Part 13

Ki volt hát az, a ki Aïrának azt mondta: «Te szép vagy»?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elkövetkezett a nagy ünnepség, a melyen a püspöki vicariust armignoli székhelyébe beiktassák.

A hivatalos fogadásnál a sous-maire szerepelt.

A maire ez ünnepélyek alatt betegnek jelentette be magát.

A kik be voltak avatva, tudták a betegségnek az okát. A tisztelt polgártársnak a «cultus disparitas» lehetetlenné tette, hogy egy szigorúan egyházi jellegű szertartásnál tényleges közreműködő lehessen.

De az igazi okát még sem tudta senki.

Ez ünnepélyre maga a választókerület képviselője is lejött.

Mikor De-Quimper Ellinor gróf örvendetes megérkezésének igéretét falragaszokban közhirré tette Degoud úr: Fernande asszony zárt ajtók mögött így szólt a férjéhez:

– Uram! Én most arra kérem önt, hogy De-Quimper Ellinor grófot semmi szín alatt a mi házunkhoz meg ne híja. Mert én abban az órában, a melyben De-Quimper Ellinor gróf ennek a háznak a küszöbén belép: elhagyom ezt a házat és soha vissza nem térek ide többet.

– Jól van. Betegnek fogom magamat jelenteni.

Degoud úr nem kérdezősködött Fernandetól e nehéz elhatározás okai felől. Tudta ő azokat jól. Ellinornak minden titkába be volt avatva.

Egy olyan főpapi beiktatás egy római katholikus templomban megragadó szertartás. A papok, szerzetes rendek, apáczák és zarándokok felvonulása, a felavató egyházfejedelem megjelenése, ki aranyos mennyezet alatt jő, melynek rúdjait a város előkelői tartják; a zárt chorusban felzendülő ének, angyalokat utánzó melodiájával; a symbolikus átöltöztetése a felavatottnak, elébb az ártatlanság fehér jelmezébe, azután a főpapi méltóság pompájába; a mélységes csendben felhangzó antifonák szózatai; az inclangorium felcsendülése, melyre minden térd meghajol, s aztán az orgona lelkesítő hymnusa, a kétszáz novitius felhangzó zsolozsmája, koronkint az a névtelen együttes felsohajtása ezernyi ájtatos kebelnek, a szélzúgáshoz hasonlatos moraja a lenyomott hangoknak: «Sed libera nos a malo!» minden fogékony kebelre mély benyomást gyakorol. A művészet a leghívebb szolgája az istenségnek, s a művészet minden géniusza veszi szárnyaira az eszmét.

E hosszú, minden pompában változatos cerimonia alatt minden hivő ott marad elejétől végeig azon a helyen, melyet elfoglalt.

A Szent Eustach templom patronusai Szent Lajos király idejétől fogva mindig a Trimeric grófok voltak. Pompás faragványú ülőhelyük, egy egész pad, ott támaszkodik a falnak, átellenben a papi karszékekkel; előtte az örökké égő lámpa, jobbról az oltár.

A beiktatási szertartás alatt Marciole és Aïra ebben a padban foglaltak helyet.

Maga a perpignani préfet, monsieur Rochepilon vezette őket oda. Annak tudnia kell, hogy kit minő hely illet meg?

Azonban még egy harmadik részvevő is akadt e kiváltságos hely számára. Ellinor gróf.

Hát anyai ágon ő is a Trimeric család ivadéka.

S úgy hozta a véletlen, (talán nem is a véletlen?) hogy Ellinor a pad tulsó oldalán lépve be, épen Aïra mellé került. A leány már akkor feltünés nélkül nem cserélhetett helyet az anyjával.

Ha lehetett volna, sem tette volna. Meg volt igézve. Itt volt a közelében az a mesebeli tündérherczeg, a kiről annyit álmodott. Érezte a mámorító parfume-illatát. Hallotta forró suttogását.

– Én vagyok De-Quimper Ellinor.

Tudta azt Aïra jól.

– Én nem tudom, mi a nevem, rebegé a leány.

– Én tudom. Isten előtt rokonok vagyunk.

– Ön ez ünnepélyre jött le hozzánk?

– Én nem ez ünnepélyért jöttem, hanem hogy te veled találkozhassam.

