Part 11

E külső átváltozást az a szokatlan napirend is követte, hogy a míg előbb Filibert gróf rendesen egyedül ebédelt, most az étkező teremben három terítéket tettek az asztalra. Aïra a nevelőnőjével együtt a grófi asztalhoz hivatott.

A gróf, szokásait fölülmuló udvariassággal tünteté ki a nevelőnőt.

Ebéd után Aïrának megengedték, hogy kiszaladhasson a kertbe, lepkéket fogdosni.

Az alatt Fernande egyedül maradt a gróffal.

– Gróf úr, szólt a nevelőnő. Én felmondok.

Filibert gróf elbámulva kérdezé: «mi okból?»

– Az okát nem mondom meg.

– Nem tetszik önnek talán a tanítványának az arcza?

– Az nekem tetszik.

– Hát talán az én arczomon talál ön valami kifogásraméltót?

– Ha ön maga kitalálta, nem tagadom. Én tegnap, mikor a grófnak be lettem mutatva, találtam magam előtt egy tisztes ősz férfit, a kinek, ha szokás volna, kezet tudtam volna csókolni. Ma pedig látok magam előtt egy megifjított gavallért. Kevés lélektani ismeret kell hozzá, hogy ebből a hirtelen átváltozásból le tudjam vonni a következtetéseket. Gróf úr engem félreismer. Én nevelőnő vagyok, a szó kizárólagos értelmében. Nevelőnő és semmi egyéb. Tanitok buzgalommal és kedvvel, azért, hogy magamnak is életmódot szerezzek vele. Pénzt akarok szerezni becsületes úton. De csak becsületes úton. Nem is gondolom, hogy mint nevelőnő vénüljek meg. Ha a sors elém hoz egy tisztességes, hozzám illő férfit, ahoz érdemes akarok lenni. A grófot tévedésbe hozta a külsőm. Nem vagyok circusi lovarművésznő, ámbár hallottam már, hogy mint ilyen, nagy szerencsét csinálhatnék. Azért jobb, ha mindjárt az elején véget vetek a fatális tévedésnek.

– Maradjon, kisasszony, szólt a gróf, szeliden kényszerítve a hölgyet, hogy foglalja el a helyét, vele szemben. A milyen őszinte volt ön én hozzám, én is olyan nyilt fogok lenni ön irányában. Igenis, ez a furcsa metamorfózis, a mit ön rajtam észlel, az ön megjelenésének a következménye. De itt ismét az ön részén van a nagyobb tévedés. Ön elmondta nekem, hogy ön kicsoda? Most én mondom el önnek, hogy én ki vagyok. Húsz évig voltam a tengeren. Egy nagy csalódás űzött ki oda. A csalódásnak asszony volt az oka. Megtört egészségem kényszerített a hajót elhagynom, s most itt zátonylok, magam is egy roncs: testben-lélekben megtörve. Elhanyagoltam magamat, hagytam a hajamat, arczom bozontjait nőni, olyan voltam már, mint az «uszkár-ember». Aztán ezt a leányt is úgy hagytam felnőni. – Tudja ön, hogy ki ez a leány, ez az Aïra?

– Nekem azt mondták, hogy az ön fogadott leánya.

– Igen. Így mondják. A régi nevelőnőnek is azt mondták. Valóságos vad majom. De hát hogy legyen belőle más, mikor maga előtt látja örökké a vén majmot, cynikus, elvadult külsejével. Én pedig azt akarom, hogy ő belőle művelt, előkelő kisasszony legyen. Lesz hozzávaló vagyona. Más életmódot kell folytatni. Nem lehet többé annyit odakinn a konyhában, a cselédtanyán az anyjával, az egy ostoba parasztnő. Hozzá kell szoknia az elegáns társasághoz. De hát hogy szokjék hozzá, ha engem úgy lát mindenütt, mint a tengeri rémet: a német «Klabautermant?» Nekem kellett a példával előremennem. Gondolja a kisasszony, hogy ez én nekem gyönyörűség? Végig borotváltatni a pofámat, hogy a szemem is szikrázik bele! S mikor ennek az átkozott melanogénnek a penetráns szagát megérzem a hajamon, szakállamon, a gyomrom rebellál tőle, s aztán mikor a tükröt eléjbém tartják, szeretnék a szemem közé… no, most majd olyan szót szalajtottam ki a számon, a mi nem illik.

