Part 3
– Az ám, magyarázza neki Sajgató uram. Most mennek a csordakuthoz. Minden tehén hivogatja a maga borját: azért bőgnek.
Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itató vályuba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.
– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? kérdi a bécsi úr a számadótól.
– Van ilyen gépünk, téns uram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kinozza a göppöly hajtásával.
Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itató vályunál kikeresi azokat a teheneket, a melyek Sajgató uram tulajdonát képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.
– Ezek az én marháim. Mondja Sajgató uram a bécsi urnak.
– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? kérdi a lovászmester. Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?
A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.
– Hát látott már a ténsur két egyforma szarvasmarhát a világon?
– Az én szemem előtt ez mind egyforma.
– De a gulyás szeme előtt nem az.
A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.
A taligás fiu jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.
– Rontja a lovat a kupczihér! zsörtölődött a számadó. Nojszen csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.
– Csak nem veri meg gazduram? kérlelé a lovászmester.
– Azt már nem. A ki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a hunczut.
– Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.
– Épen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikós bojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába s aztán elfelejti a sárga rózsáját.
Ez alatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat s egyenkint megirta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette czinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogrammját. (A gulyás mind irástudó.)
Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifujta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s úgy vezette a paripáját kantáron tovább.
A számadó gulyás kiállt a karám elé.
– No te – «város füle – falu farka!» meghozott az ördög valahára?
A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a kötőféket.
– Hát hol devernyáztál eddig? a ki rézangyala van a Ponczius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, a kiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!
A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.
A számadó még jobban kiabált: egészen neki veresült az arcza.
– Hát felelsz a szavamra? Vagy kifurjam a füledet?
Erre aztán megszólalt a legény.
– Hát ’szen tudja keed, hogy «kuka» vagyok. (Süketnéma).
– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?
– Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?
Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.
– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hanczúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.
– Én is ott leszek akkor.
– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó. No hát beszéljen vele németül, a ki tud.
A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.
– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! monda a legénynek. Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?
A bojtár csunya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.
– Hát azért nem vettek be katonának: – mert az orromon két lyuk van.
– No hát tessék vele németül beszélni! dörmögé a számadó. Takarodj, betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?
Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, czirógatással, mint a kezes bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörü szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélü nyelvével a bojtár tenyerét.
– Pedig még csak harmadfű az állat. Bizonyítja a számadó.
(A pásztorember a «fű» után számítja a barom életkorát.)
A festő nem engedi elmulni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.
Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. – Az urak ez alatt elmentek a gulyát nézni.
– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, a mit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?
– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metsző foga sincs már felül.
S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.
A festő rögtön abba hagyta a rajzolást.
A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.
Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az utitársát fölkeresni, a ki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.
Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.
– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapczájában metsző foga.
A számadó egyet sodort a bajuszán s nagy mosolyogva felelt:
– Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a franczia háboruban a generálist, a ki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metsző foga.
– Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.
– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.
Hanem a felsülésért kellett valakin a boszuját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.
A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.
Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiu tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.
A taligás a karám szakácsa. Ő ez alatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, a minek a neve «kásás tészta». S kihozta azt bográcsostól együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábu bakra. Azt pedig körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszu nyelü czinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. A mi a fenekén maradt, az a taligásé.
Sajgató uram pedig ez alatt a vasalóban elkészíté a «magyar kávét». Ismerik azt már, a kik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgaczukorral, fahéjjal, szegfüborssal helyrehozva. Hatalmasan izlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.
Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét tele tölté vizzel s fölakasztá a tűz fölé.
Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshus.
Az lesz még csak a jó.
A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.
– Mert hát az előtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyen eltakarították; de a mióta «rönd» van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizitálja; felirja, miben halt meg s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hus kárba veszszen: egy-egy czombot lekanyarítunk belőle; azt földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: a hány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt husból a bográcsba.
A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé s aztán a számadóhoz fordult.
– Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?
– Ritkaságképen. – De most az egyszer az igazat mondta.
– Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshusát.
– Soh se tessék attól huzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Igy volt az, a mióta az Ur Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghuson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.
A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajtsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek.
– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomától s végül kinevessen. – Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki e felől bizonyosat kell tudni: – biztatá a festő utitársát.
Ez alatt föltámadt az ég alján a délibáb.
A tündérálom megelevenülése.
A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe ákáczfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tünik fel a távolban, mintha palotákból épült utcza volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagy-Iván) jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utczán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.
– Ezt csinálja utánunk a német! Szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.
A festő haját tépi kétségbeestében.
– Ilyet kell látni nekem! A mit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? Kérdezi sorba mindenkitől.
A számadó azt mondja neki: «ez a délibáb».
– De hát mi az a délibáb?
– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja.
A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.
– A délibáb az Isten csudája, a mi azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.
Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.
– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmosphæráról: leirja abban a Fata-Morganát; a mit látni az afrikai homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és Szicziliában, olvastam Humboldt, Bompland leirását a Fata-Morganáról; de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerü természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.
A doktornak jól esett, hogy kitölthette szivének keserüségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, a hol az állatkórház és patika van; bucsút vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a kordéjába s elbaktatott a pusztába.
A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de épen azért kell a marhákat tavaszszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszuvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a bucsúvétel.
«Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!»
A lovászmester e közben a dolog fináncziális oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette ujdonat új százasokban a csorda vételárát, a ki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. A mire a polgártárs debreczeni flegmával azt felelé:
– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig becsületes emberek voltak, a kik meg tudtak csalni, lopni.
