Part 16

– Dehogy iszom. Nem iszom én. Majd megmutatom, hogy mit csinálok, csak tegyék elejbém.

A feuerbursch, meg a hausknecht megfogta két fülénél fogva a nagy kávés üstöt s odaemelte a zsámolyra Czyriák úr széke elé.

Hajdukics uram aztán azt tette az egész kondér kávéval, hogy megmosta benne a két kezét.

De sietett egyuttal megmagyarázni az elszörnyüködött publikumnak a rendkívüliséget.

– Jól mondta ám a perczeptor úr, hogy a pénzbe is bele eshetik a dög. Ez már olyan fajta, a mi itt előttem van. Mert ezt az Avakum barátom hozta Belgrádból, a hol most javában grasszál a pestis. Félő, hogy erre a pénzre is ráragadt. Az ellen pedig a legjobb mediczina, ha kávéban mosakodik meg az ember, aztán meg a pénzt is kávéban tisztitja meg.

S azzal az asztalon fölhalmozott ezüstöt is marokkal hányta bele a nagy rézüstbe.

A bibiczek de egyszerre eltisztultak az asztala mellől. Ez még is nagyon fekete kávé volt nekik. Nem kértek belőle.

Az előkelőbb vendégek pedig szörnyüködtek az ilyen prédaságra. Hisz ez tultesz még azon is, a ki ötven forintos bankót használ pipagyujtó fidibusznak.

– No, no, Czyrják! kiáltá oda Duckmaus; majd meginnád te még azt a kondér kávét, a mit itten mosogatónak használsz most.

Czyrják úr nem tartotta érdemesnek meghallani a mondást. Irigység beszél a perczeptorból.

A helyett a Bábi kisasszonyhoz beszélt, a ki egy törülközőt hozott neki, hogy a kezeit fölszikkaszsza a kávétól.

– Köszönöm, drága kisasszony. Majd megszolgálom. Én most elmegyek a belgrádi czimborámmal a Franczi korcsmájába csájára meg ráczürmösre. Nem akarom a pénzemet magammal hordani. Itt hagyom magánál a zacskómat. Számlálja ki belőle az egy akó kávénak, meg egyébnek az árát. Aztán majd egy szürőkanállal meríttesse ki a kávé fenekéről a pénzt, s azt is tömje a zacskóba. Majd reggel eljövök érte. Korhelyleves legyen.

– De hát meg sem számlálja a pénzét, Hajdukics uram? Csak úgy a becsületemre hagyja?

Czyriák úr nagyot vakart a tarkóján.

– Hej, hiszen Bábi kisasszony, ha maga egyszer nem volna olyan nagyon becsületes, az volna nekem a gyönyörüség.

Értse, a ki érti.

Aztán fölkerekedett Czyriák úr, a két játszó társával együtt, a kik belgrádi sertéskereskedők voltak s odaintve maga elé két tamburást, azokkal elkezdte muzsikáltatni a maga nótáját; Cservenics uramnak jó éjszakát kivánt, aztán mikor Duckmaus úr mellett elhaladt, ráacsarkodott:

– Aztán azt komendálom neked, te nímet, hogy rá ne nézz arra a leányra; mert így törlek ketté, mint ezt a tallért:

Azzal a négy ujja közé fogva a lázsiást, ketté törte szépen, hátradobva darabjait a czinczogó muzsikusoknak.

– Kemény legény vagyok «jaki csont!»

– Nonó! Czyrják! Majd látlak én téged még olyan puhának is, mint a pamuk.

Bábi kisasszony hozzá fogott a kávéba fullasztott tallérok kihalászásához. Elébb azonban Cservenics uram leszürette róluk a fekete levest az összes vendégek szemeláttára s beleöntette az utczai csatornába, nehogy valaki azt hihesse, hogy az még valami közjólét elleni czélra használtatik. A Bábika aztán a kihalászott tallérokat szépen szalvétára rakta s a tanuképen ott tartott perczeptor és sódirektor jelenlétében megszámlálta, úgy rakta el a bőrzacskóba, irást adatva velük magának a mennyiségről.

Mert a Bábika nagyon sokat adott a becsületére.

Két hivatalbeli úr még azután is ott maradt; de már többé nem ostábláztak. Harmadiknak odaült közéjük Cservenics uram, a kávés.