Fernande arra bizalmasan mosolyogni kezdett. Jó hatás volt. Filibert kapott rajta.

– Nem önért lett ez a változás az én külsőmön, kisasszony, hanem azért a nyomorult porontyért…

S hogy igazat mondott, annak a tanubizonysága volt az a két nehéz könycsepp, a mit restellkedve törült el a kérges tenyerével. Azt is megrestellte. Előhúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőjét. Azzal kellett volna. – Hogy a tengerészek olyan keveset nyúlnak a zsebkendőhöz! Persze, nem ismerik a náthát.

Fernande arcza most megint a mély részvevést fejezte ki. Olyan érzékeny arcz volt az, melyen minden külső hatás rögtön észrevehető volt.

– Most már tudja ön, kisasszony, hogy ki ennek a gyermeknek az igazi atyja? dörmögé rest hangon a vén tengerész. S ez a leány valamikor viselni fogja a Trimeric nevet, a tizenegyágú koronával együtt. Ez ki van csinálva. Lássa ön, ezt sem mondtam még önön kívül senkinek, két embert kivéve, a kik a titkot hivatalból megőrzik. Ilyen nagy bizodalmam van önhöz, kisasszony. – Hát már most itt marad ön, ugy-e bár? s átveszi a kis Aïra nevelését.

– Itt maradok, gróf úr. S hogy cserébe én is zálogot tegyek le az ön kezébe, hát én is átadom önnek a legőrzöttebb titkomat. Az én családi nevem fölött is ott van a tizenegyágú korona – a mit én soha viselni nem fogok. Elhagytam a szülői házat, a fényes előkelő világot, minden botrány, csalódás, kényszerűség megelőzte nélkül. Elhagytam azért, mert megútáltam az egész «felső tízezer» világát, elkezdve a gyerekszekérben hurczolt porontyától, a kerekes zsellyében tologatott vénjéig. Irtózom, undorodom mindentől, a mi pacsuliszagú férfi, s a nyakkendőbe szúrt melltűn a patkót látnom olyan iszonyat nekem, mint a régi keresztyéneknek a félholdat.

– Ahá! Ahá! Kapott rajta Filibert. Kérem, mondja tovább. Ez nekem ámbrózia.

– Megfutottam abból a világból, a hol minden színlelés, tettetés; a hol nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; a hol az, a ki igazán érez, el van veszve; a hol szándékból, kiszámításból szeretnek, gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; a hol csúsznak-másznak a pénz után, az oltár után, s ha eljutottak hozzá, megfertőztetik – a pénzt, úgy, mint az oltárt. Megszabadítottam magamat. Két évig tanultam egy szigorú præparandiában. Kiképeztem magamat nevelőnőnek. Diplomám van. Ha grófleányokat nem, mehetek parasztleányokat tanítani. – De most már szívesen itt maradok. – Egészen az eszményemhez illő feladatot látok magam előtt. Egy elvadult, elhanyagolt teremtést, kivel a természet külsőleg mostohán bánt, oda művelni, hogy a ki megismeri, azt mondja rá: «hisz ez a rút leány nagyon szép!»

V.

Fernande első megjelenésével tündérmódon megnyerte növendéke szívét. Aïra jobban megszerette a nevelőnőjét, mint az anyját. Játszva tanult, s a gyermeteg kedély kapzsi mohóságával. Nem volt elég, a mit tanítottak neki, még többet akart tudni. A zongorától alig lehetett elvonni, úgy megszerette, s ha sétálni ment Fernandedal, magával hordta a vázlatkönyvecskéjét, az elől-utól talált embereket, asszonyokat, gyermekeket ügyes készséggel lerajzolta bele, különösen a gyermekeket mindenféle ugrándozó, dévajkodó, veszekedő, pityergő állapotaikban; aztán meg a ficzánkoló állatokat, kutyákat, macskákat, malaczokat. Ezeket a humoros képekkel telerajzolt albumokat aztán Filibert gróf maga elé vette, végig lapozgatta, gyönyörködött bennük.

