Part 7

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. «Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!» azt mondta a gazda «Már minek csináltam volna?» «Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!» Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofonvertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Hát én rólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor mult pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szüre ujjából kihuzott egy tarka kezkenőt, abba volt beletakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihuzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkos végével az utjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Hát má mit vétett keednek az a királydárda?

Nem annak volt ez az ütés szánva…

– Hát már most mi lesz megint? kérdezé a legénykétől a csikós.

– Már mint tegnap előkerültek a morva hajtsárok is gyalogsorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastól valamennyit. A hidról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.

– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?

– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még czihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifujják magukat a nagy szaladástól; maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

– Kettőt? Épen kettőt? Sok is lesz az!

– Én nem tudom.

– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!

– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a boszuját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, a kit hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi.

– Megáldott már.

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket s a két mezitelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. De a hókának nem akarózott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort, jót huzott vele a ló inára s még utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a fejét s vágtatott ki a sik pusztára, a merre egyenes; a fiunak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! kiálta a vágtató suhancz után; de az már hallotta is, nem is a rábizott izenetet.

XI.

Másnap a csikós bojtár bement a karámba s azt mondá a számadó gazdának:

– Valami dolgom van, apám uram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.

– Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már?

– Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.

– Akkor meg is tartod.

(Azt elhallgatta a bojtár, hogy «ha csak úgy nem visznek oda lepedőben».)

Fülledt, meleg délután volt, mikor neki indult; az égnek olyan szine volt, mint az irós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben: egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó, meg a sok muszlicza annál veszettebb kedvében volt. E miatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelit.

Egyszer csak elérték a Hortobágy hidját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.

– Ohó! Rezzent fel a csikós. Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hidon át nem megyek többet.

De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.

Lekerült hát a malom alá s a hol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit usztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptól a rojtos gatya.

A hortobágyi csárda felé ügetett.

Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vigan nyiharászva.

A csárda udvarából is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akáczfához a pajtás: a hóka.

Tulajdonképen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy széki füves térnek, a mi a vendéglőt, meg az istállót, félszert előzi, nincs semmi kerítése: hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve s a mellett két hosszú lócza: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.

A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik akáczfához, nem ahhoz, a melyikhez már a hóka volt kötve.

Egy pár hosszúfülü paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló liczium után nyujtogatva a nyakát, a mit nem birt elérni. A lovagjaik ott ültek az akáczfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó karczost zöld klázliból s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangu, unalmas danára. Juhász volt mind a kettő: annak a lova a csacsi.

A Decsi Sándor leült a lócza tulsó végére, a furkos botját végig nyujtva az asztalon s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek, a föld széle pedig egész sötét kék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.

A két juhász egyre fujta:

«Mikor a juhász bort iszik, Szölke szamár szomorkodik. Ne szomorkodj szölke szamár, Majd elmegyünk a nyáj után.»

A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult:

– Jó lesz már, Pesta, abba hagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra a szölke szamárra s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.

– Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.

– De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat akácziuskodol velem! Szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltürve («Jó» annak most minden ember, a ki előtte lábatlankodik.)

A két juhász összesugott. Tudják ők már a pusztai regulát, hogy a mely asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett szabad lekuporodni s ha azt mondják «elmehetsz», hát takarodni kell.

Az egyik kopogtatott az asztalon a palaczk fenekével.

– Fizessünk hát! Jön az idő!

A kopogtatásra kijött a csárdából a korcsmárosleány.

Ugy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikós bojtárt, csak a két juhászszal végzett: összeszámította a boraikat, visszaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikből s letörölte utánuk az asztalt, a hol elöntötték a bort.

Azok felkaptak a szamaraikra s csak azután, hogy egész biztosságba helyezték magukat, folytatták a nótát truczczosan, nagy kutyafuttában:

«Hat jó kutyám farkas nyomán. Két bojtárom két oldalán. Magam megyek a derekán: Szölke szamár a hátulján.»

Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szólítá meg a leány a bojtárt.

– No hát azt sem mondod, hogy «befellegzett!» kincsem galambom?

– Decsi Sándor az én nevem. Dörmögé mogorván a bojtár.

– Jól van, méltóságos ur. Pardon, gráczia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?

– Köszönöm. Jó nekem ide kinn is.

– Odabenn volna ám rangjához illő társaság.

– Tudom. Látom a lováról. Majd kijön az ide, én hozzám.

– Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?

– Nem iszom bort. Adjon nekem palaczkos sert.

A palaczkba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihuzzák.

A leány elértette a szemrehányást s csak elfojtotta magába a keserüségét. Nemsokára visszatért egy palaczk sörrel: odatette a legény elé.

A bojtár hetykén förmedt rá:

– Hát szabólegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palaczkot?

– Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek vele.

Hozta aztán egész nyalábbal a palaczkokat: odarakta a legény elé sorban mind a hatot.

– Most már jól van!

– Kihuzzam a dugóját?

– Köszönöm, magam is értek hozzá.

Azzal fogta az első palaczkot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az üveg feje letört, akkor aztán kitölté belőle a habzó sert a nagy pohárba.

