Part 20

Mikor aztán a győri-Duna partjára ért, akkor vette észre nagy rémületére, hogy a jég zajlik. A nagy fehér jéghasábok egymásra torlódva futnak sebesen a megáradt folyam hátán; a jégtörőknél harsogva zúzódnak össze; a partra is fölhágnak. Itt lehetetlen most átkelni.

Följebb sietett a part mentében; azt remélve, hogy a sziget orránál, a hol zátonyos a meder, álló jeget talál.

Siettében észre sem vette azt a feketesárgára festett tilalomtáblát, a mi az ut mellett áll.

Egyszer aztán rákiáltott a strázsa:

«Halt! Wer da?»

Az ott a lőporostár tilalmas területe volt.

Arra elkezdett oldalvást szaladni. Oldalvást, a várost elkerülve.

Az ugyan megrémlett az agyában, hogy a katonaőr a futót agyonlőheti:… de hát ha igy lesz épen jó.

Valami villámlott. Ez a lövés lobbanása volt. Azután jött utána valami kisértetes hang, mely olyan, mint az éjbogár dongása s egyszerre elcsapott a füléhez közel, «huss!» ez volt a golyófütty. Csak azután jött a lövés döreje «bumm». Milyen rut hangja van a halálnak.

Másodszor nem lőhetett utána az őr, mert a mire megtöltötte ujból a mangalétáját, akkorra eltakarta előle a hóesés a futó alakját.

Hugó arra gondolt, hogy a város alatt elkerülve, a Vág-Dunához jusson; ott bizonyosan be van fagyva a folyam: azon át mehet.

Ott megint utolérte a fátuma. A Vág-Dunának a jege meg visszafelé zajlott. A nagy-Duna árja erőszakosan nyomta a Vág vizét hegy ellenében, föl felé.

Már most hová? Még itt volt a harmadik ut, a Csallóköz felé. (Még akkor ezen oldalon nem voltak vársánczok, sem kapu.)

A nagy hóesésben nem tudta tájékozni magát.

Ki volt már fáradva, a lábai megtagadták a szolgálatot.

Egyszer aztán a hófuvaton keresztül valami magányos házat látott előtünni. A hold küzdött a gomolygó fellegekkel. A háznak egy ablaka veres fénynyel világított az éjben.

Oda meneküljön-e? Nem lesz-e az rossz?

Egy domb kinálkozott a leülésre. Azon a dombon valami fal volt, a mi föltartotta a hófuvást. Száraz hely, a hová le lehet ülni.

Jól esett kipihenni magát.

Egyszer aztán fölszakadt a felhő s kibukkant a hold.

Fölpillantott a feje fölé, hogy micsoda fal az ottan, a minek a fejét neki támasztotta?

Ráismert a négy tömör oszlopáról. Az ott a vesztőhely.

E szerint az a közelben világitó ablak – a hóhér házának az ablaka…

Fölkászolódott a havas földről.

Visszafordult a városba.

Az embernemjárta «Bikaakol utczán» keresztül tért vissza. Itt sem járt még soha életében.

A távolból hallatszott a bakter kiáltása:

«Éjfél után óra kettő, Dicsértessék a teremtő!»

Tehát négy órája már, hogy szalad.

Mi történhetett ez alatt a négy óra alatt?

Haza sietett a házához.

*

Meg sem lepte Duckmaus Hugót, hogy a háza ajtaja előtt két katonát látott silbakra állitva, szuronyos puskával.

Beeresztették az ajtón.

Benn a szobákban katonák és czivilek szorgalmaskodtak lámpa világ mellett; a padláson is voltak, a pinczében is jártak s ismerős arczok többnyire.

– Ah! Ah! kiáltának eléje, a mint a hazatérőt meglátták. Itt van ő! Előkerült.

Azzal szépen karon fogták ketten kétfelül.

– Tessék csak a városházára jönni.

Arra sem hagytak neki időt, hogy körültekintsen a szobájában.

De annyit még is meglátott, hogy a székekről le vannak szedve a vaspántok.

Vezették egyenesen a városházára; előlhátul egy puskás katona.

A városházán a pénztár-helyiségben ült a mixta commissio permanentiában; a homo regius, a városbiró és a várkommendáns. – De a feltser is ott volt.

A mint odaállitották a bizottság elé, látta, hogy az asztalra oda van téve a már összeállitott vaslajtorja.

Ennek a láttára elájult, összeesett.

Se baj! Ott volt a kirurgus. Életre téritette.

Akkor aztán összeszedte testi lelki erejét, hogy helyt tudjon állni a nagy veszedelemnek.

– Duckmaus Hugó! szólitá meg a homo regius; láthatja kend, hogy a praktikája föl van fedezve. Most vallja meg töredelmesen és mondja el hüségesen, hogyan rabolta ki a pénztárt.

Hugó összeszedte magát s nyugodtan válaszolt:

– Én nem raboltam ki a pénztárt. Ki az, a ki engemet vádol? Ki az, aki ellenem tanuskodik? Ahol törvényt tartanak, ott tanunak és vádlónak kell jelen lenni.

