Part 4

– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt: azért hivatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.

– Ereszszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.

– Nem tudja mi lelte? hebegé a leány.

– Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy a mi pörkölt kávé van a háznál, mind gyüjtse meg s adja ide; azzal kurálja addig is a Decsi Sándort, a míg a doktor a mediczinával megjön, mert nem tudni miféle mérget kapott szegény.

A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.

– Nem tudni miféle mérget kapott? suttogá magában a leány. De én tudom! – Ha az lett a veszedelme! – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mingyárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy «mingyárt».)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, a minek olyan emberformája van. Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, a ki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, a ki azt megfogadta!

Azután neki állt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertből (annak elébb segiteni kellett a méhraj elfogásánál) akkorra meg is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.

– No hát adja ide azt a kávét kisasszony!

– Én is megyek veled.

A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.

– Ne jőjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni, ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, a mikor a kinlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.

– Én csak a doktor urral akarok beszélni.

– Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?

– Ott a szolgáló meg a csapos legény! Lássák el azok!

– De legalább kérezkedjék el a nemzetes urtól!

– Nem kérezkedem! – Nem eresztene el. – Ejh, eredj az utból!

Azzal félretaszítá a famulust s kirohant az udvarra; egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a szürkére; az aztán vitte a kordét, a hogy birta.

A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.

– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! S futott a kordé után lélekszakadva; de csak a hidnál birta azt elérni, a hol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta soha sem hallott annyi ostorütést, mint ezuttal a mátai telepig. A mint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról s a bádogszelenczét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

Lihegve, elfulladva érkezett meg.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét s eléje ment. A pitvarban elállta az utját.

– No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?

– Hogy van a Sándor? lihegé a leány.

– A Sándor rosszul van.

Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kinos nyavalygását.

– Mi történt vele?

– Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.

– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt? Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt?

– Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád. Ezt be kell bizonyítani.

– Itt a bizonyíték.

Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret s oda tette az orvos elé.

– Hüh! hüh! szörnyűködék a doktor. Ez «atropa mandragora». Hisz ez halálos méreg!

A leány arczára tapasztá a két kezét.

– Hát tudtam én, hogy ez méreg!

– Klárika! Ne rémitsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?

A leány némán bólinta a fejével.

– Hát mi a ménküért tette?

– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy czigány asszony elhitette velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Czigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, úgy-e? Iskolába nem jártok, a hol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a czigányasszonytól tanultok. Már most szép engedelmessé tetted a legényedet!

Mérgében tegezni kezdte a leányt.

– Meghal? kérdezé az rimánkodó tekintettel.

– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a testéhez férczelve a lelke.

– Hát megél? A leány a vigasztaló szóra oda térdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.

– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a tégla padlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, a míg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot izibe s úgy eltünjön erről a vidékről, hogy nyomára se találjanak, mert a mit maga elkövetett, az kriminálitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; biró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, a merre a világnak nincsen szája.

– Nem futok én! szólt a leány, letörülve a kötényével a könyeit. Hát itt a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, a hogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, a mit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem lábam békóba volna verve. Engedje meg doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arczát.

– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bizom az ápolását a megmérgezettnek.

A leány arcza kimondhatatlan fájdalomra nyult meg e kegyetlen mondásnál.

– Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhidján azt a büntanu méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.

– No no, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kinlódást gyönge szivü ember el nem tudja nézni.

– Tudom jól. A famulus az uton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arcza. A szép piros szine helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orczája fénylik hideg veritéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja tajtékzanak és a mellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait s karjait fesziti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, a mik a szivemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

– No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szive hozzá. Magára bizom a kávésmasinát: főzze benne a feketét egyremásra. De ha sirva fakad, kilököm az ajtón.

Azzal kinyitá előtte az ajtót s bebocsátá.

A leány, a mint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék zöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, a mióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A doktor behívta a famulust is.

A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást s ha egyszer kitört a hangja s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.

A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.

– No, most jőjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

– No Klárika; most nyissa fel neki a száját. Jajh, nem megy az úgy! Ezt a vésőt kell a fogai közé dugni s azzal szétfesziteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

Megtette azt is.

– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez betegápolónénak.

A leány arcza mosolygott; a szive meg akart szakadni.

– Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.

– Az fáj legjobban, úgy-e? az a két meredt szem? Magam is azt tartom.