Így aztán drágább a ser, mert az eltört palaczknak az árát is meg kell fizetni; de hát «az ur pokolban is ur!»

A leány negédesen ment tovább, durczás kaczérsággal riszálva a csipőit. Az a két arany függő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt a fésüre tüzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. «Ha te úgy, én is úgy!»

A csikós ivott csendesen, egymagában. A leány végig dudolta a folyosón: «Ha te tudnád a mit én: ki babája vagyok én? Te is sirnál, nemcsak én…» A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.

Mikor a leány ujból kijött, már akkor három letört nyaku üres palaczk volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.

A három palaczk sör után a legénynek is más kedve volt. A mint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.

A leány nem is begyeskedett érte.

– No? Hát lehet már pertu beszélni veled? kérdé a legénytől.

– Mindig is lehetett. No hát mit akartál mondani?

– Kérdeztél valamit?

– Mért van a szemed kisirva?

– Azért, mert nagy örömöm van. Kérőm akadt.

– Kicsoda?

– A vérvölgyi vén korcsmáros. Özvegy ember. Sok pénze van.

– Hozzá mégy?

– Hogy ne mennék, mikor visznek? Eressz el!

– «Hazudsz: hazafutsz; anyád mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz.»

S azzal levette a kezét a leány derekáról.

– Iszol meg több sert?

– Hogy ne innám.

– De majd ellustulsz a sok sertől.

– Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a másiknak odabenn csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák.

Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.

A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni: azt a gunynótát, a mivel a gulyást szokták boszantani.

Szép, erős hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy.

«Én vagyok a petri gulyás! Én örzöm a petri gulyát A bojtárom Vizen sáron, Magam a paplanos ágyon.»

Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött ő kelme kifelé az ivószobából, mintha hivták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palaczkot, meg a poharat a palaczkra borítva, a másikban a furkós botját; a palaczkot letette a csikóssal szemben az asztal tulsó oldalára, a botját végig fektette annak a botja mellé s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénynyel.

Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel bólintottak, mint a kik értik a többit.

– Hát már visszatértél az utadból pajtás?… kérdé a csikós bojtár.

– De majd megint folytatom: ha kedvem szottyan.

– Elmégy Morvaországba?

– Ha mást nem gondolok, elmegyek.

Erre ittak egyet.

Kis idő mulva megint kérdezé a csikós.

– Hát ezuttal asszonyt is viszöl magaddal?

– Nem tudnám, hol venném az asszonyt?

– Mondok: az édes anyádat.

– Dejsz az ott nem hagyja a debreczeni kofa állását egész Morvaországért.

Erre megint ittak egyet.

– Hát aztán elbucsuztál már az édes anyádtól?

– Elbucsuztam.

– Beszámoltál mindennel a számadó gazdának?

– Beszámoltam.

– Nincs már senkinél semmi tartozásod?

– De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?

A csikós megcsóválta a fejét s aztán még egy sörös palaczknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a poharát.

– Hát nem iszol az én sörömből?

– Tartom a regulát: «Serre bor – mindenkor: borra ser – soha sem.»

A csikós kiüríté maga az egész palaczkot s akkor elkezdett bölcselkedni (a mi megszállja az embert a sörital után).

– Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal: annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau keztyüivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputyja, a ki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.

A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.

– Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Ugy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazujvároson.

– Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajczárral sem.

– Sem a fiának, sem az apjának!

– Nincs hazugság nélkül?

– El lehet nála nélkül.

– Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszu levél? Nem ismersz rá?

Azzal kihuzta a zsebéből azt a bizonyos váltót s odatartá a czimbora orra elé.

A gulyás arcza egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől.

– Hogy került ez a kezedbe? dörmögé haragosan s felugrott helyéről.

– Igen egyenes uton. Csak te maradj ülve pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, a kinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nem régiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó? megmutatta az irásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiirva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az irást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupecz, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovas legény! Ird ide a sorba: «fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán.»

Olyan szeliden beszélt a czimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.

– Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kivánod.

Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. «Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem.»

Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az irószerszámot.

Aztán nézte, hogy mit mivelnek vele?

A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve s diktálta, hogy mit irjon.

«Fizetendő Hortobágyon.» – Eddig meg van. «A csárda udvarán.» Ez kell még hozzá.

– Miért az udvarán?

– Hát csak azért, mert máskép nem lehet.

A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgó szél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zugás a pusztában.

– Nem jönnek be a csárdába? – sürgeté a leány a bojtárokat.

– Nem mehetünk. Ide kinn van dolgunk, mondá a csikós.

Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga irásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyü betükkel.

– Hát az mire való, hogy a magad nevét irod oda? kérdé a gulyásbojtár kiváncsian.

– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az irásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te.

– S miért fizetnéd azt meg te, én helyettem?

– Azért, mert az az én tartozásom! Mondá a csikós, felállva a helyéből s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.

Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá?

A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból.

Megrázta a fejét. De bolondok! Csak ugy csilingelt a fülében az a két aranyfuttatott függő. «Arrul» van szó «sárga rózsa!» Rólad van szó!

