Part 15

– No ezt a zseni-cziklust rosszul fejeztük be, Jacques Pluhar. Kezdjünk újat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ettől kezdve lett az armignoli kastélyból a «rút leányok mentsháza».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S a mi a legkülönösebb, azóta arról a tudományos világban oly nagy feltünést keltett Kráóról senki sem beszél többé.

Azt kérdi minden ember: «mi az a Kráó?»

A HÁROM KIRÁLYOK CSILLAGA.

No, ugy-e ti nem is tudjátok, hogy mi az a három királyok csillaga?

Annál jobb, mert akkor legalább kiváncsiak lesztek megtudni, hogy mi lesz a végén? mert csak akkor jön elő a három királyok csillaga, hogy az egész titkot kivilágítsa.

Hát ez akkor történt, a mikor még én sem voltam a világon.

Hanem a Károly bátyám, az már ember volt. Igaz, hogy csak olyan ember, a kit még pólyában hordtak. Azaz, hogy hordta az édes anyja. Később az én édesanyám is. Mert minket még nem biztak dajkára. Nem úgy voltunk, mint a mostani urfiak és kisasszonyok, a kiket már a születésük órájában szoktatnak a hűtlenséghez. Nincsen mama, hanem dada.

Hát a Károlykát (akkor még nem volt bátyám) kivitték Ó-Gyallára, az öregszülőihez; az apám meg az anyám új esztendőt köszönteni mentek. Olyankor rendesen szánut szokott lenni. Rövid volt a nap, hamar beesteledett. Pedig éjszakára vissza kellett térni Komáromba; mert a tót szolgáló, az Ancsa, meg nem maradt volna egyedül a háznál. Azt hitte, hogy a meghalt anyja kisért a konyhában. A szapulóban volt a mosott fehérnemü s a mint annak csapjából hullott szivárogva a dézsába a vízcsepp, azt hitte, az anyja lelke hivogatja: «poty–poty».

Az országutat pedig vastagon befútta a hó, úgy, hogy csak az út melletti fákról lehetett megtudni, hogy merre egyenes!

De hát szép holdvilág volt, nem lehetett a turcsiknak eltévedni, még ha a Matyi szundikált is.

Egyszer aztán a nagy hóban valami nagy nehéz tárgynak ment neki a szán féltalpa s arra szépen fölfordult a jármű, apámat, anyámat, meg a kis Károlykát kiborítva a hóba.

No de a ki hóba esik, puhára esik: nem történt semmi baj. Az apám hirtelen talpra ugrott. (Soha sem káromkodott.) A gyereket elcsitították, kezébe adták a sipot, a kocsisnak megrázták a csimbókját, hogy kimenjen az álom a szeméből. Azután visszafordították a szánkót s csak akkor kezdtek utána nézni, hogy mi volt a baleset okozója, a miben a szánkó rendes országut közepén fölfordult.

Hát az egy nagy zsák pénz volt.

Olyan nagy zsák, hogy az apámnak, meg a kocsisnak dolgot adott fölemelni, a míg a szánkó saraglyájába föltették.

No már ilyen szerencsétlenség is ritka emberen esik meg, hogy a szánkója egy zsák pénzen forduljon föl utközben. Azt szerencsésen hazavitték.

Másnap reggel aztán az apám a város dobosával kidoboltatta a piaczon, hogy a ki a gyallai uton egy zsák pénzt elvesztett, keresse ő nála.

Abban a nyomban előkerült a kárvallott fél; hetényi, vagy nem tudom hová való előljárók voltak, a kik utközben nagyon fenekére találtak járni a kulacsnak s nem vették észre, hogy lemaradt a szánkóról a falu pénze.

Nagy volt az örömük a szegény jámboroknak. Azt hitték, soha sem látják már többet a pénzüket. Örömükben felét odakinálták jutalmul a megtalálónak. Dehogy fogadott volna el tőlük az apám csak egy garast is. Vigyék el békével!

Meg is áldották érte.

– No hát ne is legyen az urnak soha annyi pénze, a mennyi a lelkét nyomja.

Azt hiszem, hogy ez az áldás az ivadékokra is átszállt.

*

Volt abban a zsákban, a hogy később bevallódott – nyolczszáz forint. Nehéz summa!

