Part 19

Szép csendesen helyén maradt; délelőtt följárt a kanczelláriába aktákat másolni, anekdótázni, pipálni; délután meg a Cservenicsékhez, megkérdezni a menyasszonyától, hogy mit álmodott? A Bábika, a mióta Hugó eljegyezte, nem járt többé kávét főzni németnek, magyarnak; csak úgy busult magában, ama belső szobában.

Búsult, búsult. Valami nyomta a lelkét.

– Hagyjuk abba már ezt az istenkísértést, Hugó, mondá a vőlegényének. Eleget nyertünk már, hogy megélhessünk belőle. Nekem mindig égeti a kezemet a pénz, a mit maga nekem ide hord. Nem is csak a kezemet. Az éjjel olyan rossz álmaim voltak.

– A lakodalmunk után fölhagyunk vele. De most még egy aranylánczra valót akarok elcsikarni a némettől. Csak magának egy menyasszonyi aranylánczra valót. De még ezt kihuzom belőlük.

Azzal elmondatta Bábikával az álmát.

– Majd megkeresem otthon a fekete könyvben, mit jelent?

Mert arról könyvek vannak irva, hogy az álomalakok minő eseményeket jósolnak az ébrenlétben s minő számokat képviselnek az abrakabdarában; a legrégibb könyv a «Voile d’ Isis».[4] Ez lehetett Hugó birtokában. Vagy talán nem is volt neki. – Álmoskönyv azonban minden művelt háznál volt.

– Jaj csak ne jönnének ki a számjaink; én úgy félek a mi szerencsénktől. Én imádkozni fogok érte, hogy ne csináljunk több ternót.

– Igazán imádkozni fog?

– S azt meghallgatja a boldogságos szüz.

– Hiszem és vallom. No hát legyen a maga imádsága szerint. Hanem azért a maga álmának a számait még is beteszem a brünni lutriba.

Két hét mulva volt a huzás.

Mikor a posta meghozta a brünni hirlapot, mely Bábikának is járt, meg Hugónak is, az nap Hugó csak estefelé látogatott el Cservenicsékhez.

Bábika igen nagy örömmel fogadta jegyesét.

– Hála legyen a boldogságos szüznek! meghallgatta imádságomat: a brünni lotterián nincsen semmi ternó.

S diadalmasan mutatott a kihuzott számok sorozatára; mind vékony számjegygyel voltak: nem volt köztük a három vastag betüs.

Hugó csak mosolygott.

– Azért én még is csak megnyertem a szerencse kegyéből a menyasszonyi aranylánczra valót; már meg is rendeltem a bécsi juvelirnál. Hétszáz forint az ára; aranyban fizetem.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy lehet, hogy én nem akartam ellenkezésbe jönni sem a maga szive óhajtásával, sem a mi asszonyunk, szüz Mária erős hatalmával, azért hát nem tettem terno seccora a mi számainkat; hanem betettem mind az ötöt «extrátóra» tíz forinttal egyenkint. Tessék megnézni. Itt az öt darab reskontó az egyes számokról. Mind az öt szám kijött extrátóra.

Bábika fölugrott a kötő asztalkájától s futni akart a szobából.

Mikor Hugó utját állta, keresztet vetett magára.

– Jézus Mária oltalmazz! Hugó! Maga nincs Istennel! Én reszketek magától. Magát az ördögök segitik. Ez nem megy Isten hirével! Mondja meg mi a titka ennek a maga boszorkányságának?

Hugó nevetett a leány elszörnyedésén.

– Ha megmondanám, nagyot nevetne rajta. Látná, hogy nincs benne semmi boszorkányság. De hát nem mondom meg.

– De ha én nagyon kérem.

– Majd egyszer, ha mindenen átestünk. Maga csak imádkozzék ellenem, hogy ne nyerjek többet. Tudja: az imádság szavai között hézagok vannak s azokon az én szerencsém átbukik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát persze, hogy nem volt semmi ördögség ebben a nyereményben.

