Part 9

Azt a legényt, a kivel az ablakon át szokott beszélgetni, úgy is elvitték katonának Algirba, a beduinok közé, azt soha sem fogja többet látni. Az elkeseredés rávitte, hogy kezet adjon rá. Az anyja, nagyanyja, szépanyja is beleegyezett, azok megkapták a moringot, két ezer frankot, azzal egész úrrá lettek téve.

Filibert gróf azután karonfogta Marciolet, a szükséges négy tanú kiséretében (mind becsületes kőfejtők voltak a nagy gránitvágásból) átballagott gyalog a szomszédos Rougivalba; ott a maire előtt elvégezte a törvényes szertartást, a násznagyoknak kifizette a napszámját, a házassági bizonyítványt hiteles alakban kiadatta magának s azzal visszatért a fürdőintézetbe.

A fürdőorvos előtt egy ilyen befejezését a fürdőkúrának természetesen nem lehetett titokban tartani. A doktor azt mondta rá, hogy ez sűrűn előforduló eset, hogy a hidegvízkúrán felépült urak az ápolóleányaikat elveszik feleségül, ez a legcsalhatlanabb bizonyítéka a gyógyrendszer tökéletességének, s alig van közöttük egy, a ki egy év leforgása alatt örvendetes családi eseményről ne tudósítaná jóltevőjét, a fürdőorvost. Azután ellátta őt makrobiotikai és kalobiotikai tanácsokkal: mihez tartsa magát, az ünnepnapokat szigorúan megtartsa (Lafontaine kalendáriuma szerint), el ne felejtse, hogy «aurora musis amica», a mi nemcsak a muzsákra áll. Egyébiránt a Marciole mindezekről legjobban fogja informálni, mert az már alaposan ismeri a vízkúrát.

Ezzel aztán a legközelebbi postakocsival elpályázott Filibert gróf Marciolejával együtt Perpignanba. Ott első dolga volt a préfethez ellátogatni, s annak átadni hivatalos megőrzés végett a házasságáról szóló bizonyítványt, megértetve vele a titokban tartásnak az indokait.

A préfet is legitimista volt, mint Filibert gróf: ősei mind bourbonhívek. Összetartottak.

Az oldalág, mely esetleg Filibert gróf után örökölni remélt, az pedig imperialista volt.

– Csak az kellene még, hogy ide Armingolba De Quimper Ellinor vicomte telepedjék le! Az elkeseredett bonapartista! Megrontaná az egész departement-t.

Filibert gróf meg lehetett felőle nyugodva, hogy monsieur Rochepilon (a préfet) levéltárában igen jól meg lesz őrizve az ő házasságlevele s adandó alkalommal kellőleg érvényesítve.

Ennek az adandó alkalomnak két fázisa volt. Az egyik mentül elébb, a másik mentül később kivánatos.

Filibert gróf, ősi kastélyába megérkezve, egészen úgy rendezte be az életmódját, a hogy azt a fürdőorvos elrendelé.

Reggel fél öt órakor vizes lepedő, pokróczczal, abban izzadni fél hat óráig, akkor bele egy tizenkét fokú vízzel telt fürdőmedenczébe, lubiczkolni három perczig, akkor durva vászonnal letörültetni, a derekára négy singnyi felében nedves, jól kifacsart kendőt körülcsavartatni, az öltönyt felkapni s aztán mezitláb futni a harmatos fűben. Marciole segédkezett mindezeknél. Útközben meginni két pohár forrásvizet, azaz, hogy két kürtre valót. A hegytetőn megfúni a kürtöt, s aztán csendesen lejönni a lejtőn, leülni a reggelihez, mely áll egy köcsög aludt tejből, tele aprítva fekete kenyérrel. Akkor egyet pihenni, ujságot olvasni. Semmi szivar! Az is méreg. Délben két pohár víz, rá egy nagy darab félig sült borjuhús kenyér nélkül, utána megint víz. Akkor siesta tizenöt percz. Megujított vizes burkolat. Ismét szaladás a szabadban. Ozsonnára irós vaj, aludt tej mézeskalácscsal. Csendes séta. Estére hideg lábvíz, lépes méz, bodza-lekvár, pohár tej. Kilencz órakor lefekvés. Semmi vánkos a fej alatt.