Tudniillik, hogy az csupa «régi kétgarasosokból» volt összerakva.

Hogy mi volt az a régi kétgarasos? arra én meg nem tudok felelni. Pedig van szép régipénz-gyűjteményem, de ilyent nem birtam bele szerezni.

Mert az a kétgarasos, a mit a mi gyerek korunkban Zicsedlinek, majd Sustáknak, legutóbb Susztertallérnak gunyoltak, születésekor félforintosnak neveztetett; az volt ráverve öt helyen is, hogy 30 krajczár. A devalváczió alkalmával aztán az a félforintos lett degradálva kétgarasossá s ezzel cserélték ki azokat a mesemondássá vált régi kétgarasosokat, ugyanakkor, a mikor a fekete bankót is fölváltották a «Schein»-bankókkal, öt forint helyett adva kettőt.

Új esztendő második napján volt a határidő, a mikorra az egész vármegyéből föl kellett szállítani a városházához az átváltandó régi pénznemeket.

No már most elgondolhatjátok, hogy ha nyolczszáz forintnak akkora zsák kellett, a mit két ember birt fölemelni, hát egy egész vármegye aprópénzének mekkora pinczére lehetett szüksége, hogy abban azt a sok zsákot halomra rakhassák.

A mi városházunk pedig nem olyan, mint a hires lőcsei városház, melynek oszlopcsarnokos pinczéjében hosszú sorban álltak hajdan a termetes hordók tele hegyaljai borral, a miből tanácsülés után birságot fizettek a rend ellen vétett tanácsbéli urak. A mi városházunk földalatti helyisége börtönül szolgált. Rendesen szokott benne lenni annyi rab, a mennyi szükséges a Dunáról fölhordani lajttal a vizet s a kályhákba való fát fölvágni.

Most azonban előállt a kényszerítő szükség. A pénz fölveti a városházat. Másra kell a pincze. Kell pénzmagazinnak. A fekete bankó csomagokba kötve, valahogy csak elfér a városi pénztárban. Valami rettenetes bűz az, a mit magából kibocsát: ez a pénznek a halottszaga. Tél idején is nyitva kell hagyni az ablakot, hogy az ember meg ne fulladjon benne; a sok rozsdás, penészes garas pedig olyan rettenetes bűzt bocsát ki magából, hogy ez maga megvédi magát a tolvajok ellen.

No hát a tömlöczre szükség volt; az az egynehány rab akár ide, akár oda; a magistratus azt gondolta, hogy ha a minisztérium konvertál, konvertáljunk mink is. Kinek hány napja van leülni való, fizettessék ki neki ugyanannyi pálczaütésben s ezzel kvitt az igazság. Úgy határoztatott, végre is hajtatott. Az exekucziónál fungáló senator azzal vigasztalta a jajgató delinquenst: «hja, barátom, ma neked, holnap nekem».

Leginkább pórul járt ezzel az a szegény vándorló legény, a ki előtte való nap egy szűrt lopott azon reménységben, hogy majd ezért legalább egy hónapra való ingyen kvártélyt és kosztot kap a várostól s aztán a helyett kifizették neki a járandóságát mogyorófa-valutában.

Azt mondta rá a jámbor, hogy ez már a «höchste Schwindel» egy magistratustól: «börtönt assignálni a tolvajnak s botot fizetni helyette».

*

Pedig hát a szegény tolvajnak volt igaza.

Ő ugyanis paszomántos legény volt.

Magyarország volt hajdanában a paszomántok hazája.

A múlt évben pedig nagy éhinség volt az egész országban. A buzának az ára fölment száz forintra (fekete bankóban). Valami bölcs ember odafönn Bécsben azt találta ki, hogy az inséget azzal lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a fényüzést. Valahonnan az irattárból előkerestek egy múlt századbeli rendeletet (József császártól), mely a paszományviselést a grófokra és bárókra szorítja, a polgároknak pedig egyenesen eltiltja; ezt ujra kihirdették. Így aztán a paszomántcsinálók mind bezárhatták a boltot s a szegény vándorló paszomántos legény nem kapott sehol munkát; «hát mit tudta tenni szegény vándorlegény?»

*

Hát biz akkoriban nem is illett ránk a paszománt.

