Part 10

Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, a mit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta absurdum! A kártyásnak erősebb jogczíme van ahhoz a pénzhez, a mit a makaón nyert, mint annak az embernek, a ki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, a mit én irtam! Irói honorarium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között. Vajjon lopás-e ez vagy csalás? vagy csak bűndíj?

Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most még a censorhoz elmenni. Ő neki, a katonatisztnek, megalázni magát egy penészszagú čsinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura és birája. Holott minden egyéb vétségeért a katonai törvényszék itél fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis, hogy a délczeg katonatisztet ilyenképen czivillé aljasítja le.

Puskin elszánta magát, hogy meghozza Apollónak ezt az áldozatot.

AZ, A KI SZELLEMEKET ESZIK.

A ki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát a ki az emberi szellemet eszi meg, a ki reggelire fiatal elmeszülötteket falatoz fel, délre gondolatóriásokat darabol szét s estére kiszívott lélekvért iszik, annak mi a neve?

Censor.

Egy ember, a ki itél az istenek fölött!

Szentpétervárnak különösen nevezetes censorai voltak ez idő szerint, a kik fölött állt Magniczky: Arakcsejeff jobb keze, (ha ugyan lehetett valamelyik kezét jobbnak nevezni).

Halhatatlanok ők, a róluk fenmaradt adomákról.

Szujukin úr kiigazította Homér Iliását. Venusból tisztességes asszonyt csinált, Marsból jó erkölcsű katonatisztet, s a hamis isteneknek a neveit mind kis betüre corrigálta ki, (mert nagy betüvel csak az egy igaz Isten nevét szabad irni), hanem Mars nevét mégis csak meghagyta nagy betüsnek, a czár iránti tiszteletből, a ki maga is a hadak istene.

Egy poétának a munkájából kitörölte e szót: «idegen ég»; mert ég csak egy van, abban pedig a szentek laknak; tehát az nem idegen; a másikéból pedig azt, hogy «megvetem a világot», mivel hogy a világban benne van a czár és a nagyherczegek, a külföldi fejedelmek és a miniszterek, azt pedig megvetni nem szabad; egy harmadik poétának pedig ebből a szerelmes phrásisából: «imádott lény, üdvemnek alkotója» három szót kitörült, «imádott» az földi teremtés nem lehet, mert imádni csak földfeletti szentségeket szabad! «Üdv», ez csak a túlvilágon adatik, ott is csak annak, a ki mint igaz keresztyén végezte életét. «Alkotó», ehhez a czímhez pedig senkinek sincs joga, egyedül a Jehova egy Istennek, a ki a világot hat napon alkotá. És így elég jó megszólítás lesz annak a bizonyos kisasszonynak az, hogy «… lény…»

Ehhez kellett Puskinnak elvinni a költeményét; alázatosan bekoczogtatni hozzá, megkérni szépen, hogy kegyeskedjék átolvasni munkáját a minél előbb, a mit az meg is igért, kitüzvén egy pénteki szent napot az újból megjelenhetésre.

Szerelmes légyottot nem várt az ifjú oly nyugtalanul, mint ezt a találkozást. Ismerte az emberét s tudta, hogy nehéz küzdelme lesz vele. Mert tudni kell azt, hogy censor volt több is, de nem lehetett válogatni benne. Mert az egyik censor csak a hirlapok birálására volt küldetve, a másik a vallásos könyvek, a harmadik az ábécék és kis káték, a negyedik a kalendáriumok, az ötödik a falragaszok és szinházi hirdetmények, a hatodik végre a költői művek ellenőrzésével foglalkozott.

Szujukin úr, a ki a költők földi gondviselését képviselte, már Pál czár idejében ezzel a mesterséggel foglalkozott. Öreg ember volt már, egy szál haj nem volt a fején, olyan volt, mint egy valóságos halálfő. Azzal a külömbséggel, hogy ez a koponya még minden eszközével el volt látva a physiognomiai torturáknak. Gunyoros fintorlataival galvanisálni tudta az előtte álló szerencsétlen poétát, hogy az, mikor ő ránézett azokkal a ránczba szedett apró veres szemeivel, a halál fiának érezte magát.