Hugó mind a kilenczven számot megrakta a brünni lotteriára tizenöt külömböző lottokollekturán extrátóra tízforintjával; egy-egy kollekturára jutott hat szám. Ötöt kihuztak a kilenczvenből: öt külön kollekturán kifizettek az egyes extrátókért 140 forintot, összesen hét százat, ő a 90 számra betett 900-at. Ezt a pénzmüveletet akárki utána csinálhatja, – a kinek van sok lopott bankója, a mitől meg akar szabadulni.

De még Hajdukics uram sem hordta ám a degesz bőrerszényt többé sétabot helyett; akó kávéban sem mosogatta a penészes tallérokat, nem is kártyázott preferánczot a gazdag czimborákkal. – Hol vannak azok már? Ki megszökött, ki a Dunába ölte magát.

Olyan világ volt az űzérekre, mint mikor a tekegolyó eltrafálja a bakonbirót s arra egyik kuglibáb a másikat veri le a lábáról, mind a kilencz egymásra fekszik.

«Én fizetnék neked, ha ő fizetne nekem; ő fizetne nekem, ha te fizetnél neki.» Ez a boszorkány háromszög, a miből az ördög sem tudja kihuzni a lábát.

A tavalyi rengeteg gabonaárak egyszerre egy tizedrészre zsugorodtak össze; koldus volt a hitelező is, meg az adós is. A ki az adóslevelét mutogatta, szépen kinevették vele.

Most már hozzálátott Hajdukics uram az igazi üzletéhez, a vaskereskedéshez. Őtet is szorongatták a meczenzéfiek, meg a toroczkóiak. A meczenzéfiek gyártották az ásót, kapát, kaszát, a toroczkóiak a nyers vasrudat, meg az ekevasat. Itt voltak a magyar vasgyárosok, a kik hiteleztek. A styriaiak nem adtak vasat, csak ezüstért; mivelhogy innen az alföldről nagyon sok hamis bankót liferáltak nekik; «ez» volt akkor a legvirágzóbb industria.

Neki ellenben tartozott a fél vármegye, de még a szomszéd Győr és Esztergom is elhordott vas árával. Az nála egy főkönyvben pontosan föl volt jegyezve. Ha azt mind be tudná hajtani, még rendbeszedhetné a dolgát.

Annyi filozofiája volt Hajdukovics uramnak, hogy fizetésre intőleveleket irni magyar embernek tiszta fidibuszcsinálás. Praktikus oldalán vette a dolgot. Szombaton délután, a mikor a lottókollektura bezáratott, nyakába kerité a bundáját, felült a szánkóra, éjszaka megérkezett hol Tatába, hol Győrbe, hol Esztergomba s aztán sorba járta, a hol tartoztak neki a vas árával; a közbeeső falvakba is kitért. Zsákszámra hozta haza a lencsét, babot, a mit pénz helyett kapott a falusi uraktól.

Egyszer beállított Esztergomba Búzás uramhoz.

– Emlékszik rá Búzás uram, úgy-e, azokra a gyönge harmincz forintokra?

– Hogyne emlékezném? A likas vasrudakért, a miket az a német megrendelt nálam, párját tíz forintért; én meg nagy uramnál öt forintért kaptam; felét meg is küldtem. Székre való pántok voltak.

S leirta Hajdukics uram előtt a megrendelőt.

– Hisz ez a mi volt perczeptorunk: a Duckmaus.

– A bizony meglehet.

– De hát miért vette ez tíz forintért a pántokat Esztergomban, mikor ugyanazokat megkaphatta én nálam öt forintért?

– Nem tudom én; mert csak németül beszélt, azt is olyan lepcsesen, hogy a feleségem azt mondta rá, hogy «hájliger ivásznid.» Nekem meghozta egy hét mulva a százhusz forint másik felét is, tetszik tudni, rézfélforintosokban. De nagy bolond voltam, hogy akkor mingyárt el nem küldtem nagy uramnak belőle a maga harmincz forintját. De hát, tetszik tudni, magyar ember szereti, ha még egy nap egy szobában hálhat a pénzével; aztán meg akkor zajlott a Duna, veszedelmes volt átkelni rajta. Mire aztán beállt a jég, akkorra beütött az istennyila: a devalvatió. A rézfélforintosból lett hat krajczár; most is itt van az egész a fiókomban egy rakáson, a magam hatvan forintja, meg a nagy uram harmincz forintja is. Az egész kilenczven forint kitesz most tizennyolczat. Az egészet odaadom nagy jó uramnak csüstül a tartozásban, aztán legyünk kvittek.

