Part 12

Azután arra ösztönözte a komornyik a grófot, hogy a megtörtént választás után adjon díszlakomát a kastélyában a nap hőse, a szent rokonelvek diadora tiszteletére. Erre Filibert gróf hajlandó volt.

Már az előkészületekre is kiadta a rendeletet.

Ekkor aztán Fernande, egész hideg, szenvtelen modorral azt mondá a grófnak:

– Szándékozik a gróf úr De Quimper Ellinor grófot adoptálni?

– Azt nem! Semmi esetre sem.

– Hát akkor miért akarja őt megcsalni?

Ettől a szótól tért eszére Filibert gróf.

– Gondolja, kisasszony, hogy azért jár ezen az úton?

– Én csak egyet gondolok. A ki ennek az embernek csak a kis ujját odanyujtja, az ennek martalékává lesz egészen. S a kinek van egy leánya, az ugyan őrizze, hogy egy szál haját meg ne kapja ez az ember, mert annál az egy hajszálnál fogva elviszi magával, – s hogy hová? arról nem jó beszélni.

Ez a szó fordított a dolgon.

Trimeric gróf visszavonta az előkészületi rendeleteit.

És a midőn a megválasztott képviselőt diadalmenetben kisérte végig az úton a hívek tábora, az útba eső Trimeric kastélynak a kapuja be volt zárva, s az ablakokon a redőnyök mind leeresztve. Az erkélyeken sem álltak bámuló csoportok, nem szórtak koszorúkat a hős kocsijába; nem lobogtatták kendőiket, egy zászló sem volt kitűzve a kastély ormára. Filibert gróf nem akarta megcsalni az unokaöcscsét.

X.

Pár nap mulva a választási nagy nap után bejelenté Jacques Pluhar Filibert grófnak Degoud Raoul urat.

Filibert gróf annyit hallotta emlegettetni ezt a nevet az utóbbi napokban, hogy emlékében maradhatott. Ez az Ellinor választási vezére.

Elébb tanácsot tartott a gróf Fernandeal.

– Tud ön valamit erről a monsieur Degoud Raoulról?

– Soha sem hallottam a nevét az utóbbi napok előtt.

– Meg akar látogatni.

– Fogadja el a gróf, de az én jelenlétemben. Majd akkor aztán megtudjuk, hogy kicsoda ez az úr.

Filibert gróf bebocsáttatá a látogatót.

Degoud Raoul nyilt tekintetü férfi volt, a harminczas évek javában, vonásai naiv őszinte kedélyre vallottak, modora egészen ment a világfias hetykeségtől, nagy világos kék szemei előlegeztették számára a bizalmat.

– Gróf úr! monda, én egyenesen idejövetelem czéljára térek. Engem Armignol város notabeljei felszólítottak, hogy választassam meg magamat a leköszönt maire helyébe hivatalutódnak.

– Hát választják a maireket Francziaországban? Az én időmben kinevezték őket.

– Az a császárság alatt volt. A köztársaság választást rendel.

– S hajlandó ön azt elfogadni?

– Engem ez az állás kielégít.

– Vannak önnek ajánlatai?

– Nincsenek. Én Waldeck-Rousseau miniszterrel tartok, a ki azt mondá: «nekem elég, hogy egy képviselő ajánljon valakit egy hivatalra, hogy azt az embert ki ne nevezzem». A képességemet bebizonyíthatom.

– S mennyiben tartozik ez a dolog én rám?

– Elmulaszthatlan kötelességemnek tartottam mindenek előtt Armignol legtekintélyesebb nagybirtokosának jóakaró véleményét kikérni, a mi rám nézve irányadó lesz. Ellentétekkel küzdeni nem akarok.

– Pedig ahoz ön nagyon ért.

– A lefolyt választásokra méltóztatik czélozni. A politika egészen más, mint a hivatal. Mikor képviselőválasztásról van szó, azokra a hetekre minden szabálya a törvénynek, a lovagiasságnak, az igazságszeretetnek, még a logikának is fel van függesztve, a parlamentbe mindenféle szerpentinákon és spirálokon keresztül, labyrinthokon át lehet bejutni. Szabad is. De egy közhivatalba csak egyenes úton, nyilt ajtón át szabad megérkezni.