A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.
– Hát még egy szót mondok, tensuram; szólt ekkor a gulyás: Ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt én tanácslom jó barátsággal.
– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak?
– Elmennek ezek a maguk lábán.
– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, a mi fődolog, úgy tudom, hogy a herczeg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal tegyen kisérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.
– Az már más.
E szerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát utnak inditsák. A vásárló úr megirta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marha utleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szürét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kivánva az itt maradóknak, a nyeregbe szökött.
A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, czipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolczig eltart. Azután elmondta neki az egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Utközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vizállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.
Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje; Debreczen városára orczapirulást ne hozzon; az uraságának engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; a mit keres, azt el ne prédálja; ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyerekeinek magyar nevet adjon s ha ideje cseppen, irjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.
Eként keresztatyai áldását ráadva, utnak ereszté a jámbor legényt.
A két morva hajtsár ez alatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre terelje.
Az a rideg marha természetesen, a mint a rekesztékből kiszabadult, a hány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült; azután meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.
– Eredj már, segits azokon a jámbor keresztyéneken, mondá a számadó a bojtárnak.
– Durrantson kend közé azzal a karikással! Biztatá a festő.
– Mennykőt is durrantanánk! dörmögé a bojtár. Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem «lú» ez!
– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva; kiabált a lovászmester.
– Jól van, jól, csak rám kell hagyni.
Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől s nagy ugatva neki rohant a szétzüllött csordának, megkeritette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány percz alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utána rugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: «Ruzsa te! Csákó te! Kese te!» Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: «Büszke te!»
Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utána néztek, a mig csak a falka el nem érte annak a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammuthok volnának, fekete lett a szinük, a lábszáraik szörnyü hosszura felnyultak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke semmiben, utóljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé fordulva.
A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.
– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.
– Ez rossz jel, mondá Sajgató uram fejcsóválva. Csak hogy már zsebemben a pénz.
– De még nincs otthon a marha; dörmögé a számadó.
– Csodálom, hogy még ezt a theátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó. Véleményezé a lovászmester.
– Nem adjuk ám oda! Biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram. Elvinnék ezt Bécsbe tudom, ha lehetne; de nem adja Debreczen városa.
IV.
Az állatorvos kordéja gyorsan döczögött végig a pusztán. Se gyeplü, se ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leczkéjét könyv nélkül. A doktor utközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott, számolhatott benne.
Egyszer azután, a mint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.
De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen neki iramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta s két kézre fogta a kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét s ijedten horkolt és nyeritett.
A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort s azon igyekezett, hogy a lovasnak utjába kerüljön.
Közelebb érve, felismerte a csikóst: «ez a Decsi Sándor!»
Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a lovát a kocsi felé futni.
Az okos paripa fujtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé s odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.
A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arczczal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapiczányt, csak a lábai szorították a ló derekát.
– Sándor te! Decsi Sándor! Kiálta rá a doktor.
Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni.
A doktor kiugrott a leptikájából: odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregből.
– Mi lelt téged? Sándor!
A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátra feszitve; melle sebesen zihált; a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, a mi annál ijesztőbb volt, mivel hogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.
Az orvos lefekteté a legényt a gyepre s elkezdte vizsgálni.
– Az ütér verése hol sebes, hol félbe szakad, a pupillák ki vannak tágulva; a szájat állkapcza-görcs tartja zárva; a derék hátra feszül. Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel.
A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínü, hogy ez a telepre akart eljutni s utközben érte el a méreg hatása. A míg eszméletét birta, addig sietett a tanyára eljutni, de a mint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kin megzavarta az agyát, nem volt ura mozdulatainak s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.
A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem birta a saraglyán átemelni.
Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert a míg visszatér érte a segitséggel, az alatt a sasok megmarczangolják.
Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! odahajolt a fejével a gazdája fölé s rövid szaggatott röhögést hallatott.
– No hát segits te is! Mondá neki a doktor.
Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyedrész lelke van! A mint látta, hogy a doktor a gazdája emelgetésével küzködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.
A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához s aztán vágtatott a telep felé.
Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.
Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.
De épen az a kérdés, hogy tud-e?
Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Strychnin-e, vagy belladonna?
Fekete kávé nem fog ártani.
A mint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a gazdasszonyát.
A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapczagörcs úgy összeszoritá a fogait, hogy vésővel kellett annyit tágitani rajtuk, a mennyi elég a kávé betöltésére.
– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghuzó mustárt: rendelkezék a doktor; s miután más nem volt, a ki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak a közben utasításokat adott s egyszersmind leveleket irt az asztalnál.
– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, a mit mondok. – A laptikával sietve lekoczogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a vendéglős maga otthonn nem volna, akkor élő szóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az uri csézába s siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a főorvost s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetős segitséget kiván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy a mi pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, a míg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a paczienssel. Azon légy, hogy gyorsan előkerülj.
A famulus megértette a rábizott feladatot és sietett azt nyélbe sütni. A fáradt szürke még ki sem fujhatta magát, ujra vissza kellett baktatnia a csárdához.
A kisasszony épen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.
– Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?
– Hát csak egy levelet a nemzetes urnak.
– Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.
– Pedig a doktor urtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a főorvosért.
– Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?
– Nem mi közülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.
A leány nagyot sikoltott s kiejté a kezéből az öntözőt.
– A Sándor? Rosszul van?
– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni s az ágyat is rágja kinjában. Megétette valaki.
A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.