Elgondolható, hogy az ilyen földesúrnak vendége nem akad, a kinek az asztalán nem fordul meg egyéb, mint aludt tej, rozskenyér, meg lépes méz, rá hideg forrásvíz. Kevés ember bolondul az ilyen lakoma után.

A Marciole pedig hűségesen helyt állt mindezekben.

És volt is a kurának láttatja.

Filibert gróf egészen legénynyé lett a vízkúrától.

Minden délután felvágott egy méter gyertyánfát az udvaron. Ugy tudott enni, mint egy farkas. Folyvást távgyalogló lépésben járt, száztíz centiméternyi hágó-közökkel, egész vadászriadókat elfújt a Waldhornon. Dicsekedve mondá el a tiszttartójának, a ki minden hónap elsején feljött hozzá beszámolni, hány kilóval lett nehezebb a legutolsó találkozás óta.

De a Marcioleon is volt láttatja a vízkúrának. Az is folyvást nehezebb lett hónapról hónapra. Egyszer aztán megint csak könnyebb lett.

Mi, a kik értesülve vagyunk a perpignani préfetnél letéteménybe helyezett házassági levélről, ebben az eseményben semmi megbotránykozni valót nem találunk. Másoknak a véleményéről pedig ne tudakozódjunk.

Filibert gróffal most már igazán nem lehetett gyalog beszélni.

Az újszülött tökéletesen hasonlított az atyjához. Csak épen a szemei voltak olyan feketék, mint az anyjáé. Filibert gróf tengerkék szemeket használt.

Az újszülöttet megkereszteltetni elvitték magukkal ugyanabba a Rougival helységbe, a hol megesküdtek. Csak ott irathatták be a matrikulába az apa és anya neveit. Armingolban minden el lett volna árulva vele.

A kis Aïra az első esztendejében csak olyan szép volt, mint a milyenek a kis gyerekek szoktak lenni: apa, anya szemében szép, idegennek rettenetes!

Másfél éves korában már olyan hosszú volt a haja, hogy a térdeig ért. Dajkát soha sem tartottak mellette; az anyja maga szoptatta, gondozta, járni tanította.

Ezen új hivatal csorbát ütött a régin: a gróf ápolásán, annálfogva Marciole mellé még egy kisegítő ficzkót kellett fogadni, a ki a gépies munkát teljesítse a vízgyógyrendnél, Marciole csak a felügyelést vezette. Ennélfogva Filibert gróf nem is találta már ezt a kurát olyan mulatságosnak, s nem tartotta meg olyan pontosan; ellenben annál gyakrabban látogatta meg a gyermekszobát s részt vett abban az örömteljes foglalkozásban, mikor egy nagy ember a kicsiny embernek odanyujtja a két kezét: az a két markával belékapaszkodik a nagy ember hüvelykujjaiba s aztán csinálja a két lábával azokat balletfigurákat, a miket a groteszk tánczosnők nem tudnak utána csinálni. Az az egy éves gyerek még a lábának a hüvelykujját a szájába tudja venni. Filibert gróf járni tanította a gyereket, s néha addig guggolt előtte, a míg aztán ő maga nem tudott felállni a lábára, s Marciolenak kellett az öreg urat fölemelni és belevezetni a lépegetés tudományába elzsibbadt lábait.

Hanem azt nem engedte meg Marciole Filibert grófnak, hogy meg is fésülje a gyermeket. Sok ideig egyedül ő maga rejtegette azt a titkot, hogy az a fekete hosszú haj nem éri be azzal, hogy térdig alászáll, hanem lassankint lenő a nyakcsigolyára; onnan áttengődik a hátra, úgy hogy valóságos sörény válik belőle. Hát ez nem baj addig, a míg leeresztett hajat kell viselni; de mi lesz belőle, ha egyszer azt kontyba kell majd kötni?

Az a bizonyos finom szösz is kezdett jelentkezni a gyermek arczán és végtagjain, a mi a családi tulajdonokhoz tartozik.

