Part 18

Hát ha azok az első kiáltásra fölébrednek, az nagyon jó. De hát az embernek csak ki is kell nyujtózkodni magát. Aztán a mig a kapczáját föltekeri, a mig csizmáját fölhúzza: arra is csak kell idő. A mig aztán az őrmestert életre czibálják, a mig megértetik vele, hogy «holnap» van, a mig az a dolmányán a tizenkét pitykét begombolja; a mig minden ember puskát, kardot, lódingot, patrontást összekeres és magára szed, a mig a csákóját fölteszi és lecsattolja, kijön az ajtón, glédába áll, elémasiroz, megint glédába áll; a mig az őrmester a fölváltandó strázsától kikérdezi a rapportot: mit látott, hallott, tapasztalt a lefolyt négy óra alatt, ebben elmulik rendesen tiz első percz.

Ez az idő a betörőé.

Ez épen elég arra, hogy Hugó a városházzal egy sorban levő háza kapujától a pénztár ablakáig siessen; a zubbonya alá rejtett vashágcsót fölnyujtsa a rácsig, beakaszsza; fölmásszon rajta, a hágcsót maga után felhuzza; keresztülsajtolja a fejét, a vállait, a csipőjét a vaskosár rudjain[1], az ablak fordítóit egy harapófogóval fölnyissa, beugorjon; a zacskóba tett kulcsokkal a vasládát fölnyissa, az uj bankójegy csomagot kivegye a ládából, azt ismét bezárja. S megint azon az uton, a melyen jött, visszatérjen. A bankjegy csomagot oda köti a hágcsó felső részéhez s aztán szép csendesen lehuzza magához s ismét visszasiet a házához.

Ehez untig elégséges az a bizonyos tizpercznyi haladék a strázsaváltás alkalmából.

Még azután az uj strázsa megteszi az utját a városház frontja előtt jobbfelé, mert igaz keresztény ember soha sem kezdi baloldalra a silbakolást. Ez is fél percz.

Aztán «gyorsaság nem boszorkányság.»

Sikerült minden.

Még rendkivüli segitség is járult hozzá.

A hajduk bizonyosan lelkükre vették a jó utasítást. Igyekeztek a tiz forintnak végére járni. Egész hordó sört pusztitottak el. Nagyot alusznak utána.

A strázsának másodszor is kellett orditani «hopp-léc!», a mig előkászolódtak. Ez megint három percznyi haladék.

A mig a léptek robogása közeledett az őrtanya felől, Hugó már készen volt a munkájával s kapaszkodott föl ujból az ablakba.

Ekkor valami gyanus koppanás ütötte meg a fülét.

Valami leesett a pallóra.

Ő róla esett le.

Ijedten vette észre, hogy az óra zsinorjáról szakadt le az órakulcs, az esett le a szobába.

Majd elájult a rémülettől.

Hiszen ha azt a karniolgombos órakulcsot itt találják holnap, arról egyszere megtudják, hogy ő járt itt.

Ezt nem szabad itthagyni.

Leszállt az ablak hidjáról s elkezdte az órakulcsot keresni a sötétben.

Az pedig gömbölyü levén, messze elgurulhatott, nem talált rá.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az a bécsi hivatalnok itt hagyta tegnap azt az ujmódi találmányt, a melylyel egy percz alatt világot lehet gyujtani. Rátalált tapogatózva az üvegcsére és a dobozkára.

A vitriolba ütött gyufa lángra lobbant s annak a fényénél megtalálta a láda alatt az odáig elgurult karniolgombot az órakulcscsal.

A gyufa a körmére égett. Észre sem vette, hogy fáj.

No most sietve az ablakhoz!

Ekkor jött azután rá szembe az igaz veszedelem.

A mint kitekintett az ablakon, rémülve látta és hallotta, hogy épen most jön végig az utcán a kocsma felől Hajdukics a két trombitással, hangosan dalolva a kedvencz nótáját:

«Fut az oláh hegyoldalon, Magyar legény a parlagon: Lagon, lagon, a parlagon, Hej, pile pile pile Pile pile pongó.»

«Hogy az ördög vigyen el téged a pile pile pongóddal együtt!»