A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót s egész szeliden mondá a leánynak, oda nyujtva feléje az irást:

– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán ur, a lókupecz, az ónodi vásárról s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy irásra irják a nevüket.

Összeszedte az irószereket s visszavitte a városi biztos szobájába, a mi ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

A két legény csak egyedül maradt.

XII.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utólsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.

Összekoczintottak.

«Egészségedre!» Kiitták egy hujjába.

Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:

– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, czimbora!

– Igazán, nagy puszta.

– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, a melyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

– Te tudod jobban. Te bujod a bibliai történeteket.

– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, még sem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

– Magam is a’mondó vagyok.

– No hát tágítsunk rajta egyet!

Azzal felkapták az asztalról a furkós botjaikat. – Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mind a kettő ment a maga lovához.

Lovaslegény nem verekszik gyalog.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak s egyik csára, másik hajszra neki indult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének.

Hanem, a mint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyuba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint a milyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, a mit méltó megköszönni; de a bunkós bottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! A melyik jobb az a több.

A két bojtárlegény, a mint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyürt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját.

Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját s az oldalt fordulva kiesett a nyergéből s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végig páholta, a mi csak ráfért. Igy szokták azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elégtéve!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megrítkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s ugy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ugy repültek a szélben.

A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdajtóból.

A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.

– Megmondtam ugy-e? Kiáltá a csikós, lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

– Látod? mondá a leány. Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.

A csikós sarkantyuba kapta a lovát s neki vágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utána nézett a lovasnak, a mig a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, mig egészen eltünt.

Talán soha sem is látta őt többet.

A KRÁÓ

RÚT LEÁNYOK ASYLUMA.

Rút leányok?

Hát vannak a világon rút leányok?

Vagy, élesítsük még a kérdést: van a világon egyáltalában valami rút, a mit a természet alkotott?

Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép.

Azok a világ végén lakó népek, meg a kik az ismeretlen világrészek közepén tenyésznek, koromfekete, mahagonibarna, pergamensárga, olajfakó, rézvörös szinüek, bizonyosan a maguk arczszínét tartják a legtökéletesebbnek, s a kik a leányaiknak az orrát felhasítják, az ajkát csigahéjra feszítik, hogy szélesen kiforduljon, az arczukat piros és kék sávokkal hosszában befestik, tűhegygyel telerajzolják: bizonyosan abban a meggyőződésben élnek, hogy ők most azokat megszebbítették. S a Nyanza-parti szerecsen kétségtelenül büszke arra a két hegyes szarvára, melyet a felesége sodort össze a homlokán a hajából, mézgával és viaszszal kikeményítve. Nekünk az rémület volna: azoknak dicsekedés.

Nincsenek rút állatok a világon.

Rút emberek pedig nem is lehetnek.

Az embernek az arczvonásokon, az idomokon kívül még van valami adva, a mit a belső arcznak lehet nevezni.

Mikor egy olyan rútnak született arczot megvilágít a szívből derengő fény, az idomtalan arczon átsugárzik az érzés: egy könycsepp ragyogása a szemekben egyszerre hogy megváltoztatja az egész kifejezést.

Vagy hát nem a gyöngéd érzés, hanem ördögi vad szenvedély, mely épen hozzá illik azokhoz a vonásokhoz: az kapja fel az alkalmat, hogy a rútból ideált teremtsen, hogy azt, a mi ocsmány, csábítóvá varázsolja; ez a megördögítése a rútnak valóságos igézet hatalmával bir.

Poppæa, Néro kegyencze, majompofájú volt, s Cleopatra arcza fekete.

Én magam is ismertem egy ilyen alakot. A mi nemzeti szinházunknak volt (még a szabadságharcz előtti időkben) egy elsőrendű ballerinája. Ezt valóságos halálfejjel ruházta fel a természet. Az ember megdöbbent, ha az utczán találkozott vele. Hanem aztán mikor a színpadra lépett s rákezdte azokat a démoni kapriólokat, hihetetlen vad mozdulatokkal, szórta a szikrákat azokkal a halálfejből kivillogó tűzszemekkel, mikor elkezdett csábosan nevetni azzal a fenyegető arczával, akkor oda volt minden ember az elragadtatástól. Ez az apokrifok Lilithje, a ki Ádám apánknak megmagyarázta, hogy mi az igazi lélekkárhozat. Szerzettek is a számára egy külön balletet: «Az ördög leánya!» Arra a szerepre ő volt teremtve tökéletesen. Isten őrzötte az embert, hogy Luczifert apósának ne fogadja.

De hát mondjuk, hogy ez a színpad. Annak külön atmoszferája, lakóinak aureolája van. Azonban a közéletben is ismertünk hirhedett nőket, a kik egyaránt híresek voltak rút arczvonásaikról, törpe, formátlan termetükről, s hódításaik sikeréről.

Nincsenek rút leányok. Nem igaz. Nem lehetnek.

Épen arról akarok regényt irni. Egészen igaz történeti adatok nyomán. Hogy rút leányok nem léteznek. Még rendszeres kutatás nyomán, még pályázat útján sem fedezhetők fel.