Hanem ezt mind elfelejtette neki az ember azért a pajkos jó kedvéért, a mivel már kis gyerek korában mindenkit el tudott mulattatni. Nem hallotta ezt soha senki nyafogni, pityeregni, mindig olyan eleven volt, mint egy kis macska: hempergett, bukfenczezett, kaczagott, hizelkedett, hamiskodott, körmölt, harapott, s aztán ha elfáradt a játszásban, összekuporodott, a fejét a térdére fektette s aludt, mint egy macska.

Mikor pedig már beszélni is megtanult, akkor meg csupa gyönyörűség volt vele enyelegni. Olyan furcsákat tudott mondani, hogy még a mogorva komornyikot is megnevetteté vele. Aztán mindenféle nótát megtanult: a kertészleányok tanították provencei népdalokra, egy népünnepélyen meglátta a carmagnolt, azt rögtön elsajátította. És mikor egyszer azzal lepte meg Filibert grófot, hogy a dzsiget eltánczolta előtte, a gróf az ölébe vette és összecsókolta az arczát.

Egyszer aztán elkövetkezett az az idő, a mikor illendő volt a kis leányt valami egyébre is tanítani, mint tánczokra és dalokra.

Ezt már az anyja nem volt neki képes megadni.

A derék Marciole nem tudott sem irni, sem olvasni. Az ő kunyhójuktól messze esik az iskola, aztán nem is ért rá, már kis leány korában dologba kellett állnia, később meg nem volt kedve hozzá. Az egész ivadékában nem volt soha betűvető ember.

A legelső elemi ismeretek közlését magára vállalá a helybeli abbé. Egy igen jószívű, kegyes férfiu.

Annak a tudományát azonban nagyhamar kitanulta a kis Aïra, s mikor aztán észrevette, hogy már ő tud többet, mint a tanítója, akkor elkezdett vele pajzán dévánkodásokat űzni.

Egyszer aztán komoly tanakodásba elegyedett Filibert Marcioleal.

– Hallod-e Marciole: a «mi Aïránk» már tíz esztendős. Itt az ideje, hogy rangjához illő nevelést adjunk neki. – Tudod, hogy mi sors vár rá? – Ő neki egykor reprezentálni kell. Ha én meghalok, te belőled ugyan grófné lesz, de azért te házat nem fogsz vihetni, mert még igazán francziául sem tudsz beszélni, csak azt a te otthoni patoádat – Aïrának kell majd pótolni a te tudatlanságodat.

– Hát hogyan? Miképen?

– Nevelőnőt kell a házhoz fogadni, a ki a leányt magasabb tudományokra oktassa: zongorázni, rajzolni, festeni tanítsa. S a többi! Mit tudom én, hogy mi mindent kell tudni egy comtessenek. Aïra pedig egyszer azzá lesz. Azért, hogy most senki sem híja annak.

– Jól van. Tehát majd keresünk a számára egy nevelőnőt.

Marciole aztán tanácsot tartott a derék jóvoltu abbéval. Megérteté vele, hogy milyen az ő eszményképe egy nevelőnő dolgában. A főtisztelendő úr aztán ki is keresett a számára egyet az ismerősei köréből s azt elszerződteté az armingoli kastélyba.

A nevelőnőben minden tökéletesség megvolt, csak épen a szépség volt nála annyira elrejtve, hogy azt közönséges emberi szem nem volt képes észre venni. Szakálla nem volt, mert borotválkozott.

Ez fog legjobban hozzáilleni a növendékéhez.

Mikor Filibert grófnak bemutatá magát a nevelőnő, az ő kezéből véve át a növendéket, azt mondá a gróf Marciolenak, a hogy egyedül maradt vele:

– Hallod-e kedvesem, ugyan jó, hogy ennek a hölgynek a mi kis Aïránkat kell nevelni és nem engemet, mert én megszökném tőle egy hét alatt.

– Nem is magának fogadtam én azt, hanem a leányának.

Meghozatták a rengeteg sok tankönyvet, szép illustrált műveket, festő- és rajzoló-szereket és egy drága Erard-féle zongorát s azonnal kezdetét vette a felsőbb oktatás. A napnak minden órája úgy volt beosztva, hogy azon valamit kellett tanulni a kis leánynak.