Valjon nem látták-e meg ezek, hogy a pénztárhivatal ablaka egy perczig meg volt világítva?…

S aztán kótyagos embernek az a szokása, hogy nem siet egy folytában az utczán, hanem stácziókat tart. Hajdukics uram meg-megállt veszekedni a tamburásokkal, hogy nem jól kontráznak az ő nótájához.

«Lagon, lagon, a parlagon!» Igy kell!

Ezzel eltarisznyázta a drága időt Hugóra nézve.

Aztán Hajdukics uram, mikor már a szöglethez eljutott, ott meg belekötött a strázsába.

Az valamit kérdezett tőle hivatalosan.

A görög erre azt felelte:

– Ördög vagyok, papot viszek.

– Ne káromkodj, mert húsz botot kapsz! Riasztá a strázsa. Elhagyd ám azt a papot!

– Bolondulj meg, te zöldangyal.[2] A katona silbak huszonöt botot igért, még sem hagytam el.

Húgó most már nem menekülhetett. A pénztár ajtaja előtt hallhatá a fölváltásra jött hajdúk lépéseit, a prezentirozó puskák csörrenését; moczczannia sem volt szabad, mert egyszerre meghallják.

De még nem esett kétségbe.

Az éjjeli följegyzései között még fordult elő egy rövidebb respirium.

Tizenkét óra után egy negyeddel jön a katona-őrjárat a profunt-magazin felől. Mikor az előbukkan a szentháromság szobra mögül, a várkapú felé tartva, akkor a városi hajdú-őrnek rá kell kiáltani:

«Holberdo!»

Mire az őrjáratot vezető káplár, a piacz közepére jutva, visszakiált:

«Gud frájter!»

A hajdústrázsa aztán, a mint a patrol az «Angliánál» bekanyarodik, harsányan fölordít:

«Patrol fertály!»

(Jelentvén ez a szóváltás: «Halt wer da?» «Gut Freund.» És «Patrouill vorbei»-t.)

Ez ismét három perczig tartó időhaladék.

Ez alatt le tudott Húgó mászni a hágcsóján az ablakból. A pénzt is leemelte.

De épen csak hogy elkészülhetett vele.

Már hallotta a piacz felől közeledő őr topogását.

Annyi ideje nem volt, hogy a házáig futhatott volna, hanem behúzta magát a városházhoz ragasztott ispitály kapúbejárata alá.

Ha a járkáló strázsa csak tíz lépéssel megtoldja a sétáját, ott találja a tolvajt meglapúlva.

De hát a következetesség győzött. Az éjfél utáni strázsa csak odáig baktatott, a meddig az elődje letaposta a havat, megfordult és visszafelé sétált.

Még azután erős szél is támadt, mely eltakart hófuvattal minden lábnyomot az utczán.

Hazajutott; bezárta maga után az utczaajtót.

Azután még le kellett neki szállnia a kútba. A lopott pénzt elrejteni az ostábla-tokba.

Akkor aztán ismét szétszedni a furfangos vashágcsót, annak a darabjait a székekre fölsrófolni.

Azzal lefekhetett az igazak álmát aludni.

Másnap reggel felkötött állal jelent meg a városházánál, a hol már a másik két hivatalnok várt reá.

Fölnyították a vasajtót, azután meg a vasládát.

A vasládában nem volt a bankjegycsomag.

A kontrollor káromkodott; magyar ember volt.

«Kutyadisznó teringette üres tarisznyája.»

A bécsi uraság az ablakon dugta ki a fejét, nagyot ordítva.

«Zeter-mordjó kruzifix element! Politzáj!

Húgó pedig elkezdett zokogva sirni.

A pénztárt kirabolták!

Az bizony ki van rabolva!

Futottak ki egymás hátán a szobából.

Rögtön bezárták a vasajtót s még azon felül le is pecsételték, ki-ki a maga pecsétnyomó gyűrüjével.

Azzal futottak hárman három felé, jelentést tenni a főbirónál, a várkomendánsnál, meg a homo-regiusnál, a ki ez alkalomra lett kiküldve.

Azok egy mixta commissziót küldének ki, mely a species factit megvizsgálja.