– Boldogságos szent szűz!

Ott áll szemben, nagy bronzrámában, a Miasszonyunk képe.

– Hidd el nekem, a mit mondok. Az egész képviselőválasztási küzdelemnek az volt a czélja, hogy hozzád közelíthessek. Maga ez a mostani ünnepély csak annak az alkalomnak a megteremtéseért lett létrehozva, mely engem a te oldaladra juttat.

– Hallgasson ön! hallgasson! A szentek mind mi ránk néznek.

– Hallják is meg, a mit mondok.

– Templomban vagyunk, uram.

– A hol csak igazat szabad mondani.

– De hát mért szól így hozzám?

– Azért, mert bámullak.

– Hiszen én rút vagyok.

– Az nem igaz. Az én szememben szép vagy. Akarsz-e az enyém lenni? Feleségem?

– Ne játszszék ön a szentségekkel.

– Esküerővel bírnak a szavaim.

Marciole mind ebből a suttogásból nem értett semmit. A jó lélek úgy el volt merülve a fényes szertartás bámulásába, hogy a mi a közvetlen közelében történik, az nem létezett ránézve. Aztán a diaconusok is olyan szépen énekeltek.

Csak midőn a fényes szertartásnak vége volt, s anya és leánya gyülekezetoszlás után ismét a hintójukba ültek, mondá el a leány az anyjának, hogy Ellinor az ő kezét megkérte.

Marciole nagyon okosan viselte magát. Rémséges nagyot kaczagott ezen a tréfán.

– Jaj de nagy kópék ezek a párisi szélszaporítók! Hiszen minden leánynak azt mondja az, hogy feleségül veszi, a ki mellé csak leül. No, holnapután vasárnap lesz; ő is eljön bizonyosan megint a templomba. Majd akkor úgy ejtem, hogy én kerüljek az úrfi mellé. Meglátod, hogy akkor engem fog feleségül megkérni.

Ezzel a zuhanynyal úgy a hogy el lett oltva a tűzi veszedelem. De valami mégis maradt meg belőle Aïrának az emlékében.

Az a szó: «Az én szememben szép vagy!»

Hát hisz az a sunda lepke: a «férfihűség» is szép lesz egyszerre, a mint a nap keresztül süt rajta. Neki is van talán ilyen napja?

Ellinor pedig az ünnepségek után is ott maradt Armignolban. Nem is látogatott el a barátja Degoud Raoul lakóházához, csak a mairei hivatalban találkozott vele. Fernande nyugodtan lehetett miatta: még most nem ő végette jött ide Ellinor.

A következő vasárnapon ismét elment Marciole a leányával a templomba s úgy ejté a dolgot, hogy a szintén odakerült Ellinor gróf ezúttal nem Aïra, hanem az ő oldala mellé ülhetett.

Ez alkalommal csendes mise volt, keveset beszélhettek egymással. De abban a kevés szóban sok volt.

Ezen találkozó óta Aïra kedélye egészen megváltozott. Ritkán látogatott fel Filibert grófhoz s olyankor nem birta előtte eltitkolni felindulását. Letérdelt eléje és a kezeit nedvesíté csókjaival. Aztán sírva fakadt. Ha kérdezte a gróf, mi baja? elfutott.

Filibert gróf aztán gyóntatóba fogta Marciolet, mikor az behozta az ételét.

– Asszony! Azzal a leánynyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott előttem, most pedig szünetszüntelen sír. Mi bántja?

– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a gyermekczipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam.

– Hát mi ezen a sirni való?

– Hát ezzel a korral együtt jár a szívdobogás.

– Az Aïra szive dobog? Hát miért dobog?

– Hát azt úgy híják közönséges nyelven, hogy szerelmes.

– Szerelmes? Az Aïra? Hát látott az már magához hasonló «hímet»?

– Van jegyese, a ki tőlem megkérte a kezét.

– Megkérte? Komolyan?

– Egész ünnepélyesen.

– S ki az a majom?

– Az nem más, mint De-Quimper Ellinor gróf.

Filibert gróf a két térdére csapott a tenyereivel s elkezdett őrült módra kaczagni.