– Isten neki, faköröszt! mondá Hajdukics uram, elfogadva veszett fejsze nyelében a devalvált rézfélforintosokat.

E közben Búzásné asszonyom is belekeveredett a diskurzusba, megkinálva Hajdukics uramat egy kupicza szilvoriummal.

– De még más izben is járt nálunk ugyanaz az uri ember. Ráismertem én! Ez az én két szemem. Pedig akkor már magyar volt. Ezüst gombos bekecse volt. Aztán csak magyarul beszélt, azt is nem komáromiasan, hanem győriesen. Tetszik tudni: a komáromiak úgy mondják, szép lassan, hogy «túró, fúró, lú» a győriek meg sebesen: «turo, furo, lu.»

Hajdukics uram elképedésében a nádpálczájával ütötte a pudlit (áruasztalt).

– Ez is ugyan az. Csakhogy kifordított bőrében. A mostani Duckmaus Hugó. Hát akkor mi dolga volt itt?

– Lutriba tett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi otthon Komáromban a számait; mert nekem azt mondta, hogy ő Cservenics kávés.

– A csiszlik! Még hamis nevet is vett fel! Becsületes, nemes ember nevét.

– Aztán nekem azt mondta, hogy nagy jó uram egyszer megcsalta a betevésnél, forintok helyett krajczárokat írt be neki.

– Hazudott a csalafinta! Nálam soha sem tett a lutriba. No megállj pernahajder! kerülj csak a szemem elé!

– Akkor jött ki az a 3600 forintos ternó a brünni lutrin. De az az úr berakott ám ezer sorra tizezer forintot.

– Akkor az lopott pénz. Megnézte az úr a bankók serieseit? nem a 200 meg a 300 számból valók voltak?

– Mind egyenkint megnéztem, valamennyi ezres series volt; külömböző számokból.

– Köszönöm, mondá Hajdukics uram s menni készült.

– Hát ezt a pénzt nem dugja zsebre, nagy uram?

– Köszönöm. Többet ér nekem annál, a mit most hallottam Búzásné asszonytól. Neki ajándékozom érte.

Aztán még egy kupicza pálinkát megivott és búcsút vett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint hazaért, egyenesen a Weinmüller uram könyvnyomtató intézete elé hajtatott. Otthon találta az urat.

– Ugyan, édes tipografikus úr, nem kaphatnék én kilencz számjegyet, olyan nagyságból, a milyent Duckmaus Hugó barátomnak tetszett adni: ugyanarra az alkalomra.

– Dehogy nem. Szivesen. Azok petitből voltak. Van még kisebb is, azt úgy hijják, hogy nonparely.

– Jó lesz, csak a petitből.

Még egy kis nyomdafestéket is adtak neki hozzá.

Hajdukovics uram dörmögé magában: «tüz, tüz…»

Tudniillik van egy társasjáték, a miben az eldugott tárgyat kell megtalálni valakinek; ha közeledik a rejtekhez, azt kiáltják: «tűz, tüz!» Ha rátalált, akkor ő kiáltja: «strinksz!»

Nem sokára «strinksz» lesz!

*

A tipografiától gyalog ballagott Hajdukics uram hazafelé. Az utja a Cservenics kávéház előtt vitt el. Betért egy pohár puncsra. Átfázott az utban; deczember vége felé volt az idő.

A söntésben csak a Nánikát találta. Annak is meg volt dagadva a képe, fájt a foga.

– Hát a Bábika kisasszony? kérdé tőle.

– A szobában van.

– A Duckmaus is?

– Az is.

– No majd nem soká lesz már ott.

– Nem ám. Négy nap mulva lesz az esküvőjük.

(A prikulics! mormogá magában Hajdukics uram. Magának szánta ő azt a szép leányt. Jobban is illett volna ő hozzá. Aztán ő neki szüksége is volt reá, tudott volna neki dolgot teremteni. Özvegy ember volt; két vásott rossz kölyke odahaza. Azoknál ugyan elkelt volna egy derék mostoha anya, a ki megregulázza őket. Iskolába járnak a kupczihérek; mert hát nemes ember nem adhatja a fiát lakatos inasnak; de nem ragad rájuk semmi jó tudomány. Ellenben minden rosszat megtanulnak a többi gézengúztól!)