Ujból fölnyitották a pénztár-ajtót; bementek, mindent apróra megvizsgáltak, semmi gyanús indiciumot nem találtak; erről protokollumot csináltak, azt aláírták s a committenseiknek ad referendum vették.

A felsőbb hatóságok nem tehettek egyebet, mint hogy mind a három hivatalnokot fölfüggesztették s a rendőri vizsgálatot in optima forma rögtön megindították.

Mindenki befogta a száját, nehogy valami vélemény kiszaladjon.

Csak a várkommendáns szólta el magát egy kissé.

– De hát mit nyert azzal a tolvajsággal a rabló? Hisz az ellopott bankjegyeknek föl van jegyezve a bécsi kanczellárián a szeriese. A mint egyet kiad belőle a zsivány, egyszerre nyakon csipik vele. Ne csináljunk lármát a dologból.

Most sül majd ki, hogy meg van-e hát az a quinænx superplus-olaj a tolvaj mécsesében, a mely felülvilágít a politzáj lámpásán!

Hogy tudja kiadni az ellopott százezreket?

Duckmaus Húgó e naptól kezdve bajuszt eresztett.

Azután a haját, a mit addig kétfelé simítva viselt, a fülei mellett vuklikba göngyölítve, most elől üstökbe csavarintá s a vuklikat lenyirta, a hogy az igaz magyarok viselik.

E mellé szürke bekecset öltött, kékes bárányprémmel; sarkantyús csizma egészíté ki a jelmezt. Még elefántcsont fogantyús spanyolnád botot is viselt s a nyakravalóját hátul kötötte csomóra.

Ez mind alkalmas volt ahhoz a szerephez, a mit játszott.

A megsértett ártatlanságot, a fölháborodott hazafit.

Csak azt kellett hallani, hogy förmedvényezett ő a kávéházban, reggel, este, délután a bécsi kormány ellen. Ráért most.

Nem őt függesztették föl a hivatalától: ő hagyta azt ott önkényt. Nem akart vak eszköze lenni annak a politikának, mely az országot tönkre teszi s azok vezetőinek. Azok milliókat rabolnak el s még ők kiabálnak «tolvaj»-t.

Ez pedig nagyon tetszett annak a publikumnak, mely most a kávéházat lakta. Üzérek, kereskedők, hitelezők, földbirtokosok, kiknek vagyonát a devalvatio erősen megrigázta, ott tartották a konventikulumot, (országgyülés, megyegyülés akkor nem volt).

A publikum előtt mind orakulum lett Duckmaus úr.

Még Hajdukics uram sem tudott ellenkezni, annak is ezrei úsztak el az országos krachban.

A mikor pedig annak a negyedmillió bankjegynek az eltünéséről volt szó, akkor meg épen Duckmausnak állt még feljebb.

– Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan tünhetett el? Ki lophatta el? Hát ki más, mint az a bécsi kaukler? Azok értenek hozzá. Hát nem emlékeznek rá az urak, mikor mult őszszel itt produkálta magát az a bécsi szemfényvesztő? Letett az asztalra egy kaliczkát kanári madarastól. Azt letakarta egy czilinder kalappal. Azzal hókuszpókusz! egyet toppantott, fölemelte a czilindert s a kaliczka már nem volt alatta. Aztán ott a szemünk láttára kihúzott a frakkja zsebéből egy üveg lavort tele vizzel, abban úszkált egy arany halacska. Azzal «hast nid gsegn» megint visszadugta a frakkja zsebébe a lavort; egy csepp viz sem ömlött ki belőle. Akkurát így tett velünk a bécsi ezermester. A míg mi ketten a kontrolórral bámultuk azt az újmódi fájercajgot, azalatt «hiss-huss» kieskamotirozta a ládából a hosszúszárnyú katufrékjába a bankó csomagot. Így volt az! De a bécsi németen nem keresik! Hanem minket macerálnak érte, szegény magyarokat! Bezzeg nem hiányzik abból a pénzből, a mi én rám volt bizva, egy árva gresli sem; ott maradt arany, ezüst, minden. Igen ám, mert azt nem lehetett kieskamotirozni a ládából zörgés nélkül.