– Hahaha! Ellinor gróf! Az Aïra leányt! Hahaha. Rég nem kaczagtam ilyen jó izüt! Hisz ez húshagyókeddi derendóczia! Ez túltesz a matrózok farsangi maskarádéján.

Marciole komolyan ismétlé, hogy ez bevégzett tény. Az eljegyzés már ki is van függesztve a maire tábláján!

Erre aztán egyszerre haragos indulatba csapott át az öreg.

– Akkor ez az ember megtudta, hogy Aïra az én törvényes szülöttem, s azért akarja nőül venni, hogy így örökölje a Trimeric grófságot. Te elmondtad ezt neki?

– Bizony nem mondtam el, uram.

– Vagy ő neki, vagy valakinek másnak, a kitől meghallhatta.

– Se ő neki, se a kerek világon senkinek nem mondtam el ezt soha.

– Hozd ide a feszületet: esküdjél meg rá.

Marciole odavitte az elefántcsontból faragott feszületet a grófhoz, s arra esküdött meg, hogy nem szólt a titokról senkinek.

– Jól van. Hát már most mondd meg nekem, hol találhatott De Quimper Ellinor alkalmat arra, hogy Aïra kezét megkérje?

– A templomban.

– A templomban? Meg vagy te bolondulva? Hát hol van a templomban olyan hely, a hol valaki leánykérésre vetemedhetik?

– A Szent Eustache templomban a családi pad egészen alkalmas erre.

– A családi pad a Szent Eustache templomban! üvölte fel a gróf, mind a két kezével a tarka üstökét borzolva égfelé. Hisz akkor te hamisan esküdtél most itt a feszületre! Mert a mikor beültél a Trimeric család templomi padjába, azzal annyit tettél, mintha trombitaszó mellett hirdetted volna ki, hogy feleségem vagy s Aïra az én leányom!

– A perpignani préfet vezetett bennünket abba a padba, s mire meggondoltam a dolgot, már akkor ott ültünk. A helyünket elhagyni még rosszabb lett volna.

– A préfet tette! Oh, hogy ezeknek a bureaukratáknak sincs a hivatalszobán kivül eszük! A mi a rubrikán kivül van, azt már nem értik. Azt megtartja, hogy a házasságlevelemet megőrzi híven; hanem az asszonyomat beülteti a templomi családi padba! Hisz ez megőrülni való veszedelem.

– De hát, édes uram, engedj nekem is egy szívtől szakadt szót ejtenem valahára előtted. Ugy-e, hogy hűséges szolgálód voltam tizenöt esztendeig. Beértem a cselédfőkötővel, nem áhítottam a grófnéi gyöngyös sapakot. Nem láttad a szememet soha kisírva; nem hallottad egy sóhajtásomat. Most sem magamért szólok. De itt van már egy felnőtt leányod. A ki még mindig csak az anyja nevét viseli. Ez rosszabb, mintha rab volna, szomorúbb, mintha apácza volna. Ez minden társaságból ki van zárva. Nem én értem, hanem ő érte kellene megtenned, hogy házasságunkat tudasd a világgal.

– Hát fejjel akarsz a kútba ugrani? ostoba asszonyi állat! Hiszen ha én azt közhirré teszem, hogy nekem van törvényes feleségem és leányom, akkor engem megölnek! És téged is megölnek, meg a leányodat is. Éjszaka ránk törnek a czinkosok s mind a hármunkat lemészárolnak! Dinamitbombát dobnak a pinczébe s levegőbe vettetik az egész kastélyt. Elment neked az eszed?

– Hát édes jó uram, ha te annyira félsz a gyilkosoktól, arról te nem tehetsz; de hát én is félek valamitől, s arról meg én nem tehetek.

– Mitől félsz te?

– Attól, hogy Aïra megöli magát.

– Aïra?

– Igen. Az én leányom. Őrülten szerelmes abba az emberbe.

– Verd ki a fejéből. Az nagy bolondság. El fogom küldeni kolostorba. Majd ha tizennyolcz esztendős lesz, kijöhet.

Marciole eddig folyvást térden állva beszélt Filiberttel, a hogy az eskühöz letérdelt; most aztán felállt, s igazi hydropathai hidegvérrel kezdett el gyógykezelni.