Nagy kínja volt vele a nevelőnőnek. A gyerek mindent megtanult, csak azt nem, a mire tanították; a festékeit arra használta, hogy a históriás könyvben a celebritások képeit kékre, zöldre, pirosra bemázolja vele, a zongorát agyonverte czigánymódra játszott népdalokkal, s a mikor a menuette figuráira tanították, egyszerre csak a carmagnolba ugrott át belőle; mikor megfeddték, kaczagott, dalolt, s ha a sötét szobába zárták büntetésül, gombostűhegygyel karrikaturákat rajzolt a festett falra, a mik szörnyen hasonlítottak a nevelőnő külsejéhez.

Félesztendő mulva nem az Aïra szökött meg a madametól, hanem a madame az Aïrától.

Odavágta a szerződését a gróf asztalához.

– Basta! Elég volt! Én leányt jöttem ide nevelni, – de nem vad hiúzt!

S azzal ott hagyta az armignoli kastélyt.

Ekkor aztán Filibert gróf azt mondá Marciolenak:

– No, már most, édes barátnőm, én hozatok az Aïránk számára nevelőnőt, olyant, a milyen az én ideálom egy nevelőnőben.

S mert a párisi hölgyekhez nem volt bizodalma, Lyonból szerzett egyet.

Így került az armingoli kastélyba Fernande.

Még akkor nem volt «soror».

II.

Pár nap mulva az új nevelőnő megérkezte után ilyen tartalmú levelet irt Jacques Pluhar, Ellinor De-Quimper grófnak:

«Csoda történt. A mint az öreg úr Fernande kisasszonyt meglátta, azon való örömében a haja egy éjszaka megfeketedett.»

III.

De hát ki az a Jacques Pluhar?

Ki az az Ellinor De-Quimper?

Ki az a Fernande kisasszony?

… Jacques Pluhar, a rangosztálya szerint, a komornyikok kategoriájába tartozik, s mint ilyen «monsieurnek» czímeztetik. Tulajdonképen pedig ő az Filibert gróf életrendszerében, a mi a ketyegő az óránál: a felhúzott életrugó működésének szabályozója.

Már valami nyolcz év óta ő a mindenese a grófnak: felügyelője, istápja, pénztárnoka, titkárja, felolvasója, doktora.

A gróf apródonkint felhagyott a vízkurával, a mióta a lábai megtagadták a vízben-sárban szaladgálást. Víz helyett sört iszik; nem fürdik, hanem inkább pipázik.

A Marciole tizenkét év alatt nagyon megvénült. A hegyvidéki parasztnők hamar elhervadnak. Azaz, hogy nem hervadnak el, hanem úgy járnak, mint a tulipán, a mely a szép himes szirmai helyén ugyanazon kocsányon idomul át egy nagy háromszögletű tobozzá: ugyanaz a tulipán az!

Az arczbőre megrezesedett, a homloka csupa ráncz lett, a nyaka megvastagodott, s a fogai megritkultak. A parasztszépség elmultával elvesztette a befolyását is, s az a befolyás egészen a komornyiknak jutott.

Marciole naponkint csak egyszer szokta a grófot látni, a mikor ebéd után felhozza eléje a kis Aïrát, hátrafésült hajjal. (Fésülni még most sem engedi másnak.) S akkor addig ott marad, a míg a kis leány a gróf urat bohóskodásaival mulattatja.

A gróf nagyon szereti a kis leányt. Órahosszat engedi játszani, csintalankodni, ugra-bugrálni maga körül. Itt minden szabad neki. Még a pipát is a szájába veheti. Az anyának semmi beleszólása. Az ő helye ott a gróf karszéke mögött. S ha meg találja inteni a kis csintalant: «Ejh, nem illik az!» a gróf hátrakiált neki: «Csitt odahátul!»

Mindaddig, a míg Jacques be nem jön s egy szót súg a gróf fülébe. Akkor aztán int a kezével Filibert, hogy elmehetnek.

Az a titokban súgott szó tudniillik «kávé».

Ezt nem szabad megtudni Marciolenak, hogy Filibert kávét iszik.

Ha megtudná, majd csapna nagy patáliát érte! Kikönyörögné a kezéből a kávés findzsát. Még el is árulná magát. «Édes, jó uram! Ne rontsd meg az egészségedet! Tudod, hogy a kávé te neked méreg!»