Volt miről diskurálniok: elég jó théma.

Ez a görög csak nem fér a bőrébe.

– No no! Majd lesz annak még bőjtje! Mondja Duckmaus úr odatekintve fél szemöldökével Sós Kecskés uramnak, a mire ez is sunyi módon bólintott a fejével. Nekik kettőjüknek már volt «Dunszt»-juk róla, hogy odafenn a financzvilágban valami felhőszakadás készül. Rég megkapták a magasabb körökből a csendes figyelmeztetést, hogy a mi ezüstpénz eljön a kasszába, azt ki nem kell ereszteni többet, a réz félforintosoktól ellenben lehetőleg szabadulni illő.

De Cservenics uramnak még más szó is megütötte a fülét az előbbi szópárbajból.

– Azt mondta a nagy uram, hogy másnak is lehetne olyan tömött zacskója. Magát értette?

– Hát magamat is érthettem.

– Én is szeretném annak tudni a módját. Mert a kávéfőzésből nagyon nehezen telik a láda. Az én kezemen is sok pénz megfordul; de nem szegődik hozzám; tovább gurul, épen, mint a perceptor uréból.

– Hát két ilyen jó barátomnak, mint az urak, el merem mondani, de megfogadják, hogy hármunk között marad; mi magunk szedjük az epret belőle.

Megfogadták.

– Hát én már kitaláltam a bizonyos módját, hogyan kell a lutrin nagyokat nyerni és reszkirozás nélkül.

Cservenics uram hitetlenül bólintott erre.

– Sifli az! Tíz esztendő óta próbálom; soha sem csinálok egyebet ambónál. Hatszor annyit beraktam a lutriba, mint a mennyit kikaptam belőle.

– Mert az álmos-könyv után dolgozik az úr.

– Hát hogyan?

– Systemája van annak. Nem elég egy lutriba tenni be a számokat, mert hát azok a számok a miket a budaiba beteszünk, lehet, hogy a bécsiben jönnek ki, vagy a brünniben, a lincziben, vagy a prágaiban.

– Megpróbáltam mind az ötbe betenni.

– Ez a hiba. Mert a számoknak consequentiájuk van. Én azt így tanultam ki. Kiszedtem a város archivumából a «magyar kurir», meg az «œsterreicher Beobachter» tiz esztendei folyamatját. Azokban mind ki van nyomtatva, hogy ez idő alatt mely számok huzattak ki legtöbbször a lutriban, de még az is, hogy melyek csináltak legtöbb ternót; azok irásjegyekkel vannak nyomtatva. Tehát ezekre lehet legbiztosabban kálkulálni.

Mind a két úr elvetőleg intett a kezével, hogy ugyan hagyja abba!

– Hát azt hiszi az úr, hogy ezt az úr találta ki? Hisz ezt már minden vén asszony tudja; én is praktizálom. Kutyát sem ér az.

– Csak csendesen. Nem kell rezonirozni. Még nem mondtam el mindent. De nem ugyanazok a számok vannak ám prævalencziában Budán, a melyek Bécsben, meg Prágában, a melyekre kalkulálni lehet.

– Ezt is tudja már minden kásás kofa!

– Csak hallgassuk végig. A szerencse istenasszonynak kapriczai vannak. Azokra kell számítani. Erre való az abrakadabra, meg a kabala. Így teszünk: azt a bizonyos öt számot, a mit kiválasztottunk, megteszszük Budán, Prágában, Bécsben, Brünnben és Linczben. Más más favorit számokat. Fölteszünk rájuk mind az öt helyen egy-egy ezüst huszast. Mikor aztán az megvan, akkor a huzás napján, az utolsó órában, egyszerre megcseréljük a számokat: a budait átteszszük egy másikra s meggubelirozzuk tiz forinttal; akkor annak ki kell jönni. Ez az abrakadabra.

Ez már tetszetős ötlet volt. Rászedni a szerencsét! Lesből elfogni hálóval Fortunát!

– Nos. Tetszik az uraknak velem mutyiba lépni? Én adok hozzá öt forintot.

– Nem bánom. Én adok bele három forintot, mondá a kávés.

– Én kiugratok kettőt, dörmögé a sódirektor.

