Part 8

Meduza szép volt. Azt merte mondani, hogy az ő arcza tökéletesebb, mint Minerváé. A boszúálló istennő azzal verte meg, hogy ijesztővé tegye az arczát a kérkedőnek. De Meduza arról nem tudott semmit, a míg az istennő egy tükröt nem küldött neki, hogy lássa meg benne, milyen rút az arcza: s ettől Meduza ijedtében kővé dermedt.

Ezt az egyet nem hiszem el a mythologiának.

Nincs olyan nő a világon, a ki magát rútnak lássa, ha a tükörbe néz. Az a csodálatos, isteni jótétemény, hogy senki sem hiszi magáról azt, hogy rút. Mindenki talál az arczán valami szépet, a mihez ragaszkodva, fenn tudja magában tartani az önszeretetet. S ez az érzés nem vénül meg, nem múlik el soha. És ha akkor, a mikor már halva vagyunk, még bele nézhetnénk a tükörbe, bizonyosan azt mondanók: «mégis csak szép halott vagyok én!»

* * *

Dél-Francziaországnak egy kies vidékén, a hol már olajfák és languedoc tájszólással beszélő emberek vannak, áll egy renaissance-korbeli szép kastély, pompás pagonytól körülvéve, mely csak elől az országút felé enged nyílást, az épület homlokzatát engedve látni, mely a halastóban visszatükröződik.

A kastély homlokzatán olvasható nagy fekete betükkel: «Asyl des filles laides». (Rút leányok mentsháza.)

A vasrács-kerítésen minden járó-kelő betekinthet s láthat a virág-rabattok között egyesével, ritkán párosával, egyformán szürkébe öltözött nőalakokat pepecselni, a hogy kertészek szoktak. Mindegyiknek az arczát olyan fátyol takarja, a minőt a muzulmán nők viselnek.

A látogatás a mentsházban már némi előzményekkel jár. A puszta kiváncsiság nem ad rá jogot. Ha férfi akar bejutni, annak csak az az egy módja van, hogy folyamodást intéz a mentsház védnöknőjéhez (ez egy grófné) valami rokona vagy ismerőse fölvétele végett. Mellékel hozzá egy fényképet az ajánlottól. Kapni a párizsi photographoknál olyan női arczképeket is, melyek a szépség fogalmaitól lényegesen eltérnek.

Másnap aztán a folyamodó jelentkezhetik s a lefátyolozott arczú kapusnő által bevezettetik a kastélyba, az intézet igazgatónőjéhez.

Annak nincs fátyol az arczán.

Tökéletes szépség. Arczvonások, arczszín, termet mind festői és szobrászi mintának való. Nyájasan mosolyogni is tud, s e mosolynál ragyogó fogsort tündököltet elő. Szép csengő, rokonszenves hangon beszél.

Soror Fernandenak nevezik.

A látogatót aztán élő szóban megismerteti a mentsház alapszabályaival.

Az intézet negyven leány számára van berendezve. A fölvétetéshez nem kell egyéb, mint a kvalifikáczió bemutatása.

A mely leány azt mondja: «én rút vagyok», s igazat mond, az fölvétetik. Vannak rút leányok, a kik rossz erkölcsüek; de azok nem jönnek ide. Mit keresnének itten? A rútak rendesen becsületesek. S itt hiányzik az alkalom.

Itt azután tisztességes ellátást kapnak; ha akarják, holtig. A ki el akarja hagyni az intézetet, csak annyit kell neki mondani: «én nem vagyok rút» s akkor elbocsájtják. Hanem aztán többet be nem fogadják.

Ez az intézmény azonban csak ama szerencsétlen leányok számára lett felállítva, a kikkel a természet bánt mostohán. Nehogy kétségbeesett lények versenyezzenek az ide bejuthatásért, ki van zárva az az eset, ha valaki nem a természettől, hanem mesterséges mód által lett rúttá: különben præmium volna kitűzve olyan elzüllött teremtések számára, a kik a szép arczukat vitriollal elrútítják, vagy a kik szándékosan keresnek valami betegséget, mely szépségüket lerombolja. Ezek nem vétetnek föl.