– Ugyan mondja ön meg, komolyan veszi De Quimper Ellinor képviselő mind azt a hitvallást, a mit a piaczon hirdetett?

– Gróf úr. Van nekem egy ismerős patikárusom Párisban, a ki a hirhedett «fogszivarkákat» feltalálta, melyeknek hirdetményével minden hirlapban találkozunk. Egyszer azt kérdeztem tőle: «ugyan kedves barátom, használnak a fogaknak azok a te hirhedett szivarkáid?» Az én emberem egyet mosolygott: «az én fogaimnak használnak!»

Filibert gróf felkaczagott.

– Nagyon jó! Hát hiszi ön, hogy De Quimper Ellinor híve marad a royalista pártnak?

– Azt hiszem, hogy az első alkalommal a boulangista párthoz fog átszegődni, felelt rá gyorsan Degoud. S aztán mosolyogva tevé hozzá: A mivel egyébiránt nem nagy aposztaziát fog elkövetni.

– Ön derék, nyiltszívű ember, monda a gróf. Pártolni fogom a jelöltségét.

… Degoud Raoul egyhangúlag lett megválasztva Armignol mairejenek.

XI.

A maire-választás után azt írá De Quimper Ellinor Degoud Raoulnak:

«És most utasításul adom neked, hogy lehető rövid idő alatt vedd nőül Fernandeot.»

XII.

Bármilyen tökéletesen le voltak is zárva a redőnyök a Trimeric kastély ablakán, azt nem akadályozhatták meg, hogy egy donzsón ablakából ki ne lessen Aïra, mikor a nagy parádé végig vonul az országúton. A választási vezetők szándékosan ott állították meg a menetet a kastély előtti tágas piaczon, hogy képviselőjüktől búcsút vegyenek. Ellinor a kocsijában felállva tartott hozzájuk szónoklatot. Térdig állt a koszorukban, körül volt sátorozva zászlóktól. Ugy állt ott, mint egy hamis isten.

E leskelődésnek végzetes hatása volt Aïra kedélyére.

Fernande gyakran meglepte, mikor sírt.

– Miért sírsz, leánykám?

– Azért, hogy olyan csúnya vagyok.

– Honnan veszed ezt?

– A tükrömtől.

– A tükör csak a képet adja vissza; de fogalmat nem ád. Rút csak az, a mi rossz.

– Az is vagyok én: rossz. Irigy vagyok. Azt mondom magamban, miért nem vagyok én olyan szép, mint te? Miért nincs nekem ilyen gyönyörű arczom, termetem, mint te neked? Milyen boldogság szépnek lenni!

– Ne hidd azt, leánykám. Az a kútforrása a boldogtalanságnak.

– Azt én nem értem.

– Mert még gyermek vagy. Gyere lepkéket fogni a parkba.

Az armingoli kastély egy völgykatlanban emelkedett, a hol Dél-Francziaország éghajlata már a délszaki növényzetet is engedi meghonosulni: olajfa, granátalma, oleánder bozótként tenyészik a szabadban, s a növényzettel együtt annak a szerelmesei is együtt vannak, a ritka fajú pillangók.

A lepkegyűjtés volt Aïra kedvencz mulatsága, a mibe aztán Fernande megjelenésével némi tudományos rendszer is lett behozva. A mint Aïra egy lepkét elvadászott a lepkehálóval, Fernande annak rögtön megmondta a nevét, azt is, hogy milyen növényen él, s minő mesék vannak felőle költve.

A vadászzsákmányt Aïra a szalmakalapjára tüzködve hozta haza a kastélyba, a hol azután a vergődő pillangókat megölték valami illó szerrel, hogy a gyűjteménybe tehessék.

Ez a világoskék szárnyú pillangó, a vörös szemekkel a «szép Argus».

Ez a fehér, vörös szemekkel és fekete félholdakkal a «szép Apolló».

Ez a sok rendkereszttel felczifrázott a «trójai vitéz».

Azoknak a neveit mind följegyezte a tárczájába Aïra, előbb gombostűvel odatüzködve őket a szalmakalapja karimájához.

Majd egy pompás példányt fogott el a keleti mákonypipacson. Ezüst a szárnya, jobbról nézve zöld, balról bibor csillámmal, mind a négy röpén fekete karikákkal körzött arany szemekkel.

– Ez a «Menelaus».

