam a költeményedet. Nagyon szép. A censor ki akart belőle törülni valamit, s te azt nem engedted?

– Nem, sire.

– És nem is akarod engedni?

– Nem, sire.

– Jól teszed. Az a legjobb része a költeményednek. De már most hát mit csináljunk vele? Én a censor ellenére nem tehetek, mert ha én megengedem azt, a mit ő megtiltott, akkor az egész intézményt felforgatom vele: arra pedig szükség van. Mit gondolsz?

– Visszaveszem a költeményemet s elégetem, sire.

– Nem úgy lesz. Én azt gondoltam, hogy kiküldjük Lipcsébe, ott nyomatjuk ki, s úgy hozatjuk be.

– De hát a határvámőrség, sire? szólt bele Puskin.

A czár elmosolyodott ez ötletre… Több történt… Nevetett.

Hangosan elnevette magát.

– No majd az én holmiaim közé csomagoltatjuk: azok nem kerülnek vizsgálat alá s úgy hozatjuk be.

Puskin reszketett minden tagjában, mint egy vizsgát kiállott gyermek.

– Várj még! szólt hozzá a czár. Neked jobb lenne költői tanulmányodat falun folytatnod. Azt hiszem, jó lesz, ha a nyarat pskovi birtokodban töltenéd el: ott jobban irhatsz.

Ez annyit jelentett, hogy a költő visszakapja elkobzott vagyonát.

– Sire… itt már csakugyan elakadt a nyelve.

– Minderről azonban senkinek se szólj, nehogy hire menjen.

– Csupán egy nőnek, sire, a ki ép olyan szépen tud hallgatni, mint énekelni.

– Az már tudja… mondá a czár és mosolygott.

Még egyszer mosolygott.

Ez az egy mosolysugár hogy megváltoztatta egyszerre a klimát! Hogy elolvadtak tőle jegek és havak! A visszatérő Puskin elé csupa jó barátok, csupa ismerősök, csupa gratuláló arczok ragyogtak mindenfelülről; a magas urhölgyek egyszerre összecsukták legyezőiket s nem volt olyan melegük többé: Puskin nem győzte megújítani a sok régi ismeretséget. Elég ügyes volt mindenkinek azt mondani, hogy a czár visszaadta pskovi birtokát, de azon föltétel alatt, hogy a versirásról lemond, a mi tekintélyét a zenithre emelte. (Mert tudni kell azt, hogy «verseket egyátalában nem írni» még csak negativ érdem, «rossz verseket írni s azzal felhagyni»: az már egy kis érdem; hanem «jó verseket írni s azokkal felhagyni» ez már positiv és igen nagy érdem jó társaságban.)

Még Corinthia herczegnő is odahivatta a nap hősét magához, hogy megszidja, a miért az imént Puskin rá se akart ismerni. Illik ez?

Puskin? ő rá!

Ilyen vakmerőségre csak asszonyok képesek s kénytelen az ember eltűrni nekik. Puskin igen jól mulatott a herczegnővel, s Bethsábának is be lett mutatva, a kinek igen sok bohóságot mondott.

Csak Zeneidához nem volt bátorsága közelíteni. Érzé, kitalálta, megsugta neki a költők divinálási ösztöne, hogy ez az egy hitelezője az a világon, a kit kerülnie kell, mert a mivel ennek tartozik, azt soha az életben le nem fizetheti!

Annak nem is volt sem eldicsekedni, sem elhazudni valója, hisz a czár mondá: «az már tudja!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A czár mosolygott. S ettől minden kedély egyszerre felderült. Meg volt törve az örök búskomor egyformaság, mely mint varázs, feküdt az egész társaságon. Csak őszi napsugár volt az. Alkonysugár az esőszak alatt.