Német világ volt a városunkban.

Az volt a tanácskozás nyelve, a társalgás, még a városi számadásoké is. A pénztárnok pedig tősgyökeres német volt.

Nem is magyar embernek való mesterség az, mondák a felsőbb hatalmasságok.

Nem veszi azt be a magyarnak a gyomra, hogy ő számokat számok alá rakjon, akkurátuson, tizest a tizes alá, ezerest az ezeres alá, azokat összeadja botlás nélkül, hogy minden egyes bevételnek, kiadásnak a dátumát följegyezze az illetőnek a nevével együtt, a kamatokat 6-os százalékkal napjára kiszámítsa, félkrajczáros töredékig. Ez még hagyján! De az akkori pénzforgalom szerint külömbségeket tegyen az arany pénz, a lázsiás tallér, a huszas, a váltó forint, a rénes forint, a máriás, a tizes, ötös, és hármas ezüstpénz között s mind ezeket következetesen extra rubrikázza; hogy a milyen pénzben bevevődtek, olyanban adódjanak vissza; a kamatra kiadott pénz obligáczióit, kvietancziáit evidencziában tartsa. És a mi legfőbb dolog, hogy mikor ezt a rémséges sok pénzt maga előtt látja, el ne fogja az a szédülés, a mi hozzá nem szokott ember agyát meg szokta lepni, hogy beleesik a pénzbe és nem tud kiuszni belőle; összecsap a feje fölött és belefullad – vagy maga, vagy a becsülete.

Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? a kit Bécsből küldött le a finánczdirekczió.

*

Duckmaus Hugó úr kicsiny, czingár emberke volt; de termetét meghazudtoló bátor és vállalkozó alak. Különösen szép asszonyok ellenében.

Volt pedig ez időkben két hirhedett szépség a városban. Cservenics görög kávésnak a leányai.

Egy hires népballada megörökítette a neveiket, a mit még az én gyermekkoromban énekeltek a szabólegények:

«Cservenics kávésnak Két lányát ismérem: Nánikát, Bábikát, Ketten egy testvérek.

Nánika csak úgy búsul, Bábika csak úgy dudol. Csak úgy dudol magában Ama belső szobában.»

Hogy miért búsul Nánika s miről dudol Bábika? azt a további strófák szépen megéneklik.

«Éjjel is, nappal is Szolgálni nem győzök: Németnek, magyarnak Kávét magam főzök.»

… Ez a théma vonul át az egész balladán.

Kissé csintalan biz annak a szövege. Azért bátran elmondhatnám, ha azt nem nézném, hogy kis leányok is vannak itt, a kiket még nem hordanak szinházba, a hol sokkal pajkosabb nótákat is tanulhatnak.

Hát az a baja a Bábikának, hogy sok a német, meg a magyar, a kinek éjjel-nappal kávét kell főzni, fölváltva, hol a Nánikának, hol a Bábikának. – S talán még kávét édesiteni is.

Még a nemesi inzurrekczió idején kezdték el ezt az élethivatást, ezelőtt hét esztendővel; akkor nagyon kis lányok voltak. Megismerkedtek valamennyi keresztülvonuló ezredek uniformisaival; még franczia foglyokat is láttak, a kiket Mesko tábornok hozott magával.

Hallották az első «franczia-futás» évadjában azt a nótát, hogy «Sárga csizmás Jancsi sárba jár», a második franczia-futás idejében meg azt, hogy:

«Már siess hazádba vissza vert seregem Nekem ez a muszka klima nem-nem egem; Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem; Elvesztettem sok katonám rengetegen.

Az ő kávéházuk volt a Tivolija a délczeg tisztikarnak. (Akkoriban kaszinó helyett Tivolit mondtak.) Kék hajtókások és sárga hajtókások voltak. Mindannyian udvaroltak a kaczkiás (olvasd mai magyar nyelven «fesch») Cservenics grácziáknak. – Miért, miért nem, ez a régi bonmot eredt a szép lányoktól, a mit aztán az egész kisvárosi hölgyvilág fölkapott: «a kék nem kék; hanem a sárga kék.» Nem tudom urát adni, miért kéktek jobban a sárga hajtókás «Alexander»-ek, mint a kék galléros «Bakonyi»-ak a mi kisasszonyainknak.