Az is keresztül lett szúrva gombostűvel. Egy kicsit sírt is a kínzás alatt, szfinkszek szokása szerint, a kik hangot tudnak adni. De azért nem kapott irgalmat. «Hiszen olyan szép!»

– Hát azt ott az árticsóka virágon miért nem fogod el? kérdé Fernande.

– Hisz olyan csúnya!

Egy barnás fakó lepke volt, egyszerű fekete foltokkal.

– Látod, pedig ennek a pillangónak a neve «férfihűség».

Azzal Fernande ovatosan odalépett az árticsóka-bokorhoz s két újjával elfogta a virágillatban kéjelgő lepkét.

– És most nézd meg ezt a pillangót, ha a nap felé fordítom. S akkor az a sunda fakó lepke egyszerre tündöklő azurkéknek látszott; a hátsó szárnyai gyöngyház szivárvány fényében játszottak.

– Látod, milyen gyönyörű ez a pillangó! monda Fernande. S azzal elhagyta repülni a kis szárnyast.

Aïra felsóhajtott.

– Hejh! Ha én rajtam is keresztül tudna úgy sütni a nap!

– Látod leánykám. Te kiszemeled a legszebb lepkéket, elfogdosod s aztán kegyelem nélkül keresztül szurod őket. Nem kérdezed, hogy fáj-e az nekik? Neked gyönyörűséget okoz. Hanem azt a fakót, az egyszerűt, elhagytad repülni. Látod, a leányokkal is így bánnak. Jaj annak, a ki szép!

– Veled is így bántak? kérdezé Aïra.

Fernande elnevette magát.

– Nézd csak leánykám! Itt repked a fejünk felett egyike a legritkább pillangóknak. Olyan nagy, mint egy madár. Olyan magasan és olyan sebesen repül, hogy nem lehet elfogni, tétova röpte miatt még homoktülökkel sem lehet lelőni. Pedig ez a kincse a lepkegyűjteményeknek: két szárnya arany, kettő ezüst sávokkal ragyog és közé arab számjegyek vannak írva kárminnal. Úgy híják, hogy «Leilus».

– Te vagy az a Leilus, úgy-e?

Fernande csak a szempilláival felelt erre a szóra.

– De hát hogy tudják mégis elfogni a Leilust, ha olyan magasan röpköd? kérdezé Aïra.

– Van egy növény, a minek a neve «lepkefogó apoczin». Ennek a pilisei valami bódító illatú mézet izzadnak ki. Ez az illat oda csábítja a magasban repkedő pillangót. De azok a pilisek oly érzékenyek, hogy a mint a pillangó a hosszú mézszivóját odadugja a virág mézkelyhébe, egyszerre összehuzódnak s odaszorítják és többé el nem eresztik. Igy lesz a virág foglyává a Leilus.

– De hát hol van ilyen lepkefogó apoczin? szerette volna tudni Aïra.

– Én még nem találtam ilyen mesés virágra, vallá meg Fernande.

… (No majd rád talál «az» szép Leilus!)

XIII.

Degoud Raoul egy rövid év lefolyása alatt népszerű alakká izmosodott Armignol városában, sőt annak egész környékén. Mindenhez értett, s a mihez hozzá fogott, azt mind siker követte. A város kaszárnyát kapott és garnizont – lovasságból. Az armignoli hölgyvilág meg volt nyugtatva. Ebben a képviselőnek is lehetett érdeme, a kinek a nagy Boulanger volt a patronusa.

Itt sem állapodott meg a nagy reformator. A kor szellemét követve, meghonosította Armignolban a «moulin rouge»-t, a hol a polgárság az excentrique chansonette-dalosnők és a grotesk tánczosnők előadásaiban nemesíthette az izlését. Még párisiak is jöttek le vendégszerepelni: madame Tereza és mamsell Rigolboche. Ezzel megint a férfivilág lett megnyugtatva.

Mindezeknél nagyobb vívmány volt – az armignolperpignani szárnyvasut létrehozatala.

A miről az elébbeni maire csak álmodott, azt Degoud megvalósította. Hát persze! A kinek olyan képviselője van, mint De Quimper gróf! A ki viszont benső barátja a világhatalmú Bontouxnak!

A szárnyvasut Trimeric gróf birtokát szelte keresztül

Ez oknál fogva Degoudnak többször kellett látogatást tenni a kastélyban a kisajátítás miatt.

