Part 14
Aztán egyszerre megtelt a szíve örömmel e látványra. Térdre rogyott.
– Hála neked mennybéli Jehova Isten, hogy megajándékoztál azzal, hogy rúttá tudjak lenni!
Most már fegyvere volt.
Milyen jó volna a hímes pillangónak, ha az ember markában egyszerre át tudna változni százlábú skolopendrummá.
Lassankint ismét megszépült az arcza. Vonásai visszanyerték klasszikus vonalaikat.
Akkor aztán ismét a tükör elé állva, újból megpróbálta, hogyan tudná szándékosan, művészi kiszámítással az elébbi mándrucz pofát fintorítani? Sikerült. Meg volt vele elégedve. Nevetett.
Akkor aztán összeszedte minden lelki tehetségét. Végig gondolt az egész rémtörténeten, mely egy rövid negyedórai időbe össze volt szorítva: mint a sűrített méreg.
Aczélnak érezte az izmait, óriásnak a lelkét.
Össze fogja tépni ezt az egész cselszövényt.
Felhozatta az ebédet, leült hozzá és evett, kötelességből.
Útra készült.
Trimeric grófot egészen hasztalan munka lett volna értesíteni a rémesetről. Mit ér egy paralyticus aggastyánnak a segítsége. Saját kezében volt az eszköz. Előkereste a hiteles házassági levelet s a vállfüzője alá rejté. Forgópisztolyt is dugott a zsebébe.
Aztán nem szólt senkinek a háznál, hogy hova megy.
A postára indult: ott megrendelt magának egy relaist Carcassonba.
– Ejnye! mondá neki a postamester, ha öt perczczel elébb jön az asszonyság, a vasuti vonattal mehetett volna el.
– Lekéstem róla.
Szándékosan késett le a vonatról.
Hisz ott találkozott volna Ellinorral! Vagy talán épen Degoud Raoullal.
Carcassoneból aztán egy éjjeli vonattal Párisba sietett.
XIX.
Elől, hátul egy nagy táblával a nyakában jár végig a párisi boulevardokon száz kikiáltó, gyorsan pergő nyelven hirdetve a táblákra festett képek tartalmát.
– Ime itt a hirhedett majomleány, a Kráó, a kit De Quimper Ellinor gróf, a vakmerő utazó hozott el magával a majomemberek közül. Látható naponkint reggeli 10 órától déli hat óráig a Jardin des Plantesban, két frankért. Soha nem látott természeti tünemény.
Ez a bourgeoisienek szól: a két frankos publikumnak.
A magasabb régiók informálása végett aztán zárt kocsik döczögnek végig az asphalton, trombitaszó mellett, azoknak mind a négy oldalára fantasztikus képek vannak festve a Kráó életéből. Először az eredeti viselkedése a maga őshazájában, a fatetőn épített fészek-kunyhóban, a hol nyers halakat eszik. Azután a lépre csalatása a vakmerő európai vadász által, czifra korallékszerek segélyével. Végül a Kráó kisasszony teljes európai divatos costumeben, a minőt a szinpadon viselnek.
A hintó hágcsóján áll egy betanult kikiáltó, római vitéznek öltözve, hétféle színű tollbokrétával a sisakja mellett, a ki, midőn összetrombitált egy csomó hallgatóságot, azok előtt folyékony stilusban elmondja, hogy «megérkezett a várvavárt ősembermajom a Jardin des Plantesba, a kit a híres Ázsia felfedező De-Quimper Ellinor gróf hozott el magával a Láósz indiánok országából, nagy ravaszsággal és életveszedelemmel. Sűrű szénfekete haj borítja fejét s alányúlik az egész hátán: szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyalják, melyek alatt tág fekete pupillák ragyognak. A szemgolyókból hiányzik a szivárvány. Koponyája azonban teljesen emberalakú, duzzadó ajkai csevegés közben igen kedvesen kaczagnak. Igen jó indulatú teremtés, és mindent megtesz, a mit kivánnak tőle. De ha ingerlik, akkor vad lesz, a földre veti magát, harap és körmöl s a haját tépi. Eszik nyers halat és rizskását; de a czukrot különösen kedveli. A külföldi tudósok mind elismerték a valódiságát. Látható a Jardin des Plantesban az amphitheatre des cours nagy termében. Uraságok, kik közelből kivánnak vele beszélni, s énekelését hallani, külön órákban, esteli tíz órától tizenkettőig bocsáttatnak a Kráó kisasszony elé. Egy ülés tartama öt első percz; dija husz frank. Jegyek előre váltandók a pénztárnál meghatározott időre!
