Part 2

– Az már igaz. Czudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

S egyet taszított rajta a könyökével.

– Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?

– Én söntörködöm körülötted? Kellesz is én nekem! Tuczat számra árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, a mikor szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.

Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra a csunya emberre s felugrott és keményen megugatta.

Erre a leány aztán elnevette magát.

De a legényre se magától nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

Akkor aztán a leány elkezdte körülczirógatni.

– Úgy! úgy Gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed, hogy összehuzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne; ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

– Nem is azért fizet engem Debreczen városa, hogy szép legyek.

– De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?

– De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle.

– Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szive a rózsákra: ott áll előtte az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, tejszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: «De a parasztlegény baján – Nem segít csak a parasztlány.»

– Még pártját fogod?

– Hát ki a hibás? A leány-e, a ki azt dalolja: «Tunná róla, tönné róla! Hogy ha tunná, tönné róla.» Avagy a legény, a ki ezt megérti?

– Még magadra veszed a hibát.

– Azt mondtad, hogy megbocsátasz.

– Tartom a szóm.

– Hát szeretni fogsz?

– Majd.

– A «majd» nagy szó.

– Most is szeretlek.

– Igy szeretsz, a hogy mutatod?

Erre a legény felállt az asztal mellől s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.

– Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forró láz, meg hideg láz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmulik, a másik visszajár. De hát nem czifrázom a szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem leheltem volna a sárga rózsára, nem nyilott volna ki, más sem szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most másképen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a harmadnapos hideglelés s «olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édes anyád.» S a mint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édes apám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakasztá a füléből az arany függőket s odatette a legény tenyerébe.

– De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függők ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függőit s azokkal együtt a szívébe az tért vissza, a mi eddig ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogató szerelem. A forró lázhoz volt az szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából s beakasztá a söntésbe, mint mikor zálogban ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.

– Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni s passzust irni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretőd könyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, a mit most mondtál? Egész nap az lesz a fejembe.

– Hát hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, a mit most mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában; eredj, keresd ki belőle.

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: aczél, kova, bükkfa-tapló, dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az ujra. Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.

A leány arcza ragyogott az örömtől, mikor ezt meglátta.

– Nekem hoztad ezt?

– Hát kinek másnak?

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésüre, az már azt jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem «édesmindnyájunké», azt már nem illeti meg az a nóta, hogy «azt sem tudom, ki babája vagyok?»

A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésüre.

Igy aztán még szebb volt.

– Hát most sem csókolsz meg?

Maga kinálta a csókját, a két karját is széttárta.

A legény kezével visszatartá.

– Majd ha melegem lesz. Mostan fázom.

A leány összehuzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szivében.

Erőtette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szivében. Harag a szerelem miatt.

– Hát a míg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvencz nótádat?

– Nem bánom.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva odatűzte a parázs mellé s a mellett elkezdett szép csengő hangon dalolni:

«Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend! Azután meg czitronyos bort adjék kend! Szolgálóját estrázsára állítsa kend! Ha zsandár jön, nekünk hirül adja kend!»

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen sikságot, délibábos látkörével. Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a buslakodó tárogató.

«Ha zsandár jön… nekünk hirül adja kend!»

Benne van a betyárélet költészete.

Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy izlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jó izün falja, nyeli az ő keze sültét.

S azután fülébe dudolja a nóta másik versét:

«Egyszer csak gyün a szolgáló ijedve; Kilencz zsandár közeledik fegyverbe! – De a betyár felkap a pej lovára Bevágtat a délibábos pusztára!»

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánynyal a legény s annál a sornál, hogy «bevágtat a délibábos pusztára!» felhajította a süvegét a gerendáig s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

– No hát már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?

– Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal. Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg szolgálóval strázsáltatja magát s a mint meglátja egy zsandár sisakjának a hegyét, utczu! Ott hagyja a sült halat, czitronyos bort, korcsmárosnét s még hogy kurjongat nagy dicsőségében, hogy ő elszaladt a délibábos pusztára. Gyáva pimasz!