A gróf ingyen engedte át az útbaeső területet.

Sőt maga is aláírt száz részvényt. Egy részvényre száz frank volt a befizetés.

– Én is szintannyi részvényt jegyeztem, monda Degoud.

Az már derék ember, a ki tízezer frankot tud szárnyvasut részvényekbe elhelyezni!

(Ezt a tízezer frankot Ellinor adta Degoudnak – móringra!)

Az átvágás alkalmával rájöttek, hogy az útbaeső sziklák keble fősz és czement tartalommal bővelkedik.

Rögtön alakított Degoud részvénytársulatot a kincsterhes bányák kiaknázására. A puszta völgyekben gyártelepek keletkeztek.

Vasut, gyártelep, mind mesés nyereséggel járt. A társulatok megválasztották Degoud urat igazgató tanácsosuknak és megküldék neki zárt levélben a szindikátusi nyereségből háramló összeget.

S a másnapi armignoli Moniteurben olvasható volt Degoud Raoul nyilatkozata, melyben a megküldött szindikátusi osztalékot a helybeli kórháznak utalványozza, az igazgatói állást pedig tisztelettel visszautasítja, ez aranymondással fejezve be nézeteit: «Egy közhivatalnoknak nem szabad mást szolgálni, mint a közügyet, s más pénzt elfogadni, mint a fizetését».

– Ez már a korrekt gavallér! tört ki Filibert gróf, mikor ezt megtudta. Ilyen emberről olvastam én egyszer, de csak regényben. Ilyen férjet szeretnék a leányomnak.

S ettől kezdve a legszivesebben látott vendég volt Degoud Raoul a Trimeric grófi kastélyban. Ebédre is sokszor meginvitálták. Igen kellemes társalgó volt. Széles ismeretekkel birt, sokat tapasztalt, s minden tárgyról alaposan beszélt. Udvarias volt a hölgyek iránt. Hordott nekik könyveket, a miknek megválasztása helyes tapintatáról tanúskodott; Fernandenak a «Legendes des Siecles»-t, Aïrának a «Contes Bleues»-t s ha ethicai térre vegyegett át a társalgás, határozottan elitélte a jelenkor könnyelmű, realisztikus, czinikus áramlatát. Ezek rontják meg a nemzetnek nem csak az erkölcsét, de a fizikumát is. Ezek az okai annak, hogy ez idő szerint Francziaországban egy centimeterrel lejebb kellett szállítani a katonamértéket.

– Lelkemből beszél ez az ember! monda Filibert gróf Fernandenak. S úgy látszott, hogy Fernande is azon a véleményen volt.

De a mi legjobban tetszett Filibert grófnak, az a nyilt férfias nézetnyilvánítás volt, melylyel Degoud Raoul De Quimper Ellinor gróf ellenében állást foglalt.

– Nekem ő személyes barátom, fényes tehetségeit bámulom. Rajta voltam, hogy képviselővé legyen. A politikában nagy szerep kinálkozik a számára. De az ég őrizze Francziaországot attól, hogy a társadalmi életet is az ilyen emberek vezessék. Ellinor képviseli Párist, s Páris a megmérgezője Francziaországnak. De a vidék egészséges test, mely a méreganyagot kiveti magából. A vidéknek kell meggyógyítani az országot. Páris atheista! Sőt rosszabb! Bálványimádó! A vidék vallásos. Páris pazarló a vidék takarékos. A kicsiny embereknél van a nemzet törzsvagyona. S az bizonysága az erkölcsi szilárdságnak. Jó erkölcs, családi élet nélkül nincs takarékosság.

(Ez a beszéd is mind komédia volt. Kiosztott szerep. Azzal természetesen nem dicsekedett Degoud Raoul, hogy a vidék erkölcseinek nemesítésére milyen jótékony hatással vannak a megtelepített orfeumok! Az ő kulturális intézményei – párisi mintára! Hanem hát a frázisok mindig hatalmasabbak, mint a tények.)

Az ilyen frázisokkal csalja le magas röptéből a szép Leilust a lepkefogó apoczin.

Egyszer csak Aïra kezdte rajta kapni Fernandeot, hogy a szemei nedvesek.

– Hát te miért sírsz? hiszen te szép vagy.