Tradri tradra!
Fernande megtudta a reklamművésztől, hogy hol találhatja Aïrát. Hát még is nem a Palais des singesben! Nem a Jacques és Jaqueline társaságában. (Igy hítták a párisiak a kedvencz orangutáng-párt az állatkertben.)
Az amphitheatre des cours (a «cours» e helyütt tanfolyamot jelent) igen előkelő díszes épület az állatkertben, a hol a természettudósok szoktak felolvasásokat tartani. Itt csak ethnographiai rendkívüliségeket mutogatnak.
Fernande eszén járt. Tudta, hogy minő veszedelmes ellenféllel van dolga. Ha lármát üt, őtet fogják el s ottmarasztják a vizsgálati fogságban: megeshetik, hogy a megfigyelő-kórházba küldik, mint elmeháborodottat. Ovatosan kellett a terve kiviteléhez kezdenie.
Legelső gondja volt jegyet váltani az esteli látogatásra húsz frank belépti díjért. Nagy volt a kereslet: csak az éjfélhez közeleső öt perczek egyikére kapott helyet.
Azért az első órában már megjelent az amphitheatre des cours várakozó-termében. Akarta látni, hogy miféle emberek látogatják a rendkívüli természetcsodát s minő benyomással az arczukon térnek vissza? Csupa előkelő urak voltak. Nagyobbrészt angolok. Egy pár fiatal franczia is volt, meg egy német.
Az angolok nagyon rezerváltan viselték magukat visszatérőben: nem voltak közlékenyek. Mindegyik az óráját nézte, hogy nem rövidítették-e meg a kialkudott öt perczben? Egy pénztárnoknő ült a középen: az előtt állt egy perczmutató óra. Ha az öt percz letelt, villanycsengetyűvel jelt adott, s arra magától felnyílt az ajtó.
Hölgyek nem voltak a látogatók közt. Könnyen felfogható okokból. Ilyen ok Fernandeot nem feszélyezte.
Az előtte következő ötperczes gentleman egy nyílt tekintetű német ifju volt, a ki a rég várakozó szék-szomszédnéja iránti udvariasságból megtette azt, hogy rákerülvén a sor, félig nyitva hagyta az ajtót a háta mögött, hogy az a kiváncsiságát addig is kielégíthesse, a míg ő beszél a Kráóval.
A Kráó csak angol nyelven tud.
Az is bámulatos, hogy ily rövid idő alatt egyátalában megtudott tanulni egy európai idiomát. Azonkívül csak a majombeszéd rikácsolásait ismeri. Egy épen e czélra felfogadott gouvernante pallérozta őt ki még a hajón, a míg Borneotól idáig jöttek. Ugyanaz énekelni és zongorázni is megtanította. No természetesen nem valami művészi tökéletességgel. Hanem hát a hogy egy majomleánytól méltán csodálni lehet.
Ezt az amphitheatrum őre elmondta mindenkinek, félfrank borravalóért.
A német ifju tehát nyitva hagyta az ajtót maga után. Fernande hallhatta Aïra beszédét. Ráismert a hangjára. Angolul szólította meg a belépőt.
– Jó napot, mylord! Örülök, hogy van szerencsém, mylord. Tessék helyet foglalni. Szereti ön a zenét, kivánja, hogy zongorázzak, mylord?
Következett a God save the Queen, zongorán.
A látogató valami elismerő bókot mondott.
– Kivánja ön, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát?
Kivánta. A Kráó énekelt is.
Fernande maga tanította Aïrát erre a szép románczra a «Richmondi vásár» czímű dalműből.
Ráismert, nagyot sóhajtott.
A látogató bátorkodott azon óhajtásának kifejezést adni, hogy vajha némi mutatványt hallhatna az eredeti Kráó nyelvből is.