Aïrának az egész kedélye átváltozott. Elmult belőle az a sunyi gonoszkodás, a mi a rútak keresztvonása: a pajkosság átváltozott csipős humorrá. Nem harapott, csak csípett, nem körmölt, csak csiklandott. Filibert grófot sokszor megnevetteté.

Hiszen az előtt is elég mulatsága volt a grófnak Aïrával, mikor a parasztleányoktól eltanult nótákat eldanolta előtte, mikor a néptánczok grotesk kecskeugrásait produkálta; de azok az új nevelőnő mellett mind elmaradtak. Aïra verseket deklamált. S azoktól Filibert gróf el volt ragadtatva.

A szellemi átalakulás Aïrának a külsejére is varázshatást gyakorolt.

A rút leány, ha érzi azt, hogy ő rút, az kétszeresen rúttá teszi; ha széppé erőlteti magát, az a rútságát hatványra emeli; de ha egyszer privilegiumának veszi azt, hogy rút, s a lelkét engedi a külsején átragyogni – akkor hódít!

VI.

Egy év mulva Jaques Pluhar azt irta De-Quimper Ellinor grófnak:

«Fernande egészen megfordította az itteni állapotot. Filibert gróf nem beteg már. Elhagyja a szobát s sétákat tesz a szabadban. Az orvos azt állítja, hogy vannak esetek az ilyen betegség visszafejlődésére. A hogy a bánat, rossz kedv, a búskomorság előmozdítja az agylágyulást, úgy viszont a derültség, az érdeklődés, a reménykedés az agyrendszerre is visszahat. A tréfa csodaorvosság.»

«Aïrának a mindennapi csevegései, játékai szemlátomást hatnak a grófra. Még az esze járása is megváltozott. Kezd a gróf ravasz lenni és nem hisz el mindent. Az emlékezete is visszatért. Nem táplálhatom többé régi hirlapi adomákkal, a miket összegyűjtöttem, azt mondja: olvasta már.»

«Remélhető, hogy teljesen kiépül.»

«Jó lenne már tenni valamit.»

VII.

Degoud Raoulnak hítták a Harlekin faiseurjét.

A kik régebben ismerték, azok még emlékeznek rá, hogy a neve Good Ralph volt. Mikor még Connecticutban lakott. Ott találtak egymásra Ellinor gróffal. Az segített ennek a yankeetrickekben.

Onnan hozta el magával Francziaországba. Egy «De»-raggal lett a nevéből jó hangzású indigena, s itt is ő volt Ellinor totum-facja.

Csakhogy itt a yankeetrickeket és barnumfogásokat már «zsenicziklus»-nak nevezték.

Degoud Raoul természetesen maga is viveur volt, mint a patronusa. Mindig bőven volt a költőpénze. Senki sem kérdezte tőle, hogy honnan veszi? Ő volt a faiseur a Harlekinnál. Ez az újkorbeli Mózes. A mely sziklára ráüt a varázsvesszejével, abból forrás fakad.

Egy reggel (tizenegy és tizenkét óra között) meglátogatta Ellinor gróf bizalmas barátját. Az épen a dolgozó szobájában volt s egy vehemens filippikát irt a legújabban alakult dynamitgyár ellen; nem azért, hogy azt a Harlekinben kiadja, hanem, hogy a vállalat syndikátusától a czikk meg nem jelenéseért egy illendő summát kipréseljen.

– Monsieur Degoud!

– Csak tessék leülni. Mindjárt készen leszek.

– Én már készen vagyok, Monsieur Degoud! Ön az én nevemre egy húszezer frankos váltót hamisított.

Degoud Raoul félbe sem hagyta az irást, csak úgy félvállról veté oda:

– Hát mit tartozik az önre?