Nem tudta elképzelni, hogy egy tökéletes szépségű nőnek is lehessen olyan gondolatja, a min ha soká elmereng, a vége sírás lesz.

… Egy este, mikor ebéd után eltávozott a kastélyból Degoud Raoul, s a pitvarban felsegítette rá a hawelokját Jacques Pluhár, azt dörmögé a fülébe a komornyik:

«Megérett a granátalma, uram!»

Másnap szokatlan délelőtti órában látogatott el az armingoli maire a Trimeric kastélyba.

Jacques Pluhár épen akkor olvasta fel Filibert gróf előtt azt az érdekes ujdonságot, miszerint Degoud Raoul, armignoli maire, a közügyek körül szerzett hazafias érdemeiért a becsületrend keresztjével lett feldiszítve.

Bizonyosan a becsületrend piros szalagját a gomblyukában jön bemutatni!

Degoud Raoulnak azonban nem az a piros szalag virított a gomblyukában, hanem egy fehér szegfű.

– Szabad önnek gratulálnom? kiálta eléje a gróf.

– Még nem, gróf úr.

– Hogyan? ön még nem kapta volna meg?

– Azt, a miért idejöttem, még nem.

– Hát miért jött ön hozzám?

– Én nem a gróf úrhoz jöttem, hanem Fernande kisasszonyhoz.

A gróf egyszerre kitalálta a rejtélyt.

– Menjen Jacques a kisasszonyhoz, kéretem, jőjjön a szobámba.

Fernande félbehagyta a zongoratanítást s átjött Filibert grófhoz.

– A maire úr önnel kiván beszélni, kisasszony.

Fernande a maire tekintetéből kitalálta, hogy mit akar az vele közölni. Olyan szíviglátszó kék szemei voltak a derék férfiúnak.

– Kisasszony, ma engemet olyan kitűntetés ért, mely okot ad rá, hogy a fejemet magasra emeljem. Csak így találkozhatom az ön tekintetével. A becsületrend lovagjává lettem. Ez a minden világi czímek között az első, ez az egyetlen, melyet büszkén viselhetünk. Most már van bátorságom ön elé lépni azzal a merész kéréssel, hogy legyen nőm. Kincseket nem adhatok önnek, de adhatok egy egész szívet.

Fernande elgondolkozott.

A gróf segítségére jött a habozónak.

– Nos, kisasszony! ön azt mondta nekem, hogy ha találkoznék egyszer egy olyan férfiúval, a kit szerelmére érdemesnek tart, azzal kész volna összekötni a sorsát. Degoud úr olyan ember. Én beleegyezem, a mennyire beleszólásom van.

Fernande kezét nyújtá Degoud Raoulnak.

Ekkor Degoud kivette a fehér szegfűt a gomblyukából (a piros szalag az alatt volt, a szegfűtől eltakarva) s átnyujtá a virágot Fernandenak. A leány odatűzte azt a kebelfodrába.

Akkor aztán egy kis etuisből két karikagyűrűt vett elő Degoud Raoul s azt egymással kicserélték. (Ezt ugyan a törvény nem szabja elő, de régi szokás, megtartják.)

Degoud Raoul megengedte magának, hogy jegyesének ujja hegyét megcsókolja.

– És most szóljunk némi prózai dolgokról, monda Degoud úr, belső zsebéből egy csomagot húzva elő. Én nászajándékul átadom Fernande kisasszonynak a tízezer frank névértékű vasuti részvényeimet. Az átengedés rá van vezetve.

Ez már komoly tett volt! Tízezer frankot átadni móringba.

(Igy parancsolta Ellinor. Az ő pénze volt abban.)

Fernande reszkető kézzel fogadta el a csomagot.

Erre Filibert grófban is felpezsdült a nagylelküség.

– Én pedig átruházom a kisasszonyra (hiszen családomhoz tartozónak tekintem) az armignoli házamat, teljes tulajdonjoggal. Ezt fogadja tőlem Fernande kisasszony kelengyéül. Kérem, maire úr, tegye meg ez iránt a szükséges hivatalos intézkedéseket.