Most is miben találja őket? Egész asztalosműhelyt csináltak a boltból; tele forgácscsal a palló. A pudlin meg sorba rakva holmi kurta léczek; azokon dolgozik a Gerő, meg a Mikucz késsel, meg furóval.

– Hát ti mit fúrtok, faragtok itten akasztófa czifrázói?

A két suhancz nem is ijedt meg nagyon a haragosan betoppanó apától.

A Gerő megfelelt merészen:

– Hát ebből lesz a «három királyok csillaga.»

(Azt minden keresztyén ember jól tudja, hogy ez a három király «Menyhért, Gáspár, Boldizsár», a kik ugyanegy nap ülik meg a nevük ünnepét, ugymint január hatodikán; ezek voltak azon szentirásbeli három keleti királyok, a kiket egy fénylő csillag odavezérelt ahhoz a jászolhoz, a melyben a Jézuska első álmát aludta s hozának neki aranyat, tömjént és mirhát.)

A gyerekek aztán megmagyarázták az apjuknak, hogy ők majd ezzel a három királyok csillagával sorra járják az uri házakat; aranypapirosból koronákat már ragasztottak maguknak, a zsolozsmákat is betanulták, sok-sok krajczárt fognak kapni.

– Oh ti elvetemedett ficzkók! dörmögé Hajdukics uram. Hát ti kápsálni akartok menni házról-házra, mint a mendikások! Majd adok én a ti hátatoknak három királyok csillagát!

– De nézze csak apuska, milyen ügyes dolog lesz ez! Ezt a huszonnégy léczet összerakjuk keresztbe, a srófokat a lyukakba toljuk, az egyik végére ráakasztunk egy lámpást: ez lesz a csillag; akkor a másik végén a két léczet összehuzzuk s akkor, nézd, hogy felszalad a csillag egyszerre a padlásig.

Hajdukics uramnak kiesett a kezéből a pálcza, a mivel a magzatjait el akarta lazsnakolni. Sőt ellenben ölébe kapta a fiát s összecsókolta az orczáját.

– Aranyos, gyémántos kölykem! Hiszen te találtad ki, a mit száz okos ember föl nem ért ököllel! Nesztek két garas, vegyetek magatoknak hajlige striczlit rajta. Most pedig én megyek el magam a három királyok csillagával kápsálni.

– De nem tudod a hozzávaló verset.

– Én tudom csak annak a versét!

A hó szakadt, a szél fútt; az embernek ugyancsak fogni kellett két kezével a paraplé nyelét, hogy ki ne csavarja a kezéből.

A lámpásos gyerek, a ki hat lépésnyire járt Hugó előtt, elcsuszott a hóban, összetörte a lámpást, az is kialudt. Most már botorkálhatott hazáig a sötétben és hófuvásban. De hát nem meszsze van már odáig: a városháza szegletét elhagyta. Kisérőre sincs már szükség. Hisz itt jár a puskás strázsa.

Mikor «oda» ér, arra a bizonyos helyre, egy perczre fölpillant az ablakhoz. «Itt volt az; itt! Ugyan szoros volt! Kivált mikor:…»

«… Lagon, lagon, a parlagon, Hej, pile, pile, pile Pile, pile pongó.»

Az ördögök szabadultak el ma?

Szembe jött rája a danoló.

Sietett, hogy hamarább az utczaajtóhoz érjen, mint a szemközt jövő. Aztán épen összeütközött vele, a mikor már kezében volt a nagy kapukulcs.

Hajdukics uram jó kedvében volt.

– Ej bizony meg sem látnád ettül a nagy ámbrélátul a régi jó pajtásodat; mondá, neki dülve, pikós ember módjára.

Hugó egy perczig azon gondolkodott, hogy ne csapja-e ő agyon azzal a nehéz kapukulcscsal ezt az ő kedves pajtását? Magára nézve aligha jót nem tett volna vele.

