Part 17

Kívül, a városház előtt, szuronyos puskával ellátott hajdu járkál, a szegletet kerülgetve. A városház piaczi homlokzata huszonnyolcz lépés, a szombati-utczai oldala huszonnégy. A strázsa ezt a sétát ugyanannyi másodpercz alatt teszi meg kiszámíthatólag.

Tehát annak, a ki az ablakon át akar betörni a pénztárba, ezt az alatt kell végbevinni, a míg a strázsa azt az ötvenhat lépést bejárja a piaczi front előtt s ismét befordul a szegleten.

Azalatt a rablónak vagy a szombati-, vagy a barátok-utczáján végig kell jönni, létrával a vállán! Fölmászni a rácshoz, azt kifeszíteni, bebujni rajta, a vasládát fölnyitni, a pénzt kivenni, megint visszatérni. Ezt ötvenhat másodpercz alatt semmi boszorkányság nem képes lehetővé tenni.

Ha tovább marad a tolvaj, hát akkor a létrát, a min fölmászott, hová teszi? Hisz a visszatérő strázsa azt rögtön meglátja.

Hanemha a strázsával is egyetértett a tolvaj!

Két hajdu őrködött felváltva az utczai őrálláson. Az egyik éjfélig, a másik éjfél után.

Ezeket kérdőre vonták. Sejtelmük sem volt a megtörtént rablásról. Öreg legények voltak, a város szolgálatában megvénülve.

A városkapitány által kérdőre fogva, mind a kettő elmondta híven, hogy óráról órára mit tapasztalt a mult éjjel.

A bakter minden órát megkiáltott, még pedig rendesen elkezdve a preceptor úr háza előtt.

Kilencz órakor jött Hajdukics uram a kávéház felől két tamburással s elvonult a «kis piacz» felé, mérges kedvében.

Tíz órakor ment végig a «bencli» az utczán a kocsijával, (a gyepmester); minden kutya vonított utána. Annak ilyenkor van a hivatala.

Tizenegy után egy fertálylyal papot vittek gyóntatni haldokló beteghez; egy lámpásos béres, meg egy ministrans szolga ment elől csengetyűvel. A strázsa térdet hajtott előtte.

Tizenkét óra után öt perczczel visszajött Hajdukics uram a két tamburással a «kis piarcz» felől – derült kedvben.

Tizenkettő után öt perczczel ment végig a patrol a profunt-magazin felé. Tíz percz mulva meg visszajött.

Egy órakor éjfél után sietett végig a piaczon a Mikuláné (bábaasszony) lámpával, meg egy cseléddel. Gyógyulófélben levő asszonysághoz hivták sietve. Nagy beszédben voltak.

Két órakor vágtatott egy huszár trombitaszóval végig a szombati utczán a Vág-Duna felé.

Három órakor tolta haza taligán a Bundásné az urát a korcsmából.

Négy órakor mentek haza a vendég urak és asszonyságok lámpással a kontrollór úr névnapi mulatságáról.

Öt órakor hajtottak a Trugli legényei két ökröt a vágóhidra. Félóra mulva az Erber csizmadia inasa jött a pálinkás bolt felé, féltében dalolva; a boltot akkor nyitották ki.

Hat órakor jött a Gulyásné egy taliga friss czipóval a kenyérsütő állásra. Azután jött a pereczes legény. A bakter haza ment aludni.

Minden órára volt valami eseménye az utczának és a piacznak.

Egyetlen órai időköz sem maradt üresen egy ilyen nagyszabásu betörés számára.

És a mi a legrejtélyesebbé tette a rablást, az volt, hogy ugyanabban a pénztárban álltak halommal a beváltásra váró közpénzek százas bankókban és egy fatálban két ezer darab arany, mint depositum. A tolvaj azokhoz hozzá sem nyúlt. Holott ezeken könnyen túladhatott. Csak az új bankókat vitte el, a miket még majd nagyobb mesterség lesz neki kiadni, mint a milyen volt ellopni.

A hajdukat lehetetlen volt a rablásban való czimborasággal gyanusítani.

Hát kit?

A három hivatalbeli urat?

Vagy melyiket a három közül?

Kettő csalhatatlanul be tudta bizonyítani az alibit.