– A «szent kékségre!» Ha ön a saját acceptjét az én hamisított girómmal látja el, az csak tartozik én rám valamelyest!

Erre mégis letette a tollat Degoud Raoul.

– De hát ez önnek valami új dolog? Hát volt önnek valami baja valaha az én váltóim miatt? Én sokat koczkáztatok. Pontosan fizetnem kell. Hát akkor ott veszem a pénzt, a hol találom. Most épen vesztettem. Mihelyt fordul a koczka, rajtam a sor: beváltom a trattámat s önnek semmi köze hozzá.

– De már ezuttal én beváltottam önnek a trattáját.

– Hát minek tette azt?

– Azért, hogy önnek a nyakát a kezembe kaphassam.

– S mit akar ön az én nyakammal?

– Hát azt, hogy önnek a fejét jobbra vagy balra fordíthassam, s ha úgy kerül, egészen kitekerhessem.

– Ez a tréfa kezd tragikus lenni.

– Ennek a tréfának a vége a bagno. Ön tudni fogja, hogy a váltóhamisítás díja a bagno.

– Hát már most miféle más útat akar ön a számomra kijelölni, a melyen a bagnoba juthatok?

– Ellenkezőleg. Én önből becsületes embert akarok csinálni.

– Hát akkor aztán ön hogy él meg?

– Ön nekem épen egy zsenicyklusomban, mint becsületes ember, fog lényeges szolgálatot teljesíteni.

– Kiváncsi vagyok erre a hivatalra.

– Megmondom a czímét. Ön meg fogja magát választatni armignoli mairenek.

– Micsodának?

– Mairenek. Az annyi, mint polgármester. Igen tekintélyes állás.

– Hol van az az Armignol?

– Dél-Francziaország Perpignan departementjában. Csinos kis mezőváros. Központja a hasonnevű választókerületnek. Az én nagybátyám, gróf Trimeric Filibert uradalmával szomszédos.

– Hát nincs ennek a mezővárosnak maireje mostanság?

– Van. De hogy az mi módon adjon önnek helyet: leköszönés vagy elcsapatás útján-e? az már az én gondom.

– De hisz engem senki sem ismer Armignol városában.

– Az megint az én dolgom lesz, hogy megismerjék és megválaszszák. Azontúl is ki fog önre terjedni jóakaratú gondoskodásom. Az installatió, a representatió költségeiben bőkezű leszek. Azt akarom, hogy ön feltünjön, hogy a lakosság és a vidék bizalmát megnyerje.

– Ez túlhaladja a képzelőtehetségemet.

– Pedig olyan egyszerű, mint a Columbus tojásának a históriája. Most épen küszöbön állnak az új parlamenti választások. Én fel fogok lépni az armignoli kerületben képviselőjelöltnek.

– Micsoda? Hát ért ön valamit a politikához?

– Hát van a világon politika? Vagy megfordítom: hát van valami a világon, a mi nem politika?

– Van önnek valami meggyőződése?

– Annyiféle, a hány kell. De ez mind nem az ön dolga. Az ön feladata velem jönni a választó kerületbe s a miről én beszélek, arról még lelkesebben szónokolni, a költségeket az ön kezének kell kiosztani, hogy én érintetlen maradjak.

– S az armignoli képviselőválasztás csak előjátéka annak, hogy én armignoli maireé választassam meg?

– Talán igen. Talán más czélja is van. A parlamentben aranyeső esik. De ne puhatolózzék ön tovább. Készüljön az útra. Önnek a nyaka a kezemben van, – ha nem fordul, a merre én fordítom, akkor kitekerem.

VIII.

Armignol eddigi képviselője, monsieur De L’Arque (a kit rövidség okáért De L’Arqueencielnek neveztek), egy derék, tudós férfiu volt, kinek csillagászati tanulmányait Európa minden tudós társasága méltányolta. Ő volt az, a ki felfedezte, hogy a Mars tengelyének is van nutácziója, s hogy a napfoltok okozzák a kánikulai forgószeleket. Az az értekezése pedig, melyben bebizonyítja, hogy az augusztus 11-iki nagy csillaghullást, melyet a népajk «Szent-Lőrincz könyeinek» nevez, egyenesen a szétszakított Biela-üstökös romjaival találkozása planetánknak okozza, az egész világon feltünést gerjesztett.