Szegény, becsületes Marciole! Hogy őrzi a grófnak az életét! Pedig hiszen annak a halálával kezdődik az ő felmagasztalása. Addig, a míg a gróf él, csak a megszégyenülés csepeszét viseli a fején, az özvegyi fátyol hozza meg számára a grófi diadémot! – És mégis féltve őrzi az életét az urának. Mindennap összevész a komornyikkal miatta. Pedig ha a saját jóvoltára gondolna csupán, nem kellene egyéb, mint hogy egyszer a gróf fekete kávéja közé töltsön egy jó pohár cognacot (hisz az ártatlan szer, pláne orvosság) s másnap már grófné asszony volna a czíme.

Igazán megérdemelné a jó Marciole, hogy neki itéljék a Monthyon erénydijat, a ki tizenkét évig tűri a szennyet az arczán, s őrzi annak az életét, a kinek a temetése napján ez a szenny auroleolával lesz felcserélve.

És aztán mindennap ki hagyja magát űzetni egy cseléd által az ő urának, férjének a szobájából, egy cseléd által, a ki előkelő fölényét érezteti vele, – a tudatlan paraszttal.

Hát ő persze nem tudná felolvasni a hirlapokat a gróf előtt, miként Jacques, pletykákat sem tudna neki elmesélni a főúri világból.

Jacques Pluhar sok évig a párisi jockey-clubnál volt benfentes szolga. Onnan került igen jó ajánló levéllel Trimeric grófhoz. Legalább az ajánló levelei azt állítják. Ezeket pedig De-Quimper Ellinor gróf eszközölte ki a számára, a jockey-club egyik leghíresebb tagja.

De azt Filibert gróf nem tudta meg sok ideig, külömben gyanakodó lett volna.

Trimeric Filibert gróf nem szerette, ha csak a nevét kimondták is előtte De-Quimper Ellinornak.

Nem azért, mintha ellensége lett volna, hanem azért, mert atyafia volt.

Trimeric grófnak az atyja és De-Quimper grófnak az anyja testvérek voltak.

Az unokatestvérek soha sem látták egymást. Ellinor az alatt nőtt fel, a míg Filibert a tengereket szállta.

Hanem hát kellemetlen érzés egy olyan atyafira gondolni – becsületes embernek, a kit meg akar csalni – a becsületes ember.

Már pedig Filibert gróf tudta jól, hogy ő Ellinort okvetlenül meg fogja csalni.

Ez a jó fiu azt gondolja, hogy ő fogja a nagybátyja vagyonát örökölni; valószínüleg már erre a számlára csinált is egy halom adósságot.

Mekkora lesz aztán az elbámulása, mikor a temetés után (vagy még a cerimonia előtt), a perpignani préfet bemutatja a gyásztevő gyülekezetnek a törvényesen egybekelt özvegyet, s a törvényes szülöttet, mint egyenes örökösét a Trimeric vagyonnak.

Ezért nem szerette Filibert gróf, ha az öcscsének a nevét előhozták előtte.

Jacques Pluhar pedig ennek a megbizott embere, a kinek rendes feladata koronkint értesíteni Ellinort az armingoli kastély eseményeiről s közben a megbizójának az utasításait foganatosítani.

Jacques Pluhar természetesen maga is őrizkedett Ellinor nevét felemlíteni a grófja előtt. Bár épen azért volt ideküldve.

Még nem jött el az ideje.

A jó haditervnek érés kell!

A hirlapok között, a miket Filibert gróf járatott, volt egy furcsa ujság, a minek a neve volt Harlequin. Ez egy ideig őrült nagy sikert vívott ki a párisi boulevardokon. Ennek a lapnak annyiféle munkatársa volt, a hány politikai párt beszéltet magáról Francziaországban. Ezek aztán ugyanazt a thémát, eseményt sorban a maguk szempontjából adták elő. Az egyik oldalon az opportunista, a másikon az intransigens, a harmadikon a boulangista, a negyediken az imperialista, az ötödiken a legitimista, a hatodikon az anarchista. Ezeket az egymással szemeszöktében ellenkező értekezéseket összeolvasni valóságos pokolbeli élvezet lehetett. Azután irtak bele ultramontanok és szabadkőművesek, idealista és realista kritikusok, haussera és baissere spekuláló nemzetgazdászok, spiritisták és antispiritisták, atheisták és theozofisták, darwinisták és charlatánok és komoly természettudósok.