Erre aztán következett némi artikulálatlan rikoltás, a vadmadár, a sakál kiáltásához hasonló.
A látogató teljesen meg volt elégedve.
«Pretty well! Kolossal!»
– Akar ön egy fényképet tőlem? Az ára két frank. A sajátkezű névaláirással? Három frank.
Az öt percz letelt. A villanycsengetyű elpendült. A német ifjú kijött az elfogadási teremből, a fényképet tartva a markában, elragadtatva a látottak és hallottak által.
– Piramidal! Fenomenál! Nie dagewesen!
A sor Fernandeon volt.
Mikor belépett az ajtón, Aïra csaknem közvetlen előtte állt.
Mutatóújját a szája elé tette. Titoktartást inte.
Fernande megállt egy pillanatra, széttekintve maga körül.
Egy díszesen butorozott szoba volt ott, déli virágokkal diszítve, nagy cziklász-pálmák roppant vedrekben, köztük egy fiatal theobroma, a növénykert büszkesége, az ágakon szabadon repkedő, exoticus madarakkal, elől egy nyitott zongora, középen gömbölyű kerevet, kis asztalkán csemegék, gyümölcsök, a majomleány rangjához illő fényűzés.
A kereveten ült egy divatos öltözetű, kétséges életkorú hölgy. Bizonyosan társalkodónő. Egy kis bajusza ennek is volt, de azért nem volt Kráó.
Aïra nyájasan inte a hölgynek, hogy eltávozhatik. Csak férfilátogatásnál van szükség az ittlétére. Egyedül maradt Fernandedal.
Aïra nyakába borult Fernandenak és megcsókolta. Aztán befogta a száját.
– El ne áruld, hogy ismersz!
Fernande megütődött ezen a szón.
– Én pedig azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen.
– Hová? Hová szabadítasz?
– Te egy égrekiáltó árulásnak vagy az áldozata.
– Tudom.
– De nálam meg van a hitelesített házasságleveled.
– Hát csak tartsd titokban. Hova gondolsz? Ha te elhireszteled, hogy én ki vagyok, akkor Trimeric gróf megöli az anyámat, vagy rögtön megüti a guta. Annak a jó öreg embernek nem szabad azt megtudni, hogy én hová jutottam!
– Milyen gyémánt szíved van, szegény «leány!»
– «Szegény majom!» De hát jó helyen vagyok itten. Szeliden, udvariasan bánnak velem. Semmi megszégyenítőt nem tesznek velem. Csak a tudós professorok kiváncsiak egy kissé. De a mellett olyan hideg szemmel néznek. Tudod, csak a szeme sért az embereknek.
– A vérem föllázad, ha rágondolok!
– Én már beleszoktam. Egész nap bámultatni. Egy kicsit énekelni, zongorázni, angol szólásmódokat sorba mondani. Az impressarió előadásán nagyokat nevetek. Van abban valami varázs, hogy én most bolonddá teszem az egész világot. Nem képzeled, micsoda büszkeség van abban, hogy én értem aranynyal, ezüsttel fizetnek, a miért olyan csúnya vagyok.
– Ez örökké még sem tarthat így! Te nem maradhatsz élted hosszáig a Jardin des plantes ketreczlakója, mint a Jaqueline!
– Oh nem! Az impressario megigérte, hogy elvisz körútra. Elmegyünk Londonba, Berlinbe, Bécsbe, Budapestre.
– Körútat tenni te veled egész Európában! Rettenetes gondolat!
– De Amerikába is átmegyünk!
Nevetett hozzá!
Aztán hogy Fernande boszus töprengését látta, szelid búskomorsággal monda neki:
– Aztán látod, szegény Ellinor elvesztené a fogadását, ha te napfényre hoznád az igazságot. Vissza kellene fizetnie a negyedmillióját, meg egy másik negyedmilliót a tetejébe. A jockey-clubból is kidobnák a yankeetrickért.
– Te még most is szereted őt!
– Mikor olyan szép szemei vannak.
– Akkor térj vissza hozzá! Te De Quimper grófné vagy.
Erre a szóra aztán vadállati szilajsággal kapta fel a fejét Aïra.
– Azt már nem! Oda soha! Itt maradok Kráónak.