– Én reszkírozom az öt huszas betétet az öt kollekturába, szólt a perceptor. Csak egyet kötök ki; azt, hogy az én számjaim játszanak. Itt vannak a zsebemben; de azokat nem szabad senkinek látni.

Belenyugodtak. A kávés kitette az asztalra a bankókat; a Sós a tenyerében mutatta.

Kecskés úrnak azonban még motoszkált valami skrupulus a fejében.

– Hát aztán ki mondja azt meg, hogy az egyik városról melyik másikra kell hirtelen átcsapni a számokkal?

– Hát hiszen arra való aztán a kabala.

– Kabale und Liebe? mókázott a kávés.

– Sőt Kabale ohne Liebe. A városnevek közül egyet kihuzatunk…

… – A keresztes pókkal…

– Épen nem a keresztes pókkal; hanem egy ártatlan szűzleány kezével. Ez kivántatik a Kabalához. Bábika kisasszony, kérem!

– Bábika? – Csernovics uram visszadugta a három forintot a zsebébe. – Sós-Kecskés uram is összeszorította a markát s lopva az asztal alá dugta a kezét.

Duckmaus úr úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Bábika azonban hivás nélkül is oda jött volna.

– Nézzék, egy öt forintos bankót találtam az asztal alatt a sok fidibusz között, a mit összesöpörtem.

– Szerencse-pénz! Mondá Duckmaus úr. Elveszett bankó gazdáját nem szokás keresni. Száz ember is előáll, hogy az övé s egy sem tudja bebizonyítani. Az a megtalálóé. Az a magáé Bábika.

Cservenics uram ellenkező véleményen volt.

– Nem! Nem! Azt ki kell hirdetni. Ki nem adatik, de üveg alá tétetik, hogy lássa mindenki, hogy mink becsületes emberek vagyunk; az elveszett bankót kihirdetjük.

– Csináljunk amikát! Proponált Duckmaus úr. Minthogy az a bankó úgy is res nullius, tétessék föl az abrakadabrámra.

Ez már helyeslésre talált.

Legalább így, ha a számok ki nem jönnek, nem az illető elcserélt város nevét kihuzó hajadonnak ártatlansága, hanem a talált bankó kétes jelleme lesz a gyanus.

Ugy történt.

Bábika kisasszony kihuzott a Duckmaus úr czilinderébe dobott városnevek közül egyet. Azt Duckmaus ur eltette a zsebébe s később megmutatta Bábikának a reskontót a tizforintos betétről.

Ne felejtsék el megjegyezni ezt a szót, hogy «később.»

Mert hogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy a később jötteket bocsátom előre s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez az én finészem.

Tehát az a későbbi nap, melyen Duckmaus úr a budai lutrira egy huszassal föltett számokat hirtelen átcserélte egy másik városi lutrira: ez a nap csütörtök volt; szombaton délután esett meg a huzás mind az öt városban Két nap kellett rá, hogy a posta elszálítsa a levelet a legtávolabba. Másik két nap, hogy az illető tartományi székvárosok Localanzeigerei megérkezzenek.

A melyek aztán fogantyus kereteikbe csiptetve odatétettek a kávéház kerek asztalára.

A multkori, meg a mai nap között (valami 3 hét a különbség) igen nagy változáson ment keresztül a kávéház belső fizionomiája. Egy asztalnál sem kártyáztak, de mindeniknél veszekedtek. Mintha minden ember itt adott volna egymásnak találkát a patvarkodásra. Falusi emberek jöttek sápítozva kérdezősködni a városiaktól, azok meg mérgesen rázták le őket a nyakukról: «menjenek a pokolba!» A Bábi kisasszony mellett ott ült a söntésben az apja is, a ki rekedt volt már a sok kiabálástól és sárga, mint a tök, a sok méregtől. Nem udvarolt a Bábikának senki. Nem volt se kék, se sárga tiszt. A minek elég pszichologiája az, hogy egy nagy tábla volt a középső oszlopra fölakasztva s azon nagy betükkel ezt a két szó: «Nix kreditirt.»

A Bábika szeme veresre volt kisirva. Bizonyosan sokat szidták ama belső szobában.