Mikor aztán a látogató megismerkedett az intézet egész rendjével, akkor bejegyzik a nevét a protokollumba, hozzá mellékelve a beajánlott leány arczképét, s azzal bocsátják el, hogy most ugyan minden hely be van töltve, de mihelyt egy meg fog ürülni, azonnal értesíteni fogják s akkor elhozhatja a pártfogoltját.

S ha ekkor a látogató, tudásvágya kielégítésére azt a kérdést szerencsélteti meg, hogy «mi módon ürülhet meg egy hely ebben a mentsházban? szoktak innen férjhez vinni valakit? vagy szoktak a rút leányok megszépülni?» akkor soror Fernande még egyszer leülteti őt magával szemben s megadja neki a kivánt felvilágosítást.

– Igen, uram, a mi védenczeinknek fele elhagyja ezt a mentsházat egy év alatt. S alig van öt, a ki az intézet megnyitása óta állandóul itt maradt. A gályapad, a fegyház, az őrültek háza nem oly rettegtető, mint a «rút leányok asyluma». A kényszerzubbonynál kínzóbb az a gondolat: «én rút vagyok». Ezt nem állja ki sokáig. Nem hiszi el végkép. Nem nyugszik meg benne soha.

S a rút leányok versenygők, összeférhetlenek. Negyven szép leány között nincs az a vetélkedés, irigykedés, féltékenység, mint negyven rút leány között. Mindenik azt hiszi, hogy a másik mégis csak rútabb, mint ő; kettő meg nem marad egymással egy szobában egy hétig.

A természet mostoha leányai, kiket leánytársaik kinevetnek, a legények csúfságra tartanak, a kikkel húshagyó kedden tőkét huzatnak, a kiknek az ajtajára szalmakoszorút akasztanak, a kiket a saját édes anyjuk is üt-ver, a kiket rútságuk miatt senki szolgálatba nem fogad, a kik már szokva vannak ahhoz, hogy őket mindenki így szólítsa: «te csúfság!» hogy a hajukat megczibálja, a kinek keze ügyébe kerülnek s a kinek ostor van a kezében, az végig húzzon rajtuk egyet: csak azért, mert ők olyan példarútak; ugyanazok, mikor ide a mentsházba bejutnak, s meglátják, hogy még náluknál rútabbak is vannak a földön, elkezdenek hivalkodók lenni, s az eddig elszenvedett keserűségeket egymáson töltik ki.

Arról ugyan gondoskodva van, hogy fátyolt viseljenek az arczukon, de ez rájuk nézve a legkínzóbb discziplina. A mint összeszólalkoznak, rögtön föllebbentik a fátyolt s egymásra vigyorítják az arczaikat.

Csak a kastély úrnője képes őket egymással kibékíteni. Igen egyszerű módon. Mikor a rútak összevesztek a fölött, hogy kié közöttük az elsőbbség, visszájáról? akkor az úrnő fátyolát fölemeli, s megmutatja nekik a saját arczát. Arra mind meghunyászkodnak. Ő a legrútabb valamennyi között. Akkor dideregve dörmögik: «ez a Kráó!» s aztán egymás nyakába borulnak: «Egy szót se többet! Itt a Kráó!»

Félnek tőle, pedig soha sem bántja őket.

Úgy bánik velük, mint testvéreivel, leányaival. Jólétben, kényelemben élnek itten; tudják jól, hogy odakünn a világban nem vár rájuk semmi szeretet. Ott egyik szögletből a másikba taszigálják őket, a gyerekek utánuk szaladnak ingerkedve, az asszonyok becsapják előttük az utczaajtót, még sem tudnak itt megmaradni.

Tükör nincs az egész háznál; de gyakran rajta kapják őket, hogy az ablaküveg háta mögé fekete kendőt tesznek s abban nézegetik magukat. S az a ragyaverte arczú, az a fintorodott buczkó-orrú, az a nyúlszájú női gnóm azt suttogja magában: «én még sem vagyok olyan csúnya, mint ez a másik!»