Hanem a kinek ez a fordulat sehogy sem tetszett, az Arakcsejeff volt. Pskov nem a világ vége. Ha Puskin csak odáig utazik, az Ilmerinen kisasszony cselszövényeit meg nem zavarja, mert azért annyiszor találkozhatnak, a mennyiszer akarnak. Nem értette, hogyan történhetett ez? Hogy a czár Ilmerinen kisasszonyt kegyeli, azt tudta jól, s hogy Zeneida a maga kedvencz költőjét megmenteni törekedett, az is világos volt előtte. De mindez még nem elég arra, hogy a czár épen az ellenkezőjébe csapjon át annak a kedélyhangulatnak, a mit ő, (a mindenható kegyencz,) számára elkészített. Itt még valami más kéznek és más rugónak is bele kellett játszani.

Azok között ellenben, a kiket a szokatlan derű arra vett, hogy a zivatar elleni burkaikból kibújjanak, volt az ifjú Arakcsejeff.

Elfeledte atyja tanácsát, hogy iparkodjék magát jól az árnyékban tartani; nem gondolva rá, hogy a mellén ragyogó érdemrend kölcsön van kérve, s annak a gazdája jelen van a társaságban, előhagyta magát csalni a felszínre, s ott tévelygett azok között, a kik a szép hölgyeknek udvarolnak.

Egyszer aztán azon vette magát észre, hogy szemközt jő rá a czár.

Tiszteletadó félreállással akart előle kitérni, de a czár egyenesen hozzája lépett s azon kezdé a beszédet, hogy:

– Ejh! Arakcsejeff, milyen szép gyémántjaid vannak!

A megszólított vakmerő alázatossággal felelt:

– Sire! Felséged kegyéből van szerencsém azokat viselni.

– Csodálatos! szólt a czár. Ezek a gyémántok tökéletesen olyanok, a minők az én Vladimir rendcsillagomat ékesítik.

Jevgen urfi azt hivé, hogy itt csak a vakmerőség segít.

– Sire, vannak gyémántok, a mik egymáshoz meglepően hasonlítanak!

– Én pedig azt hiszem, hogy ez az én csillagom, a mit te itt viselsz. Egy Vladimir-rend itt van a zsebemben, a minek a szalagjára a te neved van írva.

– Sire! Kegyelem! Rebegé Jevgen s a térdei megrogytak alatta.

– Csitt! Csak nem fogsz kegyelmet kérni itt az egész udvar előtt? Eredj haza! Az érdemrendet, a mi rajtad van, már most tartsad magadnak; mert én nem fogom viselni, miután te hordoztad! Takarodj!

– Rossz tanács vitt bele Sire! (Az ifjú kész volt elárulni az apját.)

– Nem kérdezem, ki adta? Holnap eredj az atyádhoz, ott megtudod, mi vár reád.

E jelenet után a czár hirtelen elhagyta a dísztermet s szobáiba vonult vissza. Arczára visszatért az előbbi fagy. Még az üdvözléseket sem viszonozta senkinek.

Arakcsejeff, ki távolról látta e jelenetet, utána ment a czárnak, de az nem bocsátotta maga elé. Azt izente neki, hogy várjon.

S a mindenható kegyencz ott várt a czár elfogadótermében éjfél után két óráig.

Akkor kijött hozzá a czár. Kezében egy csomó iratot hozott.

– Mit gondolsz Alexej Maximovics, szólt a kegyenczhez, jó gondolat volt tőlem a Szofienszkaja postát felállítani?

– Kétségtelenül jó volt. Ez adott alkalmat a népnek, kivánatait, panaszait közvetlenül a czárhoz juttatni levél utján.

– Az ember néha érdekes dolgokat tud meg. Ma reggel például egy czigányleánytól kaptam egy levelet, a melyben egy gyémántokkal kirakott Vladimir-rend is volt. A levélben le van írva körülményesen, mi módon jutott ez az érdemrend a czigányleány kezébe. Olvasd el kérlek.

Arakcsejeffet az ájulás környékezte, a midőn e levélen végighatolt.