– Hát, édes Puskin öcsém, (minden poéta «öcsém» volt neki) elolvastam a pensumodat. Szóról-szóra végig olvastam. Sajnállak, igen nagyon sajnállak. Ugyan már, hogy tudtál ilyen korpa közé keveredni? Czigányokat választani poétai értekezés tárgyául? Hát nem ismersz-e ennél magasabb sphærákat? Hát azzal akarod-e megszégyeníteni szegény apádat, hogy a sátoros czigányok életét foglalod versekbe?

Puskin felhozta megnyugtatásul, hogy az atyja már rég meghalt.

– No, de vannak még egyéb tisztességes rokonaid! Mit fognak azok gondolni, ha ezt olvassák? Azt fogják hinni, hogy te magad is czigány lettél. S bár legalább ideálisáltad volna a czigányokat; de épen úgy festetted le őket, mint a milyenek valósággal. Ezzel vétettél a poésis legelső szabályai ellen. Legalább mosdattad volna meg őket! No, hanem az hát még nem a legnagyobbik hiba. De micsoda versek ezek? Soha se láttam én ilyen verseket. Hiszen, ha veszem Vergilius Márót, tudom, hogy ez hexameter; ha veszem Horátius Flaccust, tudom, hogy ez alcaicus, ez sapphicus, ez anapestus; de mi az ördög ez a tiéd? hisz ebben semmi cæsura! S a sorok mind össze-vissza rimelnek egymásra, mintha a kovács pörölyén hallanék háromféle kalapácsot csattogni; itt egy hosszú sor, ott egy rövid sor. Ezt én így nem hagyhattam, hanem a hol rövideknek találtam a sorokat, ott én azokat kitoldottam egy-egy interjectióval; «mert, ugyanis, pediglen, netalántán».

Puskinnak kezdett a vére a fejébe menni. No ezek szép versek lesznek!

S még hozzá fogott a koponya az öndicsőítéshez.

– Hohó, öcsécském! Én már sok poétát megóvtam a botlástól. A hol értelmetlen szavakat találok, azokat kiigazítom érthetőkre. Dersavin nekem köszönheti hírének jobb felét. Belőled is csinálok még valamit.

– Nem bánom, bátyám uram, csináljon belőlem, a mit akar; de a verseimhez ne toldjon hozzá semmit. Ön azért van itt, hogy törölje ki, a mi önnek nem tetszik.

– Csak ne pattogj, Puskin öcsém. A törlésben nem lesz hiányosság. Látod ezt a veres plajbászt a kezemben. Historiai plajbász ez. Soha sem volt kifaragva, csupa törlésben kopott el. Ezer hétszáz kilenczvenhat óta (akkor te még a világon sem voltál) húzogatok én ezzel keresztül szavakat, sorokat, egész paginákat! S a mi ezzel keresztül van húzva, az meghalt!

– Valóságos guillotin hát.

– Ej, ej! Ilyen fiatal embernek ezt a szót «guillotin», nem is kellene a szájára venni. Nem guillotin ez öcsém, hanem a sareptai özvegyasszonynak az olajos korsója, mely soha ki nem fogy az áldásból. Ez a veres plajbász óvja meg a társadalmat a fekélytől, a mételytől, a ragálytól, az elkorcsosodástól. Ez a bölcsek kövénél becsesebb kő, s minden marschallbotnál hatalmasabb pálcza. Ez az oszlop, mely az ország nyugodalmát fentartja!

– No hát halljuk, mily csodákat tett az én jámbor versemen ez a varázsbot?

– Igenis, megtette a kötelességét. Ne is várj tőlem egyebet. Azt gondolod, hogy az ilyenek napvilágot láthatnak: «Az emberek csoportja, szűk falak közt. Szégyenli még szeretni is!» Elhiszem bizony! Úgy szeretni, a hogy a te drágalátos hősöd: azt már szégyenleném magam is. Utána szaladni egy czigány leánynak s aztán se papot, se oltárt nem látni, csak szeretgélni, meg medvét tánczoltatni véle. Micsoda buzdítás volna ez a fiatalságnak, a ki ezt olvasná?

– De hisz ez nem az én véleményem, hanem abban van épen kifejezve a regényhősnek az a botlása, a mi a drámai kifejlődést okozza, s a miért meg kell neki lakolni. A büntetés nyomban következik rá.