Aztán van egy fajtája a rút leányoknak, mely a legszánandóbb és a legveszedelmesebb: a szelid, kedélyes ábrándozók. Ezek magukat kedveseknek, szeretetreméltóknak hiszik, arról álmodnak, hogy alakjukat tündérszépnek látják, aztán megalkotnak lángoló képzeletükben egy férfi ideált, a kiért rajongnak, a kinek nevet adnak, a kiben hisznek és szentül várják, hogy az el fog értük jönni és megváltja őket ez elbűvölt állapotukból. Aztán ezeket az álmaikat elmesélik a társnőiknek s azoknak az idegeibe is átviszik az inkubácziót. Az ábrándozás ragadós. S a rút leány szívében is csak úgy ébren van az a teremtő, az a világfentartó szenvedély, mely őket csak elemészti, soha nem boldogítja. Az arcz rútsága nem vet tilalmat a szívre. Mikor a kigyók nászt tartanak, úgy összefonódnak, hogy nem lehet őket semmi erővel szétválasztani, pedig a kigyók vére hideg.

Egy ilyen ábrándozó leány valamennyit azzá teszi. Jókedvüek lesznek; csintalan beszéddel egymást megnevettetik, szerelmes dalokat hangicsálnak, s mikor nevetnek, pajzánkodnak, akkor csakugyan azt hiszik, nem csak magukról, de még egymásról is, hogy szépek. Egymásnak csókot adnak!

Aztán rövid időn megszöknek innen. Soha vissza nem kéredzkedik egy sem. Némelyik elzüllik, másik öngyilkosul szabadul meg a rút alakjától; van olyan szerencsés is, a ki magánál még rútabb hímnemű társra talál, a ki őt üti, veri, kínozza, igavonó marhájának tartja: mégis ragaszkodik hozzá; elérte, a miről ábrándozott.

Néha valóságos ragálylyá válik közöttük ez a futásvágy. Ha egy elkezdi a szökést, a többi mind utána fut. A kastély, a kert, a park üresen marad. Olyankor aztán az úrnő egyedül bolyong szerteszélylyel az úttekervényeken, melyeket felver a fű, befutnak a szederindák, betakar a sepretlen virág, levélhulladék, míg új lakók kéredzkednek be. Ha sokallja az úrnő a várakozást, bejárja a szomszéd helységeket, meglátogatja a leányiskolákat, a templomokat, s ha talál leánykát a szamárpadon ülve, a templomajtóhoz szorítva, a kit a társai nem tűrnek meg maguk között, mert olyan rút, azt nyájasan megszólítja, megkínálja ajándékkal; a megszólított kis leány, mintha álomlidércz nyomná, lihegi: «Jaj a Kráó!» Aztán meghivja a kastély kertjébe, virágokat tépni, szamóczát szedni, báránykát őrizni. Öröm az a kis leánynak. De ezt a hideg rázza féltében. S ha meg találja fogni a kezét, a kis leány felsikolt: «nem! nem akarok rút leány lenni!» Kiszakítja magát nemtője kezéből, elfut, hazaszalad s inkább eltűri a mostohája virgácsát.

Lassankint aztán megint csak megtelik a mentsház, hogy egy év mulva megint azon módon kiürüljön.

Az igazgatónő, ha komoly látogató kérdezi, szivesen ád neki ilyen tájékozást.

S ha a látogató azt kérdezné, hogy mi az a «Kráó», annak igen röviden elmondja az igazgatónő, hogy a «Kráó» egy világhírű természeti csoda: egy emberi lény, a kit a láószi őserdőkben fogtak el, az orángutángok társaságában, egy majomleány, a ki emberi módon beszél, énekel, ír, rajzol, zongorázik, a lábai lábak, nem kezek; külömben egészen az utáncsokhoz hasonló.

A látogató erre azt mondja: magam is láttam egyszer ezt a természet csodáját a jardin des plantesban, két frank belépti díjért. Most már emlékezem a nevére.

– No, hát ez az!

– De hát hogy lehet az?