Ez volt az egyik stratagéma. A sértett hazafit és becsületes sáfárt játszani.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azután – Duckmaus úr volt az első, a ki ebben a városban megkísérté a belülfűtő kályha intézményét.

Mindenki, a ki azt látta, elismerte annak a czélszerűségét.

Az ember nincs a cselédre utalva; maga befűthet a szobájába, a mikor akar. Aztán mulatságnak is előkelő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor ez is meg volt, akkor ellátogatott Weinmüller uram typographiájába s ott kért magának számjegyeket 1-től 9-ig, petitből, hozzá nyomda-festéket. Azt mondta, lutrikombinációt akar vele csinálni. Adtak neki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már most lehetett hozzáfogni a nagy manöverhez.

Mikor már éjjel elcsendesedett az utcza, a vastáblák be voltak zárva, akkor fölhozott a kútból egy csomag bankjegyet.

Akkor aztán azoknak a seriesszámához odanyomott egy 1-es, vagy 2-ős, stb. számot, a mi által azok az alsó-ausztriai, styriai, morva, csehországi, galiciai illetőségű bankjegyekké alakulnak át.

Még akkor sem voltak a bankigazgatók olyan vicczesek, mint most, hogy az 1000-en alul levő seriesek számai elé egy zérust helyezzenek, mi által azoknak az ezeresbe javítását megakadályozzák. Ma már ezt a csalást senkinek sem rekomendálhatom.

A kályhában égett a tűz; ha ezen munka közben hirtelen rajta rontanának a policzájok, a míg azok három ajtón keresztül törnek, az egész bankjegy csomag hamúvá lehet.

Nem rontottak rajta. Minden becsületes politzáj alszik éjszaka.

Mikor ezzel a munkával szépen elkészült, a bankjegy csomagot a zsebébe sülyeszté, nyakába keríté a bundáját és kiment.

Meg volt ugyan neki keményen parancsolva, hogy a várost el ne hagyja a várkommandónál jelentkezés nélkül; de hát azt csak nem hiszi senki, hogy Duckmaus úr kedvéért egy faköpönyeget állítottak az ajtaja mellé s abba egy cserepárt, a ki őt strázsálja.

Kitanulta azt már Hugó jó előre, hogyan lehet ebből a városból ki is menni, vissza is jönni bele, könnyű szerrel.

Azt ugyan tudhatta, hogy mind a két hidfőnél utasítva lesznek a vámosok, hogy őt föltartóztassák, ha salva guardia nélkül akarna a hidon átmenni.

De hát ki járna ilyenkor a hidon? Ki vesztegetné a hat krajczárt vámra, mikor köröskörül be van fagyva győri Duna, Vág-Duna, ott megy át rajta a szánkó, a hol az elszalmázott út mutatja az átjárást.

A Csapó-utcza végén van a «fehérló» kocsma; az a tanyája a gyorsparasztoknak. Sok kurir jár innen a városból mindenfelé.

Hugó még az este megrendelte a gyorsparasztot. Korán, négy órakor készen várt rá a szán.

Senki sem vett róla tudomást, hogy egy szán átvitt egy bundás embert a Dunán.

Hugó Esztergomba szánkázott.

Ott megint a Duna jegén kelt át, hid nem is volt.

Búzás uram vaskereskedése előtt állt meg a szánnal.

Az volt egyuttal a lottókollektura.

Ezt a hivatalt többnyire a vaskereskedőkre ruházták. Azokhoz volt a legnagyobb bizalom.

A boltban Búzásné asszonyom volt jelen, a kinek úgy rémlett, mintha ezt az urat már látta volna egyszer, csakhogy akkor nem volt bajusza s annál fogva németül szólítá meg.

– Soha az öreg apám sem tudott egy szót sem németül, szólt Duckmaus úr, kivetve a mellén az ezüstgombos bekecsét.

– Mi tetszik? kérem.

– Lutriba akarok tenni.

Erre a szóra kihívta a lottós mellékszobából a férjét a kereskedőné.

Az meg épen nem ismert rá a minapi göthös vásárlóra ebben a harsány hangon kiabáló kuruczban.

Azt látta, hogy nem esztergomi, mert külömben ismerné.

– Kihez legyen szerencsém?