Öt év óta képviselte már e kerületet a parlamentben, s el van ismerve róla, hogy a legszorgalmasabb tagok közé tartozott. Kivéve a napfogyatkozásokat, minden ülést végig ült kezdetétől a végéig; szavazott híven a jobb középpel, sőt egyszer tartott is egy beszédet a meteorologiai observatoriumok szükségességéről, a mi nagy érdeket költött fel.

Hanem a választókerületének soha feléje sem ment. Ha jöttek fel hozzá deputátiók onnan alulról, azok soha meg nem kaphatták, mindig a csillagvizsgálójában ült s a bolygódok spectrumát észlelte, a hozzáküldött leveleket ellenben soha sem bontotta fel, a táviratok ellen pedig volt egy nagy dán molosszusa betanítva, a ki, a mint a távirat-kihordó belépett, útját állta, elvette tőle a sürgönyt – és megette.

Így azután Armignol nem kapott se szárnyvasutat, se szőlőszeti iskolát, se kaszárnyát, se püspöki vikáriust, a mikre mind égető szükség lett volna.

Armignol maireje, monsieur Cousin, szinte egyike volt a legnevezetesebb férfiaknak. Az ő hivatása azonban, toto cœlo (egész éggel) külömbözött a képviselőjeétől. Ő szigorúan tartotta magát ehhez a planétához, a melynek porából kölcsönvétettünk. Nagyterjedelmű spárga és borsóültetvények tulajdonosa volt, melyeknek terményét gyárilag kezelt pléhdobozokban, mint conserveket küldözte szét a világba.

És a mellett a hivatalát is a legjobban betöltötte.

Egy előkelő magyar államférfiutól hallottam (a ki a franczia közigazgatást legalaposabban ismeri), hogy oly tökéletes speciese a hivatalnoknak nincs sehol a világon, mint egy franczia maire. Az a maga hivatalának a teendőit ex asse érti, s ex templo kezeli. – Hanem aztán semmi egyébhez a világon nem ért a franczia maire, különösen a magas politikához nem.

Mennyivel előbbre vagyunk mink e tekintetben a francziáknál, a hol a falusi biró mindenhez ért a világon, különösen a magas politikához sokat – csak a hivatalához nem.

Hát ez a magas politika könnyen ment az elején, a midőn az ifju köztársaság átvette a császári kormányzat választási rendszerét, mely szerint a kormány által kijelölt képviselő-candidatusra falunként szavaztatták meg a polgártársakat. Okos emberekből áll a szavazatszedő bizottság! Ugyanazokban a kerületekben, a hol az előtt imperialista képviselők voltak, megválasztattak a friss republikánus jelöltek, nehány töredéket leszámítva a deposzedált bonapartisták, bourbonisták és orleanisták számára. Hát hisz azoknak is csak kell élni.

A következő választásoknál azonban már az az ötlete született a belügyminiszternek, a mit a kamara adoptált, hogy ezentúl minden választás a kerület székhelyén történjék meg. (A lajstromos-scrutinium csak később következett még.) És egyúttal az is megkivántatott, hogy a képviselőjelölt adjon programmot, valljon színt, mutassa be a politikai hitvallását a választók előtt.

«Hát ez már mi legyen?» mondá monsieur Cousin. Tizenkilencz falu összes férfilakossága Armignolban? Ki szekerezi be azokat? Ki ád nekik szárnyékot? Ki ád nekik enni? De legfőbb dolog, hogy ki tart nekik programmbeszédet?»

Ez már magasabb politika!