– Hát ha nagyon bántja önt a tudnivágyás, fáradjon el a helybeli mairiebe, aztán meg a departement prefekturájába, ott, ha vannak ajánló levelei, el hagyják önnek olvasni az összes hivatalos aktákat, a mikből megértheti, hogyan lett a Kráóból e kastély és a hozzátartozó uradalom úrnője, grófkisasszony, Régi nemesi család nevének viselője? A ki most is leány. Ugyanaz a majomleány, a kit ön látott két frank belépti díjért. Mert ámbátor majomúrfiak vannak szép számmal a világon, de a majomleány épen olyan büszke a maga rútságára, mint a majomlegények az ő szépségükre.

A minervai tökéletességű szép arcz vonásai még ennél a keserű szarkazmusnál sem mutatnak semmi indulatkifejezést.

S ha azután a látogató nem tud még megválni ettől a furcsa plánétától, mely egy kastélykert szférájában egy más világnak más esztetikai szabályok szerint teremtett alakjait gyűjti össze, a nélkül, hogy ezt a kérdést ne intézné az istennői arczú hölgyhöz:

«Hát tégedet, márványszoborból életre imádkozott pygmalioni szépség, minő tévedése a sorsnak hozott ide a rút leányok asylumába? mi tart téged itten fogva? mi ad neked jogot arra, hogy idejőjj a rútak királynéjának?»

Hát arra az eszményi szép hölgy azt mondja neki:

– Ön azt hiszi, hogy én szép vagyok? Ez csak álarcz! Ez az én igazi arczom!

S azzal egy varázsmozdulattal egyszerre torzképpé alakítja át az arczát, gúnyoros ránczok futnak össze az orra, a szemei körül; czimpái kitágulnak, ajkai elferdülnek, homloka redőkbe vonul, szemöldei kigyókká tekerülnek, s a szemei kancsalítanak.

És a hangja érdessé válik, reszelős lesz, a fogait összeszorítva beszél.

– Én vagyok a Meduza! Az elátkozott Meduza! A ki a rútságával kővé mereszti a rátekintőt. A ki tudok rút lenni, ha akarok.

És akar rút lenni!

Akkor aztán fut a látogató halálra ijedten, hogy kővé ne váljon!

* * *

Ennek a két nőnek a történetéről fog szólni a regény, melynek ez a czíme: «A Kráó».

I.

Humbug az egész Kráóról költött fiziologiai mese!

A Kráót nem fogták a birmáni szikomór-erdőkben a Laósz vad emberek vidékén ázsiai utazók; az nem volt mustra-példánya egy ismeretlen emberfajnak, mely a darwini kapcsot képezné a homo bipes és homo quadrimanus között; nem is volt elátkozott záloga valami emberek és majmok közötti megtévedt viszonynak: őseit nem számította se csimpánzok, se utáncsok, se gorillák előkelő nemzetségéből, mert az valóságos leánya (még pedig törvényes összeköttetésből származott leánya) volt az ős Trimerik grófi család utolsó férfisarjának, Filibertnek, a ki egyenes leszármazású elődei közé számítá a világhírű felfedező tengerészt Kerguelent.

Igazi keresztneve volt a Kráónak «Aïra–Renée–Charlotte».

Szokatlan alkotású arczát is egyenesen a familiától örökölte. Az a benyomott orr, az előre álló fogsorok, miket nem bir eltakarni a széles száj, a lapos homlok, a ránczbafutó arczvonalak és a hegyes fülek, megannyi ivadékról ivadékra szálló jellegei az ősi Trimerik családnak. De különösen a szőrrel gazdagon ellátott arcz, mely a férfiaknál épen csak a szemeknek engedett nyílást. A legtöbbnek még az orrán is volt egynehány serteszál.

Ez nem volt baj. A renaissance, a directorium, az empire, meg a restauratio alatt folyvást fentartotta magát a borotvált arczok divatja, s e szerint szőrt nem viselt senki az arczán; hanem a negyvennyolczadiki forradalom után általánossá lett a szakállviseléssel való tüntetés a férfiasság mellett s ekkor aztán Filibert grófnak sem lehetett eltitkolni a keresztes hadakban részt vett őseihez való hasonlatosságát.