– Itt a tanu az asztalon: ez a furfangos vashágcsó.

– Ez nem beszél.

– De igen is beszél. Ez elmondja, hogy kend ezen mászott föl az ablakig s ugy csuszott keresztül ennek a rácsain.

– Én mindenek előtt lehetetlennek tartom, hogy egy felnőtt ember ezen vasrudak között keresztül bujhasson.

– Épen azért hozattuk most kendet ide, hogy ennek lehetőségét, ad oculos, bebizonyítsa.

Hugó a legnagyobb vakmerőséghez folyamodott.

– Hogy én ezen a vasrácson keresztül préseljem fejemet, a vállamat, a csipőmet? De hát hol van az a hatalmas ember széles ez Magyarországon, a ki engemet erre a próbára rákényszeritsen, ha én azt magamtól nem akarom megtenni?

– Óh! van ilyen hatalmas «ember» a világon, a ki erre rá fogja kendet kényszeriteni. Ugy hivják, hogy «deczember».

Ő méltósága még kalauereket is tudott csinálni.

Azzal egy intésére megfogta két hajdu Duckmaust a két lábánál fogva s betuszkolta abba a szük ketreczbe, a mit az ablak kidülő rácsa képezett.

Azután pedig előhoztak egy drótrácsot, a milyenen a kavicsot szokták átrostálni; ez épen oda illett az ablakmélyedésbe, azt vaskampókkal a falhoz erősitették úgy, hogy az ablakba kitett delinquenssel kedélyesen lehetett a szobából diskurálni.

No látja kend Duckmaus Hugó, hogy milyen szépen be van kend már most kvártélyozva. Hát már most tarthat kend magával, hogy mit csináljon? Keresztül bujjon-e a vasrácson, lemászszon-e a vaslétrán – most – sötét éjjel, a mihor a hivatalosokon kivül senki sem látja; vagy pedig ott dideregjen a csikorgó hidegben, a mig megvirrad s megvárja, a mig a piacz teli lesz; holnap épen hetivásár van s akkor aztán fényes nappal csinálja meg ezt a szép kaukleri produkcziót, a pópulé láttára.

Nevetni kellett ezen, olyan jó ötlet volt.

– Ilyen ember ám az a deczember.

Hugó aztán, mikor látta, hogy ilyen jó kedvük van az uraknak, azt mondá nekik a rostán keresztül:

– No hát, hogy annál könnyebb munkája legyen a deczembernek, majd én is segítek neki.

S azzal levetette a felső kabátját s ledobta a rácson keresztül az utczára; azután az alsó kabátját, minden ruháját, egész a legalsó éjjeli gunyájáig; azt mind ledobálta az ablakból, akkor aztán a térdeit a karjai közé fogta, a fejét neki támasztotta a hideg vasrácsnak.

Ez reggelre meg akar fagyni.

A várparancsnoknak, (a katonának) volt leghumánusabb gondolkozásmódja.

– Urak! mondá a komissziónak, mikor már Hugó félig meg volt dermedve; az arczát ellepő hó sem olvadt már el rajta. Ez így még is nem jó lesz. Ő felsége dekretumot adott ki a tortura alkalmazása ellen. Ha ez az ember itt most a mi assistentiánk mellett meg talál fagyni, mi akkora orrokat kapunk Bécsből, hogy viselhetjük holtig, nem lesz kisebb. Vegyük be ezt az embert.

Akkor azután kiszabadíták a ketreczéből. Már nem volt eszméletnél. De hát a feltser értett hozzá, mindenféle dörzsölésekkel újból életrehozta Hugót; ágyba fektették; levest adtak neki. S aztán inkvizitorok helyett doktort, papot küldtek a nyakára.

Azok sem mentek vele semmire.

Szépen kérték, könyörögtek neki, mondja el igazán, hogyan tette; de még inkább, hogy hová tette az ellopott pénzt? Azzal is biztatták már, hogy kegyelmet fognak a számára kieszközölni, megszabadul minden büntetéstől, ha fölfedezi a titkát. Utóljára még perczentet is igértek neki az ellopott pénzből, ha előadja.

Mindenre azt felelte: «én nem loptam el semmit, nálam nincs semmi pénz.»

Hiszen ha fölfedezte volna, azt is el kellett volna mondania, hogy a hiányzó összeg hová lett? S a Bábika nevét nem akarta kiejteni a száján. – «Keressétek!»

Keresték is.

Pinczét, padlást tűvé tettek érte, udvart, kertet fölásattak. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy a kútba is leszálljon.