A Hajdukics uram asztalánál sem preferánczoztak. Sőt nem is ültek mellette. Egyszer-egyszer benyitott az ajtón Hajdukics uram. Föltünt, hogy a bajusza nem volt kipödörve; állt szeszélylyel ahány szál annyifelé. A mint letapogta a havat a lábáról, azt kérdezte: «nem volt itt az Avakum?» «Nem volt itt!» Azzal futott ki mérgesen. Aztán megint a Kozakovics bukott be az ajtón török kaftányban; az ráczul kérdezte, hogy: «nem volt itt a Cziriák?» «Most volt itt, de elszaladt.» Akkor meg az lóstatott odább. És még a Lieflander rohant be: «Hab’ns kan Türken gsehn?» «Mindjárt visszajön, tessék rá várni». «Der Teufel!» Az is elrohant. Tiz ember kergette egymást, soka sem talált egymásra. Az ostábla is pihen a sutban.

Sós-Kecskés uramat hetek óta nem láták; az láthatatlanná lett.

De leglényegesebb átváltozáson ment keresztül Duckmaus úr maga.

Nem volt már német, hanem magyar. Rókatorkos mentét viselt, prémes süveggel, magas száru csizmát, tajtékpipát a szájában. Az a száj is prémet kapott, bajusza nőtt s az ki volt kenve. S hogy annál jobban elismerjék magyarnak, hát a kivel csak tehette, diákul beszélt.

Mikor az ujságok megérkeztek a keddi postával, ő már ott ült a kávéházban s maga vette ki a postás kezéből a brünni Anzeigert, kibontva a borítékból.

Egyenesen a legujabb lottóhuzás számát kereste benne.

Azzal nagyot ugrott, földhöz csapta nagy vidrabőr süvegét, elordítva magát:

– Viktoria! Bábi kisasszony! Ternót csináltunk! Azzal odarohant a söntéshez; diadallal lobogtatva a zászlót, az Anzeigert. Itt vannak a számaink!

Három kihuzott szám cursiv jegyekkel volt szedve: a ternó jeléül.

– Háromszor hatszáz forintot nyertünk! ujongott Hugó úr, örömében össze-vissza csókolva Bábika mollett kacsóját. «Ez az áldott kéz! Hát nem igazam volt nekem? A ki a szerencsés huzást tette. Most ebből a kisasszony ezernyolczszáz forintot kap netto! Megmondtam én ezt!

Ez az eset az egész kávéházban egyszerre nagy sensatiót költött. A Duckmaus ternója is. Egy szerencse-villám a nagy szerencsétlenség éjszakáján; de még inkább a Bábika ártatlanságának fényes bizonyítványa! Hát nem igaz, a mit az a nóta virginál!

Csak Cservenics uram csóválta a fejét hitetlenül.

– De vajjon csakugyan a mi számaink azok, a kik kijöttek?

– Azaz, hogy a «mi» számaink: az enyém, meg a Bábikáé. Az uré is volna, ha a rongyos három forintját rá merte volna reszkirozni a kisasszonya kezére.

– Majd akkor hiszem el, hogyha látom a pénzt.

– No hát meglátja az úr jövő vasárnap. Itt lesz a Bábi kisasszony kötőkosarában.

Duckmaus úr rögtön sietett föl a várba. Ott kellett neki jelenteni magát a várkomendánsnál (bizonyos specziális oknál fogva). Passzusra volt szüksége, hogy Brünnbe utazhassék, pénzt fölvenni, a mit a lutrin nyert.

A komendáns kiadatta neki a passzust (mit geschlossener Marschroute) hét napra, nem többre, s aztán utitársul egy ordinánczot is adott mellé a kanczelláriából. Ennek is megtudjuk majd az okát. A publikumnak azt mondták, hogy védelem végett, nehogy útközben a sok pénzt elrabolják tőle.

Hugó úr extrapostát rendelt s váltott lovakkal utazott, egyedül az ordinánczczal; sehol sem pihent meg éjszakára.