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kinos nyögése alább hagyott, a tagjaiba állt görcs mulni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tüz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni s a szenvedő fejére tenni; meddig rajtahagyni s ujjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.

– No látom, hogy erős szive van.

Meg is jött annak a jutalma.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit, megszünt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.

Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segitett? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos, meg a főorvos diákul beszélt egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy ő róla is beszélnek.

A főorvos aztán még rendelt egyetmást s egyuttal megirta a «visum repertum»-ot s aztán haladéktalanul kocsira ült s visszatért a városba.

Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.

Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

– Csak lassan lármázzunk nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?

– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük elmegy. – Nekem «se ingem se gallérom».

Azzal szép flegmával visszakocsikázott.

V.

Egész éjjel mellette volt a leány. Senkinek sem engedte át a helyét a beteg ágya mellett.

Pedig a mult éjjelt is átvirrasztá.

Nem így!

Ez a penitenczia érte…

El-elbólintott a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a betegnek rögtön felébreszté; valahányszor annak a fejére hideg borogatást tett, a saját szemeit is megmosta, hogy ébren maradjanak.

Az első kakaskukoritásnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg idegeit. Kiegyenesedett s szép egyenletesen horkolni kezdett.

Először azt hitte a leány, hogy az halálhörgés és megijedt tőle, hanem aztán nagyon megörült neki. Ez becsületes jófajta horkolás. Csak az egészséges ember tud horkolni. S ezzel a horkolással egyuttal gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.

A míg a kakas másodikat kukoritott, jó verset aludt.

A beteg arra fölneszelt és nagyot ásitott.

Hála az égnek! Már ásitani is tud.

Ekkor már megszüntek a görcsök. Tudják azt mindazok, a kik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan egészséges ásitás a görcsök után!

A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy «vizet».

A leány átkopogtatott a doktorhoz, a ki a szomszédszobában aludt, megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni? azt kér.

Erre a doktor fölkelt s kijött slafrokban, papucsban, maga akarta megnézni a beteget.

Meg volt elégedve az állapotjával.

– Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, a mennyit csak kiván.

Megivott a beteg egy karafinával.

S akkor aztán elaludt csendesen.

Ezt bizony elnyomta a buzgóság – mondá a doktor. – No most már maga is elmehet Klárika aludni: ott az ágya a gazdasszony szobájában. Majd én nyitva hagyom az ajtót s vigyázok a betegre.

A leány olyan szépen kérte.

– Hadd maradjak itten. Lehajtom a fejem az asztalra: úgy alszom egy szikrát.

Hát ráhagyták.

Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ablak előtt.

A beteg legény most már nemcsak aludt, hanem álmodott is.

Nyitva volt a szája, valamit motyogott. Valamin nevetett.

Fel-felnyitotta a szempilláit; de az nagy erejébe kerülhetett: meg-meg leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten nyiladoztak.

– Adjak vizet? suttogá a leány.

– Ahán – lihegé a beteg, behunyt szemmel.

Odavitte hozzá a vizes palaczkot.

De annak nem volt annyi erő a karjában, a tenyerében, hogy azt a vizes üveget a szájáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak! Úgy kellett megitatni; fejét föl kellett emelni.

Az alatt is aludt félig.

Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni, – talán csak folytatta a nótát, fennhangon, a mit álmában elkezdett; a dévaj nótát:

«Hogy ne volna jó világ? Czigány leány, magyar leány, mind virág!»

VI.

Pár nap alatt talpra állt a legény.

Az ilyen pusztán nőtt «vasczövek» nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, a hol szolgálatban áll.

– Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.

Az a valaki a vizsgálóbiró.

Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével, meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.

A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, a hogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet, mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.

Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt irva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a szembesitése az áldozatával, a mi azonnal foganatba vétetett, a mint az a jártányi erejét visszakapta.

A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. A mint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.

A szembesítést megelőzőleg a biró felolvastatá a leány előtt a vallomását, a mit az ujból megerősitett, egy szót sem igazitott rajta.

Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.

A csikósbojtár, a mint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet.

Mintha csak a szinpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félválról hányta oda a Beczirkernek, arra a kérdésére, hogy mi a neve:

– Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kisérjenek ide! Nem is tartozom én a czibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor elé: annak megfelelek.

A biró hidegvérrel csititá a legényt.

– Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kivánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt czélozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?

– Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen el innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy…

– No, no, no! Csak lassan ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, a mikor az önnek borral szolgált?

– Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, a mikor a juhászokat fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.

– Sándor! kiálta közbe a leány.

– Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.

A biró kérdezé:

– Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, a mikor a csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, a mitől ön olyan nagy beteg lett?

– Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári leányasszonyt – van félesztendeje, nemhogy a borából ittam volna.

– Sándor! – Te hazudsz? – Én értem? kiálta fel a leány.

A biró boszus lett.

– Ne akarja ön félrevezetni a biróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragóra gyökérrel megmérgezett bort.

– Hát akkor a leányzó hazudott.

– De már mi oka volna a leánynak egy oly bünmerényletet költeni magára, a mi a legsulyosabb büntetést vonja maga után?

– Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a «jó órája», olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszeritsen vele, hogy az ő iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szivemet gyógyitgatni, a ki aztán azt a bóditót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszuja, hogy «nem» voltam ő nála, hogy felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból fellábbal. (Értsd «Verlaub»).

Ettől a szótól egész sárkánynyá lett a leány.

– Sándor! Te soha sem hazudtál életedben! Mi lett veled? A mikor egy hazug szóval, a mit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésüt ki hozta nekem, a mire a hajam fel van tüzve?

A csikós gunyos nevetéssel veté oda:

– A kisasszony tudja jobban «mi» volt az oka, «ki» volt az oka, hogy a haját fésüre feltüzte?

– Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bünömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.

A biró méregbe jött.

– Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között; de én nekem meg kell tudnom, hogy a hol egy flagrans mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?

– No felelj rá! kiálta a leány, lángoló arczczal. Erre felelj meg!

– Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó czigány familiával. Gyönyörü szép, bogárszemü leány állt a sátor előtt. Megszólított, behitt. Malaczot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű ize van. Hanem a czigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.

– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! kiáltott a leány. Most gondoltad ki ezt a mesét!

A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, elkezdé dudolni «azt» a nótát:

«Hogy ne volna jó világ? Czigány leány, magyar leány, mind virág!»

Nem «most» gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kinos éjszakán, a mikor a «sárga rózsa» igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.

A biró bosszusan ütött az öklével az asztalra.

– Ne csináljatok nekem itten komédiát!

Erre aztán komoly poziturába vágta magát a bojtár.

– Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra a mit mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.

S felemelte a három ujját a magasra.

– Nem! Nem! Nem esküszöl! kiabált a leány. A lelked üdvösségét el nem rontod!

– Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten. – Mondá ki az itéletet a biró. – Jegyző úr, irja be a bojtár vallomását a czigányleányról: a ki a bün elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendőrség: hova lett? Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behivatnak».

Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki, azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláirja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, a mig kijön. A paripája oda volt már kötve az akáczfához.

A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást.

A doktor is jelen volt a vallatásnál, mint hivatalos tanu; mindent hallott.

– No Sándor! Mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson: én már sok hires szinészt láttam a theátrumban; de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.

– Hát nem jól tettem? Kérdezé a legény komolyan.

– Becsületes fiú vagy Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

– Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

Mikor kilépett a folyosóra, a leány utját állta: megfogta a kezét.

– Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadits. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne korbácsolják, karcsu nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért tetted ezt?

– Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sirva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, a mi a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg. Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az ákáczfától s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, mig a könyeitől a két szeme el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot s eldugta a keblébe.

VII.

Csakugyan megesett az az eset, a mire a számadó számított, hogy a mire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hidláb padlóját mosta. A kompot kihuzták a szárazra s oda kötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, buvár, kárakatona lubiczkolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: nem csak a herczegi tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, a kik Debreczenből, Ujvárosból az ónodi vásárra igyekeztek s a kiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen korcsma-szobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.

– Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is, a ki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshust. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; laczikonyhát rögtönözve egy kukoriczaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karczos, de ha nincs jobb, akkor jó. Külömben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsinás tarisznyát, mikor utra adja a fejét.

Igy aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.

A debreczeni csizmadia, meg a balmaz-ujvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindenki «komám»-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő külömb a többinél, azért, mert veres galléros krispinben jár) hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupecz is odavetődik; de annak csak állva szabad bele beszélni: azért mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajtsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó utban, mivel hogy egy kondiczióban jönnek a sógorával az asztalossal. Ez tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg fagygyu gyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

– Hát mondja csak komám, folytatja a csizmadia, a timárhoz intézve szavait, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan Ujvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikós bojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?