– Édes uram; ha kegyelmed az atyai jogát nyilvánvalóvá teszi: akkor az ön szava dönt abban a kérdésben, hogy a leánya férhez menjen-e a kérőjéhez, vagy sem? Ha azt nem teszi, akkor Aïra csupán az én leányom s egyedül én, az anyja intézkedem a sorsa fölött.

– Te félkegyelmű némber! Gondold meg, hogy az a sátán csak azért akarja a kezébe kapni a leányodat, hogy elpusztítsa, halálra kinozza.

– Akkor ne felejtse el, hogy az alpesi anyák még a sátánt is megölik, ha a leányukkal rosszul bánik.

Filibert gróf úgy érezte magát, mint mikor Marciole tetőtől-talpig bepólyázta vizes lepedőbe és pokróczba: mozdulatlanná volt téve.

– Tehát egybe fognak kelni az armignoli maire előtt! nyögé siránk hangon. Az én leányomat a zsidó maire fogja összekötni a párjával!

– De abban egyeztünk meg, hogy a polgári házasságot követni fogja az egyházi sakramentum is. Párisban fognak megesküdni a Saint Germaine L’Auxerrói egyházban.

– Oh te fecsegő papagáj! Mit beszélsz már megint? Hát azt gondolod, hogy a Saint Germaini apát úr beéri azzal, hogy az eléje kerülő pár megmondja neki, hogy kettőjük közül melyik a férfi, melyik a leány? Hisz az elébb a keresztelő leveleiket akarja látni! Hát megmutathatod te az apát úrnak az Aïra keresztelő levelét? Hát el akarod vágatni a torkomat. Eredj előlem! ostoba lúd! Küldd fel nekem az udvarról a lánczos ebet. Ezentúl itt lesz az én szobámban a helye. Nem bízom már senkiben, csak a kutyában.

XVI.

Minden a legszabályosabb rendben történt meg: a hivatalos szertartás, a jegyzőkönyv aláirása; aztán következett a búcsúvétel anya és leány között. A boldog pár egyenesen hajtatott a maire hivatalos lakából a pályaudvarra, megkezdve a szokásos nászutat: külön kupé volt a számukra bérelve.

Fernande nem volt jelen a házassági szertartáson. Csak Degoud Raoultól értesült a megtörtént esetről, mikor az hat órakor hazament ebédelni.

A maire egy iratot adott át a nejének ez alkalommal.

– Tegye ezt el, Fernande, valami biztos helyre. Ez egy hiteles másolat a ma végbement házasságról De Quimper Ellinor gróf és Rongeur Aïra között.

Fernande nem kérdezte a férjétől, hogy mért bizza azt az iratot ő rá megőrzés végett?

XVII.

Egy hét mulva beállít az armignoli mairei hivatalba De Quimper Ellinor.

A hivatalos idő végén volt, késő délután. A jegyző és irnok eltávozott már; Degoud Raoul nehány ügydarabot írt még alá.

Bámulva kérdezé:

– Gróf úr! Ön itt? Ilyen hamar vége szakadt a nászutazásnak?

– Az ám, közbejött valami, a miért ide kellett sietnem. Ön emlékezik arra a bizonyos húszezer forintos váltóra, a mit ön az én nevemre hamisított.

– Uram!

– Én ezt a dolgot biró elé vittem, s most itt hozom az elfogatási parancsot ön ellen.

– Mit akar ön velem tenni?

– Semmi rosszat. Legyen nyugodt. Régi üzlettársak vagyunk; ki fogunk egyezni.

– De hisz ön megölte a becsületemet!

– Baj is az! Én adok önnek tizennégy napi egérutat. Addig nem veszem ki a zsebemből az elfogatási parancsot. Az alatt ön átgőzhajózhat Amerikába. Marseilleből tizenkét nap alatt átviszi a gőzös. Még a kábeltelegráf sem előzheti meg. Ott új nevet szerezhet. Adok önnek ez alkalommal húszezer frankot. Pénz becsület. Vehet magának az új világban új becsületet. Később is fogom önt segélyezni, ha időközönként tudatni fogja velem tartózkodása helyét és a felvett új nevét.

– De hát mért teszi ön ezt én velem?

– Mert ez az én tervemnek a fázisai közé tartozik. Önnek meg kell innen szökni. Itt van a húszezer frankja.