S azt az éles majomkiáltást hallatá, a melyen végződni szokott az interwiewja.
A villany-csengetyű pendült.
«Edju! Gud báj!»
Elbucsúztak. Fernande kiment.
A várakozási teremben egy koczkás kabátú, zsemlyeszín pofaszakállas úr alkudott az impressarióval.
– Mit kóstál nekem egy karmolás a pofámra? Én meg akarom haragítani a Kráót. Például egy csókkal.
A látogató ezer frankokban beszélt.
Az impressarió gondolkozni látszott s a tenyerében latolgatta az ezeres bankjegyeket.
Fernande odalépett hozzá s a fülébe súgta:
– Uram! Ha ön legkisebb megszégyenítő merényletet megenged a látogatóknak a Kráó ellen, én rögtön feljelentem az egész titkot. Én ismerem ennek a csodaleánynak a szülőit. Itt laknak Dél-Francziaországban. Én voltam a nevelőnője.
– Ah! kiálta fel az impressarió azzal a csodálatos vegyületével az ijedtségnek és örömnek, a melyet csak olasz arcz képes együttesen kifejezni, s melyből egyszersmind egy jó ötlet szikrája pattanik ki. Ön volt a nevelőnője a mi Kráónknak? Akkor én adok önnek egy évadjegyet, a melylyel minden nap bejöhet ingyen az amfiteatrumba.
Azzal visszaadta a koczkás úrnak az ezeres bankjegyeit. És tetejükbe tette még a húsz frankos aranyát is, a mit a látogatásért fizetett.
– Itt van uram! és már most a beszélgetésre sem kap ön engedélyt. Ott láthatja nagy betűkkel felírva az ajtóra: «A látogatóknak kötelességük a Kráóval illedelmesen társalogni». Alászolgája!
Fernandeot pedig udvarias bókolással vezeté a pénztárhoz, s átadatta neki az egész évadra szóló belépti jegyet.
Nagyon jól spekulált vele az impressarió.
Most még azt is fölvehette a reklámja szövegébe, hogy «az esteli látogatás óráiban 10-től 12-ig minden nap látható az amfitheatre des cours salonjában az a csodaszép gouvernante, a ki a Kráót énekelni, zongorázni és angolul beszélni megtanította». Erre még jobban csődült a húsz frankos publikum.
És Fernande csakugyan ott is volt minden nap, csak hogy olyan sűrű fátyol volt az arczán, hogy a publikum nem kapott belőle semmit. «Ez» már humbug!
XX.
Trimeric Filibert gróf rohamosan hanyatlott a vége felé. Az ilyen kórállapotnál a kedélyhangulatban van az orvosság, abban van a méreg is. A lélek bakteriumai, a miket még nem lehetett górcső alá venni, a legöldöklőbbek.
Nagyon biztos eredményre dolgozott az a kéz, mely őt Aïrától megfosztotta. Ez a szeretettől sugárzó csúnya kis teremtés tartotta az öreg emberben a lelket. A mint azt elvesztette, az egész életszervezete összeroskadt.
Éjjel-nappal a nagy karszékben ült, s abból állt az egész foglalatossága, hogy a tömérdek ujságot, a mit járatott, egy ollóval apró darabokra összeszabdalta, s aztán lebbentsenkint a kandallóba dobálta. El nem olvasott belőlük egy sort sem.
Marcioleon kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az rakott fát a tűzre, az hozta be a levesét s etette kanállal. Nem élt már egyébbel, csak levessel meg tejjel.
Soha egy szót nem szólt Marciolehoz.
A jó teremtés maga bontogatta fel minden nap a lapokat, melyek a fővárosból érkeztek, úgy vitte be az urához.
Ő maga nem volt ismerős az ákombákommal. Csak azt észlelte, hogy vannak ujságok, a melyek hetenkint egyszer, mások, melyek csak minden két hétben ismétlődnek. Csak arról ismeretesek, hogy képek vannak beléjük nyomtatva. Derék ujságok! A képeket már megérti minden ember!
(Miért is nem tudnak a mai világ tudósai olyan írást feltalálni, mint a régi egyiptomiak, hogy a mit «lát» az ember, azt mindjárt «értené» is?)