– A Bábikától jösz ugy-e? A szép Bábikától? «Bábika csak úgy busul; csak úgy busul magában, ama belső szobában.» No nem soká busul már. Vizkeresztkor lesz a lakodalom. De már pajtás, előbb a borkereszt. Nekem ma csinálsz egy jó krampampulit, a milyent te szoktál csinálni; ma megiszszuk a legénységednek a torát. Hát csak frissen be a házba! Kutyának való idő ez itt kinn.

Az külömben is minden magyar szokással ellenkeznék, hogy valaki egy kinálkozó vendéget el ne fogadjon; de meg Hugónál a vendégszeretet mindennapos divat is volt. A mióta olyan hire futamodott a sok ternócsinálásának, úgy illett, hogy traktáljon. Tette is. A gyanusított, a vizsgálat alá vetett, a félig megbélyegezett alaknak kedves tünemény volt minden régi ismerős, a ki vállalkozott a «kését az abroszához fenni.»

A hajdani vetélytársnak a gratuláczióját pedig épen nem lehetett elutasítani; a megbukott szerető pohárköszöntését a szerencsés vőlegénynek!

Bevitte magával a házába.

Konyha, szoba mind zárva volt; azokat elébb föl kellett nyitogatni; azután azzal a zsebben hordott bécsi tüzcsinálóval meggyujtani a gyertyát.

«Szerencsés jó estét kivánok!»

Hajdukics uram nem járt esernyővel; ő neki volt jó kurta, térdig érő rácz subiczája, arról lerázta a havat már ott kinn a folyosón.

– Nem veted le azt a kaczamajkát? invitálá Hugó.

– Majd később. Még most olyan hideg van a szobádban, mint a farkasordítóban. Az is bolond volt, a ki a belülfütő kályhát kitalálta. Ha az ember elmegy hazulról, bezárja a szobáját, a cseléd nem füthet be; ilyenkor aztán, mikor haza jön, hogy a lelke is fázik belül, maga csinálhat tüzet magának. Németnek való ez, a ki megszámlálja, hogy hány darab fát tesz a tüzre.

Azzal bizony Hugónak személyesen kellett foglalkozni.

– Az az egy jó van benne, szólt a nevetését döczögtetve a görög, hogy ha az ember bankót talál csinálni, a mig rátörhetnék az ajtót, beledobhatja a kemenczébe.

Hugó róka-módra nézett föl a kályha mellől a czimborára. Lőni akar ez? Nem! Nincs fölhuzva a puskája.

Hajdukics az alatt, mig a kályha befülik, letelepedett a karszékbe s elkezdte észrevétlenül a székpántok srófjait csavargatni. Észrevette, hogy ezek nagyon vigan járnak.

Hugó aztán hozzá látott a krampampuli csinálásához. Nem is várták, mig ellángol.

Összeütötték a czinpoharakat. Ezt nem lehet üvegklázliból inni. – Hajdukics vigan dalolt hozzá.

«Valahányszor az oláh Mondja: Szinetátye! Mindannyiszor: binye Zeu Binye, binye, binye Zeu. Zsupánye fertátye.»

Hugónak együtt kellett vele danolni.

– No már most a szép menyasszonyért! Éljen a szép Bábika. Vivát! Zsivila! Szetreászka!

A kék láng lobogott kettőjük között, az öblös czintálban. Olyan volt a két férfi arcza, mintha éjféli kisértetek pokulálnának a czinteremben.

– Hát kedves czimborám, fohászkodék neki a görög. Látod, én is megemlékeztem rólad s én is hoztam neked ajándékot a lakodalmadra.

Azzal elhuzta a subiczája alól azt a bizonyos csillagtoló szerszámot.

– Nézd csak: egy «három királyok» csillaga.

S azzal kitolta a gépet, hogy annak a vége a stukkaturig szaladt.

Hugónak ijedtében nyitva maradt a szája; a szemei elmeredtek.

– Látod pajtás, ilyen «három királyok» csillagát készítettél te vasból, ezeknek a székeknek a pántjaiból, a miket Esztergomban vettél, holott nálam feleárán kaphattad volna; azután ezen a vaslajtorján mentél föl a városház pénztárának az ablakáig; ott ezzel a te csutorafejeddel keresztül préselted magadat a rácson, odabenn aztán a fölakasztott kulcsokkal fölnyitottad a vasládát s kivetted belőle az egész bankócsomót.