Ez kegyetlen nagy csapás volt a szivére. Épen a szivének arra az érzékenyül maradt kis idegecskéjére, a hol még fáj; és ha fáj, iszonyuan fáj. Az apai szeretetét találták el. Ő készült azoknak a szivébe belevágni késsel, s azok találták el az ő fedetlen részét. Hogy ezt Zeneida rendezte így, az kétségtelen. Lehetetlenné akarják tenni Arakcsejeff megmaradását a czár mellett. Ő akarta azokat kiverni innen s azok verik ki őtet.

De csalatkozni fognak.

Száraz, hideg hangon szólalt meg, összehajtva a vádoló levelet.

– A bűnösnek meg kell lakolni.

– Elég büntetésnek találod-e, ha Uralszkba fog küldetni?

Uralszkba! – Ez annyi volt, mint soha sem látni őt többé. A kedves, egyetlen fiut, a szeretett gaz kópét; a kiért élt, a kinek számára kincseket kincsekre halmozott; a kiben nevét az utókorra átörökíteni hitte: azt eltemetni most egy kirgiz puszta sivár, kopár sziklái közé! – De hát hogyha Puskinnak jó lett volna az, azért, mert egy versét nem engedte megcsonkítani, ne legyen jó egy katonának, a ki éjszaka kirabolja az utczán-járókat? Pedig mégis szeretné őt kimenteni. Hisz ez nem volt vétek, csak legénykedés, a minő a «Ritter»-világban széltében divott, a mit Henrik angol király koronaörökös korában maga is gyakorolt. Csak könnyelműség, de nem vétek!)

Elhallgatta a védelmet. Átérzette, hogy ha könyörögni fog a czárnak fiáért, meglehet, hogy az megkegyelmez neki, de ennek az lesz az ára, hogy az ő befolyása megsemmisül. Csalatkoztak az ellenségei, ha erre számítottak.

– Egyetlen fiam volt, – mondá szakgatott hangon, – jobban szerettem őt, mint az egész világot; – de a czárt jobban szeretem, mint a fiamat. – Veszszen el, ha vétett!

S aláirta a rendeletet, mely fiát száműzi Uralszkba.

S akkor megcsókolta a czár kezét.

AZ APA BOSZUJA.

Arakcsejeff úgy vált meg a fiától, hogy el sem búcsuzott tőle.

Neki végig kellett játszani a vén Brutus szerepét.

Ismerjék meg benne ellenségei az ős római jellemet s reszkessenek tőle.

Csakhogy az a római jellem erősen vegyítve volt nála a sarmatával.

Alá tudta irni egyetlen fia száműzetését, mint Foscari, de nem azért, mert a bűnös megbüntetésénél nem ismer személyválasztást, hanem valódi orosz hűségből uralkodója iránt, hogy hatalmas állását még jobban megerősítse, hogy azoknak, kik őt ily kegyetlenül sujtották, visszaadhassa azt a csapást.

Messziről készült hozzájuk, egynek sem bocsájtott meg közülök.

A mely napon fia amaz útra kelt, a honnan ritkán tér valaki vissza, jött hozzá Magniczki jelenteni, hogy a rendőrség kézrekerítette Diabolkát, a czigány leányt. Mit tegyenek vele? megkorbácsolják-e a piaczon? levágott hajjal, felhasított orral elküldjék a Balkán-tó mellé? ok van rá elég. Csavargás, csábítás, feslett erkölcs, mind bebizonyíthatók rá. Aztán czigány leány, a barna bőre elég vád ellene.

– Hozzátok őt ide hozzám szólt Arakcsejeff. – Ti nem tudtok még ahhoz, hogyan kell büntetni? Hisz ez egy vadállat, a ki az ütést csak addig érzi, a míg sajog. Ez nem szégyenli azt, ha a piaczon félmeztelenre vetkőztetve megkorbácsolják, s képes lesz az alatt nevetni. Mit ér ennek «most» a büntetés? Előbb fel kell benne ébreszteni azt, a mi minden emberben megvan, csak alszik: az önbecsérzetet. Aztán akkor mérni rá a csapást, a mikor már nemcsak a bőre érzi meg. Küldjétek hozzám a leányt.