Egy vasárnap aztán nagy örömre virradt a jó Marciole.
Abban a két hetenkint megjelenő képes ujságban, a mint kétfelé nyitotta, egyszerre ott látta maga előtt Aïrát.
Ez ő valósággal! Ez az arcza, ez az alakja! Czifra szép ruha van rajta!
S a lap tulsó hasábján meg De Quimper Ellinor, vadászjelmezben. Az is olyan jól van találva, hogy csaknem megszóllal.
Az átelleni belső lapján a képes újságnak viszont látható volt ékes fametszetben egy fejedelmi mátkapár, szintén egymás mellett.
A jó Marciole nagy örömsikongatással rohant be Filibert gróf szobájába a drága szép újsággal.
– Nézd! Nézd uram. Itt van a mi leányunk! Az ő kedves férjével együtt. Emitt egy princz, meg egy princzesz. Itt meg az Aïra és az Ellinor. Egymás mellett. Mondtam, úgy-e, hogy nagy dicsőség lesz ebből. Még az újságban is kijött a képük. Nézzed! Olvassad!
Azzal odatérdelt Filibert gróf elé, mint egy eleven olvasótámlány, eléje tartva a széttárt hirlapot. Csak a két szeme látszott ki a lap szegélye fölött, a hogy a hatást vizsgálta Filibert arczán.
A gróf olvasta a szöveget. A Kráó. – Majomleány. – A Láószi őserdők. – Az apjának a neve volt Sré-Máongó. Nyers hallal élt az erdőben. – De Quimper Ellinor csellel elhozta a hazájából. – Mutogatják két frankért a jardin-des-plantesban. – Tud emberi szavakat kimondani, énekelni. – Ha megharagítják, a haját tépi.
Mentől tovább olvasott a gróf, annál jobban vigyorgott az ábrázatja. A jó Marciole azt hitte, hogy ez a nagy öröm jelensége. Az őrültség torzvigyorgása volt az!
– Hehehe! nevetett Filibert. Hehehe! hehehe!
S a közben szép csendesen kihúzta a zsebéből a revolvert s úgy lőtte szíven Marciolet, hogy az egy kiáltás nélkül terült el a lábainál.
Akkor aztán felugrott a karszékéből. Az őrültség kölcsön adta zsibbadt tagjainak azt a csodálatos erejét, a minek a titkát ki nem lehet tanulni. Tört, zúzott mindent, a mit maga előtt talált. A revolvereivel ajtókon, ablakokon lövöldözött ki, halálveszedelem volt hozzá közelíteni. Végre aztán kimerült s ájultan rogyott össze.
Akkor aztán elvitték a tébolyultak intézetébe.
Mind végig dühöngő őrült maradt.
Ez a kórállapot nem tartott sokáig. Fél év mulva megszabadította kínzott lelkét nyomorult porhüvelyétől a halál.
XXI.
De Quimper Ellinor mély gyászt öltött nagybátyja halálának hírére.
Ő maga rendezte a temetési szertartást, egész odáig, mikor a megboldogultat a családi sírboltba elhelyezték.
Monsieur Rochepilon is jelen volt e végtisztességtételen.
A préfet birt annyi életfilozofiával, hogy még azt is bevárta hallgatag, a míg a gyásztornak vége volt. Nem rontotta el az ebédet.
Csak azután, mikor már a fekete kávénál a kondoleáló vendégek mintegy hallgatag gratuláczióképen összeüték a chartreusös kupiczáikat Ellinorral, állt elő a mondókájával a préfet.
– Megmondtam önnek, úgyebár, gróf úr, hogy ön ezzel az egész armignoli expeditiójával valakit nagyon rá fog szedni. Ez a valaki ön maga, gróf úr. A megboldogult Trimeric gróf törvényesen egybekelt férje volt Marciolenak. Nálam van letéve a házasságlevelük. S ennélfogva az egyedüli törvényes örököse az armignoli uradalomnak az ő leányuk, Aïra.
Ellinor erre a csatányos felfedezésre sem vesztette el az önuralmát.
Nyugodtan hajtá fel a pohár chartreuset.