A család hölgytagjainak is jutott ebből a túlságos bőkezűséggel osztott ajándékából a természetnek. Fiatal korukban csak mint gyenge pihe jelent az meg az arczon, vagy mint egy kis simulékony bajuszocska a felső ajkon: némelyiknek az egész osztályrésze ki lett adva egy kunkora tincsben, mely vagy az állon, vagy az arcz egyik oldalán ékeskedett; de azt ők nem igyekeztek kiirtani, sőt családi eredetük hitelesítő czímere gyanánt viselték büszkeséggel.

Filibert gróf huszonnégy esztendős volt, a mikor az atyja meghalt. Addig a tengerészpályát futotta, dicső őse példáját követve, ki egy országos területű szigetnek adta nevét, a melyen ugyan nem terem se egy szál fa, se egy négylábú állat; de annálinkább tele van fókákkal és halpusztító madarakkal.

Az apa halálával Filibert leszállt a tengerről, s megkisérlé a vitorlázást a nagy világ oczeánján, a hol nagyhamar tapasztalá, hogy még gonoszabb viharok dúlnak, mint a tengeren.

Egyszer aztán ő is kikötőbe jutott. A házasság kikötőjébe.

Ő is fedezett fel egy új szigetet marquise Delmont Camilla személyében. Ez a sziget is épen olyan szép volt – a távolból. Hanem a mint a felfedező birtokába vette, akkor tapasztalá, hogy nem lakik abban semmi élet. Fókák, penguinok elúsznak, elrepülnek a birtokosuk elől. A marquisnő nem szerette a férjét.

Még ez nem lett volna a legnagyobb baj. De egy rút napon arra jött rá Filibert, hogy a felesége mást szeret.

S mikor e miatt szemrehányást tett az asszonyának, az egész hideg vérrel azt felelé neki:

– Hát hiszen önt csak nem szerethetem ezzel a majompofával!

Filibert a tükör felé fordult, belenézett, – s aztán igazat adott a feleségének.

Törvény elé vitte a baját, s aztán elválasztották őket – «a thoro et mensa». Még akkor a franczia törvények szerint teljes elválásnak nem volt helye. A Code Napoleon még az egyházi sakramentumnál is erősebben fogja a házasságot. Az még a megsemmisítő «impedimentumokat» sem veszi figyelembe. A kik a maire előtt aláírták a protokollumot, azokat csak ásó-kapa választja el egymástól.

(Nehogy azzal kecsegtesse magát valami laikus ember, hogy a polgári házasság szerint majd minden esztendőben újra házasodhatik! Nem, onnan nincs kijárás!)

Filibert aztán visszament a tengerre. Vett magának egy derék gőzöst, a melynek maga volt az első kapitánya.

A jószágigazgatójának kiadta utasításba, hogy az uradalma jövedelmének felét küldje el a marquisnőnek, a másik felét helyezze el állampapirokba. Maga nem vett abból semmit igénybe.

Kereskedéshez látott. Közvetítette az árúforgalmat az ó és új világ között. Gőzösének a jövedelméből még fölösleget is takarított meg. Többé nem vásárolt abból az árúczikkből, a mi a világon a legdrágább: az asszonyi mosolyból. (A mi külömben akkor legdrágább, a mikor ingyen adják.)

«Ezzel a majompofával!»

Soha sem hagyta el a hajóját.

Ha a délfranczia partokhoz ért, a beári fokot körülhajókázva, csak messziről nézte, a kapitány emelvényéről a szép pyrenéi hegyeket, melyek mögött pompás armingoli kastélya állt. Soha sem szállt ki, hogy csak egyszer is meglátogassa.

Ha épen nagyon elővette a száraz föld utáni vágy, ellátogatott a hajójával a Kerguelen földre, s ott kivette a dézsmáját a tengeri oroszlánokból és jégmadarakból. Járhatott a saját uradalmában naphosszant, a nélkül, hogy emberi arczczal találkozzék. A vadállatok nem is futottak el előle. Bizonyosan azt hitték, hogy az ő familiájukhoz tartozik. Egy olyan derék kinőtt tengeri oroszlánnak a pofája olyan igen hasonlít Filibert gróf ábrázatjához.

Valami húsz esztendő telhetett el így. Egy visszatérés alkalmával a havtei öbölbe, hivatalos levelet hoztak Filibertnek a hajójára, a perpignani préfettől, melyben hivatalosan tudatták vele, hogy marquise Delmont Camilla meghalt.