Arra nem számított Hugó, hogy még azt is megkérdik a lutriba tevőtől, hogy mi a neve? Régen így lehetett.

Merész dologra szánta el magát.

– Én vagyok Cservenics kávés Komáromból.

Ha történetesen látta Búzás uram Cservenics kávést valaha, akkor kelepczébe jutott Duckmaus.

De szerencséjére Búzás uram papucshős volt, a ki soha kávéházba be nem lépett. Majd adott volna neki a felesége!

Ellenben azért nagyon jól ismerte Cservenics uramat a lutrizó hiréből. Az ilyent szokták közölni a lottógyüjtők egymással. Cservenics uram sok pénzt odahordott már a császár kasszájába.

– Nagyon örülök rajta. De hát miért méltóztatott e végett Esztergomba fáradni ilyen csikorgó hidegben, holott odahaza is megrakhatta a számjait Hajdukics uramnál?

Ott meg annak a vaskereskedése volt egyuttal lottókollektura.

Hugó rögtön készen volt a válaszával.

– Megmondom igazán, de ne tessék tovább adni, nem akarok belőle pletykát csinálni. Nem rég rutul megcsalt a komám. «Ruf»-ra tettem föl tiz forintot,[3] s ő csak tíz krajczárt írt be a lajstromba. A számom kijött; nekem kellett volna 700 forintot kapnom s kaptam helyette 11 forint 40 krajczárt.

– A biz épen annyi. Ez már czudarság.

– Mikor rátámadtam érte, azt mondta, hogy meg akart tréfálni s aztán visszaadta az elsikkasztott 9 forint 90 krajczáromat.

– Vágtam volna a fejéhez!

Ezt így szépen kimagyarázva, elővette Hugó a beteendő számait. Volt nála körülbelül ezer sor szám. A míg azokról a reskontókat megirta Búzás uram, dél is elmúlt, az ebéd is elhült; nagy munka volt.

De szép summa pénz is volt ám, a mit fizettek érte.

Aztán külön könyvekbe kellett bejegyezni. Ez megy a brünni, ez a prágai, ez a linczi, ez a lembergi lottóhoz.

Mindegyik lottó számára külön csomóban az azon tartományban szétosztott bankjegyek seriesével ellátottak.

Búzás uram, titkos utasításához hiven, mind szemügyre vette a bankjegyeket; azok mind az ezeresekben jártak: nem az ellopottak száma volt rajtuk.

El volt igazítva a föladat.

Hugó késő éjjel megint hazakerült a házához és várta nyugodtan az eredményt.

Hát ha az ember ezer sorszámot berak a lutriba, tiszta lehetetlenség, hogy egygyel azok közül ternót ne csináljon.

Világos.

Csakhogy az is mathematikailag kiszámított igazság, hogy ezzel a methodussal a valószinűség szerint 100 forintból 36 kerül csak vissza. A combinatio 74% nyereséget biztosít az államnak.

Tehát a midőn Hugó 3600 forintos ternót csinált, akkor a betétei mehettek 10 ezer forintra.

Csakhogy az a berakott 10 ezer forint, az lopott pénz volt; a visszakerült 3600 forint pedig már igaz keresmény lett.

Az első nyeremény után, melyet az ordinancz kisérete mellett személyesen vett föl Brünnben Hugó, többé nem is volt szüksége az eddigi teketóriákra.

Nyert a lutrin – köztudomásra, azt megint berakhatta a lutriba, országvilág tudtával.

Most már egyenesen a postával küldhette a kikorrigált bankókat és sorszámokat a tartományok lottóhivatalaihoz.

Minden hivatalnál csinált majd itt, majd amott egy nyereményt; néha nagyot is.

Kezdett már a neve czelebritássá válni. Féltek tőle, ördöge van!

Pedig tulajdonképen ordót kellene neki adni, a mért a kormánynak az ellopott pénzét két harmadrészben visszaszolgáltatja s egy harmadrészben konvertálja becsületesen szerzett pénzzé.

Egész az esztendő végéig sikerült neki ez a konvertálás. Volt már valami 30,000 forint szerzeménye, a mi be volt irva a postai főkönyvben, köztudomásra. Az egész városban beszéltek róla, hogy Duckmaus ennyi meg annyi ternót sepert be.