– Nem birom önt megérteni. Ön engem bepöröl a húszezer frankos hamis váltó miatt s a kezembe ád húszezer frankot.

– Majd mindjárt meg fogja ön érteni. Van egy csekély kis föltételem. Én önnek időhaladékot adok a megszökésre, pénzt adok a megélhetésre: – ha ön kivágja a hivatalos jegyzőkönyvből azt a lapot, a melyre az én házasságom van beirva.

– Áh! Hát ez az?

– No úgy-e milyen világos lesz egyszerre az egész dolog! Nem kell tovább analizálni. Úgy összetalál ez, mint a jó gőzgép darabjai. No csak sietve, uram! A vonat egy óra mulva indul. Holnap megy a marseillei gőzös az amerikai útra. Ezt is jól kiszámítottam. Tegye gyorsan, a mit mondok: a saját érdekében. Nem kell semmi úti készülődés: Marseilleben bevásálhat mindent.

– Hát a nőm?

– Arra ne legyen önnek gondja. Meg fog élni.

– Ne is lássam többé?

– Nagyon szereti önt a felesége?

– Még nem kérdeztem meg tőle.

– No hát ha valami izenni valója van hozzá, bizza rám. Adja ide a szobája kulcsát.

Degoud Raoul kivette a szobája kulcsát a zsebéből s átadta Ellinornak.

– Ne is szóljak vele többé?

– Ugyan mit mesélne el neki? Azt, hogy váltóhamisítás miatt szökik a börtön elől? Szedje össze magát! Nincs itt elvesztegetni való percz!

Degoud Raoul felnyitotta a jegyzőkönyvet s kivágta belőle a követelt lapot.

Az alatt Ellinor leszámlálta az asztalára a húsz darab ezerest.

Megvolt az alku.

Egy hajszálon mult, hogy kezet nem szorítottak egymással. Degoud Raoul vette észre magát elébb.

– Hát uram, De Quimper Ellinor gróf, én most csak azon csodálkozom, hogy a midőn kettőnk közül az egyiknek szökni kell a bagno elől: – az én vagyok.

XVIII.

Fernande egyedül volt a szobájában, ott várta a férjét. Türelmetlenül nézett a fali órára. Ilyenkor már itthon szokott lenni: az ebéd kész. A kandallóban égett a tűz.

Az ajtó, mely a férje szobájából az övébe nyilt, barokk berendezés szerint arany rámába foglalt álló tükröt képezett. Az egész butorzat czopfos barokk stylben volt összeállítva, a hogy azt egy Trimeric dédős megrendelé. A házat bútorzattal együtt ajándékozta Filibert gróf Fernandenak.

Egyszer aztán közeledő lépések hangzanak a korridoron: a szobaajtóban fordul a kulcs. – Megérkezett már! – Még nehány percz – most veti le a felső kabátját. – A dörzsgyufa serczenése hallatszik: szivarra gyujt. – Aztán kopogtatás a tükörajtón. – «Szabad!» A tükör félrefordul s mögötte áll De Quimper Ellinor, égő szivarral a szájában.

Fernande nagyot sikoltva tántorodott vissza.

– Uram! Hogy mer ön ebbe a szobába belépni?

– Hát, madame, egy törvényszéki elfogatási parancsnak a hatalmánál fogva. Degoud Raoul váltóhamisítást követett el az én nevemre. Én bepereltem. Itt az elfogatási parancs. Tessék bele tekinteni.

Fernande látta azt. Olvasta a rettenetes szavakat.

A nyakában volt egy vékony fekete zsinór, azon függött egy zománczolt medaillon, egyik oldalán miniatur arczképpel. Azt kirántotta a kebléből, leszakította a nyakából s utálattal dobta el a butorok alá.

– Pfúj! Gyalázat!

Kezével eltakarta kigyulladt arczát.

– Hát biz ez megtörtént dolog madame, a min már nem lehet változtatni.

Fernande igyekezett nyugalmát összeszedni.

– De hát uram! Detektiv ön? Mouchard? vagy gensdarm? hogy egy vétkes ellen az elfogatási parancsot személyesen végrehajtsa, s annak a házába a törvény nevében betörjön?