A maire utasítást kért a préfettől, a préfet a belügyminisztertől, a belügyminiszter azt felelte a préfetnek, hogy «mundus se expediet». – A préfet aztán tovább adta az armignoli mairenek: «mundus se expediet». Az pedig nem tudott diákul. De az még jó volt rá nézve, mert ha megértette volna, hogy az annyit tesz francziául, hogy «a világ majd segít magán», hát akkor még kevesebbet értett volna belőle. Azonban tartva magát az instructio szavaihoz, felszólítá a kormány által kijelölt candidatust, monsieur D’Arqueot, hogy adjon programmot a tisztelt választóknak.

A tudós férfiu aztán, a mi csak a padlásán található volt, értekezés a Lőrincz-napi csillaghullásról, azt bál számra elküldé monsieur Cousinnak. Monsieur Cousin azt szétosztotta a tisztelt választóknak.

E közben azonban megesett, hogy valami idegen kéz elkezdett titokban dolgozni a választó-kerület helységeiben.

Mindenféle alakot öltött ügynökök járták be a vidéket, mint borvásárlók, marhakupeczek, búcsújáró zarándokok, a kik a Szent-Lőrincz könyeinek hullását sokkal practikusabb módon magyarázták meg a tisztelt választóknak a korcsmákban, egy pohár bor mellett.

Elkezdtek egy új nevet hangoztatni: De Quimper Ellinor gróf! Régi nemes az itteni vidékről. A kinek őse Bouillon Gottfried alatt vezette a kereszteseket a szent földre.

Egyszer csak azt hallja az armignoli maire, hogy odakinn a falvakon megindult a búcsújárás. A papok vezetik a népet.

Még az a szerencsés véletlen is közbejött, hogy a mennykő beütött egy falunak a tornyába, torony és templom leégett. S erre De Quimper Ellinor gróf nagylelküen adományozá a szent helyek fölépítésére szükséges összeget a helységnek. Egyszerre óriássá nőtt az alakja.

A választási határidő közeledtével maga Ellinor is megjelent a küzdtéren, kisérve elvtársa és hű barátja Degoud Raoul által.

Megjelenésükkel az egész «kelet-pyrenæi» departement fenekestől fel lett forgatva. Mintha csak ide költözött volna át a hajdani vendée szelleme. Búcsújárások indultak meg minden faluból, csodalátó szűzek hirdettek profetiákat, a sekrestyések vezették a népet az érkező jelölt elé, szentelt zászlók alatt, ki maga gyalog, fedetlen fővel, a keresztet maga előtt vitetve, vonult be a helységbe, s mindenütt előbb misét hallgatott, azután a piacz közepén, a szentek szobra előtt tartá meg szónoklatát, mely lángoló buzgalmat manifestált a mai kor erkölcstelen, hittagadó irányzata ellen.

Ez már aztán a derék úr, a ki záporban, sárban együtt járja a néppel a processiót, faczipővel a lábán, a hogy a többi! Nem is úgy, a hogy az a másik, a ki még a csillagokat is ledisputálja az égből, s meg akarja a népet fosztani attól a hitétől, hogy mikor egy csillag lefut, akkor valaki meghal! Hogy ezentúl a jámbor ember, mikor csillagot lát az égen végig szaladni, ne vessen magára keresztet, s ne mondja magában: «Isten irgalmazz szegény léleknek!»

Le a tudóssal!

Az armignoli maire erre a mozgalomra elvesztette a fejét. Utasítást kért a préfettől, mit tegyen? A préfet azt válaszolta neki, hogy ő már maga is kért utasítást a kormánytól, hogy mit tegyen? Kapott is – kétfélét. A belügyminiszter azt rendelte, hogy ezt a veszedelmes áramlatot minden erőhatalommal vissza kell terelni. A hadügyminiszter ellenben (már az akkoriban Boulanger volt) azt a rendeletet adta ki, hogy a katonai haderőt semmi szín alatt nem szabad a választási mozgalom korlátozására felhasználni. A pénzügyminiszter pedig azt válaszolta, hogy nem ád pénzt. – Elég világos volt a helyzet.