– Marquise Delmont Camilla? Hát mi az ördög bajom van én nekem egy Delmont Camilla nevű markinővel?

Sehogy sem tudott rá visszaemlékezni.

Minthogy azonban a préfet levelében felszólítás is volt hozzá, hogy már most rendelkezzék felőle, hogy a birtoka jövedelmének az a része, mely eddig a marquisnőnek lett kiszolgáltatva, ezentúl hova fordíttassék: mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy holmi avult iratokat előhuzogasson a hajós ládájából. Azok között csakugyan talált egy hivatalos kimutatást a tiszttartójától a marquisnőnek, mint elvált feleségének megküldött apanageról.

– Aha! Hisz ez a feleségem volt! No hát Isten nyugtassa meg!

S azzal félárboczra bocsáttatá le a hajószászlót, tengerész szokás szerint, a gyásztisztesség jeléül.

Aztán válaszolt valamit a perpignani préfetnek, hogy csak fordítsák az esedékes összegeket is oda, a hova a többit. A meghalt marquisnő gyásztiszteletére pedig ágyúzzanak annyit, a mennyi őt rangjánál fogva megilleti. Egyéb fajtájára a végtisztesség tételnek ő bizony már nem emlékezett.

A mint az új árúterheket felszedte a hajójára, megint visszafordult a nagy oceáni útra.

Azonban nem sokára tapasztalá, hogy nem csak az ilyen mellékes dolgokat felejti el, mint egy elvált feleség, hanem a leglényegesebbeket is. Nem jutnak eszébe a kikötők nevei, a miket útközben érintenie kell, nem találja meg a matrózainak a nevét, sőt a másodkapitányának, a kormányosának is olyan neveket ad, a mikért azok bámulva néznek a szemébe, nem tud külömbséget tenni az árboczfák és vitorlarudak között, mikor parancsot oszt.

– Mi történik én velem? kérdezé egy alkalommal a hajó orvosától.

– Ön bizony, kapitány úr, egy kis agylágyulás felé vitorlázik.

– A mennykőbe. Azt nem szeretném megérni.

– Hát még most kikerülheti gyökeresen megváltoztatott életmóddal.

– Mit gondol ön?

– Azt, hogy önnek búcsút kell venni a tengertől, meg a pálinkától. Valahol az Alpes maritimes egyik vízgyógyintézetében a szép havasok között még helyrehozhatja ön az életszervezetét.

Filibert gróf megfogadta az orvosi tanácsot s búcsút vett a tengertől is, meg a rumos palaczktól is.

Talált a délfranczia havasok között egy kedves zúgot, a hol az emberek nem isznak egyebet, mint vizet.

Ott egy parasztorvos radikális kura alá vette. Mezitláb járatta és fedetlen fővel, akár szél volt, akár zápor, vizes pokrócz közé csavartatta, zuhanyoltatta, aztán kergette sziklákat mászni s itatta vele a vizet pint számra. Utoljára valóságos vízrészeggé lett minősítve.

Filibert gróf kápolnát építtetett a kis fürdőhely számára tökéletes felgyógyulásának az emlékére.

Azt mondta mindenkinek, hogy egész új embernek érzi magát.

Mielőtt azonban a fürdő vezére elbocsátotta volna, a lelkére kötötte, hogy ezt a megszokott kurát ugyan abba ne hagyja ám soha egy napra se, mert a mint ellenkező életmódba téved, a recidiva annál gyorsabban fog bekövetkezni. A bort, pálinkát tekintse méregnek. És a mi fődolog: akármi baja történik, doktort ne bocsásson közel a testéhez, mert az mind a halál liferánsa. Csak vizes pokróczot, hideg zuhanyt, akármi baja támad. Vigyen magával valakit innen a faluból, a ki már érti a gyógykezelést.

Volt is ilyen valakije Filibert grófnak: egy parasztleány.

Marciolenak hítták.

Fekete szemű, fekete hajú, fekete bőrű picard leány.