A harmadik, a pénztárnok, maga kérte maga ellen a hivatalos vizsgálatot. Azt meg is kapta. Annak a lefolytáig felfüggesztették a hivatalától. Arra az időre substitutus perceptorképen egy bécsi officialist küldtek le.

A pénztárt megvizsgálták; ott minden az utolsó fél krajczárig rendben találtatott.

Duckmaus úr csupán annyi korlátozást szenvedett személyes szabadságában, hogy a város területét nem volt szabad elhagynia a várparancsnoknál való jelentkezés nélkül és akkor is csak egy kiséretül rendelt ordináncz altiszt társaságában, – az is a saját költségére.

Általában nem csaptak semmi lármát az egész nagy rablásból. Küldtek új pénzt a fekete bankó beváltására: de már azon rajta hált, a ki hozta s gyertyát égetett mellette.

Az ellopott pénzre azonban rálestek.

Bécsben a financzdirekcziónál föl volt jegyezve, hogy miféle seriesű bankók küldettek szét az egyes országokba.

A mi Magyarországba lett utalványozva, annak a seriese mind az ezeresen alul volt; még pedig erre a központra a 200 és 300 számból.

Tehát ezen számmal jegyzett seriesű új bankókból többet nem adtak ki.

A mellett pedig értesítettek minden közhivatalt, pénztárt, bankárt, pénzváltót, előkelő vendéglőst, kereskedőt, hogy ha ezen seriessel jegyzett új bankó kerül eléjük, annak a fölmutatóját rögtön fogassák el. Az a tolvaj vagy a czinkostárs.

Ezen az uton okvetlenül hurokra kell neki kerülni.

Van ám esze a policzájnak! Mindig is volt.

Csak az az átkozott dolog, hogy a tolvajnak rendesen még egy quincunxszal több esze van.

De most még egyszer vissza kell lépnünk az idővel. Ugy megy ez a mi történetünk, mint a rák hátrafelé.

Egy adventi napon, karácsony előtt, beállit Búzás Márton uram boltjába egy utas ember s az úr után tudakozódik.

Este felé volt az idő, de még gyertyagyujtás előtt.

Az utasnak fekete kendővel volt felkötve az álla, mint a kinek a foga fáj s zöld sipka volt huzva a fejére.

Búzás Márton uram pedig vaskereskedő volt Esztergomban. Magyar ember.

Az utazó pedig németül beszélt.

Annálfogva az asszonyt kellett tolmácsul fölszólitani, a ki tudott németül, hogy az értekezést közvetítse.

Az idegennek az volt a kivánsága, hogy ő huszonnégy darab, egy láb hosszaságú, egy hüvelyk szélességü és félhüvelyk vastagságu vasrudacskákra óhajtana szert tenni, a melyeknek mind a két végén és a közepén legyen egy lyuk furva.

Búzás Márton uramnak nem ment az a vasrúd a fejébe.

– Mire szolgáljanak ezek a szerszámok? kérdezé az idegen urtól.

– Hát ezek arravalók, hogy én most csináltattam tizenkét bőrszéket. Ezek a vasrudacskák arravalók, hogy a széknek a karját az ülőjével összekapcsolják a két végükön egy-egy rézfejü sróffal.

– Értem, értem. De hát az a középső lyuk mire való a vasrudacskán?

– Ebbe meg egy rézrózsácska jön, a mi nagyon szépen fog illeni a rézszögekhez, a mikkel a szék támlája ki van verve.

– A bizony nagyon szép lesz, ha meglesz.

– De karácsonyra kell, mert akkor jönnek a vendégeim.

– Megeshetik.

– Hát mennyibe kerülnek?

Buzás uram meggondolta a dolgot. Az ő boltjában nem voltak ilyen furcsa dolgok, mert ő csak kis boltos volt, de emlékezett reá, hogy Komáromban látott ilyeneket Hajdukics uram vaskereskedésében, a hol már minden kapható volt. Ott lehetett kapni párját öt forintért. Ő tehát azt mondta az idegennek, hogy párját elkészítteti tiz forintért. (Ez még a nagy bankóbőség idejében történt, a mikor még a réz harminckrajcáros félforintot képviselt.)