A koponya nagyot bámult. A replika megakasztá.

– Hát ez a kalandornak a véleménye? No jó, hanem akkor asterikusba alá kell tenni, hogy ez nem szerzőnek a véleménye, s hogy ezért alább meg fog az illető lakolni. De most hallgasd, a mi nyomban utána jön. «Eladja (már t. i. a városi ember) a szabadságát galádul: Bálvány előtt fejét a porba hajtja. S koldul magának pénzt és lánczokat!» Hát szabad ilyet papirosra leirni? Micsoda «szabadságát» adja el? És kinek adja el? Itt nincs senkinek szabadsága s következőleg senki sem adhatja el. Hisz ez felhívás a forradalomra! Hisz ez kikiáltása a fejetlenségnek! Ez proclamatio! Tetézi a következő sor: «Bálvány előtt fejét a porba hajtja!» Kit értettél bálvány alatt? Vajjon a czárt-e, avagy a falra festett szent képeket? Hiszen te ikonomachiára akarod lázítani a népet. Ez több a blasphemiánál! Az ilyenért más időben kivágták az embernek a nyelvét! Hát még tovább? «Koldul magának pénzt és lánczokat!» Meggyalázása ez az egész hivatalnok seregnek a Tsinn tizenhárom rangfokozatán keresztül! Lánczokat! Ez az igazi jacobinus jelszó. A lánczok nem tetszenek nektek? Azok nélkül pedig nem volnátok emberek, hanem farkasok. De nem szükség azokért koldulni: megkapjátok ingyen kegyelemből! Erre van ti nektek szükségetek! Erre! Hiába versifikáltok ellene! Hiszen, ha én ilyen három sort kitörletlen hagynék a versedben, hát megérdemelném, hogy mint a pákosz lúdnak, az orromon keresztül szúrják ezt a veres plajbászt.

S e kegyetlen sententia után neki akasztotta Puskin költeményének a veszedelmes irtó eszközt, hogy végig szántson vele rajta.

– De én pedig nem engedem azt a három sort kitöröltetni a költeményemből! kiálta Puskin indulatosan, inkább visszaveszem az egészet.

– De én nem adom! szólt a koponya, rátéve baltenyerét a kéziratra. A mi előttem áll, az már itélet alá van bocsátva, az már vissza nem vonható többé. Annak a maga megérdemlett castigatióját ki kell állani.

– Én pedig protestálok minden betünek a kitörlése ellen. A mű az enyim. Az nekem olyan jogos tulajdonom, mint önnek a veres irónja. Elutasíthatja a munkámat, de be ne mocskolja a krétával!

– Bemocskolni az én krétámmal! kiálta fel elszörnyedve a koponya. E vakmerőségnek nincs superlativusa!

– De Istenugyse van! kiált fel Puskin. S bebizonyítá állítását azzal, hogy kikapta a censor kezéből a szentséges szent veres plajbászt s úgy vágta a földhöz, hogy a nagybecsű ereklye atómokra törve repült szét a padlón; mely gyilkosság után valószinüleg maga is megrettenve szörnyű tettétől, nyomban elfutott, s ott hagyta a rettenetes embert.

A koponyának csak leesett az álla rémületében és haragjában e zendülési merényletre. Az örökkévaló és mindenható vörös plajbászt összetörni! Ily eset nem fordult elő a civilisált Európában! Mi szent, mi sérthetetlen marad még ekkor a társadalomban? Ki érezheti magát biztosnak többé, ha még ezt a tárgyat is a földhöz ütheti valaki?

Szujukin úr nem kiáltott az inasa után, hanem saját maga letérdelt a földre s saját markával söpörgette össze a másik markába a szétzúzott ereklyét, s úgy sírt mellette, hogy az álla vaczogott bele; «hűséges plajbászom… dicsőségem… egész életem fáradsága… minden oda!…» Megpróbálta egyes nagyobb darabokat egymáshoz illeszteni, ha nem ragadnának-e még egyszer össze? Mind hasztalan!

Ez példás büntetést kíván! A vérig sértett férfiu beletakarta a corpus delictit egy ív papirba s azt hozzákötözve spárgával a Puskin költeményéhez, sietett rögtön saját személyében az Arakcsejeff palotába, útközben kifundálva a beszédet, melylyel patrónusának elő fogja adni a rettentő vakmerényletet.