– Jaj de megváltoztál, a mióta a császár kenyeréből ettél.

– Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda sem változik meg azzal, hogy kifordítják. «Mégis bunda a bunda.»

– No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a szeretőjével, mintha ilyen ócska közmondásokkal fizeti ki: «mégis bunda a bunda».

– Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreczeni urak, meg a morvaországiak, a kik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

– Mulattattak hát! Nem is úgy ültek ám itten, mint egy fancsali feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

– Összemértétek magatokat?

– Össze la! Még csárdást tánczolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a két hónapos kecske a szérün.

– S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled tánczol a német piktor? nem tekerte ki a nyakát?

– Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.

– Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karczos. Muszáj még egy ócska közmondást megeresztenem: «átkozott a hal a harmadik vizben».

– Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom víz?

– Nekem pecsétes üveget adj!

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palaczkot kért. Olyanféle, városból hozott palaczkot, a mi zöld spanyolviaszkkal van lepecsételve, az oldalán aranybetüs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan uraságoknak valót. Telik az a császár lénungjából!

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pinczébe lement, egy palaczkot felhozni abból az uri vendégek számára való borból.

Eszébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető czigányasszony, a kinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásért. Háladatosságból az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

«Ha egyszer a szeretődnek a szive hideg lesz irántad s azt akarod, hogy lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj czitronyos bort neki s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, a kit úgy hínak, hogy «nadrágujjas emberke»: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a falat is keresztül ássa érted».

A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.

A «nadrágujjas emberke» ott van a ládafiókban eldugva.

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka, két lábszára, mind fekete.

A hajdani világban sok mesét tartottak erről a gyökérről.

Azt tarták, hogy mikor a földből kihuzzák, a gyökér olyan sirást kezd, hogy az ember meghal bele, azért kutyával huzatták ki, annak a farkához kötve. Hogy Circe ezzel bódította el Ulysses utitársait őrült szerelemre.

Hiják azt a «nadrágujjas emberkét» a patikárusok, a kik hasznát tudják venni, «atropa mandragorának». (Magyarul «bódító nadragulya».)

Mit tudta a leány, hogy az méreg?

III.

Korán, hajnal előtt utra keltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hivják, nem valami bagolyrugta nádfedelű ház, a milyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, uri konyhával és pinczével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országut nem messze a csárdától egy monumentális kőhidon visz keresztül, mely kilencz boltozatos ivoszlopon nyugszik. A debreczeniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreczeni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az huzta úgy össze.

A korai utrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, a miről annak, a ki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. – Tavasz idején a legtöbbnek kis borja van. Ha korán reggel, mikor még a borjuk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, a kik a pásztoraikon kivül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreczeni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, a kit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt igérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.

A piktor hires tájképfestő volt Bécsből, a ki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami oekonomust küldeni, a ki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kiséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreczeni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, a kinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő himnemű példánynyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal perczent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a a csillag ott a magasban a «bujdosók lámpása», ehhez szoktak a «szegény legények» felpillantani, s ha felsóhajtottak: «Isten segíts», nem fogták el őket a marhalopásnál.

A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: «Shakespeari gondolat!»

Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra mulva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, a hol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhanguságot.

– Milyen hangulat! Milyen szinegység! Mily felséges harmonia az ellentétekben! Rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja, mondá rá a gazda, a míg a bögölyök és szunyogok elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– «Tocsogó»-nak hijják azokat erre mi felénk.

E közben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

– Még mostan soványak, de majd ha a buza érik!

Lassankint megvirrad; az ég biborszine aranysárgába megy át: a látó határ felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az uttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő; az első akáczpagony a fátalan pusztán s egyes kék pupok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi tatárhalmok, magyarázza a debreczeni polgár az utitársának. Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát ez ottan miféle Golgotha?