Utóljára a megátalkodott makacssága miatt elítélték tizenöt esztendei sánczfogságra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És akkor aztán Hajdukics uram minden reggel ott várta a bolt ajtajában, hogy mikor jön a rab, a vizes lajtot húzva, egyik lábával a másik elé kanyargatva, (mert így kell lépegetni annak, a kinek huszonnégy fontos bilincs van a lábán; megszokja azt az ember több esztendő alatt, hogy azután is úgy lépeget, mikor már nincs vas a lábán); akkor elébe jött a görög s markába nyomta a kétkrajczárost: «jó lesz dohányra.» – Pipázni nem szabad a rabnak; de dohányt rágni szabad. Ez az egyedüli élvezete a világon.

S a szegény rab köszönettel fogadta a két krajczárt. – Mindennap. – Tizenöt esztendeig.

*

E kriminális inquisitio alatt a Bábika nevét is fölemlegették. Ő rá ugyan semmi bűntársi részességet nem lehetett kisütni. De azért mégis lehetetlenné vált rá nézve az itt maradás. Apjostul, nénjestül itt hagyták a várost; eladták a kávéházat, s úgy elköltöztek, hogy soha hirűket sem hallották többet.

De elébb a Bábika a Hugó házát, melyet az az ő nevére iratott, oda testálta a városnak, hogy csináljon belőle szegények házát, elnyomorodott polgárok számára. Szép összeget is hagyott a ház leendő lakóinak táplálgatására. És azonfölül még más összeget azzal a rendeltetéssel, hogy annak a jövedelméből a szegény rabok számára naponkint egyszer meleg ételt főzzenek.

Soha sem vallotta meg Hugó, hogy hová tette azt a sok pénzt.

Makacssága miatt kiállatták vele az egész nehéz büntetését.

Utóljára elfelejtett beszélni is; se németül, se magyarul nem tudott, csak diákul tudott még valamit, azt is csak egy stereotyp mondást. Ha fölhivatták az auditorhoz, csak azt felelte neki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer, mikor a kútat tisztították, találtak a gerendák között egy elkorhadt ládikát.

Abban volt valami ismeretlen massza, összedagasztva penészből, rohából, tarjagból, pinczegombából; ha ráütöttek, porzott, mint a pöfeteg; fészkelt benne az áska.

Senki sem sejtette, hogy ez a maszat valamikor százezreket érő kincs volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az utolsó esztendejét a fogságának Húgó már a lazarétumban töltötte ki; de mégis kitöltötte.

Mikor kibocsátották, már egész bárgyú volt; úgy kellett vezetni; a hová leültették, ott ülve maradt; a mit a szájába raktak, azt megette. Nem volt érzéke a külesemények iránt.

Hazakerülve, odaszállították a hajdani házába; most már szegények menháza.

Föntartották számára a régi szobáját.

Mikor leültették abba a karszékbe, szemközt azzal a jóságos tekintetű arczképpel, egy kis ravasz mosolygás derült föl az arczán:

«Látod, táti? Nem tudtak meg semmit!»

Az arczkép pedig aligha így nem szólt s azt talán megérté:

«Látod, Hugó, milyen hosszú az út a poklon keresztül!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor el volt helyezve a menedékébe, odajött hozzá a városbiró, megnézni, hogy jól gondoskodtak-e az ápolt nyomorékról.

A városbiró arczára nem emlékezett már Hugó; (az is nagyon megvénült már.) Hanem a mint a hangját meghallá, attól visszariadt a lelke arra a jelenetre, a mikor a pénztár szobájában vallatóra fogták. Ez is ott volt; ez is beszélt hozzá.

Azt, hogy mit kérdez most tőle, nem értette; de a válaszszal készen volt.

Sirásra görbűltek az ajkai, gyáva nyafogással rebegé:

«_Tamen ego nihil scio; iste Nyiszli scit._»

Az a Nyiszli pedig volt egy öreg kancellista, a kire a pénzszámlálást, a bankóosztályozást bizták valaha. Régen porrá vált már akkor…

Ez az egy mondás maradt még meg, a mivel magát a hatalmasok ellen védelmezte.

És ez is hazugság volt.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Magam láttam egyszer, mikor egy felnőtt legény a budapesti dohány-utczai zsinagóga szük vasrácsának a rudjain igy keresztül sajtolta magát.

_J. M._]

[Footnote 2: Zöld volt a városi hajdúk mundérja: innen a népies elnevezés. J. M.]

[Footnote 3: Egyes szám, melynek «első» helyen (Ruf) kell megjelenni.]

[Footnote 4: Ujabb időkben összegyüjtve Tissier-től.]

TARTALOM.

Sárga rózsa 1 A Kráó 103 A három királyok csillaga 207

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

70 |képes kífejezni |képes kifejezni

86 |Bcszélhetett aztán |Beszélhetett aztán

133 |ura irányányában |ura irányában

148 |ön lrányában |ön irányában

168 |rouge»-t», |rouge»-t,

172 |átadni móri gba |átadni móringba

203 |Ugynök úr |Ügynök úr

237 |estétől reggelíg |estétől reggelig

238 |Tízenkét óra |Tizenkét óra

257 |Uzérek, kereskedők |Üzérek, kereskedők

271 |be llt a jég |beállt a jég]