Ezeknek az utóbbiaknak a czivakodásai mulattaták legjobban a Trimeric-család utolsó férfisarját.

Különösen egy éveken keresztül folytatott felfedezési vita érdekelte az öreg urat rendkívüli mértékben.

Egyszer az a hir emelte fel a fejét, hogy Borneo szigetén felfedezték a majomembert, a Darwin-elmélet kézzelfogható bizonyítékát, az összekötő tagot az ember és az utáncs között. Leirták az alakját, az ábrázatját. Egy majom, a ki beszél, emberi szótagolással, a kinek már lelke van és czivilizálható.

– Még utóljára kiderül, hogy a Trimeric-ükök voltak az emberi faj igazi ősei.

Rögtön nyomban következtek a tudósok, a kik lerontották az egész elméletet: humbug az egész! E fajta szőrrel benőtt emberek vannak Oroszországban is, de ez csak aféle túltengése a finom pihének, csak olyan emberek azok, mint más kétlábú teremtés.

Ekkor a felfedező tudós, Buckland, közzétette a lefényképezett alakokat, a kiket a birma király udvaránál látott. Ennek a majomemberfajnak a neve: «Kráó».

Erre egy híres olasz aquarium-tulajdonos, Farelli, nem sajnálta a költséget, kiküldött egy ügynököt Borneoba, hogy vegyen meg a királytól a számára egy ilyen Kráót.

A megbizott visszatért eredmény nélkül. A birma király nem ád el Kráót semmi pénzért. – Hanem annyit kieszelt, hogy ezeket a birma király udvarában látható majomembereket Láósz tartomány királya ajándékozta, annak az ősrengetegeiben tanyázik a majomemberek nemzetsége.

Ekkor aztán Farelli egy egész expeditiót indított meg egyenesen Láósz őserdőibe, a Kráó-nemzet felfedezésére. A kutató társaság vezére volt Bock Károly, komoly természettudós.

Ez csakugyan rá is akadt a Kráó-nemzet székhelyére Láósz tartományban.

Ezek a tisztelt polgártársak a gunyhóikat terebélyes nagy fák ágai közé építik. (Tehát már építenek!) De a tüzet még nem ismerik, minden ételt nyersen esznek, kiváltképen halat és rizst.

Sikerült őket több izben meglepni a lakomáiknál, de az idegenek közeledtére egyszerre szétriadtak, igazi majomszokás szerint egyik fáról a másikra dobálva át magukat, vadállati ügyességgel, a hova a karaván tagjai nem tudták őket követni. És így ezek sem fogtak Kráót.

Filibert grófot most már aztán nagyon ösztökélte ez a história.

– Nincs a Harlequinben valami a majomemberről?

Dehogy nem volt.

Az angol természettudósok és ethnographusok egész harczot folytattak fölötte.

Kaulitz Jarlow egyenesen a majom és ember közötti rokonságot bizonyította be az eddig nyert adatokból.

Ellenben Leuckart csak az ismeretes politrichia elméletét vélte megállapíthatónak ez esetben.

– De hát nem tudnak odamenni és elfogni egyet? kiálta fel Filibert gróf boszúsan.

– Hát hiszen épen erről az esetről értesít most a Harlequin. Itt van egész terjedelmében a tudósítás: «Egyike az előkelő világ matadorainak, a sport terén annyi sikerrel kérkedő De-Quimper Ellinor gróf vállalkozott rá, hogy a láószi őserdőkből elhoz magával egy Kráót.»

– Micsoda? Az én unokaöcsém? Annak volna ilyen elhatározása?

– Föl lehet róla tenni ilyesmit, ha egyszer a fejébe veszi. Az egy bűvész. Valóságos Cagliostro. A tudósítás a módját is előadja a tervezett Kráó-fogásnak. «Ellinor gróf nem fog nagy vadászkisérettel közelíteni a majomemberek tanyájához, hanem készíttet magának egy tökéletes majomöltözetet, melyben egészen hasonlítani fog a majomemberekhez. Ebben az álczában egyedül fog a Kráók tanyájára behatolni, odavegyül közéjük, mint jó czimbora, ismeretséget köt egy fiatal majomleánynyal s azt elcsalja magával!»