Az utazó nem alkudott, azt mondta «áll» s felét a kialkudott árnak rögtön lefizette az asztalra. Megigérte, hogy egy hét mulva visszajön átvenni a megrendelt pántokat s akkor lefizeti a többi pénzt is.

Csak egyet kötött még ki, hogy egy pár a vasrudacskák közül egy tenyérnyivel hosszabb legyen a többinél s hátrafelé legyen a vége hajlítva. Ez meg arravaló lesz, hogy a karszék támlányára kerüljön s azt összefoglalja.

Ezt is föl lehet fogni emberi észszel, miután Búzásné asszonyom kétszer-háromszor megmagyarázta Búzás uramnak a komplikált stratagémát.

– Jól van, meglesz egy hét alatt.

Az utazó e közben le nem vette a téli sipkát a fejéről.

De azért az asszonyi szem fürkésző tehetségét még sem béníthatta meg.

Mikor kiment a boltból, azt mondá Búzásné asszonyom az urának:

– Ejnye de keskeny feje van ennek az urnak! Soha sem láttam ilyen keskeny fejet életemben. E bizony keresztül tudna ezzel bujni az ablak vasrácsán is.

– De már ugyan minek bujna keresztül az ablakrácson a fejével?

– Mit tudom én?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most már könnyen kitalálhatjuk, hogy ez az idegen utas Duckmaus úr lehetett.

Búzás uram rögtön megrendelte a kivánt vaspántokat Komáromban Hajdukics uram nagykereskedésében, párját öt forintjával, annak a felét ő is megküldte előre. Mert a régi okos világban senkinek sem hiteleztek a nélkül, hogy foglalót ne vettek volna tőle.

Egy hét mulva készen volt az áru: az ismeretlen megrendelő eljött érte, kifizette az alkudott ár másik felét s elvitte a vasrudjait.

De hogyha ez a megrendelő csakugyan Duckmaus úr volt, miért nem vásárolta ő be ugyanazon bőrszékekre való pántokat otthon, első kézből, Hajdukics uram nagy kereskedésében, a hol épen fele áron kaphatta volna, a minthogy a hozzávaló rézsrófokat és bronz rózsácskákat úgy is ott vásárolta be?

Hát majd erre is rájövünk később: de még előbb meg kell egymást értenünk.

Karácsony estéjén már az új székek gyönyörködtették a megszokott vendégeket Duckmaus úr házában.

A női vendégek azt sugdosták egymásnak, hogy az új székek jelentenek valamit. Hugó bizonyosan házasodni készül. De különösen azok a rézrózsák a székek pántjain. Ezek sejtetni engedik, hogy kit vesz el? A Cservenics Bábikának a sublót-kihuzóin akkurát ilyen rézrózsák vannak.

A tréfás példálózásokra Hugó úr csak a nyakát tekergeti.

Hugó úr agglegény; nem is agg, csak legény.

A karácsonyesti vendégek a szolgálóikat is magukkal hozták, a kik őket lámpással kisérik az utczán; mert bizony még utczai lámpás csak egyetlenegy fényeskedik a szentháromság szobra előtt.

A szolgálók odahátul vannak a konyhában, a szakácsnénál. Ma nem fonnak, se tollat nem fosztanak: ünnepeste van; hanem kártyáznak dióra. Mindegyik magával hozott egy zacskó diót hazulról. Azt apródonkint föltörik és megeszegetik, kiki a mit nyert, míg lassanként az egész alaptőke tisztán elfogy éjfélig.

Az alatt a vendégek odabenn a tiszta szobában a kihuzó asztal mellett játszanak «Hammer und Glocke»-t. (Biz ezt magyarul is mondhatnánk: de minthogy ez valóságos német játék, hát csak hadd maradjon a neve is annak.) Van öt kártyalap: Hammer, Glocke, azután Hammer und Glocke együtt, majd egy Schimmli, végül egy Bierhaus. Azok mellé nyolcz csontkoczka.

Szörnyü komplikált börzejáték az! A ki négy iskolát ki nem járt, meg sem érti.

Először is az összes részvényesek mind betesznek bizonyos számu krajczárokat a kasszába. Ez az alaptőke. No a részvényesnek nem kell érteni a dolgot. Ez régen is így volt. Csak betenni a pénzét.