Hugó nevetésre kényszeríté az arczát, a mi annak a szesz kék-zöld világánál tökéletes elkárhozott kifejezést adott.

– Beszélj, beszélj! Te nagy bolond!

– De most már arra is emlékezem, hogy a mint én azon éjjel a csárdából jöttem vissza, egy perczre kivilágítottnak láttam a pénztár ablakát.

– A te fejed volt akkor kivilágítva.

– Jól van, jól. A sok bankó hát a kezedben volt már. Senki sem érte föl ököllel, hogyan lophattad el? De most nagyobb kérdés volt az rád nézve, hogy mi módon tudsz azokon túl adni? Mert hogy az ide küldött bankók mind a 200-as és 300-as seriessel voltak jegyezve s azt tudatták minden pénztárral. Ejh, hogy becsülöm az eszedet, hogy ennek is kitaláltad a módját. Nézd csak. Elmentél Weinmüller uramhoz, kértél tőle kilencz darab számjegyet, petitből ugy-e? Ilyent, mint itt van a lajbli zsebemben. Ezekkel kikorrigáltad a lopott bankókat ezeres seriesüvé! Dicsérem az eszedet Hugó! Ez valóságos Columbus tojása.

Hugó arczán végig vonaglott a halálos rémület; alig birta eszméletét megtartani.

– De hát az még nem volt elég, hogy ennyi pénz legyen táskádban, azért, hogy rajta ülj. Azért még is, ha egyszer elkezdesz a pénzzel dobálózni magad körül, nyakon fognak, megkérdezik: honnan vetted? Az előtt szegény zsugori voltál, hogy lett belőled gazdag préda? Hát erre most mit gondoltál ki? A lopott pénzt beraktad tizezer forintjával a lutriba s úgy nyertél nyilvánságosan minden tizből hármat, négyet vissza, a mit nem is kellett titkolnod. De az első betevést Esztergomban adtad föl, Búzás uramnál, hogy itt, a mi városunkban ne tudjon róla senki. Igy csináltad azokat a csodálatos ternókat. A német is jól járt vele, mert két harmadát visszakapta az ellopott pénzének; te is jól jártál, mert a harmadikból becsületes keresmény lett. – No, nem iszunk még egy pohárral ebből a pokolitalból? Igyál pajtás! Hiszen reszketsz!

– Nem reszketek.

– Dehogy nem. Hallom. A fogad is összevaczog.

– Részeg vagy!

– Dehogy vagyok. Nagyon is tudós vagyok. Azt is tudom, hogy abból a lopott pénzből még nagyon sok megvan. És várja a boldog föltámadást. Hát már most ide hallgass. Mit gondolsz, mért jöttem én most ide te hozzád?

– Nem tudom.

– Majd mingyárt megtudod. Hát hogy ha én most egy raffinirozott imposztor volnék, akkor azt mondanám neked: jól van pajtás, oszszuk kétfelé azt a pénzt, a mi még nálad dugaszban van; most már én is tudom, hogyan lehet azt kikorrigálni. Én nagykereskedő vagyok, ha akarom százezrekkel hajigálózom; mind a kettőnk részét forgalomba tudom hozni; mind a ketten gazdaggá leszünk; rajtam még nem is keresheti senki, honnan veszem a pénzt? Nyerem a buzán, meg a kukoriczán, elnyulik a kezem a Bánátba, meg a Szerémbe. Spekulálok. Legyünk mutyisták! Loptak már a némettől többet is.

Hugónak a keze közeledni kezdett Hajdukics felé. Arczán a megkönnyebbülés ernyedése váltotta föl a galvanizált rémületet. Nem fázott már, de a veriték gyöngyözött a homlokán.

A görög azonban eltolta magától a közeledő jobbot s fölállt a karszékből.

– Csakhogy én nem vagyok olyan gazember, a ki te neked ilyen osztályt kinál. Én mindannak a halálos titoknak az elhallgatásáért, a mit most neked elmondtam, csak egy árt szabok. Mondj le a Bábikáról s aztán szedd össze az eddig harácsolt pénzedet s fuss innen ebből a városból. Én senkinek sem szólok. Nos hát? Ülj ide az asztalodhoz és irj egy levelet a Bábikának, én elviszem neki: «Drága Borbála kisasszony! Én lemondok a maga kezéről, mert én egy raffinirozott impostor vagyok, a kinek el kell bujnom a világ szeme elől. Felejtsen el örökre.» – Nos! Irod, vagy nem irod?