Aztán az is közbeszéd tárgya volt, hogy minden ezen szerencsejátékban Hugónak a mutyistája Bábika kisasszony. Ő álmodja neki azokat a nyerő számokat.

Hejh, milyen jó partie lett egyszerre a Cservenics Bábika.

Egy hölgy, a ki értékes álmokat lát.

A titokteljes tudomány ezeket úgy hívja, hogy «oneidokriták», ilyen volt Childera felesége, a ki a nászéjen megálmodta uralkodó családja egész történetét; így Calpurnia, Cæsar felesége, a ki megálmodja férje meggyilkoltatását. Ilyen volt Gonzaga Anna, a ki álomlátásában megtér a bűnös életről kegyességre (66 éves korában!) Száz, meg száz esetet jegyeztek föl a krónikák csodaálmokról, a mikben eldugott, elfelejtett kincseket fedeznek föl az állomszellemek választottaiknak.

Az pedig épen csodálatos adomány, mikor valakinek olyan látnoki tehetsége van, hogy lutriba tehető számokra vezet rá.

Csakhogy ehez még szükséges egy második ember, a ki meg ezeket az álmokat a megfelelő számokra igazítja rá. Az első az oneidokrita, a második az oneidománta.

Hát ilyen egymást kiegészítő pár volt Bábika és Hugó.

Példának okáért:

Bábika azt álmodta, hogy látott egy tyukot, mely kilencz kis csibét vezetett; odarohant egy kutya s elkapott egyet a csibék közül. Akkor az álmodó hölgy odarohant, elvette a kutya szájából a kis csibét és akkor a saját szájából etette azt rizskásával.

Hát ebből az álomból ezt a számsorozatot tudta összeállítani Hugó:

A tyuk köztudomásulag = 24, a kutya = 13; a csirkék száma 9, a megszabadító hölgy (fehér ruhában) 87; a száj jelent 32-őt. (Minthogy Bábika vallomása szerint épen annyi foga van.)

A prágai lutrin ki is jöttek a számok, csupán csak a 32 helyett 31. Ez annak a bünhödése volt, hogy Bábika el akarta titkolni, hogy egy fogát már kihúzták. Külömben quinternót csináltak volna.

Az egész városban hire volt ennek a csodának.

A Bábikát és a Hugót maga a sors is egymás számára rendelte.

Nem is csináltak titkot a viszonyukból.

Hugó csak azt akarta megvárni, hogy a pénztárnoki számadásait megvizsgálják és helybenhagyva a fölmentést megadják. Attól kezdve félév elmultával a házára betáblázott biztosítékát is visszaadják. A mint ez bekövetkezett, első dolga az volt, hogy a házát átiratta a menyasszonya: Cservenics Borbála leányasszony nevére.

Nagy szeretet jele volt; de egyuttal nagy óvatosságnak az előjele.

A menyegző napját a jövő új év második napjára tüzték ki. – Nevezetes nap volt. Évfordulója a negyedmillió eltünésének.

Azontúl már nem is kell folytatnia ezt az őrült lutrijátékot. Vagyonos ember hirébe jutva, direkte is forgalomba hozhatja a kiigazított bankjegyeket.

Elmondhatja aztán mindenkinek komoly képpel, hogy vége az abrakadabrának. – A kabalához ártatlan leányzó tiszta keze a főfeltétel. Mihelyt férjhez ment a «médium», vége a tündér-erőnek. Senki sem fogja megczáfolni; daczára annak a furcsa népdalnak.

*

Duckmaus úr tudta azt jól, hogy ő neki minden léptére vigyáznak. A gyanuból ki nem eresztik. A szerint intézte a dolgát.

Minden nap elment a templomba, végig hallgatta a misét. Kijövet a perselybe ereszté a két garasost s a koldusoknak krajczárt osztott. Az volt a különös benne, hogy lutheránus volt.

Csakhogy a lutheránus templom félreesik, ott kevesen látják; de a Szent András temploma piaczra nyilik, oda sokan járnak, a kik elbeszélik a városban, hogy ma is ott látták a Duckmaust, arczát két kezével eltakarva, kegyesen imádkozni.