Annyi bizonyos, hogy mind a ketten ott játszatták nyári délutánokon az ezredeik zenekarát a Cservenics-kávéház előtti Szentháromság-téren, a mikor aztán a tiszteké volt a világ; holmi czivil ember székhez sem jutott miattuk. Csak mikor este nyolcz órakor vége volt a platzmuziknak s aztán huszonnégy dobverő rákezdte a takarodót verni, végig vonulva a templomtól a várkapuig erre a nótára:

«Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt… Csontot, csontot, másfélfontot»

akkor ürült ki a kétszínű posztótól a kávéház; a katonák siettek haza a várba.

Akkor aztán előszállingóztak a törzsvendégek elfoglalni az ősi asztalaikat, mondogatván egymásnak: de jó, hogy nekünk nem dobolják azt, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!» – Tudniillik, hogy a czivilek ezt a textust alkalmazták az ismeretes osztrák czapfenstrájk dob-nótájára.

Legközelebb a kávémérő söntés mellett volt a két privilégiumos asztal, a miknél esti nyolcz órán túl csak a betáblázott uraságoknak volt szabad helyet foglalni.

Az innensőnél, a mely közelebb volt az ajtóhoz, rendes vendég volt Duckmans úr, a városi kassziros, vagy a hogy magyarul nevezik «perceptor». Régi polgár; ott van a háza a városházzal egy sorban, harmadik, vagy negyedik. Nőtlen ember; nem várják otthon vacsorával. Nem is szokott vacsorálni. De hát ugyan minek is vacsorálna? Azt az ötlábnyi termetet, azzal a szük vállal, azzal a keskeny csipővel, az a kis findzsa fekete kávé is képes eltáplálni, a mit minden este itt fogyaszt el, a közben ostáblát játszva egy másik törzsvendéggel, a kit úgy hi minden ember, hogy «Sós Kecskés». Kecskésnek azért, mert az a családi neve, Sósnak pedig azért, mert ő a főfelügyelője az ærarialis só-elárusításnak. Ők ostábláznak itt minden este 8 órától 9-ig.

Láttatok már ostáblát? Dehogy láttatok! Nagyon mulatságos egy játék az. Egy kétfelé nyitható ládikó föl van osztva négy részre és huszonnégy lépcsőre; aztán van tizenöt fehér és tizenöt fekete fakarika, a miket a két játszónak két számozott csont-koczka szerencsefordulatai szerint az egyik oldalon be kell rakni, a másikon azt ki kell szedni. A melyik hamarább ki tudja szedni, az a nyertes. Ha úgy ki tudja szedni, hogy az ellenfele egy karikát sem vett még ki: akkor az utóbbi «Schuszter-Schneidermatts». Nagyon mulatságos játék ez. Néha eltart egy játszma félóráig is. Azért is hiják a németek úgy, hogy «langer Puff». A francziáknál «triktrak».

A két notabilitás pénzbe játszotta ezt az elmés fejtörő mulatságot, tudniillik egy krajczárba.

Úgy is illik! Közhelyen ne játszszék nagy pénzben két olyan nyilvános karakter, a ki az ország vagy a város kaszszáját kezeli; mert ha ezüsttel dobálóznak maguk körül, a világ mingyárt rosszat gondol.

No vagy pláne bankóval, – sőt aranynyal!

Az ilyen fitogtatás csak aféle uraknak való, a minők a söntés túlsó oldalán levő asztalnál szoktak letelepedni.

Azok ottan preferánczot játszanak, mikor hárman vannak. Ha csak ketten vannak, akkor tártlit.

Hanem az aztán nagy pénzben megy. Lázsiás tallérok pendülnek az asztalon; lepedőbankók repkednek; körmöczi aranyok zizeregnek. A vesztett partiet kontrázzák, duplázzák, quadruplázzák in infinitum. Százakba megy néha a mulatság.

Az asztal hőse nemzetes Hajdukics Czyriák uram.

Fajára nézve maczedoniai görög, nemzetére nézve kemény nyaku magyar, a minél külömbet nem mutat föl Árpád ivadéka.