Ez alatt, mintha a játékhoz tartozna, kétszer is fölugratta a «három királyok» csillagát a szoba padlásáig Hajdukics.

– Nos, hát mit szólsz mindehez, Hugó barátom?

– Azt, hogy nagyon sokat ittál már, ne igyál több krampampulit.

– Nem, Hugó barátom! Én soha sem iszom annyit, hogy a hasamban el ne férjen; a fejembe nem jut belőle. Most is vagyok olyan józan, hogy ha te énnekem meg nem tennéd azt, a mit követeltem tőled, oda találjak a vármegyeházához, fölkeressem a homo regiust s azon módon elmondjam előtte a fölfedezésemet, a hogy előtted elmondtam.

Hugó nevetést erőltetett az arczára.

– Jól van jól, pajtáskám; szép mese volt; bizony Isten nagyon jól mulattam rajta. Meg is adom a taksáját. Nesze ez a két krajczár. Ennyi jár a «három királyok» csillagának a mutogatásáért.

S azzal odadobta eléje az asztalra azt a szerencsétlen régi egygarasost, a kinek még halála után sok esztendeig kellett följárni, hogy mint kétkrajczáros kisértsen a világban.

Hajdukovics fölvette az asztalról a pénzt s még egyszer oda tartva azt két ujja között Hugó orra elé, azt mondá neki:

– Én ezt a két krajczárost teneked, Duckmaus Hugó, nagyon sokszor vissza fogom adni az életben.

Azzal odább ment.

*

Alig hogy elhangzott a távozó czammogása, Hugót elővette az eddig visszafojtott láz. Nem tudta azt csillapítani a forró ital sem. Alá s föl szaladgált a szobában. Azt sem tudta, mihez kezdjen. A székekről szedje-e le a vaspántokat s a kutba dobálja? Annál rosszabb, ha azokat itt nem találják! Az a gondolatja is támadt, hogy a még meglevő bankjegy-csomagot fölhozza a kutból s visszalopja ugyanazon az uton, a melyen hozta, a városi pénztárba s aztán ha követelik, azt mondja: nézzétek meg jobban, hát ha ott van. Lehetetlen. A lopás óta lesőlyukat csináltak a vasajtóra, a min keresztül a strázsa bekémlelhet a pénztárba s függő olajlámpást égetnek egész éjjel a helyiségben.

Nincs itt más hátra, mint futni.

Fölnyitotta a vasládáját, kiszedte belőle a pénzét; a nyeretlen reskontókat a kályhába dobta s aztán a förmeteges éjszakán kirohant a házából, minden ajtót nyitva hagyva maga után. Még a paraplét sem vitte magával, vághatta a szél az arczába a havat.

A Bábikához futott. Nem a kávéház felől ment be, hanem a konyhának került, hogy észre ne vegyék, hogy másodszor is itt van.

Bábika egészen elrémült a vőlegénye arczától.

– Holt ember vagyok! – Rebegé Hugó. – Halálos ellenségem vesztemre esküdött: Hajdukics. Maga miatt akar megölni. Kezében a fejem, meg is teszi. Elhagyott az az ördög, a ki eddig mindenben megsegitett s magát is elveszitem, a jó angyalomat. Ne kérdezze, mi a bajom? Magának azt nem szabad megtudni. Idehoztam magához minden pénzemet. Tegye el. Ez a lutrinyereményem. Aztán arra kérem, hogy akárki, akárhol veszi magát vallatóra, hogy mi pénzbeli közünk volt egymással, maga csak mindenre azt felelje, hogy «nem tud semmiről»; valamint én belőlem sem veszik ki soha tüzes harapófogóval sem a maga nevét. Maga is felejtse el az én nevemet. Legyen boldog.

Be sem várta, hogy a meglepetés után magához térjen a leány s kérdéseket intézzen hozzá; elrohant.

Szökni akart. Csak ki ebből a keritett városból mentül elébb.

Akár gyalog.