Arakcsejeff épen azon időben diszítteté föl palotája belsejét azokkal a historiai nevezetességű freskókkal, a mikben a hirhedt Doyen örökíté meg Sándor czár viselt dolgait.

A mester épen azon a nagy körképen dolgozott, mely a domszerű elfogadási terem kupoláját foglalja el, s a hol a czár hadvezérei közepett, mythologicus és allegoricus alakok kiséretében van feltüntetve.

Az elkeseredett censornak ezen a termen kellett keresztül menni.

Meglátta a mestert, a mint az az állvány tetején lovagolva rakta fel a színeket a kirajzolt alakokra. Mérgének egy részét ezen kellett kitöltenie.

– Ön az odafenn Doyen, a mester, vagy az inasa, a ki ott mázol?

A festő erre a furcsa alternativára azzal felelt, hogy:

– Mit akar kend odalenn?

– Én nem vagyok semmi «kend», hanem Szujukin Szergievics Vazul, ő felségének világosság-ügyi tanácsosa. (Ez volt a czímük a censoroknak.)

– Ejnye de jó, hogy idejött az úr, úgyis nagyon kevés világosság van itt, ettől az örökkétartó átkozott ködtől ebben a városban.

– Tanulja meg ön, monsieur, hogy ez nem «átkozott köd». A szentpétervári köd tisztább, mint más városok köde. A mi egünk ellen nem szabad semmi kifogást tenni. De nini: micsoda asszonyság az odafenn azon a képen, a kinek egész térden fölül mezitelen a lába, a czár mellett?

– Ez Fáma, a Hír istenasszonya.

– De hát micsoda indecentia az, hogy valaki a czár közelében mezitláb legyen, térden fölülig?

– Ez onnan van, mert a görög római mythos idejében még nem volt feltalálva a harisnya.

– De ez Oroszországban történik! s itt soha sem jártak az udvarképes asszonyok mezitláb! Én megtiltom önnek, hogy ilyen pongyola asszonyokkal hozza a czár személyét érintkezésbe!

– Jól van. Bocskort fogok neki festeni.

– És a ruháját ereszsze lejebb!

– De majd prém jön még rá.

– De csak jó szélesen, hogy a térdét eltakarja. Hát az ott kicsoda a czár mellett, azzal a papirtekercscsel?

– Ez Kutusoff tábornok.

– Hát miért rövidebb annak az egyik karja, mint a másik?

– Hiszen nem rövidebb az, csak úgy van az állása. Ezt úgy híják olaszul, hogy «scorzo.»

– Scorzo ide, scorzo oda, mink nem vagyunk olaszok. Nálunk, a kinek az egyik karja kurtább, mint a másik, azt úgy híják, hogy «kacska.»

– De csak nem festhetem az embereket két kinyujtott karral, mint a feszületet!

– Nem látom át, hogy mi szégyenleni való volna benne?

A festő felhagyott a feleseléssel s hozzá fogott a czár arczának az újra átfestéséhez.

– Micsoda feketeséget mázol ön a czár arczára oda?

– Ez terra di Siena. Ez adja meg az árnyékot.

– De a czár arczán nem szabad árnyéknak lenni; annak csupa fényből, ragyogásból, tündöklésből kell állani! Aztán nézze csak, a czár arczának az egyik fele szélesebb, mint a másik.

– Az ám. Mert háromnegyedrész profilba van véve.

– De hát minek veszi ön a czár arczát háromnegyedrészben?

– Azért, mert külömben nem nézhetne a hozzá szóló Kutusoffra.

– Hát fordítsa ön a Kutusoff fejét úgy, hogy a czár szemközt is ránézhessen. A czárnak egész arczának kell lenni!

A festő már közel volt hozzá, hogy onnan az emelvényről pamacsostól, palétástól leugorjék a parancsolgató világosságügyi tanácsos fejére. Fogta magát elővette a nagy ecsetet s elkezdte a felhőket festeni a háttérben.

Ezzel már meg épen provokálta maga ellen a censura szigorát.

– Hohó! Megálljon ön! Mit csinál ön? Mi lesz az ottan?