Hajh! ha minden magyar olyan magyar volna, mint a milyenek a mi rácz polgártársaink voltak! Olyan kipödrött bajuszt csak Tuhutum ivadékai viseltek, hát még az a zsiros száj! Ilyen kevélyen nem pattogtatta a körmönfont nemzeti fölfohászkodásokat a legmokányabb szittya uraság sem. Magyar nemesek voltak mind. És azt megérdemelték. Pénzzel is, meg karddal is. Külömbség csak az volt közöttük, meg a magyarok közt, hogy nekik nemcsak kardjuk volt, hanem pénzük is. Magyarul beszéltek, csakhogy nagyon sebesen hadarták a szót s az akcentusokat nem nyomták meg.

Czyriák úr szép gömbölyü altestü úr volt; barnapiros az arcza, mely állban tokát eresztett. Sarkantyus csizmát viselt, paszomántos nadrággal; ezüstgombos dolmányt, czifrán kizsinórozva.

… Megálljunk csak! Hisz az imént mondtuk, hogy a dicasterium kiadta a rendeletet, mely szerint megtiltatik a magyaroknak a paszomántos ruhaviselés.

Az ám! Csakhogy minden rendelethez két ember kell: az egyik, a ki kiadja, a másik, a ki megtartja; már pedig itt a mi klimánk alatt igaz, hogy mindig termett elég olyan bölcs ember, a ki parancsokat osztott, de olyan bolond kevés termett, a ki azokat megfogadta. Czyriák úr azt mondta az ilyen rendeletre: «eb mondja kutyának, kutya a farkának». Megbirságolták érte? Fizetett.

Egy fegyvert hordott magával akármerre járt. Az volt egy singes szarvasbőr zacskó. Annak a fenekén volt rendesen száz vagy kétszáz koronás tallér. Ha exekuczió támadta meg, (rendesen volt valami aktus majorisból eredő birság a fején) belenyult a zacskóba, odadobta a pénzt; ha tolvaj támadta meg éjjel az utczán, úgy ütötte fejbe a zacskóval, hogy fölbukott.

No ha bejön a valuta, erre a divatra megint visszatérünk. Egy hosszu szarvasbőr zacskó, fenekén egy marék koronával. Többet ér az egy revolvernél.

Hajdukovics Czyriák úr pénzes ember volt.

Czim szerint vaskereskedő. De az csak külső firma volt nála. Más mindenféle üzlettel foglalkozott. Értett a pénzcsináláshoz. Liferált is. Még buzával is spekulált. Nem fáradt vele maga: mutyiba dolgozott. Ő csak a pénzét reszkirozta.

Hol egy, hol két mutyi-kompánistáját ott lehetett minden este látni a Cservenics-kávéházban, vele együtt tartlizva vagy preferánczozva, a szerint, a mint hol az egyik, hol a másik került elő. Némelyik Törökországban lakott. (Még akkor Belgrád Törökország volt.) De volt közöttük magyar is, német is.

Azok ott a kártyásasztalnál valami sajátszerü nyelven beszéltek, a mi egy harmadrészben magyar volt, egy harmadban német, egy harmadban rácz. (Már t. i. a mennyi a kártyanyelv megértéséhez szükséges.) A veres szint úgy mondták, hogy «paprikitzen», a tököt meg «buntewicen», a «bellus musicus» neve volt «libiz-labuz»; a végin aztán «peczalt uram.»

(Ennek a «peczalt uram»-nak is mulatságos története van – azokból az időkből; – de most nem állok meg érte; majd máskor elmondom.)

A közben pedig kávét és puncsot ittak s csibukból fujták a füstöt; néha egy «mno gája létára» is rágyujtottak.

Kártyakeverés közben pedig gyakran stikliroztak a szomszéd asztalnál ostáblázó párra; elég fenhangon, hogy azok is meghallhatták.

Azok pedig csak csendesen, suttogva tették meg az észrevételeiket az átelleneseikre.

Duckmaus urnak olyan furcsa feje volt, a koponyája felülről nézve, mint egy csizmatalp, hosszu, a két oldalán benyomott (Ozman pasának volt ilyen koponyája), az arcza profilban széles, szemben keskeny; a szájából alig látszott valami, úgy össze volt kummva mindig s ha megszólalt, csak a fél szegletét nyitotta ki; még nevetni is csak félszájjal szokott; a szemeit is mindig úgy összehunyoritá, mintha vászonszövetet vizsgálna, hogy nincs-e közte pamuk?