Azután liczitáczióra bocsátják a kártyalapokat. Legkisebb értékü a Hammer und Glocke. Nagyobb ázsiója van külön a két jelvénynek. Tetemesen többet ér a Schimmli! Ez a csirája a totalizatörnek. Legnagyobb versenyt idéz elő a Bierhaus. «Gutes Haus!» Ennek a bérletét néha annyira fölverik, mint az egész alaptőke. Ez mind a tartalék-összeghez csatoltatik.

Akkor aztán elkezdik a nyolcz koczkát egy pohárból az asztalra önteni. Minden koczkának csak egy lapján van szem: egytől hatig; a többi lapja üres. A többi kettőn van a Hammer és a Glocke.

Kinek mennyi szem fordul föl a koczkák felső lapján, annyi krajczárt kap osztalékul a pénztárból. Hogyha a Hammer vagy a Glocke is feljül kerül, akkor annak a tulajdonosa huzza a nyereményt. Ha valaki csupa üreset vet, az fizet a Schimmlinek egy krajczárt. Ha maga a Schimmli vet merő fehér koczkát, akkor minden részvényes fizet neki egy krajczárt.

A Bierhaus tulajdonosa ez alatt várakozó állást foglal el. Ő «baisse»-re játszik.

Hanem aztán mikor a kassza a folytonos osztalékfizetés következtében anynyira leapad, hogy fizetésképtelenné lesz, akkor következik el a Bierhaus aratása. Mert azontul ki menynyivel több szemet vet, mint a mennyi valuta van a kasszában, a differencziát a «Bierhaus»-nak fizeti. Ha van a kasszában két krajczár s vet a játszó tizenkét szemet: fizet tiz krajczárt a Bierhausnak. Ha valaki ezentul csupa üreset vet: fizet a Schimmli a Bierhausnak. S ez tart mindaddig, míg a kettőst magában ki nem vetik. Igy lesz a Bierhaus bérlőjéből milliomos.

De azonban az is megtörténik, hogy mingyárt az első koczkahajitásnál kivetik a «rezdebankot», akkor a Bierhausba beleütött a krach: megbukott a kontremin.

Látnivaló, hogy innen tanultuk meg a börze játékot: a Hammer und Glockéból.

No hát ezt az elmés játékot Duckmaus úr honosította meg a mi városunkban.

A mellett azután kaptak a vendégek tejes kávét pirított kalácscsal, holippnit, linczi tortát, nádszilánkra füzött aszalt megygyet, czifrára metélt birsalma liktáriumot, diós aszalt szilvát. (Krumpli még nem volt az országban, külömben azt is kaptak volna.) Mindezekkel pedig a háziur kinálta sorba a vendégeit. Ha asszony lett volna a háznál, annak a hivatása lett volna: így a házi urra maradt, a ki e miatt nem is vett részt a társasjátékban. Ő soha sem játszott semmi hazárdjátékot, csak ostáblát: abból volt neki három is.

Mikor aztán megkondult az éjféli harangszó a Szent-András tornyában, a vendégek egyszerre fölkerekedtek; a cselédek előkerültek a konyhából lámpásokkal, gazdáikat a templomba kisérni; azonban olyan kevély urak is voltak, a kik a zsebükben hozták magukkal a rézfödelü gömbölyü tolvajlámpást s meggyujtva az abban levő viaszgyertyát, maguk világítottak maguknak (mint a szentjános-bogarak.)

Duckmaus úr maga kisérte ki őket az utczaajtóig s azt az utolsó vendég után sajátkezüleg zárta be tolózárral.

Az egyetlen cseléd, a vén gazdaszszony már rég lefeküdt. Süket is volt. A felől zörgethetett volna akárki az ajtón. Ide éjjel be nem jön senki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor aztán az utolsó vendégnek a lámpása is végig járatta a szoba falán a fényfoltját s a hó ropogása elnyelte a lépéseket, akkor Duckmaus úr mind a két ablakán bezárta a belső vastáblákat. Nagyon félt a tolvajoktól, meg a tüzi veszedelemtől.

