Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXVI. KÖTET

SZABADSÁG A HÓ ALATT, VAGY: A ZÖLD KÖNYV

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

SZABADSÁG A HÓ ALATT

VAGY

A ZÖLD KÖNYV

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

A HÓMEZŐ RÓZSÁI.

A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.

Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.

Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ágyu, – de már ezen az ágyucső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba.

Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.

A kisértetprocessiót eltakarja a köd.

Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.

Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.

Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.

A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad.

Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.

A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a mikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel [001.png] (erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be [002.png] (rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Kazimir és Joannovicze, most már csak az a nevük, hogy «rom». Dült falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a miken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.

A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.

A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, – s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el – a vizbe. Leereszték a jég alá, (az igen biztos temető), a Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe.

A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott – talán imádságot. Valami hullott a vizbe – talán köny.

A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz.

A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy «bozse cos polske!»

KÖDFÁTYOLKÉP.

Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára» meg kell történni.

Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel.

Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt: kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz: mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig?

Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.

A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között.

S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.

A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a «csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép «csudá»-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)

Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.

Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép nyomorult, ostoba és sajtszagú.

Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitecz (a Telhetetlen.) Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kisérteni. «Meg kell lenni!» parancsol az utazó. Neki sietős útja van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a «Seisász» (azonnal.) Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. Az utazó az éj többi részét a hajósok gunyhójában tölti. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.

A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.

Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal, hogy tartósabb legyen.

A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, a ki jobban tetszik.

Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a «városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra föltámadt scytha Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.

Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszaguak.

Az út megint tovább foly. Feljebb észak felé. A földről eltünik a tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl. A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így irni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszaguak.

Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és ostobaság közös; hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással.

Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad. Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két bundás hideg van, uram!» Az éjjel az erős északi szél eltisztította a felhőket, olyan az ég, mint egy aczélharang, a szürkés lilaszinű láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel, az a nap. Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van. Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s czifra úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni, ez a befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s a mint leszáll a nap, a csillagos derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a zenithig lövellő fénykévéikkel, az az északi hajnal, s e rémséges sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város, fehértetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával, kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel rajzolva a fehérre, fölötte a rózsaszinű északfény, mögötte az aczélkék ködlégkör. Az utazó czéljához ért. Hát a másik eljutott-e ide?

NAGYÚRI KEDVTÖLTÉS.

A «vaj-hét»-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utczái a csikorgó hideg daczára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni, holnap már kezdődik a nagybőjt s zárva lesz minden mészárszék, azontúl hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.

A hosszú négyszögű szénatér, a «Szenája Plostad» még ma az éhesek színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészáros bódék előtt a fagyos ökrök, szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fürészszel vágja le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra a padokon, foglyok, fáczányok, fajdok, miket távol országok küldtek ide, a fagytól épen tartva, egész füzérenkint függnek a sátrak előtt, a medvehús-árulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén tanyáznak a halárusok, czápanagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri oroszlánokat s a simaszörű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők nagyobb része asszony, az eladó mind férfi, itt nőkofa nincs. Még a vaj-hét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez, vajjal leöntve s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú legények, a kik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kinálgatják kelendő czikkeiket be nem rekedő torokkal: «vegyetek pirógot, szaikit, szbitát, kvaszt!» a theaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró theát, s a pálinkásbódéknak, miket a köznyelv «korsó»-nak nevez, be nem áll az ajtaja. A piróg különösen kivánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt hússal, hallal, répával és káposztával, drága nyalánkság! S ma van az utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.

Egész Szentpétervár az utczán van most. Gyönyörű szép márcziusi nap van. Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zuzmaráé és a jégcsapoké: a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép idő.

Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal, a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.

Azon a hosszú egyenes úton, a mit czarszkoezelói prospektnek hivnak, egy úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.

Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa buczkók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán szarvas-vadászatot rendezni egy nagy város közepén, épen Szentpétervárott, a masliczahét utolsó napján?

Úgy látszik, hogy ennek a társaságnak az is szabad.

Egy tuczat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre.

Az egész utat végig söprik maguk előtt, a milyen széles.

Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a Czarszkoe-Zelo vadaskertjében, a szarvas kitört s a város felé vette futását. Erre a társaság utána eredt. A vadászhevély nem engedi azt a kérdést, hogy «merre szabad az út?»

A futóvad keresztül vágtat a Fontanka hidján. A vámőrök hasztalan eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik a vadásztársaságot s megszeppenve akarják a sorompót megint fölereszteni. «Hagyd úgy!» kiált a legelől lovagló úr. S arra az egész vadásztársaság utánozza a vadat s átugratja a sorompót.

A szarvas a város egyik főutczáján vágtat már, a csaholó kopófalka mindenütt a nyomában. Az utczaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak a csata elől, mely előttük elvágtat.

A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen. Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat, hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az észnél. Az őr megismeri előljáróját s fegyveres tisztelkedésre várja be. A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen neki rohan az őrnek s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínüleg talpra fog esni s folytatni fogja a tisztelgést. De már akkor a szarvas bekanyarodott a Kert-utczába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a czári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel. Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a vadászcsapat keresztül gázol esett emberen, dült szánkón. Hiszen jó mulatság ez, senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.

Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy perczig elbámul, a mint az óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal, hanem ekkor észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a vadasboltok előtt. Azt gondolja, az egy szarvascsorda. S a hajtott szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül. Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészáros-padok maradnak a vad roham nyomában. A mint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér s hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, a mint meglátja a rokonait megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön s szarvait előre szegezve, szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a Kert-utczára s azzal vadul rohan előre egyenesen neki a Gosztinnoi Dvornak.

Ez Szentpétervár egyik legnagyobb nevezetessége, az árúbazár.

A Gosztinnoi Dvor épülete maga egy egész városnegyed, a hol a perzsa-szőnyegtől elkezdve a gyémántnyaklánczig a világ minden drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való menedék. Minden ajtó nyitva.

Az ezernyi bolt közül épen egy velenczei üvegkereskedő raktárát választotta ki mentő odujának, maga után vonva kutyafalkát, vadásztársaságot. A nagy oszlopzatos terem rakva volt százezereket érő velenczei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott össze, s a falak köröskörül padlásig érő tükrökkel fedve. A szerencsétlen olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, a mint a szarvast árútermébe rohanni látta s végtelenül tréfás jelenet volt, a mint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát s a két fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. A mint azonban a gim abból a sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal, teljesen elveszté a mi kis esze volt. Ott hagyta a rugkapáló olaszt, a kit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s bevágtatott a nem messze levő Apraxin Dvorba, a hol megint a világ minden ócska zsibárúját csaklizták a minden nemzetből összevetődött csiszárok, zsidók, törökök, örmények, persák, kis és nagy oroszok, skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve czókmókjaik halmazát az utcza kövezetére, hogy jobban útjában legyenek a vásárlónak, a kit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét ócsárolva, alkudozva, czigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, a kit a szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg odujába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztül tört rajta! Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, a ki nem tudott merre menekülni, s jajgatott, mig szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a tulsó kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az itélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a kopófalka és a lovastársaság nem tudta utána csinálni s időbe került, míg a falkár és a peczérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a vadásztársaság útjából. Ez alatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a Fontanka csatorna körutjára, keresztül iramodott a jégen a tulsó part házsoráig, a hajszoló csapat csak a Gorochonaja-utcza szegletén érte ismét utól.