– Hát felhő.

– Semmi esetre meg nem engedem önnek, hogy a czár háta mögé felhőket fessen! Ezt mindenki allegoriai czélzásnak fogja venni, mintha borus felhők fenyegetőznének a politika egén.

– De erre szükség van, hogy az egész csoportozat kiemelkedjék.

– A czár maga magától kiemelkedik! okvetlen hajnalodó eget kell önnek oda festeni.

– Az lehetetlen. Hisz az alakok szemközt vannak világítva. Onnan süt a nap.

– Hát hol van az a nap? Hová fogja ön festeni a napot? Hadd látom, miféle színekkel fogja ön festeni a napot? Mert mi nálunk a nap sokkal fényesebb, mint más országban.

A festő azt kezdte nézegetni, hogy melyik festékes bögrét vágja már a nagyon tisztelt világosságügyi tanácsos úr fejéhez? hanem aztán jobb ötlete támadt.

– Maradjon még néhány perczig világosságügyi tanácsos úr, ide jön a czár lábai alá egy alak, a «legyőzött halál». Az ön feje nagyon jó modell lesz nekem; hadd kapom le hirtelen.

A világosságügyi tanácsosnak megint megállt az esze; nem tudta egyszerre elhatározni, hogy vajjon megtiszteltetés lesz-e az rá nézve, vagy gorombaság, ha a czárral egy képen, mint «legyőzött halál» megörökíttetik a physiognomiája? az állati ösztön azonban mégis azt súgta neki, hogy ha ennek a francziának szolgálatot tesz azzal, ha neki modellt áll, hát akkor nem kell azt megtenni neki. Inkább otthagyta s ment a patronusa belső szobájába.

A KEDVENCZ RAJKÓ.

A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő merényletet, melyet Puskin, censori vörös irón elleni tettlegessége által elkövetett, a midőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi látogató, a kinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.

A belépő a harminczas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi egyenruhában. Arczvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, a mik soha sem néznek annak a szemébe, a kivel beszél.

Ez Jevgen úrfi, Arakcsejeffnek a fia. A rajkó!

– No! kiált fel az apa. Most megint valami nagy szerencsétlenség történt.

– Au contraire. Nagyon csalatkozol, öreg.

– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős előadni valód?

– Oh semmi olyas dolog, a mit Szujukin úr előtt el ne mondhatnék.

– Talán megint pillanatnyi pénzzavar…?

– Au contraire. Szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra s dicsekedve nyult a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. Láthatod, hogy nem azért jöttem hozzád.

– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után kérdezősködnöm?

– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem a rouge et noiron.

– Ah, te éjszaka, mikor az inspectio rád van bizva, még arra is ráérsz, hogy a fáróbankot meglátogasd.

– Csak úgy «en passant» tértem be. Csak egy pár imperialt risquiroztam, hétszer egymásután paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a vörös. Aztán rögtön megretiráltam.

– S ezzel jösz engem megörvendeztetni?

– Oh nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, a mit te még nem tudsz. Képzeld, a világhírű hárfaművész Chambertin Párisból fővárosunkba érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.

– Soha sem tudtam, hogy te olyan nagy barátja légy a hárfaművészetnek.

– Oh, dehogy nem. Én rajongok érte.

– Én pedig ki nem állhatom! Szólt közbe Szujukin úr, az apának adva igazat.

Jevgen nem hagyta magát megzavarni.

– Ő felsége a czár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli palotában concert spirituellet rendeztet.

– Oh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet, sietett Szujukin úr kiigazítani elébbi téves véleményét.

– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam a magamét.

– No az hát igen fényes hangverseny lesz.

– Tudod, hogy «grand tennue»-ben kell megjelenni? Az urak mind a «grand cordon»-nal és a teljes érdemrendekkel.

– No az nagy megtiszteltetés arra a muzsikusra nézve.

– Azonkívül Zeneida is fog énekelni Cimarosától.

– Ez minden mondani valód?

– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled, szólt az ifju úr talpra emelkedve, s nagyot ásítva s a közben az óráját nézve. Most megyek, mert még át kell öltöznöm. Apropos! Elmégy te is az udvari concertbe?

– Hogy ne mennék, ha a czár meghívót küldött.