– Majd ide fogom küldeni a sous-mairet a felszerelt okiratokkal, minthogy a magamat érdeklő ügyekben való eljárás hivatalommal összeférhetetlen. Ugyanazon hivatalnok fogja elhozni a kisasszony által aláirandó nyilatkozatot is, mely a házasságba beleegyezését bizonyítja. Ez a nyilatkozat, az enyimmel együtt, a mairei hivatal hirdetmény-táblájára két hétig ki lesz függesztve. Igy rendeli a házassági törvény. Az alatt, ha valakinek kifogása van a házasság ellen, megteheti. A cerimonia külömben nagyon egyszerű. Két hét mulva a kitüzött órában az egybekelni kivánó felek megjelennek a mairei hivatalban, két magukkal hozott tanúval. A maire (vagy ez esetben a sous-maire) felölti a hivatali jelmezét, felköti a nemzeti háromszínű vállszalagját, felolvassa a felek előtt a törvénynek a házasságkötésről szóló szakaszát: akkor megkérdi tőlük, hogy akarnak-e e törvény értelmében házassági viszonyba lépni? Miután mind a ketten igennel válaszoltak: kimondja, hogy ezennel a házasság meg van kötve, s annak minden következményei törvényesek. Mire a házastársak aláirják a protokollumot a tanukkal együtt, végül aláirja a hivatalnok, feljegyezve a dátumot s rápréselve a lapra a stampigliát.

– Igen, igen, mondá a gróf. Így megy az. Emlékezem rá. Én is átestem ezen egyszer. Csakhogy akkor a maire fehér vállszalagot kötött fel. Hanem mi azután még elmentünk a St. Germain l’Auxerrois templomba, s az oltár előtti esküvőt is elvégeztük, illendő papi áldással.

Degoud Raoul ártatlan képpel kérdezé:

– S volt nagy foganatja az áldásnak?

Filibert grófnak nem tetszett a kérdés. Boszúsan hányt fittyeket az ujjaival.

– Ejh! Ejh! Én még is szeretném, ha önök a mairei hivatalból még a St. Eustacheba is betérnének, az én derék abbémhoz.

– Akarja Fernande kisasszony, hogy a St. Eustacheba is betérjünk? kérdezé készségesen Degoud Raoul.

– Nem akarom! mondá határozottan Fernande.

Ez már bántotta a grófot.

– Nem akarja? Miért nem akarja? Az a maga makacs fejecskéje!

– Azért, mert én protestáns vagyok.

A gróf elkezdett fütyülni hüledezésében.

– Egy hugonotta!

És ő ezt csak most tudja meg! Hogy kire bizta Aïrának a nevelését éveken keresztül! Igaz, hogy a vallásra külön oktatta a káplán. De csak mégis! A Trimeric-kastélyban egy hugonotta leány!

A gróf nagy jelentőségű tekintetet irányzott Degoud Raoulra. Tőle várta a consequentiák levonását.

Fernande megértette azt az invitáló arczkifejezést s sietett előzékeny lenni.

– Degoud úr, én nem titkoltam el, hogy mi vagyok, önnek szabadságában áll visszalépni.

Degoud Raoul vállat vont, a bajuszát pödörgetve; egy pihét veregetett le a kabátja ujjáról, felnézett a plafondra s félrehúzta a száját egyoldalú mosolyra.

– Én nem találok semmi okot a visszalépésre.

– Hogyan? hebegé Filibert gróf. Hát talán francmaçon az úr? Szabadkőműves?

– Nem. Hanem zsidó vagyok.

Filibert gróf hanyatt esett a karszékében, a szája is nyitva maradt, a szemei odameredtek Fernandera. Most már azon a sor, hogy elszaladjon.

Fernande kisasszony pedig kezét nyújtá a vőlegényének s szivélyesen ismételt kézszorítással mondá neki:

– Tehát mához két hétre!

XV.

Alig mult el nehány nap, midőn Degoud Raoul diadaltól ragyogó arczczal lépett be Trimeric Filibert grófhoz.

– Van szerencsém egy örvendetes hírt hozni a gróf úrnak. Armignol város megkapta a püspöki vicariatust. Ime tehát látja ön, hogy ha nem vagyunk is a felekezet hívei, a vallásos ügyet elő tudjuk mozdítani. A mit a keresztes vitézek minden sarjadékai nem birtak kivívni, én, a Makkabéusok ivadéka, keresztül vittem.

XVI.