S a mint aztán mély csendesség volt körülötte, akkor egy harapófogóval kisrófolá az új bőrszékekből a pántokat s azokból a rézrózsákat s azután a kihuzott asztalon ismét összerakta őket, a végeiket a srófokkal, a közepeiket a rézrózsákkal egymáshoz illesztve, a miből aztán ilyenforma stratagéma támad:

Ha ezt összetolták, így akkor egy kabátszárny alatt elfért.

Ha pedig kinyujtották, akkor tiz lábnyi hosszuságra fölmeredt. (Az már nem fér ide.)

Ekkor aztán fogta ezt a masinát Duckmaus úr s a kabátja alá dugta.

A hóna alá vette pedig az egyik ostáblát, a legterjedelmesebbet.

Azután a zsebébe dugott egy gombolyag spárgát, egy kalapácsot, meg két szeget: a másik zsebébe meg a tüzszerszámot, meg a tolvajlámpást.

Azzal kiment a folyosóra.

A konyhán kellett keresztül mennie. Ott aludt a vén süket gazdasszony.

Odafigyelt.

A gazdasszony valósággal horkolt.

Az alvást lehet szimulálni; de a horkolást nem. Ez csak igazi lehet.

Mind a mellett, mikor a konyhaajtón kilépett, a kulcscsal kivülről rázárta az alvó cselédre az ajtót.

A konyhának ablaka volt az udvaron.

Az karácsony éjjel czifrára be volt fagyva. Nem lehetett rajta az udvarra kilátni.

Még sem bizott hozzá eléggé.

A padlásajtót kiemelte a derekából s azt odatámasztotta a konyhaablak elé. Ez egészen eltakarta az ablakot.

Most már biztosnak érezte magát.

Az udvar tulsó oldalán volt egy kut.

Kankalikos kut mint mindenütt, az egész városban; ágassal, vederrel, kámvával: a szivattyus kutak még akkor nem voltak divatban. Odament a kuthoz.

De nem ám egyenesen az udvaron keresztül, mert a frissen hullott hóban a lábnyomok meglátszottak volna. Hanem a fal mellett lépegetve hatolt el odáig. Egy czirokseprőt vitt magával, a mivel a havat ráseperje a visszatérő lépések nyomára.

A bakter épen akkor kiáltotta kinn az utczán a háza előtt:

«Éjfél után óra kettő, Dicsértessék a teremtő.»

Sokáig tartott a vaspántok leszedése a székekről s azoknak ujból összeállítása.

Még egyszer szétnézett óvatosan, hogy nem látja-e a vén cseléd?

Pedig hisz az szegény süket is volt, vak is volt.

De még ha látta volna is, bizonyosan azt hitte volna reggel, hogy álmodta azt.

Hogy az ő gazdája éjnek éjszakáján leszáll a kutba, egy furfangos hágcsó segélyével. De még előbb hosszu spárgán leereszt a kutba egy ostáblát.

Egy ember, a ki karácsony éjjelén lemegy a kut fenekére ostáblázni egy magában! Vagy talán a sátánnal? Uram bocsá’! Bizonyára a sátánnal.

Mit csinál Duckmaus Hugó odalenn a kankalikos kutban?

Azon a vashágcsón lelépeget egész a viz szinéig.

Ott előveszi a tüzszerszámot, kicsihol vele. Az izzó taplónál meggyujt egy szál kénfonalat; azzal megint a rézlámpásban a viaszgyertyát. Azt ráakasztja egy vaskapocsra.

Az a vaskapocs egyikét annak a két gömbölyü gerendának csatolja a kut téglaburkolatához, mely azért van a kutkámvától a viz fenekéig leeresztve, hogy a fölhuzott veder ne koptassa a téglafalat, meg a saját dongáit. A veder a két gerenda között csuszik, mikor tele van merítve vizzel.

A között a két gerenda között aztán van egy hézag, mely aláfelé mind jobban összeszükül.

Hugó a spárgán lebocsátott ostáblát addig próbálgatta e hézag közé illeszteni, a míg az egy helyen szorosan odaillett.

Azt ott nem lehetett felülröl meglátni.

A teteje pedig fölnyitható volt a kapcsánál fogva.

Az ostábla egészen üres volt.

Hugó a két szeget a kalapácscsal odaverte a gerendákhoz az ostábla alsó része alá. Így az nem eshetett ki onnan.