– Ördöngös egy ficzkó! No, ez derék lesz, ha sikerül neki; soha sem hittem volna, hogy ilyen mennykő gyerek az én öcsém.

Most aztán itt volt az alkalom Ellinorról beszélni.

Az öreg úr hajlandónak mutatkozott erre a tárgyra rátérni.

– Ez az Ellinor, ez nekem unokaöcsém, tudja ön Jacques? Harmadizbeli unokatestvérek vagyunk. Elég távoli rokonság. Annyira, hogy ha én nekem leányom «volna», azt De-Quimper Ellinor gróf feleségül vehetné. Ha hozzá adnám, megjegyzem. De hát nem adnám hozzá. Nincs olyan eset! Van önnek politikai meggyőződése, Jacques Pluhar?

– Én nekem mindig az a politikai meggyőződésem, a mi azé az uraságé, a kinél szolgálok.

– Ez nagyon helyes. Így is illik. Egy komornyiknak az a kötelessége vagy a hogy mi nálunk, Trimeric grófoknál híják, egy «major domus»-nak. – Nini! Van önnek valami véleménye a czímezések felől, Jacques Pluhar?

– Tökéletesen. Három esztendeig szolgáltam egy külföldi nagykövetnél, ott megtanultam, kit illet meg az «altesse», a «Durchlaucht», a «serenissime», az «excellence», az «eminence», a «honorable», a «baccalaureat», a «le docteur», «le président», «le conseiller d’état», «le préfet», «le reverende» és «le supplicant».

– Úgy is illik… A forradalom nem szüntethette meg a czímezéseket. Már akárhogy elfogadták is azt a czímezést, hogy «monsieur», de már azért én sem a parasztot, sem a pugrist, sem a zsidót nem hivom monsieurnek, hanem a hogy minden ember szólitja «te rustre!» – «cancre de bourgois!» – «te jordán!» Ez az ő czímük. Tehát, ha ők megtarthatták a forradalom előtti czímeiket, megtarthatjuk mi is. – De mit is akartam csak önnek mondani, Jacques Pluhar?

– Hogy egy komornyiknak, vagy helyesebben mondva major domusnak van bizonyos kötelessége.

– Úgy? tudom már. Az a kötelessége az ő ura irányában, a mi a miniszternek a souverainjével szemben. Mindenben annak a politikáját követni. Azt ön bizonyosan tudja már, hogy én minden ízemben Chambord grófnak, Francziaország egyedüli törvényes trónkövetelőjének a híve vagyok.

– Ezt könnyű volt kitalálnom a kastély kapuja felől kivésett betükből. U. B. S. L. R. Ezt találni minden legitimista kapuboltozata fölött.

– Tudja ön, mit jelentenek ezek a betük?

– Oh igen. «Un boiteux sauvera le royaume».

(Egy sánta menti meg a királyságot.)

A sánta alatt az adeptusok Chambord grófot értették, a ki a fél lábára biczczentett.

– No, már most csavarja ön fel az eszét, Jacques Pluhar. Miután én nekem ez a szent meggyőződésem, a mitől engem semmi plebiscitumok meg nem foszthatnak, hogy Chambord gróf Francziaország egyedüli legitim ura, ugyan hogy képzelheti azt valaki, hogy én nekem lehessen ezen a világon bárminő érintkezési pontot találni az én unokaöcsémmel, De-Quimper Ellinor gróffal, a ki a Bonapartekkal szegődött össze: a mi leggyűlöltebb ellenségeinkkel.

– Tudnék én erről valamit mesélni.

– Én a mesékre nem adok semmit. Én a tényekre hallgatok. De-Quimper Ellinor gróf volt a hadsegéde Bonaparte Lulu herczegnek, a ki őt a Cap-földre követte.

– És épen ez által tette a legfontosabb szolgálatot a legitimista ügynek. Még pedig előre kiszámítva, az itthoni szövetségesekkel megbeszélve, terv szerint végrehajtva.