Part 6

– Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat, rebegé a kupecz. Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

– Én meg elfogadom. Hagyá helyben Kádár Mihály uram. Pelikán uram aláirása kész pénz.

Iró szerszám is volt Pelikán urral. Bugyogó zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.

– Mindjárt lesz itt iróasztal is: mondá Pelikán. Hozza ide tisztelt bojtár ur a paripáját, ha meg nem sérteném vele.

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltó ürlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nem csak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, a kiket négyszer megzavartak, a kik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kiváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül (Igaz, hogy Kádár uram debreczeni pereczczel traktálta őket.) Egy almáspej csikó épen a kupecz vállára tette a fejét, ugy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltó ürlapot kitölteni.

Valószínü, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.

– Miért tetszett az urnak arra a papirosra irni, hogy nyolczszáztizenkét forint és 18 krajczár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?

– Hát az azért van, tisztelt bojtár ur, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Már most nagyon tisztelt Kádár Mihály nagy uram ennek a váltónak a hátára odairja a nevét s ez által ennek a váltónak «forgatójává» lesz; akkor mingyárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolczszáz forintját, de lehuzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot s azért én csak három hónap mulva adom meg a pénzt, addig használom.

– S ha Pelikán ur nem fizet a takarékpénztárnál?

– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagy uramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.

– Már most értem. Hát erre jó a váltó.

– Hát maga soha sem látott még váltót, tisztelt bojtár ur?

Decsi Sándor nagyot nevetett erre Ugy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.

– Csikósbojtár! Aztán váltó!

– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferencz, külömb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van épen egy ilyen hosszu papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.

Tiz forintról szólt a levél.

A bojtár bámulva kérdezé.

– Hát aztán hogy került Pelikán ur ismeretségbe a gulyásbojtárral? ’sz ugy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvös üzlete, a mit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó ur s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg aranynyal, de jó erősen.

Mintha a darázs csipte volna meg a Sándort erre a szóra.

– Ezüst függőt?

– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tiz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor majd beváltja.

– Ezt a váltót?

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrczimpái tágultak; olyan vigyori arczot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.

– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében. Mondá Pelikán uram nagylelkü raptusában.

– De uram! Ez sok borravalónak. Tiz forint.

– Hát magának persze, hogy sok pénz a tiz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött fejü, hogy tiz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó titulus alatt elugrani; mint a hogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szőlőjét.

– Valami hamisság volna talán ebben a levélben?

– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, a hol ez a sor áll: T. cz. Lacza Ferencz urnak. Utána következik: «lakása» – azután «fizetendő.» – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna irni, hogy «Debreczenben». – Hát a feleségem, az ostoba asszony, a helyett azt irta oda: «Hortobágyon.» – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferencz ur a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát irta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utczát, a numero nem tudom hány gulyás karámot s koczkáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? – Jaj de sok veszekedésem volt nekem e miatt az asszonynyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz perczent nyereséggel adtam tul a váltón s nem lesz több ungorkodásunk e miatt. Hát csak fogadja el tisztelt bojtár ur. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár uron a tiz flórest; mert maga nem fél se ő tőle, se a kutyájától.

– Köszönöm uram! Nagyon köszönöm.

A bojtár összehajtotta a váltót s eltette a dolmánya zsebébe.

– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tiz forint borravalóért. Sugá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. A nagylelküség megtermi gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hirlapokat olvasott férfiu volt: járatta a Vasárnapi Ujságot és a Politikai Ujdonságokat; annálfogva választékos stylusban beszélt.)

– Nem igen oda vergál biz annak az öröme: dörmögé vissza a számadó csikós. Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondicióba Morvaországba, még a mult pénteken: azt soha se látja többet, se ama gyönge tiz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saraglyában.

Kádár uram a szája elé tette a pálczikája madárfejét.

– Hüh! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.

– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiu nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképü hajadont közéjök nem dobta volna. Most a miatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herczeghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

– No ez valóban a leghelyesebb Columbus tojása az Ariadne fonalából való kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a sugás-bugásból, hogy ő róla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, a hol már a többi falkák is összegyültek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kutgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztizszer kellett a kutgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kutostort felhajtani, a vályut megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommócziójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sik puszta a kedvencz nótájától.

«Azért, hogy én szegény vagyok, Fekete hat lovon járok Fekete hat lovam karcsu: Magam vagyok nyalka fattyu!»

A második, meg harmadik bojtár utána énekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint a ki vesztit érzi.

Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, a hol reggelig együtt maradnak.

A szolgagyerek ez alatt meghozta a hátán a közeli nádásból a csereklyét (a mi összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malaczról, toklyóról, a miről a theátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malaczot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, a mit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel; akárki mellé ülhet: «Fehér eczetes, – Kaszás lé, – Kálvinista mennyország, – Töltött káposzta, – Espékes». Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, a hogy a gulya napleáldozás után, a hol a szarvas barom, a mint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a kérőzéshez; a ló nem ilyen filozofus; az még beleharap az éjszakába is s a mig csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

A Decsi Sándornak ma czifra jó kedve van.

Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtüz mellett:

– Ugyan édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már én nekem, ha csupa marczafánkkal volna is tele a mező, még sem lenne kedvem egész nap töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tüzre.

– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abból az időből való, a mikor a diákok háromszegletü kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerütől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy hires szent, a kit Mártonnak hittak; most is meg van még, csak hogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, a kit Mén-Marótnak hittak. Azért volt pedig ez a neve, hogy eltudta csalni Szent Márton alól azt a «mént», a kin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer aztán szent Márton odább akart utazni korán reggel s azt mondta a királynak: «no már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.» A király azt mondta neki: «nem lehet, mert a ló most eszik.» Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát, – «most nem mehet, szólt a király, mert a ló épen eszik.» – Szent Márton csak várt alkonyatig s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: «Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!» – Ekkor aztán megharagudott szent Márton, földhöz csapta, a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát is. «No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen jóllakva.» Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, még sem lát soha eleget. – Én nekem így mondták: a ki nem hiszi, menjen el a «hiszem-piszem» ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztá kiki sietett a maga lovát fölkeresni s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.

X.

Gyönyörü szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, a mig aztán magára huzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, a mik körültakargatták a földhatárt.

Az új hold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstól, kivette a kantárt a fejéből s azt a letüzött botjára akasztotta; a pokróczot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

– No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingújjával.

– No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: «icza Vidám lovam!» egybe itt vagy.

Megértette, hogy ne értette volna? A mint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve neki indult a timpós pázsitnak, hosszu farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.

A csikós pedig végig heveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbe kelepel a Hortobágy malmának egyhangu pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sürü gomoly szunyog keveredik fel s végig huz a légben: az is olyan hang, mint a kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikós bojtár, a mint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a sötétkék eget s szólítgatod a csillagokat, a hogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a «gönczöl térítője», a ki sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a «bojtár kettőse», az a színe-váltogató az «árvaleány pillantása». Ez a fényes ott az ég alján a «kaszás csillag», de még fényesebb a «bujdosók lámpása». Az a három ott a «három király csillaga» – egy csoporban a «hetevény csillaga» s az, a ki most mindjárt leszáll a sürü ködbe, a «mennyország ablaka».

Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserüséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De a milyen nagy a puszta, olyan üres.

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyujtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?

– Ide jöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arczát.

Volt már hát a kivel beszéljen. Egy lelkes állat.

– Látod? Látod? Kedves lovam «Vidám». Ilyen a leány! Kivül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz… Soha sem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem?… Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyuval, csakhogy hamarább odavigy hozzá!… Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Te rád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogy ne tudná ő mindezt? A biz úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tüzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, czukros kalácscsal etetett a tenyeréből… Hányszor visszahuzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott maraszszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra… Bizony azt tette.

– A mig ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el nem lopta a szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.

A csikós elbusultan dörmögé:

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ő rá is átszállt a gazdája haragos indulatja.

De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperencziára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végig feküdt a földön s a nyakát is elnyujtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy czuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.

– Ne alugyál még… Én sem alszom… Majd lesz idő, a mikor nagyot pihenünk… Addig is együtt maradunk… Soha sem hagy el többet a gazdád… Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kinálnának érted, a mekkora magad vagy… Te egyetlen hűséges állatom… Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!… Úgy-e tudod?… Te kedves jószágom!… Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hidon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába!… Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, a hol az a leány lakik!… Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…

Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg… folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszinü zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat… Irigylettem őket… Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép szinü zászlókat… Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kiveszszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifju legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak… Oda jösz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!… Ott meggyógyul a keserüségünk: nem könyhullatással!… Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz nálam s vigyázol fölöttem, a mig értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyujtva mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

– Te vagy az én egyetlen, hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhuzta az inyét a fogáról, úgy fejezte ki a maga örömét s aztán elkezdett tánczolni, ficzánkolni, mint valami kis csikó, a fölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végig nyult. Már most hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, czuppoghatott a szájával: a ló meg sem moczczant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára; olyan volt az neki mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moczczant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kanczáikat féltő ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikós bojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. A mint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott, a mit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? dörmögé a bojtár. Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán L. F. S nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, a mi csikó korában érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a czövekkel együtt, a mit a földből kirántott.

– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.

– Hogy jöttél vissza te hóka? Hol van a gazdád? Szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, a ki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez s oda bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetről a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiu. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.

Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen ő feléje tartott.

– Csés jó reggelt kivánok Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

– De biz ide jött. Hát hogy szalajtottátok el?

– Rá jött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a gazdája há lett?

– A még alszik: nagyon belefáradt a hajczihőbe.

– Miféle hajczihőbe?

– Hát a mi harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, a kiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból, bikástól s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem birta őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

– De kicsi hija, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan czifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej de volt kelete az akasztófaczifrázónak, meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben: de azért csak nem ütött rá.

– Hát aztán a Ferkó mit mondott?