A mint Brünnbe megérkeztek, egyenesen a lottóhivatalba hajtatott az ordinánczczal együtt. Együtt léptek be a kollektura hivatalába. A hivatalnok átvette a reskontókat Hugótól s azt mondta az ordinancz hallatára, hogy «igen is, kihuzattak a számai». Azzal áthivta a pénztárszobába, melynek üvegajtaja volt. Ezen keresztül láthatta az ordinancz, hogy a lottóhivatalnok nagy csomó bankjegyet számlált le az asztalra Hugó elé; hogy mennyi volt az összeg, azt nem tudhatta meg. Megtelt vele a bugyelláris.

Azzal aztán a vendéglőbe mentek, jól megebédeltek, kialudták magukat s másnap nagy trombitaszóval visszatértek váltott fogatokkal.

Úgy ment az egész, mint a karikacsapás.

Vasárnap este már otthon volt Duckmaus úr s első útja volt a Cservenics kávéházba menni.

Ott az egész közönség szeme láttára kivette a tárczáját a bekecse zsebéből s leszámlálta a söntés asztalára, Bábi kisasszony elé, az ezernyolczszáz forintot, ujdonatuj ropogós bankókban. Most már aztán szabad volt neki a bajuszát hegyesre kipödörni.

«Kutya ugat, pénz beszél.»

Az a bankóhalom azt beszélte, hogy még is okos ember ez a Duckmaus Hugó! De még a Bábika is derék leány.

– Soha jobbkor! – Rebegé Cservenics uram, összeseperve a bankókat s meleg kebléhez szorongatá Hugó barátját.

Hugó úr szivesebben fogadta volna ezt a hálakifejezést Bábika részéről.

Cservenics úr kilátta azt a szeméből.

Hanem azért csak eltámogatta őt a leányától.

– Hagyjuk azt még, kedves barátom uram. Tudja no, arra az abrakadabrára, meg arra a kabalára. «Kabale ohne Liebe», a hogy tettszett mondani. Nagyon okosan volt mondva. Mert hát azt mondja a magyar, hogy a «várt leány várat nyer». Én ugyan nem akarom, hogy a leányom az egész komáromi várat elnyerje; az a nélkül is be van rá táblázva. Hanem még egy kicsit több parafernumot szeretnék. Nem lehetne erre az abrakadabrára ráduplázni?

– De sőt rátriplázni. Ez az én szándékom. Most ujra azon melegében megismételjük ezt a manővert. Ez uttal tiz ezer forintot kell nyernünk. Olyan bizonyos, mint a nap az égen.

Bábi kisasszony még egyszer fölkéretett, hogy huzzon ki azzal a megáldott ártatlan kezével egy városnevet az öt közül.

Azt a nevet ismét nem volt szabad másnak megtudni, mint Hugónak. Természetesen a berakott számokat is csak ő maga ismerte. Ezuttal tiz forint volt a betét mindkét részéről. Most már Cservenics úr maga is hozzá járult volna a maga mutyijával, de Hugó nem fogadta el; az abrakadabrában és kabalában csak annak szabad részt venni, a ki fanatice hisz benne.

És aztán ujra elmult két hét. A keddi napon ismét megérkeztek a bécsi, brünni és prágai lapok.

A két elsőben nem volt semmi lottónyeremény jelezve. A harmadik ujságban, a kit utoljára bontottak föl, voltak láthatók dült számok. Négyen!

Most már nem is ugrált, nem is ujjongott Hugó úr. Olyan bizonyosra vette.

– No hát mit mondtam? Kvaternó! Azon alul nem is adom. Tizenhatezer ötszáz forint hullott a markunkba.

De már erre a szóra nyakába akart borulni Bábika Hugó urnak, ha szerencsére az apja meg nem kapta volna a karjánál fogva.

– Meg ne csókold! Hisz akkor elveszted a bűbájt!

Következett az utazás gyorspóstával, ordinancz kiséretében Prágáig. A prágai lottóhivatalban agnoscálták a betétjegyeket, fizettek. Visszajövet Hugó úr átadta a félnyereményt a szép Bábikának, nyolczezer egy pár száz forintban.

Kezdett már egészen szolid viszony támadni közöttük. Erősebb, mint a férj és feleség, sőt erősebb, mint a két szerető közötti viszony: – a két «mutyista» viszonya.

Mikor az ember ugy hihatja egymást, hogy «az én mutyim».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elébb azonban egy sokkal nevezetesebb dolog történt, az, hogy e közben elrabolták az állam letett pénzét a városi pénztárból, azt a negyedmillió forintot, a mivel a régi pénzt be kellett volna váltani.