Akkor aztán lenézett maga alá.

Huh, hogy megijedt!

A fekete viztükörből egy pokolbeli kisértet ijesztő pofája nézett föl reá, vérvörös világot tartva a szeme elé: a saját tükörképe.

Az a pokolra vezető világ!

Bizony, hogy az!

Sietett elfujni a lámpásban a gyertyát.

Akkor aztán ujra fölmászott a kutkámváig azon a furfangos vashágcsón.

Annak a legfelső fokát képezte az a két horgas vaspálca, mely a karosszék pántjait alkotta; ez volt a fogantyu, a mivel a kinyujtható hágcsót be lehetett akasztani.

Az első ut szerencsésen sikerült.

A rejtek készen van.

Egy ut lefelé.

Most jön a másik fölfelé.

Az már nehezebb lesz!

Hugó sietett vissza a falmentében, a cirokseprővel eltakargatva a nyomait a hóban.

A szobájában égve hagyta a gyergyát.

Kivül-belül fázott. Az izzadság odafagyott a hátához s a gyomra reszketett az izgalomtól.

Pedig még nem lehet az ágyba bebujni! nagy munka következik. A fortélyos hágcsót szélylyel kell szedni s ismét a székekre darabonként fölsrófolni.

Csakhogy a kezei ugy el vannak gémberedve, hogy képtelen valamihez kezdeni.

A kályha is kihült már. Éjfél óta senki sem rakott forgácsot a tüzre. (Ácsforgács volt a divatos fütőszer; azt lehetett kapni az épületfa-kereskedők telepein).

Jó lesz most egy kis krampampuli! Az majd kivül-belül fölmelegíti.

Egy cintányérba jó erős törkölypálinkát öntenek, azt meggyujtják s aztán a lobogó szesz közé cukordarabkákat, fügét, mazsolaszőlőt, mandulát dobálnak. A serczegő borszesz kékzöld lángot vet, a füge pirosat, a mandula sárgát; a lobogó láng előtt ülő embernek arcza olyan ebben a világitásban, mint egy halott arcza; ha nevet, mint egy elkárhozotté.

Jól esik ennél a lángnál az embernek melengetni a kezét. Kienged lassanként az ujjakból a gémber.

Azután egy levesevő kanállal mereget az ember azon forrón a lángoló szeszből.

Még lobog, mikor a szájához viszi. De elfujja, mielőtt lenyelné. Különben elviszi az ördög.

Ördög?

Félve néz a háta mögé: nem leskelődik-e a vállán keresztül?

A forró ital lassanként átheviti a zsigereit. Visszatér a bátorsága. Senki sem nézi.

Senki sem? Valaki mégis nézi.

Az az arczkép ott a falon, abban a fekete rámában. Atyjának az arczképe. Az a tisztes, becsületes arcz, abban a régimódi haczukában, azokkal a fehér vuklikkal a halántékain.

Az folyvást rá néz, akárhova helyezkedik.

Utoljára a karszékbe ül, a hol nem láthat rá. A borszesz lángja ellobogott, most már bátran kanalazhatja föl, mint a levest. Olyan pompás! Ugy éget, mint a pokol.

Egyszer aztán megint csak ott ül vele szemben.

Az a becsületes apai arcz, a fehér vuklikkal s most már nem csak a szemeivel beszél.

«Hugó! Hugó! Hová indulsz? Nem ezen az uton vezettelek én téged. Én hagytam rád ezt a házat, ezt a hivatalt. Minden téglája e háznak becsülettel volt szerezve. Hát te mit akarsz még hozzá építeni? Egy pelengér-oszlopot? akasztófa czégért? Emlékezzél az anyádra! Mi volt ő? Hűséges hitestárs. – Hát a kit te akarsz hozni a házhoz, az mi lesz? Egy büntárs! – Engemet a temetésemnél a félváros kisért ki a temetőig? Hát te hova akarod magadat kisértetni az utolsó járásodon? A vesztőhelyig? Ezt az utcát akarod söpörni, rabköntösben, lánczczal a lábadon? Az én hivatalomat viseled te is. Annak a vasládának a nyitját ismered te is. Soha az én kezemhez nem tapadt semmi idegen kincs. Pedig sokszor lehetett volna az emberek tudatlansága miatt. Isten volt előttem. Hát te azt hiszed-e, hogy ha hátat forditasz neki, akkor nem lát meg? Fordulj vissza! Dobd bele a kutba ezt az ördögi furfangot. Ne lopd el, a minek a megőrzésére megesküdtél.»

Hugó alkudni kezdett a beszélő arczképpel.

– Nem táti! nem lopok el semmit abból, a mi eskü alatt van a kezemre bizva; semmit sem a városi pénztárból. Nem jól látsz a szivembe. Isten őrizz engem ilyen gonoszságtól! Lásd, táti: a mit én akarok, az egészen más dolog. Te nem tudhatsz arról semmit ott a boldog tulvilágon, mert ez még államtitok. Én is csak sub camera charitatis értesültem felőle. Az osztrák kormány elhatározta a devalvatiót. Minden öt forintból lesz kettő. A publikum elveszt hármat. No hát ha szabad az osztrák kormánynak a publikum száz millióiból elvenni három ötödrészt, ugyanazon principiumnál fogva szabad nekem az osztrák kormány pénzéből elvennem egynegyed milliót. Ha ez az axioma a kormánynál: «én elveszem a te pénzedet, mert elérem a kezemmel,» akkor én sem teszek egyebet, mint hogy megnyujtom a kezemet, hogy én is elérjem a kormány pénzét. Nem nyúlok én hozzá a város pénzéhez. Hogy azt hiven megőrzöm, arra megesküdtem; le is kötöttem ezt a házat cautióba érte; de hogy a kormány pénzét is megőrizzem, arra nem esküdtem meg s a házammal sem álltam jót érte.

Az arczkép azt mondta erre, hogy ez sophisma. «Nem az a thesisnek a titulusa, hogy kitől lopsz? hanem az, hogy lopsz. Vagy fölakasztanak, vagy utcát söpörsz, Hugó!»

– Ne féltsd te Hugódat. Jól ki van ez a dolog fundálva. Soha sem tudja ezt ki ember, ha Argus szeme, Dyonis füle van is.»

… Még akart valamit mondani az arczkép; de a bakter elkiáltotta az ablak alatt:

«Éjfélután óra három. Ha alusztok, azt sem bánom, Mert én csak a várost járom. Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus.»

Hugó nem merte rá mondani: «mindörökké ámen.»

Sietett a vashágcsót szétszedni.

Itt volt hát a napja… Azaz, hogy az éjszakája.

Az ujév-ünnep utáni éj.

Hugó nem mehetett a templomba; föl volt kötve az álla, nagy fogfájása volt. A doktor opiumcseppeket rendelt neki ellene és szobában maradást. Bizonyítványt is adott neki a betegségi állapotáról, a mit Hugó elküldött a városbiróhoz, kimentve az elmaradását a mai testületi megjelenésről, a «veni sancte»-nál. Hugónak ugyan egy foga sem fájt; hanem az opiumcseppek arra kellettek neki hogy majd estére a sör közé keveri, a mit a vén gazdasszonynak hozott ujévi kedveskedésül, a mitől az aztán még mélyebben alszik majd.

Templom után odajött hozzá a hajduk küldöttsége a strázsamester vezetése alatt ujévet gratulálni.

Minden ujév napján szokott Hugó két forint borravalót adni a hajduknak; ezuttal adott nekik tizet.

Még hozzá megsugta az őrmesternek: «fiaim, ma még tuladjatok rajt; mert holnap már ez nem lesz pénz.»

Értettek belőle!

Ezek ma éjjel ugy lefogják magukat inni, hogy lesz dolga a strázsának, a mig elevenné kiabálja őket a fölváltáskor.

Hugó jól kiszámította több éjjen át azt, hogy minek kell történni a lelkek órájában.

A bakter a tizenkét órát nem kiáltja meg, régi hagyományos babonából.

Hanem a mint a toronyóra elüti a tizenkettőt, akkor a strázsán álló hajdú elorditja a városház kapujában «obglöst» (a mi ugyan az ő zsiros száján igy jön ki: «hopp-léc!)

Az őrszoba, a hol a hajduk alusznak, szögletben áll a városházához.