Hanem mikor a Bábival enyelgett, akkor az egész száját fölnyitá szélesre és a két szemét karikára, mintha el akarná nyelni. – Szép falat lett volna!

Czyriák urnak ez alkalommal kedvezett a szerencse. Egész halommal állt előtte a tallér, a mit a belgrádi kereskedő szedett elő a széles tüszőjéből.

De Duckmaus urnak is jó napja volt ma este! Egy egész darab kétgarasost elnyert az ellenesétől, a lange Puffon.

– Schuszter und Schneidermatts! – kiáltá diadallal a két ujja közé fogott nagy rézpénzt magasra emelve. «Bábi kisasszony, drága szivem! Még egy findzsa feketét! Kitelik ma a nyereségből!»

Ki biz az, még egy krajczár vissza is jár a kétgarasból.

– Szép dolog. Az én pénzemből dobzódni! – Morgolódék Sós Kecskés uram.

Bábi kisasszony kilépett a söntésből s hozta tálczára téve a findzsa kávét.

Termete igazán a hamis-istenekre emlékeztetett. Ilyen csipői, ilyen vállai lehettek Dafnének, a miket Apolló futtában megbámult (et quæ latent, meliora putat!) a hogy «nagyorru»-Ovid előadja. (Tizenkét esztendős iskolás gyerekeknek.) Az arcz azonban Junóé; komoly és méltóságteljes.

– Tetszik?

– Hogyne tetszenék, a mi a maga kezéből jön – grácziák legszebbike? Magának, szép Bábi kisasszony, az Olympuson volna helye, az istenek csészéjébe töltögetni a nektárt.

Duckmaus úr gyöngéden érinté ajkával a csészenyujtó kezet.

– Édesen szereti? kérdezé a Hébe.

– Tudja már azt maga. Nagyon édesen!

– No hát tegyen bele czukrot, a mennyit akar.

– Hja! Nem attól lesz az édes; hanem hogyha a maga rózsás ujjacskái teszik bele a czukrot, isteni Bábika.

De már ezt megsokalta Hajdukics uram. Átkiáltott onnan a másik asztaltól.

– Ugyan már mit nyernél vele, te Duckmaus, ha a Bábi kisasszony az Olympuson volna? te ott sem volnál más, mint Vénus kakasa, vagy Minerva bagolymadara!

– Te pedig Hajdukics, – vágott neki vissza a perceptor, – az Olympuson csak Ixion volnál, a kinek felhőt dobnak az ölébe ölelgetni istenasszony helyett. (S truczczra is átölelte a Bábika karcsu derekát.)

– Micsoda? Én? Te! Óh te papiroslineázó, krajczárköszörülő, gummilásztikoptató Kákánpille! Még te mersz itt tátogni! Azzal az ötkrajczáros kávésfindzsával! Bábi kisasszony! Nekem egy akó kávét rögtön!

S azzal odacsapott a tenyerével a tallérhalmaz közé, a mi előtte hevert kártyanyereségül.

Egy akó kávé! Ez nem is volt valami rendkívüli dolog. Semmi esetre sem eredeti ötlet Hajdukics uramtól. Szokás volt ezzel kifejezni egy nyereséges üzletet, egy vesztett fogadást: «egy akó kávét».

Bábi kisasszony rögtön lefejté derekáról Duckmaus úr esdeklő karját s visszabillegett a söntéshez rendeletet adni a Feuerburschnak, hogy azt a bizonyos rézüstöt tolja a tüz mellé. Az czircziter egy akós volt s mindig tele volt fekete kávéval.

A Cservenics-kávéház az esteli órában rendesen dugva volt látogatókkal, professzionátus spillerek dolgoztak a szögletasztaloknál, a nasivasi-bankban fosztogatva vidéki balekeket; hajóslegények játszottak durnyit, a kiknek télen semmi dolguk, tamburások pengették tollszárral melankolikus hangszereiket, a bakterek lesték az éji szolgálat megkezdését, falusi előljárók gubbasztottak bundáikban a hosszu lóczákon, a kik beváltandó pénzt hoztak föl a városba, kucséberek ácsorogtak nyakukba akasztott kosárral, fügét, narancsot csaklizva; s kitöltötte a társaságban maradt hézagot az a diszes kompánia, a kiket bibiczeknek, brodziczczereknek nevez a természetrajz, kifejlettebb példányaikban lumpoknak és kozákoknak. Alig látják egymást a füsttől és gőztől a vendégek az olajlámpáknál.