– Egyik sem vagyok, madame, szólt Ellinor, hanyagul leereszkedve egy karszékbe s tovább szivarozva. Ellenkezőleg azért jöttem, hogy Degoud Raoult futni hagyjam. Ő már útban van Amerika felé. Tizenkét nap mulva az újvilágban lesz, s azontul nem fogjuk a nevét hallani.

– Hát ez az ő dolga! Rám nézve meghalt! De mit keres ön az én szobámban?

– Azt könnyen kitalálhatja, madame. Férje elhagyta önt, s nem hagyott hátra önnek mást, mint gyalázatot. Én kötelességemnek tartom önről gondoskodni.

– Ne törje magát ilyen gonddal! Nekem van odum, a hol meghuzhatom magam; van falat kenyerem: nem szorulok senkire.

– Ön egy kis tévedésben van, madame. Ez a ház nem az öné, mert az adományozást egy elmebeteg aggastyán követte el, a mit én, az illető örököse, majd meg fogok semmisíttetni. Azok a részvények pedig, a melyeket ön Degoudtól kapott móringul, csak addig hajtanak osztalékot, a míg én akarom. A mint én megszüntetem a bányák és gyárak üzemét, a mint a vasúton felemelem a szállítási és közlekedési díjakat, a részvények jövedelme egyszerre le fog szállani a semmire.

– De hát mért akar ön engem ily rendszeresen megrontani?

– Azért, hogy épen ilyen rendszeresen boldoggá tegyem.

Erre Fernande keserüen felkaczagott.

– Hahaha! Azt gondolja ön magában ugyebár: ha nem akartál egykor feleségemmé lenni, mikor még grófkisasszony voltál, most már lehetsz szeretőm. Egy bukott gazember felesége mi lehetne egyéb, mint kéjarája annak a grófnak, a kire a férje váltót hamisított. Hisz a férj gyalázata az asszonynak privilegium.

Ellinor kivette a szájából a szivart, s eloltotta a tüzét.

– Lássa, Fernande, milyen hamisan itél meg engem. Igaz, hogy a mit eddig tettem, az mind azért történt, hogy önt megalázzam. Tartoztam ezzel önnek azért a megvetésért, azért a megszégyenítésért, a mivel elutasított. De a végczélom az volt, hogy mikor már az elmerülés perczéhez jutott, akkor én nyújtsam önnek szabadító kezemet, s visszaadjak önnek mindent, a mit önkényt eldobott, s a mit mások miatt elvesztett.

– Ezt nem birom felfogni.

– Pedig nagyon egyszerű. A legújabban hozott franczia törvények lehetővé teszik a házasság felbontását. Önt a házastársa hűtlenül elhagyja, ugyanaz kriminalitásért négy évi börtönre elitéltetik: ezek olyan okok, a mikért a törvényszék az önök házasságát megsemmisíti. Ez az eljárás kevés időbe fog kerülni. Én tudom azt siettetni. És akkor a De-Quimper név le fogja az ön homlokáról törülni a Degoud foltot.

Fernande bámulva csapta össze a kezeit.

– De hisz önnek felesége van, uram!

Ellinor furcsán nevetett.

– Nekem? feleségem? Hol van az megirva?

– Az armignoli maire lajstromos könyvében.

– Ah! a maire lajstromos könyvében? El is felejtettem ám megmondani, hogy Degoud úr, szökése előtt még egy kis hivatali hatalommal való visszaélést is követett el. Nem tette ingyen.

S azzal kivette a tárczájából a hivatalos jegyzőkönyv kihasított lapját.

– Nézzen ide, Fernande. Ez a tanúbizonysága az általunk megkötött házasságnak.

Azzal négyfelé szakította a kitépett lapot s a papirrongyokat oda vetette a kandallóba. Lobbot vetettek.

– Volt! Nincs!

Most értette már Fernande, hogy miért adta át ő neki megőrzés végett Degoud Raoul ennek a jegyzőkönyvnek a hiteles másolatát: a jogérvényes házasság-levelet?

Most már azt érezte, hogy ő az ura a helyzetnek.

Nem árulta el a fölényét. Még nincs itt az ideje.

Csak ennyit kérdezett, csodálkozást eláruló arczkifejezéssel Ellinortól: «de hát Aïra? Mit tett ön Aïrával?»