Diabolka nemsokára ott állt Arakcsejeff előtt, a két keze bilincsben hátra kötve. Daczos arczába lelógtak kuszált hajfürtjei, vad szemei csak úgy villogtak elő közülök. A két lábán is bilincs volt.

– Te vagy Diabolka, az utczai tánczosnő? – kérdé a főúr.

– Én hát, nem hallod, hogy csörögnek a castagnetteim? – felelt a leány, összeütve bokáin a bilincseket.

– S tudod, hogy én ki vagyok?

– Tudom. Egy utonálló rablónak az atyja.

– Igazad van. Fiam vétkezett, meglakolt. Magam irtam alá az itéletét. Te adtad őt fel?

– Ha akarnám, eltagadhatnám, de nem teszem.

– Hiszen te irtad a levelet a czárnak.

– Pedig irni sem tudok, mégis én irtam.

– Valaki fogta a kezedet, úgy iratta veled a betüket.

– De annak a nevét nem tudod meg tőlem soha.

– Tudtad, hogy mit irsz le a kezeddel?

– Tudtam.

– Akkor azt is kellett tudnod, hogy nemcsak azt veszíted el, a kit feladtál, hanem saját magadat is, a miért a Vladimir-rendet elloptad.

– Hiszen visszaadtam.

– De mégis tolvaj voltál s ezért a pellengérre kerülsz.

– Álltak ott már nálamnál külömb asszonyságok is.

– Válladra tüzes vassal fogják odasütni a billogot.

– Hisz így is tudja a bőrömről minden ember, a ki rám néz, hogy czigány vagyok. Mindenféle rossz vagyok.

– Lásd. Én nem hiszem azt. Ma vesztettem el egyetlen fiamat, te miattad, te általad. Egész hajnalig zokogva forgolódtam az ágyban. Korán reggel fölmentem a kápolnába s ott fogadást tettem Isten előtt, hogy azt a szerencsétlent, a ki gyermekemet semmivé tette, meg fogom szabadítani – testben, lélekben. – Legelőbb is fel fogom nyittatni békóidat.

– Ne fáraszd ide a porkolábot. Le tudom én azokat vetni magam is, ha én akarom és te megengeded.

A czigány leánynak olyan picziny kezei voltak, hogy a békókat, mint egy pár keztyűt, huzta le azokon keresztül; s hogy aztán még a lábairól is levegye a bilincseket, még csak le sem kellett neki érte ülni a földre; a féllábát fölemelte s a másikon ellensulyozva magát, egyik vasat a másik után huzta le hajlékony kicsiny lábfejeiről.

A leány ott állt Arakcsejeff előtt, a lehuzott lánczos békó egyik végét a kezében tartva. Képes volt rá, hogy annak a békónak a másik végével, mint a csatacsillaggal, olyan ütést mérjen akárkinek a fejére, a mit az el nem fog felejteni.

S a vadállat-szelidítő az elszabadított párduczczal egyedül volt a kalitban.

– Hallgasd, hogy mit akarok veled tenni.

A szép leopárd olyan állást vett, mintha ugrani készülne.

Arakcsejeff pedig nem játszott most a tőrbottal, mint szokott. Semmi fegyver sem volt a kezeügyében.

– Én neked tisztességes helyet szerzek, a hol nyugodtan, becsülettel élhetsz, magadat kiművelheted, lelkedet nemesítheted, megjavulhatsz.

– De én nem akarom! Nekem nem kell semmiféle kolostor! Sem imádkozó apáczák, sem szenteskedő papok. Én nem dolgozom, a míg nem ütnek, s ha ütnek, sem imádkozom.

– Egyikre sem fognak kényszeríteni. Én nem akarlak téged sem kolostorba, sem javító-intézetbe küldeni, hanem falura. Nekem van egy falusi kastélyom, a melyben egy igen kedves barátném lakik.

A czigány leánynak most egyszerre nagyot villantak a szemei. Eldobta kezéből a fenyegető lánczos bilincset s azzal egyszerre széthárítva homlokáról a bozontos hajtincseket, örömtől ragyogó arczot mutatott a főúr elé.