Egyszer-egyszer nyilik az utczai ajtó, a mint az ujesztendei hideg lég betódul, az itt benn levő athmosphæra egyszerre hópehelylyé változva szállong alá. A belépő tán a körjáratot végző tiszt, a ki a kávéházakat, korcsmákat vizsgálja ott maradt katonák után, vagy egy elkésett utas, bundában, botosban, jégcsapokkal a bajuszán, a ki már nem kapott szobát a fogadóban; nem ritkán egy harczias amazon, a ki a korhely férjét jött hazaterelni.

Arra a szóra, hogy «egy akó kávét!» az egész tarka gyülekezet egyszerre fölelevenedett. Van, a ki traktál! Ma ingyen-kávét osztogatnak.

A bibiczek, a kozákok, a kiknek minden kedves, a mi «sáp»; a falusi kukkók, a kik még csak hiréből ismerik a kávét, mind oda nyomakodnak Hajdukics uram asztala köré; úgy lesik a potyát.

Czyriák úr az alatt, a míg a kávé a rézüstben megmelegszik, ráér Duckmaus urral kötekedni. Ma különös kedve van hozzá. Persze a Bábika miatt.

– Hát aztán, te pénzrostáló! Ugyan mit csinálnál, ha egyszer a Bábika azt mondaná: «no hát csókoljon meg az úr!» Azt mondanád: «várjon majd egy zsámolyt hozok.» (A Bábika magas szál persona volt.)

– A ki ibolyát akar szakitani, le tud az hajolni érte.

– Óh te szépséges sárga ibolya! van is te rólad mit leszakitani! Hisz még csak bajuszod sincs! Egy ilyen tisztitott bárányfejre csak nem támad gusztusa egy magyar leánynak, mint a Bábika. Nem tudod azt a nótát, hogy

«Félre bajusztalan száj! Orrom alatt ne piszkálj. Bajusz kell a magyarnak: Hogy ha csókot akarnak.»

– Hát ha csak bajusz kell, azért nekem sem kell Mária-Pócsra menni.

– Te! Mernél te bajuszt nevelni? Hiszen mindjárt hátul kötnék a sarkadat Bécsben.

– No, hát azért is megmutatom, hogy meglesz. Kipödrött bajuszt fogok viselni, olyan hegyeset, mint a tied.

Ez már dühbe hozta Czyriák urat. Hogy az az ember olyan bajuszt akar viselni, mint az övé. Ez a hegyes! Nagyot pödrött rajta.

– Valami más is kell ám még ahhoz, hogy az ember csókot merjen kérni a szép leánytól, perczeptor uram!

– Ugyan mi?

– Ugyan mi? Mondá Czyriák úr dölyfösen. Hát egy ilyen zacskó ni! – S azzal oda vágta azt a degez bőrerszényt az asztalra.

– No hát hiszen olyan is lehet még másnak is. – Felelt vissza Duckmaus úr.

– Ugyan honnan vennéd, te! Ha csak nem lopnád?

– Már hiszen más ember sem az égből rázza azt le!

Hajdukics uram elnémult. Találva érezte magát. Hát biz azt a sok pénzt, a mi az ő kezén megfordult, akár hogyan szerezte, de az égből nem rázta. Az szent!

Aztán még egyet mondott neki oda Duckmaus úr.

– És még az a degez erszény is megcsappanhat ám még valaha, nagy jó uram.

– Dejsz’ annak állok elébe. Az én marhám nem jár négy lábon.

– No no! Még a pénzbe is beleeshetik a dög.

– Phü! – köpködött maga körül Czyriák úr. – Hozzák már azt a kávét; nem kell nagyon fölforralni.

Bábika azt kérdezte, hogy hány csészét kell hozzáadni?

– Egyet sem. Csak úgy kell idetenni egy zsámolyra.

– Hát az üstből akar inni?