– Nagyon jól van, uram. Ezzel a talonnal is megnyertem a partit. Trimeric Aïra az én feleségem, a kivel összeköttetém az armignoli mairei hivatalban folyó év február 15-ikén. Hát így is az armignoli grófság ura vagyok.
– Jó volna biz az, gróf úr, csakhogy, a mint én utána jártam a mairei hivatalban, a jegyzőkönyvből hiányzik épen az a lap, a mely a gróf úr és Aïra kisasszony házasságára vonatkozik. Ezt valami gazember megsemmisítette.
Erre aztán Ellinornak nem volt mit tenni, mint zsebre dugni a «gazember» titulust.
A préfet úr pedig, szivarja tüzét eloltva a kávés csésze aljában, azt mondá:
– Már én megtettem az intézkedéseket, hogy azt a bizonyos Trimeric örököst, a ki jelenleg valahol körúton van egy dunamelléki fővárosban, s mint a hirhedett Kráó mutogattatik, haza hozassam és ősei birtokába visszahelyezzem.
Ezen aztán Ellinornak szabad volt nevetni.
XXII.
Ördög és pokol!
Azt a jegyzőkönyvi lapot ugyan kár volt megsemmisíteni!
No de se baj! Él még maga a maire, a ki előtt a házasság megköttetett.
Ellinornak tudomása volt róla, hogy az ő kedves barátja (és áldozata) Degoud Raoul hol és miféle álnév alatt bujdokol az új világban.
Rögtön irt neki.
«Önnek a visszatérése szükséges Frankhonba. Filibert meghalt. Aïra törvényes örökös. Házasság létrejöttét be kell bizonyítanom. Adok önnek harminczezer frankot, ha visszajön s új bizonyítványt állít ki, a mairehivatalában végbement házasságról».
Erre csakhamar a következő választ kapta.
«Nem vásott el mind az öt érzékem, hogy azt a bolondot megtegyem, a mire ön felszólít. Én az ön harminczezer frankjáért magamat gályára nem vitetem. Hanem ha ön a megkötött házasságának hitelesen kiállított másolatát akarja birni, arra ráutalhatom önt. Volt rá gondom, hogy azt valakinél hátrahagyjam. Küldje ön ide hozzám Jacques Pluhart a harminczezer frankkal; majd annak megmondom az illető nevét, a kinél azt megtalálhatja.
Ellinor nem sokat tétovázott. Rögtön áthajóztatta Jacques Pluhart Amerikába, a harminczezer frankkal.
Négy hét alatt visszatért a megbizott a kivánt válaszszal.
«A házassági oklevél letéteményese Degoud Fernande asszonyság.»
XXIII.
Ez időköz alatt megtörtént az egész reparatura a félrement történelemben.
A Trimeric család örökösét megtalálták valahol Prágában, s ediktaliter haza idézték Francziaországba, ott jogszerinti örökségébe minden hivatalos formák szerint visszahelyezték.
Ellinor a kitünően jól értesült párisi rendőrség útján azt is megtudta, hogy az a bizonyos gouvernante együtt utazott el a rehabilitált grófnéval Armignolba.
Tehát utána!
A képviselő úr magával vitte Jacques Pluhart is.
Nem volt már komornyik. Ügynök úr volt a czíme.
Ő volt legjobban beavatva a Trimeric család házi titkaiba. Ő látogatott el a Trimeric kastélyba, a hol Fernande található volt. Bevezették hozzá.
Igen jó ajánlata volt – Amerikából.
Izenetet hozott Degoud Alfréd úrtól, a kinek ott igen jól mennek az üzletei. Fényes vállalatokat indított meg, melyek a legszebb kilátásokat nyítják meg előtte. De Quimper gróffal kiegyezett ama bizonyos váltó miatti kereset megszüntetése iránt. Most már teljesen rehabilitálva van. Alig várja, hogy szeretett nejét ismét ölelhesse. Utiköltségül utalványoz a számára ezer frankot. Broklynban fogja várni a megérkeztét. Utasítja, hogy azt a bizonyos oklevelet, melynek megőrzését reá bizta, kézbesítse De Quimper Ellinor gróf úrnak.