A devalvatió volt itt!

Tele a pinczebolt rézgarassal, a pénztárszoba fekete bankóval.

A beváltást a rézpénzen kezdték meg: a kétgarasoson. Természetes, a szegény emberen kell legelőbb segíteni. Annál inkább, mert az jön ki legrövidebben a devalvátiónál. A kinek van tíz fekete bankója, az kap négy «schein» forintot cserébe, de a kinek van tiz kétgarasosa, az kap cserébe csak két devalvált kétgarasost. Ez már csak természetes. 10 régi kétgarasos 10×6=60, két új kétgarasos 2×30=60. Ezt csak meg lehet érteni.

Legjobban járt az, a kinek a kapitálisa rézkrajczárokból állott. Mert a krajczár megmaradt krajczárnak. S ezért most is lehetett kapni egy páros zsemlyét, a minek ilyen volt az alakja ∞. Ez a signum képezi a végtelenséget és az általános megelégedést. Kár, hogy ez is elmult; – már t. i. a páros zsemlye.

S nehogy az új bankót kelljen szaporitani a régi pénz beváltásával, tehát erre a czélra tovább verették a most már paraszttá lett harminczkrajczárosokat. Új korukban volt azoknak valami fényes, aranyfüstös zománczuk; úgy ragyogtak, mint az arany.

Ezeknek a beváltását természetesen a mázsálón végezték, odalenn a városház folyosóján. Az új kétgarasos épen annyit nyomott, mint egy régi. Az a finánczzseni, a ki kifundálta őket, már eleve gondolt rá, hogy ebből a félforintosból valaha kétgaras lesz.

Ez a pénzművelet eltartott egy hétig, Duckmaus úr, a városi ellenőr és az ærarium officiálisának közreműködése mellett.

Akkor következett azután a sor a fekete bankókra.

No már itt nem lehetett a mázsálót használni. Roszszul járt volna a financzminiszter, hogyha azt a finom selyempapirosra nyomott piros szemű «Schein»-t a jó tartós papirosból kompingált fekete bankóért, a mi ezer kéz szennyét hordta magán, súlyszámra cserélte volna be.

Az új bankókon ugyanis két veres paizs volt nyomtatva s azokban a «Series» száma. A bécsiek ezt a bonmot csinálták róla, hogy ez a Rotschild czimere: «veres paizs».

Azt az ócska bankót bizony meg kellett számlálni szálanként.

Azt a módját találták ki, hogy fölrendeltek a katonai kanczelláriából tizenkét legényt a város házára bankót számlálni; azoknak eczetbe áztatott kendőt kötöttek orrukra, szájukra, hogy a bankóbűztől le ne szédüljenek. Azok aztán csomóba kötözték a megszámlált bankót, hitelesen lepecsételve.

Hogy pedig valami oda ne ragadhasson a pénzszámlálók tenyeréhez, a felől akként lőn gondoskodva, hogy a katonaruháikat odakinn levetteték velük, a pénzes szobábában czivil ruhát adtak rájuk; mikor vége volt a strófnak, megint visszacserélték a jelmezt, semmi sem mehetett czigányutra.

Mikor aztán az egész bankóhalmaz föl volt dolgozva, osztályozva, adresszálva: akkor summázták az egészet s megirták Bécsbe a Finanzdirectiónak, hogy épen egy negyed millió új bankóra van szükség.

Az is megérkezett postafordultával, egy financzsecretarius kisérete mellett. Két gránátos vitte föl a ládában a városi pénztárba.

Hárman voltak jelen, mikor a bécsi ládát fölnyitották; maga a perceptor, a kinek ez volt a hivatalszobája, a kontrollor, meg a bécsi financzsecretárius.

Téli délután volt az idő, sötét volt. Duckmaus úr ki akart szólni az ajtónálló hajdunak, hogy gyújtson gyertyát. A mi akkoriban nem ment még másképen, mint hogy levitték a gyertyát a konyhába, ott a parázsnál meggyújtottak egy kénfonalat s annál a gyertya kanóczát.

A bécsi úr visszatartá a perceptort; ne híjjon most be idegen embert! Majd megmutatja ő, hogyan kell gyertyát meggyújtani assistentia nélkül.

Azzal kivett a katufrékja zsebéből egy kis zöld üveget, aztán meg egy kék papiros-dobozkát. Ez utóbbiban voltak holmi pirosfejű szálfácskák, az előbbiben pedig tépett azbeszt, a mi vitriolba volt áztatva. Egy olyan pirosfejű fácskát hirtelen beleütött abba a zöld üvegbe s gyorsan kikapva, az elkezdett rögtön sisteregni s előbb kék, aztán veres lánggal égett, míg végre meg lehetett vele a gyertyát gyújtani.

– Ez a legújabb triumfusa az emberi észnek! mondá a secretárius. Tüzet gyújtani tűz nélkül.

A két magyarhoni úr bámult rajta. Még ők ennek hírét sem hallották.

A bécsi úr nagylelkű volt. Odaajándékozta Duckmaus úrnak e csoda praktikát. Ott hagyta az asztalán.

Azután felnyitották a pénztár rengeteg vasládájának zárát. Mind bösztörzárak voltak (Wexirschlosz) s átrakták a bécsi ládával érkezett bankó-csomagokat; öt csomag volt. Egyet fölhasítottak. Ott látszott legfelül a veresszemű bankó: tizforintos.

Azután rázárták a ládát. A három nehéz kulcsot beletették egy szarvasbőr-zacskóba, a mit fölakasztottak a rendes helyére, a vasfogasra.

Akkor elfujták a gyertyát, elhagyták a pénztárszobát s bezárták a nehéz vasajtót. Annak is hármas zára volt. Az egyik kulcsot magához vette a preceptor, a másikat a kontrollor, a harmadikat a secretárius. Egy hajdut szuronyos puskával odaállítottak az ajtó elé. Reggelig felváltva strázsálnak ottan.

– Holnap reggel pontban nyolcz órakor kérem az uraságokat megjelenni. Mondá Duckmaus úr.

– Hogy jár a perceptor úr órája? kérdé a secretárius, mert az enyém a bécsi idő szerint jár.

– Igazítsuk össze.

Duckmaus úrnak szép antik órakulcsa volt, a fogója egy carniol gömb. A bécsi úrnak nagyon megtetszett ez az órakulcs. «Az apámtól örököltem.»

Másnap reggel nyolcz órakor pontban összetalálkozott a három hivatalnok a városház pénztárának vasajtajánál.

Mindegyik elővette a magával vitt kulcsot, fölnyitották a három zárt. – A bőrzacskóból elővették a pénztár kulcsait, fölnyitották a bösztörzárakat… A negyed millió forint nem volt a ládában.

Soha ennél vakmerőbb lopást nem jegyeztek föl a tolvajsági annálisok.

Ellopnak egy negyed millió állami pénzt újdonatúj bankókban a város pénztárából a megérkezése napján, a mikor még három emberen kívül senkinek sincs tudomása a pénz ittlétéről.

Eltüntetik egy vasládából, melynek titkos zárait csak a mechanikai furfangokkal ismerős hivatalnokok tudják fölnyitni.

A pénztár vasajtaja hármas zárral lett becsukva s a három kulcsot három ember vitte el magával. Az egyik az éjt a várbeli pavillonban töltötte, a másiknál névnapi estélyt ültek; az reggelig ott volt a vendégei között; a harmadik magában ki nem nyithatta az ajtót. Mind a háromnak össze kellett volna beszélni, a mi lehetetlenség. A financzsecretarius a kulcsot meg is mutatta a szállásadó Verpflegsdirektornak, a kinél hált.

És még azonfelül egy fegyveres strázsa járt alá s föl a pénztárajtó előtti folyosón estétől reggelig, éjfélkor fölváltva, a mikor a hajdu-strázsamester jött érte a patrollal, a kinél megint a városház főkapujának a kulcsa állt.

Kilencz embernek kellett volna egyetérteni, hogy az ajtó felől törhessen be valaki a pénztárba.

Ablaka pedig csak egy van a pénztárnak, az utczára, az emeleten, tizenkét láb magasan a kövezettől. Azon az ablakon kosár alakú kiülő vasrács. Oda csak létrával lehet följutni.