– Az nem a Golgotha; hanem a csordakut hármas kutgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akáczerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, a ki a mátai pusztáról döczög fel egylovas talyigájával.

Ez alatt a festő vázlatokat fest az albumába s egyik extazisból a másikba esik. «Minő thémák! Minő motívumok!»

Utitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le; inkább azt a szép egyenes akáczfát!

Végre jön feléjük rézsutos irányból a doktor lektikája.

A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsis ülésből kiáltja az uraknak a jó reggelt és aztán «siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!»

Egy jó hajtás után eljutnak a «nagy gulyához.»

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számu bikáikkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még behunyt szemmel, földretett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: «tán még álmodni is.»

– Ez aztán a nagyszerü kép! kiált fel a piktor elragadtatással. Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével, pupotvető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

A festő leszáll a szekérről.

– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, oda találok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a szinvázlatot. A szekér a gazdával tovább gördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzá tartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra s kiváncsian nyujtogatják a fejeiket a skizzes-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. – A kutyáknak tetszik az enyelgés, a míg hizelkedésszámba megy. Hanem aztán a mint egymásra tekintenek s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; neki esnek egymásnak s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a «taligás». Így hivják az ifjabb gulyásnövendéket, a kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után s összegyűjti az «árva tőzeget», a mit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, a mitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a taligával: «csiba te!» Bottól nem fél a komondor; de a talyigától nagyon fél.

A talyigás helyes kis suhancz, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, a mit az urak küldtek a festő urnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst huszasért?

– Óh uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjut is, mint az úr. Csak tessék bele ülni.

S ezzel az ügyes találmánynyal eléri a festő mind a két czélt. A karámhoz is eljut s utközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

A közben az urak leszálltak már a kocsikból s megismerkedtették a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajuszszal. Értelmes arcza rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehuzódtak a sok napbanézéstől.

A «karám» alatt értik a pusztán azt az egész készséget, a mi embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztor ember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnynyal, azoknak a zugában huzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falu kis kunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gunyájuk van: meg a «magyar pénztár», a mely nem más, mint egy kis borjunak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kirugó eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polcz a domboru hátu kenyerekkel, meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, a mit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A kunyhó előtt áll a «vasaló», egy kerek kunyhóforma nádból összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshust a szolgafára akasztott bográcsban, meg a «tésztás kását». A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelü czinkanalak oda vannak tüzködve rendben a nádfalba.

– Hát a bojtárt hol hagyták az urak? kérdi a számadó.

– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával; felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

– No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

– Betyár? szól közbe a festő, a kinek örvendetesen hangzott ez a szó. Hát az a mi bojtárunk «betyár?»

– No csak úgy hizelkedésképen mondtam ki azt a szót; magyarázza a számadó.

– Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

– No azt itt nem kap az ur. Tolvajt nem szivelünk; ha ide bódorodik, elrudaljuk.

– Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

– Mi türés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futó betyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhászszal, meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

– E szerint a gulyás a pusztának az arisztokrácziája?

– Értem ám azt a szót. A biz úgy van. A hogy a nemes urak között vannak bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

– Hát még a pusztán sincs egyenlőség?

– A mig emberek lesznek a világon: soha sem is lesz az. A ki gavallérnak született, szürben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, haza viszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, a ki engedi magát, arról megint nem állok jót.

– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást uri virtus.

– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrboszantót a mikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

– Uraim! jőjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámaival s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán egészen kétségbe esett.

– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látó határon; a föld sötét kék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszukás felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. – Milyen biborfényü glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tüzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő pyramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék uraim! A nap ötszegletüvé lesz. A mint feljebb jön, megint olyanná nyulik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemü Ámor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az ötszögletü bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjeit.

– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, a mi valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, a mit a délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orczája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre aranynyá változik s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s a annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

– Nagyszerü! Isteni! kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finale a Götterdämmerungból!