Fernande végig hallgatta az egész előterjesztést s azt felelte rá, hogy semmi köze hozzá, jól mennek-e az üzletei Degoud Raoul úrnak, vagy rosszul? Köszöni az utiköltséget; de nem veszi igénybe. A mi a házassági oklevelet illeti, azt ő átadta annak, a kit az legjobban érdekel: Aïra grófnőnek. Ha hivatkozni akar ez okiratra De Quimper, ő nála megtalálhatja.
Nyomban, a mint Jacques Pluhar visszatért a válaszszal, sietett Ellinor a Trimeric kastélyba, Jacques Pluharral együtt.
Ismét Fernande fogadta a látogatókat, a ki úgy látszik, valami protektornő szerepét viselte itten.
Az elfogadó teremből átment Fernande a mellékszobába, az lehetett Aïra boudoirja.
Kis idő mulva visszatért.
– A grófnő elfogadja önt.
Ellinor elegáns látogató toalettben volt. Kerek metszésű kabát, éles ránczra vasalt pantallon, fehér bőr kamásli, a kabát gomblyukában piros rendszalag és fehér szegfű. Ixa flór parfum. Májvereskeztyű az oldalzsebben.
Aïra meglepő változáson ment keresztül. Nem volt már majomrokonság az arczán. A fogalomzavaró pihéket szakértő tudomány eltávolítá az arczáról, az most egészen sima és kellemesen kreolszinű volt. A haja magas tekercsbe feltűzve a fején, európai divatú díszítéssel, legújabb szabású öltöny a termetén. Nem is volt, így kicsipve, valami visszataszító megjelenés.
Ellinor elbüvölő grácziával üdvözlé a hölgyet; a mit az szintén megfelelő kecscsel viszonzott.
– Jó napot mylord. Örülök, hogy van szerencsém. Tessék helyet foglalni. Szereti ön a zenét? Kivánja, hogy zongorázzak mylord?
S elverte neki a klaviron a God save te Queent.
– Kivánja, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát.
S énekelt neki egyet.
– És most uram, tegye ön le a húsz frankot, s adjon helyet az utána jövő uraságoknak. Gud báj!
– No de asszonyom, mire való ez a keserű tréfa? Én önnek férje vagyok.
– Az én férjem? S hol volt ön eddig? S hol voltam eddig én?
– Értsen ön meg Aïra. Van egy német színdarab, Grizeldisz. Ebben a férj, fogadásból, szeretett nejét próbára teszi. Arra fogad, hogy az ő neje, bárminő megaláztatás után is, hive marad. És fogadását megnyeri. Ezt a veszedelmes játékot voltam én bátor ismételni. Én önt próbára tettem.
– De hát Grizeldisz legalább volt valamikor neje a férjének. De hát voltam én valaha neje önnek?
– A hivatalos okmány azt bizonyítja.
– S van önnél ilyen hivatalos okmány?
– Nálam nincs; de önnél van. Ön birja annak a bizonyítványát, hogy ön De Quimper grófné.
– Igen, birom, s mindennap előveszem és újra meg újra elolvasom ezt az irást.
Aïra a kebléből húzta ki ezt az iratot.
Látszott azon, hogy mindennap nem csak a kezei között, de a fogai között is meg szokott az fordulni. Mind a négy szélén ki volt csipkézve, a hogy leharaptak belőle egy darabot.
– Ime itt van, az én házassági oklevelem, a mely bizonyítja, hogy engem De Quimper Ellinor gróf törvény előtt feleségeül vett. Ez az egyetlen papir, a mi azt bizonyítja; mert az eredetit kitépték, elégették. Ezt pedig én tépem szélylyel rongyokra! – És most takarodj előlem, te «ember!» Én vagyok a Kráó! a majomleány, a kit két frankért mutogatnak az állatkertben; a kit ha megharagítanak, harap és körmöl! S a majomember harapása halálos! Nesze!
S azzal tele marokkal odavágta a szeme közé a széttépett okirat csipetjeit.
Ellinor hüledezve támolygott ki a szobából.
A küszöbön Fernande nevető arczával találkozott.
Igy, nevetve, még rettenetesebb volt ez a szép arcz, mint azzal a Medúzatorzképpel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ellinor azt mondá a tisztelt ügynökének: