Part 5

Ez a szó mintha csak a szivén lőtt volna keresztül a gulyás bojtárnak.

– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjukörömmel találta megpaprikázni a tokányt, a mit a Decsi Sándornak főzött.

A mézesbábos közbe szólt:

– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, a mivel a halakat szokták elbódítani.

– No már az úr jobban tudja! Mert aranyláncz van az óráján! Hisz onnan vitték el, Ujvárosból a regement felcsert, a kimult csikóst felbonczolni: meg is találta a belsejében a varjukörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanuskodni.

– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifurják a fejét, mert mind oda ment a méregnek az ereje.

– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony «földvárra» «deszkát árulni». Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág-készítőnével, a ki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné; az egy nappal későbben jött el Debreczenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreczeni kántus énekelt fölötte; a szénior el is bucsuztatta.

– Hát a leánynyal mi történt? kérdezték egyszerre hárman is.

– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, a kinek a tanácsára a csikóst megmérgezték s most rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

– Mesebeszéd! Lirum-lárum! tromfolta le a mézesbábos. Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasraverték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekisérték a városházába.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moczczant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elől maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy utiládát czipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak czímezi.

– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmáros leánynyal, a ki a csikósbojtárt megétette?

– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fujjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lócza tönkre ment volna termete alatt).

– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

– Jajh, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra itélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, a ki tőlem veszi a gyertyát.

– Vajjon milyen halálnemével fogják kivégezni?

– Hát bizony megérdemelné s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivel hogy nemes leány, az apja nemes ember. A nemes embert nyakazni szokták.

– Ugyan hagyja el, ifjasszony! ellenkezék a mézeskalácsos. Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüst gombos mentémet fölvettem, engem is nemes embernek néztek, soha sem kértek tőlem vámot a pesti hidon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet…

– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! voná meg tőle a szót a gubás. Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

– Jajh! Az még csak a czifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nem rég itt járt egy gazdag marhakupecz, Morvaországból, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika, meg a kincse a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupeczet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, a ki szintén szerelmes volt a leányba, rajta kapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? Kérdé fölgerjedve a csizmadia.

– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperenczián is tul jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleirása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendóczia lett volna ebből. Csak úgy kinálkozik itten a nagyhatásu szinpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirugni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: «Én vagyok az a bojtár, a kit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?»

Arra aztán majd ugrott volna az egész hires társaság; ki le a pinczébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, oda könyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a gulyásbojtárra?

– Mán hogy rá ismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupecz is érvényesíteni akarta a maga tudományát:

– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget gatyát viselnek, a minek nem kell a szapulás, mert elébb zsirban kifőzik a vásznát.

– No! kotty belé, szilvalé! Majd megeczetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, úgy-e? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszu szakállt visel, mint a zsidó kupeczek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

– Hát kellett ez nekem? dörmögé a lócsiszár.

A gulyás bojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyás bojtárnak?

– Dehogy is nem tudom! Csakhogy épen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…

– Nem «Lacza Ferkónak» hivják?

– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édes apja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; ujra megtöltötte, azután felkelt, a furkós botját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyujtott és kiment az ivószobából.

A benmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

– No ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

– Nekem a szeme járása sem tetszik.

– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.

A lókupeczet megint oda vitte a büne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

– Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort; olyan ép, egészséges mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, a hogy élek.

– Aujnye! Ilyen olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? Förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csipd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvencziákat.

– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a morva hajtsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árva tőzeget a mezőről s a szüre ujjába ereszté. Vajjon mit akarhat vele?

VIII.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja – a Hortobágyon kívül, – hogy mi az az «árva tőzeg», a mit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelő szere. Afféle zoologikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint egy magyar földesúr, a kinek a szabadságharcz után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedék helyéül a szabad Helvecziát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árva tőzeget, a mit a tehén-legelőn szedett fel s azt a kandalló párkányára téve, meggyujtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölő szernek az arómás illatától, odaképzelé magát a nagy alföldi sikságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé s hozzá álmodta a többit, a mi után a lelke vágyott…

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árva tőzeg füstjének: hogy ne volna elhihető az a történet, a mit most fogok elmondani mingyárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjfél tájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a viz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, a kik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hidlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.

Később került a sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szüken. Hátha szinházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!

Legutóljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon tul aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajtsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült, úgy hogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, a hol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meg lett volna az is; de most az a kérdés, hogy «kinél van paprika?»

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletü magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumáczia alatt nincs az a paprika, a mi el ne fogyjon. A nélkül pedig nincs halászlé!

– No nálam van! szólalt meg a gulyás bojtár s elő vett egy fadobozt a szüre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiu; megtartotta végső szükségre a maga paprikáját s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvencziának.

A bogrács azonban a kompnak a tulsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végig lépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szivesen adja ki az ember a kezéből.

A míg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfüszerezte ezzel a veres borssal, (a miről még Oken azt irta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, a kik meg merik enni) az alatt a bojtár az árva tőzeget odalopta a tüz közé a bogrács alatt.

– Ejnye de kozmás illata van annak a paprikás halnak! Jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő mulva.

– Nem is illat az már: hanem szagolmány! igazítá helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatu tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsipte a bogár: össze-vissza ficzánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! sikoltozott a kövér szappanosné.

– Frissen üljön az ifjasszony a komp tulsó szélére, nyomja helyre a hajót! Tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensulyát fenntartsák; miközben a jármű tulsó széle erősen közeledett a víz szinéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.

A szarvasbarmok usztak vissza az elhagyott part felé.

A két morva hajtsár kiabált a révészekre.

«Czurukk kéren, czurukk kéren!» azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

– De ördögöt czurukk! kiabáltak a vásárosok. Nekünk át kell mennünk. Igy is elkésünk már az ónodi vásárból.

– Nem kell óbégatni, legények; mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. Majd észretérítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal sarkantyúba kapva, keresztül ugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

«Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!» biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajtsárokat.

Ellenkező véleményben volt a tulsó parton maradt lókupecz, a kinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kivánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

«De soha sem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal!» Kiabált a kompon utazók után.

«Már megint beszél az a Pilátus katonája. Förmedt fel a varga. Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.»

A marha csorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vizben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

A mint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakából a karikás ostorát s nagyokat konditott vele.

«Ahán! Tériti már!» mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajtsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az «erkölcs» a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrőkönyödnek, kiugrálnak a vizbe, kiusznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

– Az emberben is meg van az a hazaszeretet: bizonyitá a mézeskalácsos, a ki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.

– A bizony! magyarázá a szappanyosné: hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kis borjuikat. Az volt a hibás, a ki elválasztotta az édes szülőket a fiaiktól.

– No én mást érzek; mondá a csizmadia, a kinek hivatása az, hogy skeptikus legyen. Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul s szerte szét futamodik: akkor aztán a futó betyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma büzt.

– Még sem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)

– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!

De épen nem találta a két morva hajtsár ezt a marhaextemporizácziót se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott czigány.

Az öreg révész tudott tótul s megvigasztalá őket.

– Nem kell ugatnyi atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betüvel, a mi nem azt teszi ám, hogy «Dugdel, Veddel», hanem azt hogy «Debreczen Városa». Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire vissza kerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiuszott. Majd azután, ha ujra beszállitjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.

… Jó másfél órába került, a mig a komp a tulsó partra átkelt, a mig kirakodott, meg berakodott s aztán ismét visszatért az innenső partra.

A hajtsárok futottak a dombon álló révházhoz s keresték a tehéncsordát.

De biz azt nem látták sehol.

A lókupecz azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltüntek a füzfák között. Nem tartották azok magukat az országuthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé forditva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Ujváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, a kik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Utba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.

A révész gazda oda fordult a két szájtátó hajtsárhoz.

– Most kee má ugatnyi atyafiak!

IX.

Az ohati puszta a «czifra ménes» legelője.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinü, a milyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (a mi ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért hiják «czifra» ménesnek. A «nemes» ménes megint más! Ott csak egy fajta, egy szinü ló van.

Debreczen városa valamennyi lótartó gazdájának a kanczái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadó-csikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, a mikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos uton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy, öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral téritve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csordakut: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrugja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kut felé huzódni.

Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.

– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupecz. – Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, a mint a kalendáriumba benéztem.

– Hát az is meg van irva a kalendáriumban? Kérdi kötekedve a Sándor bojtár.

– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába épitett ő kegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronomia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képü, kisodrott bajuszu, mosolygós ábrázatu férfiu, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyus csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszu pálczika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elől a sárga csődörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetü férfiu erősen görbe orral, hosszu bajuszszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos ló-kipróbálástól. Magas karímáju turi süveget visel darutollal, koczkás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszuszáru csizmákba huzva, a szivartárczája az oldalzsebébe dugva, kezében husszunyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, a hol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, a kihez még ember nem nyult soha.

A mig a két bojtár karéjban kergette hosszu sorba elnyujtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupecz rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

– Ezt szeretném.

Arra a Decsi Sándor, szürét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölitett pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszu kötelet, a kipéczézett kancza felé s a hurok karikája, mathematikai pontossággal talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyeritve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember ugy tartá fogva a pányvával, mintha érczből volna öntve. Lobogós ingujja végig csuszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószeliditők. Egyik kezével a másik után odahuzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés daczára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj állat olyan szelid lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupecz szekerének saroglyájához, a ki nem késett egy darab sós kenyérrel kinálni meg az áldozatát.

S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kanczának egész a szügyéig csuszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rugkapálni, ficzánkolni s nagy darabon maga után hurczolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára még is csak erőt vett rajta s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.

– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

– Nincs ám ennek egyéb dolga. Monda rá a derék czivis.

A lókupecz elővette a szivartárczáját s megkinálta egy szivarral a bojtárt.

Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masinát, rágyujtott és fujta a füstöt.

A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

– Bizony barátom, maga hatalmas egy legény. Monda Pelikán uram, maga is szivarra gyujtva a Sándor bojtár tüzénél.

– Hát még ha beteg nem lett volna… Dörmögé a vén számadó csikós.

– Nem voltam én beteg! Henczegett a bojtár, a fejét daczosan felhányva.

– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?

– Nem feküdt az ember az ispitályban! Hisz az a lovaknak való!

– Hát mit csinált az ember?

– Hát be volt rugva az ember, – ahogy dukált.

Az öreg számadó végig sodorintotta a bajuszát s megelégedett boszankodással dörmögé:

– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!

Ekkor aztán a fizetésre került a sor.

A négy fiatal lónak az árába nyolczszáz forintban alkudtak meg.

Pelikán uram előhuzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárcza) s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merő váltó volt: üres és kitöltött.