– Hahaha! Nevetett Ellinor. A szegény kis Aïrával? Az igazán furcsa dolog. Hisz ön ismeri jól azt a kis bohó teremtést? ön eleget iparkodott belőle embert csinálni. Hát a fáradsága nem is veszett kárba. Megengedi, hogy újra meggyujtsam a szivaromat?

– A hogy tetszik.

Ellinor fölkelt, a kandalló parazsánál rágyujtott a bokkjára, s aztán megint visszaült a karszékbe, egyik lábát a másik térdén átvetve. Úgy társalgott Fernandedal, a hogy régi ismerősök szoktak.

– Ön bizonyosan olvasott egyszer-másszor valamit a Kráóról.

– Igen. Az állítólagos birmáni majomemberekről.

– A kik a Láószok népe között laknak.

– Igen. Egész szakszerű értekezések voltak ez emberfajról irva.

– Több tudós vállalkozott is rá, hogy ezeknek a lakhelyét felkeresse. Rájuk is találtak; de kézre keríteni egyet sem sikerült közülök. Ekkor én fogadtam egy dúsgazdag természetbuvárral, hogy én egy pár esztendő lefolyása alatt magam elmegyek a birmai királyságba, felkeresem a Láósz népek között a Kráók erdőlakó fajtáját. Azok közül elcsábítok egy fiatal leányt s azt elhozom magammal Francziaországba. Egy negyed millióba ment a fogadásunk.

– Olvastam felőle.

– No hát, ezt a fogadást már megnyertem.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy a feleségül vett majomkisasszonyt egyenesen odavittem Farelli úrhoz, a jardin des plantes igazgatójához s átadtam neki, mint a Láósz népbeli természetrajzi ritkaságot s most azt mutogatják ott, a számára emelt külön díszes pavillonban, mint a Kráót.

Fernandenak a lélekzete elállt, némán bámult erre az emberre.

Majd, mint egy álombeszélő, hebegte dadogva:

– És ön ezt azért a negyedmillióért tette, a miben a természettudóssal fogadott.

– Oh nem! Nem! szólt nevetve Ellinor, s hátravetve magát a karszékben, a boltozat felé fújta a füstöt, mintha azoknak a falfülkékbe festett meztelen mythologiai képeknek beszélne. Nekem ennél magasabb czéljaim vannak. A kis majom eltávolítása által Filibert gróf közeléből megfosztottam őt attól az arkánumtól, a mi az életét olyan hosszúra nyújtotta. Most már rohammal fogja őt elővenni az agylágyulás. S ha egyszer megtudja, hogy a leányát pénzért mutogatják, mint a Kráót, akkor rögtön megüti a guta.

– E szerint önnek a képviselői járata is erre a czélra szolgált.

– Jól találja.

– És Degout megválasztatása maireé?

– Szóról-szóra.

– És mi a neve az ilyen cselekedetnek?

– Ezt én úgy nevezem hogy zsenicziklus.

Ellinor nevetve vonta el a tekintetét a plafond amorettjeitől, hogy Fernande szemébe nézzen.

Akkor aztán elrémülve ugrott fel a helyéből.

Az eddigi madonna arcz helyett a Meduza állt előtte.

Szinte hihetetlen, hogy egy eszményi szépség a kinzó vad indulatok hatása alatt ily torzképpé alakulhasson. Álmában lát az ember ilyen arczokat. Mikor az ismerős angyalarcz átalakul vámpirrá.

A düh, a boszúállás, a gúny, az utálat, a csömör minden kifejezése egyesülve volt e rémtekintetben. Emberi művészet nem volna képes ezt utánozni. Ezt csak a féktelen indulatok galvanizmusa képes előidézni.

Ellinor rémülten futott ki a szobából. Férfiakkal szemben talán volt bátorsága; de ezzel a nőarczczal szemben megbénult minden idegszála.

Ellinor rémült menekülésében az ajtót is becsapta maga mögött, s Fernande egyszerre meglátta magát a tükörben.

Maga is megrettent az első látásra a saját arczától. Ilyennek nem látta magát soha. Sőt nem volt fogalma róla, hogy ilyen arcz lehessen a világon.