De hát tudta okát adni a csendes apostasiának, mikor néha elővették érte a nostrasok. A Bábika pápista s az is minden reggel elmegy misét hallgatni, őt kiséri oda. Ez elfogadható, ámbár nem fölmentő védekezés. Hiszen azért megfizette a maga eklézsiájánál a papbért s minden vasárnap elküldte a perselybe a helypénzt.

A plébános többször megszólította már, hogy mért nem tér át? Eleinte csak tréfás példálózással:

– Ugyan, ugyan, édes Duckmaus úr, mikor dobja el már azt a sárgarépát a dohányzacskójából?

(Tudniillik, hogy a régi magyarok, a kik még szerettek tréfálni egymással, azzal évődtek, hogy minden lutheránus sárgarépát tart a dohányzacskójában.)

Majd megint komolyan fogta:

– Uram, uram, Duckmaus uram, félig megtérni rosszabb az egész hitetlenségnél; idegen oltár küszöbét nem szabad koptatni a térdünkkel. Miért jár az úr a mi templomunkba, ha nem azért, hogy tetszik a mi vallásunk?

– Nagyon tetszik, minden tetszik benne; csak egy dolog áll előttem, a mit nem tudok még bevenni; talán később.

Az az egy dolog volt a gyónás.

Nem! Az ő titkát még a papnak sem szabad megtudni!

– Pedig sok bűne lehet az urnak, mert sokat imádkozik. És azokra a pap adhat absolutiót.

Hiszen azt várta ő: az absolutiót.

De nem a paptól ám.

Egyszer aztán azt is megkapta.

A helytartó tanácstól lejött a határozat, mely Duckmaus Hugó pénztárnoki számadásait helybenhagyva, őt a vizsgálat alól is fölmenti s a rehabilitatio teljességeül elébbeni hivatalába visszahelyezi. Ideiglenesen egy kanczellista töltötte be a hivatalt.

Mikor ezt a decretumot fölolvasták – plena sessione – Duchmaus Hugó előtt, sűrű könnyeket hullatott. Ahoz is tudott.

És azután zokogó hangon mondott köszönetet a magas igazságszolgáltatásért. A pénztárnoki hivatalt azonban elutasítá magától. «Uram ne vigy minket a kisértetbe!» Csak töltse be azt ama fiatal ember, a ki már tíz hónapon keresztül benne ült. Ő neki pedig, ha grácziát akar iránta tanusitani a nemes magistratus, engedje át ama kanczellistának a helyét; ő ebben is hűségesen fogja szolgálni a várost. S megtétette magát kanczellistának kétszáz forint évi fizetéssel.

Ezzel még jobban elámitotta a közönséget.

Szegény ember, a ki becsülettel keresi a kenyerét!

De hát miért nem fogadta el a régi hivatalát?

Azért, mert mint perceptornak morális lehetetlenség lett volna folytatni ezt a szerencséltetett lutrijátszást.

A kut mélyében pedig még kincsek voltak, melyek kiaknázásra vártak.

Azután meg a házát csak úgy irathatta át a jegyese nevére, ha a pénztártól megszabadult; ámbár most már készpénzben is letehette volna a cautiót.

*

Mikor kijött a városház kapuján, két rabbal találkozott a piaczon, a kik egy vizes lajtot húztak két kerekű kólén, nehéz vaskarikákból vert láncz volt a lábukon, közepén szíjjal fölakasztva a derekukra, hogy bokájukat ki ne vágja a bilincs.

Hugó mind a két rabnak adott egy ezüst tizest.

Aztán mikor hazament a szobájába, levágta magát a karszékbe, szemben az apja arczképével s elkezdett hahotával kaczagni:

– Látod, táti! Nem én söpröm az utczát, vassal a lábamon!

A fölmentést azért adták meg Hugónak, hogy most még jobban vigyázzanak minden lépésére. Titkos policzáj volt a sarkában untalan. – Ha fölhasználja a szabadságát, hogy most már mehet a városból, a hová akar s szökni fog külföldre, a határon elfogják, bizonyosan a rablott pénzt is nála találják.

De neki megint több volt egy quincunxszal!