– Azt gondoltam, hogy a köszvényed nagyon kínoz.

– Tanuld meg, hogy mikor a czár hív, akkor nincsen köszvényem.

– Pedig kár az egészségedet koczkáztatnod, egy rongyos muzsikus miatt. Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.

– Az elébb azt mondtad, hogy rajongsz érte.

– Igaz, ha nő játszsza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az olyan, mint a koldus-zene. Én igen szépen kimentenélek a czár előtt, ha itthon maradnál.

– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngédérzelmű fiu lettél, a ki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved jött talán meg? a mikor az ember természete megváltozik.

Jevgen elnevette magát.

– Nem biz az, papa; fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha. Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendedet. Én a magamét nem találom sehol.

– Mért nem kerested a zálogházban?

– Oh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék te hozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom, hol lehet.

– Gondolkozzál csak rajta, majd kitalálod.

– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restelni való. Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngős kis leánynyal volt valami kimagyarázni valóm.

– Még arra is ráértél az inspectio alatt?

– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt, akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltünt vele.

– No az már bolond állapot! Szólt Arakcsejeff boszusan felugorva helyéről. Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utczai némbertől elhagyni lopatni! Ismered azt a leányt?

– Igen. Egy utczai tánczosnő az, Diabolka, a czigány leány.

– No úgye, hogy czigányleány? kiáltá közbe Szujukin úr. Ihol van ni! Ez is Puskin versének a következménye! Oh az én éles belátásom!

– Nem kerestetted rögtön a rendőrséggel? kérdé az apa.

– Lehet is azt rögtön megtalálni! vagy megfordítva: lehet is a mi rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd előkerül, vagy a czigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az Apraxin dvorból! De ez nekem mind késő; nekem ma van szükségem a Vladimir-rendre; mert a nélkül az udvari hangversenyen meg nem jelenhetek.

– Én tőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, a mikor megöl.

– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem lehet férni, mert a szekrény egyik kulcsa a czárnál van. Ez főbelőni való dolog!

– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajta vesztesz, eltagadom, hogy én tőlem jött. Jól vagy a czár komornyikjával?

– Oh igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az asztal alatt.

– Azt tudod, hogy mikor a czár nem valami katonai parádén jelenik meg, hanem polgári czímű ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári osztály iránti uralkodói kegyelmét az által kifejezni, hogy egyszerű fekete frakkban jön elő, s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, a mit a rigai «emberbaráti» társaságtól kapott, a miért egy szegény parasztot kiszabadított a folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a czárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat, kölcsönözze oda a czár rendcsillagát neked erre az estére.

– No, látod, ez jó gondolat. Mégis látom, hogy szeretsz.

– Hiszen, ha fiam nem volnál, régen az akasztófán lógnál már kedvesem.

– No no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is odajuthatsz; daczára annak, hogy az én apám vagy.

– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, a mennyire lehet, igyekezzél a czártól távol tartani magadat, nehogy ráismerjen a saját csillagára.

– Ah, már hogy ismerné ki negyven közül ezt az egyet?

– Csak annyit mondok neked, hogy a czár nagyon szakértő a drágakövek dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.

– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó, mikor az embernek ilyen okos apja van. Megengedem, hogy megcsókolj, Adieu! Jó napot Szujukin úr. Folytassa kérem, a hol félbeszakítottam.

A koponya nyámmogott valamit a fogai között, a mint az úrfi elszelelt; az alkalmasint valami megrágott vélemény volt: censori vélemény. Ezen is sok törölni valója volna ám a vörös plajbásznak!

Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra. Aztán odafordult Szujukinkoz.

– De úgy-e bár, gyönyörű szép fiu! Genialis egy kölyök! Csak az az egy baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.

– Semmi sem kellene neki, mint egy kis vörös plajbász. De térjünk is át íme az én vörös plajbászom történetére.

– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az egész ügyet. A czár kezébe fogom juttatni a bűn tanujeleit, s biztosítom önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég egykori kihágásaiért az a bűnhödés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő maga Odessába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin úrfi szánkázni fog Archangelszk felé.

– Irkuczk még messzebb volna! szólt a censor, ki még Arakcsejeff szavát sem engedte kiigazítatlanul hagyni.