Jószívű, szolgálatkész teremtés. A ki egészen rendes dolognak találta, hogy egy férfit naponkint tetőtől-talpig vizes lepedőbe burkoljon, kibontson, a vizes kádba beletaszítson, azt onnan megint kihúzza, végig dörzsölje s e mellett maga is a lehető legkurtábban legyen feltürkőzve. Megszokták azt ezen a vidéken.

Hanem a mellett egészen szigorú volt az erkölcseiben.

Az ápolgatott patiensnek semmi reciprocitás nem volt megengedve.

Pedig az ilyen vízkura nagy élesztő erővel bír.

Aztán meg az agylágyulás felé közeledő férfiaknak az a sajátságuk, hogy a vágyaik elkezdenek az érzékeiken uralkodni. Az öreg úr kérkedve beszéli, hogy milyen láng lobog még az ereiben! s felvillanyozódik, ha egy szoknya suhogását hallja! Másodszor érzi magát fiatalnak. Ne áltassa magát! Az agylágyulásnak a szimptomája az. A «fin du demi-siècle».

Filibert szervezetét is meglepte az az őszi másodvirágzás.

Mikor már közeledtek a napok, melyeken a fürdőt elhagyandó volt, azt monda Marciolenak:

– Hallod-e kincsem, én elviszlek magammal armignoli kastélyomba.

– Vinnél ám, ha mennék. De én itt maradok.

– Hát mért akarsz itt maradni?

– Mert itt van nekem egy fakunyhóm, melyben otthon vagyok.

– Az én kastélyomban is otthon fogsz lenni. Minden cseléd, minden tiszt a te szolgálatodra fog állni. A mit te parancsolsz, azt mindenki teljesíti. Lesz hintód, paripád, minden ünnepre új ruhád, gyémántos függőd, gyöngyös násfád, aztán annyi pénzed, hogy megveheted vele ezt az egész falut.

– De hát mindezekért a te kincseidért én nem adom oda ezt az én övemet.

A pikárd hajadonok egy széles, szironynyal himzett bőr-övet viselnek, a mit csak akkor áldoznak fel, a mikor férjhez mentek.

Másnap megint előhozta ezt a tárgyat Filibert Marciolenak.

– Hát látod, én nem sokáig élek. Egyenes örökösöm nincsen. A pénztáram tele van. Azt mind neked hagyom. És ha úgy hozná magával a szerencse, hogy ebből a mi együttlétünkből valami élő lény származnék, hát akkor én az egész vagyonomat arra hagyom, minden oldalrokonom kizárásával, a kiket külömben sem szeretek.

– Hát édes uram, én csak azt mondom neked, felelt Marciole, hogy én nekem is van becsületes nevem, az édes anyámnak is van, az öreganyámnak is van, még a szépanyámnak is van, mind a hárman ott élnek együtt abban a kunyhóban; már most hogy kerüljek én egyszer azoknak a szeme eleibe, egy gyerekkel a karomon, a kiről, ha kérdik, hát ennek mi a neve? akkor én azt feleljem: «ennek nincsen neve». Ha mindjárt végselyembe, színaranyba van is bepólyálva.

Harmadnap azután azt mondá Filibert gróf az ápolóleánynak:

– Hallod-e Marciole! Engem vigyen el az ördög, ha egy körömfeketényit törődöm is azzal, hogy mit beszél felőlem a világ? Nem bánom, elveszlek a törvényes ceremoniák szerint feleségül. De nem magamért, hanem te éretted, azt kivánom, hogy ezt a házasságot ne üssük dobra. Itt a legközelebbi falu maireje előtt megkötjük a házasságot s aztán a bizonyítványt hiteles alakban kiállíttatva, leteszszük a perpignani prefektura levéltárába. Onnan előkérheted, ha egyszer én meghalok. De addig ne szólj róla senkinek. Mert az én rokonaim olyan gonosz emberek, hogy ha azok megtudják, hogy én téged törvényes feleségemmé tettelek, tégedet elemésztenek, vagy azt teszik, hogy elcsábítanak, megszöktetnek tőlem. Ha pedig úgy fogsz mellettem lenni, mintha gazdasszonyom volnál, akkor nem csókolnak ugyan kezet neked, de békét hagynak.

Erre az ajánlatra hallgatott Marciole.