Ez a meglepő felfedezés romboló hatást gyakorolt Filibert gróf kedélyére. Azt hitte, hogy őt megcsalták és meglopták. Ez a két ember, a kiket legtöbb bizalmára méltatott, alattomban protestáns volt és zsidó.

S hogy el tudták azt titkolni!

A leánynak valóságos Madonna-arcza volt. Hogy mer egy hugonotta leány Madonna-arczot viselni? Hát még ez a Degoud! ő rendezi a választási gyülekezeteket templomi zászlók, papok, barátok segédkezése mellett; tart fanatikus szónoklatokat, mint egy liguriánus, s a mellett a zsebében hordja a tefillim-szíjat: azzal imádkozik. Filibert gróf nem akarta bevenni, hogy képviselőválasztásnál ez mind megengedett műfogás: olyankor lehet az ember tiszteletbeli ultramontán, a másik ember meg tiszteletbeli zsidó «ad hoc», a hogy jön.

Nem soká áll a világ!

A Fernandenak tett adományt ugyan azért jogerőre emelte. Fájt ugyan a lelkének, hogy az armignoli házat majd a hitetlen ivadék fogja benépesíteni; de egy nemes ember, a mit egyszer odaajándékozott, azt vissza nem veszi. Átiratta rá a házat. Csak épen a Trimeric-czímert vétette le a kapuja fölül.

Hanem többet nem beszélt Fernandedal.

Bizalmának elvesztését azzal tünteté ki, hogy többé nem borotváltatta meg az arczát s nem festette tovább a haját és körszakállát. Annálfogva a haj és szakáll a mint tovább nőtt, tőben fehér volt, azontúl meg lilaszínbe kezdett fakulni. Nem lehetett ránézni nevetés nélkül.

A mint Fernande férjhez ment, Filibert gróf kedélye még inkább elborult. Bizalmatlansága egész embergyülöletté mérgedt, a miből üldözési mánia fejlődött ki. Minden emberben gyilkost látott. A ki belépett hozzá, az ajtóban meg kellett állnia, úgy beszélt vele: revolverrel a kezében. Minden zsebében volt egy bulldogpisztoly. Jaques Pluharnak is fölmondott. Ezt már helyes ösztöne vádolta be, hogy ő itt a gonosz cselszövénynek a mestere. Ételt csak Marciole kezéből fogadott el, de annak is elébb meg kellett izlelni, hogy nincs-e benne méreg? S ebben a bolondságban volt is helyes logika. Marciole egyszerre Trimeric grófnévá lesz, a mint Filibert gróf után becsapják a kripta-ajtót.

Egyetlen világosságot derengetett búskomor kedélyében még a kis leány megjelenése.

Aïra, mióta a nevelőnőjét férjhez vitték, nem volt többé a penzumokkal elfoglalva, többet időzhetett Filibert gróf szobájában. Ennek a bohó fecsegése, naiv gyermekpajzánsága tartá fenn az öreg emberben az életkedvet. Vele nem beszélt Filibert gorombán, oda ültette a térdére s meséltetett magának regéket a Contes Bleuesből. Turkált a kezével a leány sürű hajában. Odadörzsölte a borostás arczát annak az arczához. Elhozatta vele a kézi tükröt s odaszorítva annak a fejét a magáéhoz, a tükörbe nézette: «No lásd: épen olyan szép vagy, mint a keresztapád.» (Ez volt a leány előtt a minősége.)

Akkor aztán nagyot nevetett, mikor a leány ezért megharagudott s durczásan tiltakozott.

– Oh bizony én nem vagyok csunya! Nekem mondta azt már valaki, hogy szép vagyok.

– Nagyon meg lehetett az éhezve.

Az aztán nagyon tetszett az öreg úrnak, hogy a kis leányt megboszantotta. Még jobban, hogy kiengesztelhette. «Nekem szép vagy.»

– Nono! Aztán majd csak te is férjhez menj egyszer.

– Megyek is, csak vigyenek.

– Majd eljön értted valami zuáv. Onnan Algirból. A Beni-Nátesz törzsből. Azok is franczia honpolgárok már. Még egy mohamedán hiányzik a familiából!

Szegény Filibert gróf! Hiszen ha még egy mohamedán lett volna, ha egy thúg lett volna, ha egy sátánimádó shamán lett volna: az még mind tisztességes vő lett volna neki!