Ellinor pedig még azt a vakmerőséget is elkövette, hogy a búcsújáró körútja közben Perpignanba is fellátogatott s bemutatta magát a préfetnek. Természetesen – nem faczipőben.

Monsieur Rochepilon igen udvariasan fogadta a royalista jelöltet, sőt ebédre is meghívta magához.

Ott azután sincerisáltak.

A párisi politikai ködökben (nem sajtóhiba «körök» helyett) nagyon járatos gróf sok új dolgot ismertetett meg a préfetvel. Beszélt neki Uzès herczegnőről is, s annak a disponibilis millióiról.

Maga mókázott legjobban az egész ájtatos mozgalom fölött.

Ez a legolcsóbb korteskedés. – Vízzel is sikerül.

«A czél szentesíti az eszközöket» – hát miért ne lehetne magát a czélt is eszköznek felhasználni?

A poharazás vége felé egész bizalmasak lettek az urak egymás irányában.

– Én azt hiszem, gróf úr, hogy ön ebben a mostani campagnejában valakit teljes tökéletesen meg fog csalni! Mondá a préfet.

– Talán a választóimat?

– Azokat is egy kicsit.

– Vagy a papokat?

– Azokat úgy félig-meddig.

– De hát kit «egészen?»

– Saját magát fogja a gróf úr megcsalni tökéletesen.

Ellinor nagyot nevetett rajta.

Monsieur Rochepilon pedig csak mosolygott.

Gondolta magában, hogy ez az egész politikai komédiajátszás csak arra való, hogy De Quimper Ellinor gróf kiegyengesse az útját az armignoli kastélyig, s Trimeric Filibert gróf nagybátyjának a jó indulatát megszerezze a maga számára.

Ezzel csalja meg magát!

Van annak már törvényes örököse.

Nem szólt semmit erről Ellinornak. Hagyta őt menni a maga útján.

Mikor aztán a választási mozgalom egészen a nyakára nőtt az armignoli mairenek, az kapta magát, be sem várta az elcsapatását, leköszönt, hazament zöld borsót bedobozolni: «utánam az özönvíz!»

Ekkor tünt ki azután Degoud Raoulnak a hasznavehetősége.

Az armignoliak meg voltak rettenve, hogy épen a kritikus napok alatt hatóság nélkül maradtak, a midőn a vidékről özönlött fel a fanatisált parasztság.

Ekkor vette a kezébe Degoud Raoul a gondviselés szerepét.

Ő volt a párt vezetője: intéző, rendező egy személyben. Pénztárnok és élelmezési biztos, biró és taktikai vezér – oraculum.

Ő gondoskodott szállásokról, hevenyészett sátorokról, étkező helyekről, ő tartotta fenn a rendet az egész választási ténykedés alatt, s puszta megjelenésével kiegyenlítette a conflictusokat.

Armignol lakossága, mely a vidéki invásiótól gyujtogatást és tömeges gyilkolást várt, bámulva tapasztalá, hogy Degoud Raoul vezetése mellett a legnagyobb rend uralkodik s minden kihágás csirájában elfojtatik.

Ilyen maire kellene Armignolnak!

Nem is kapott a tudós csillagvizsgáló ellenjölt száz szavazatot a választás alatt; De Quimper gróf óriási többséggel győzött.

A választási izgalom elhatott a Trimeric grófi kastélyba is. Az összes férfi cselédség mind Ellinor-párti volt, s az asszonyok még jobban szították a kegyes lelkesedés tüzét. Fenn a kastély belső termeiben azonban két ellentétes áramlat küzdött egymással. Jacques Pluhar kifogyhatlan volt a hirhordásban. Ellinor diadalútjának minden étappjáról volt értesülése. Filibert gróf maga is kegyes érzelmű volt s megnyugodott benne, hogy a leendő képviselője az ő elveit vallja. Az ugyan eddig imperialista volt, de a midőn a kis Napoleont a zuluknál cserben hagyta, csatányosan bizonyítá be, hogy a royalisták híve. Igaz ugyan, hogy az egész élete csupa humbugcsinálás volt eddig, de a mit egy képviselőjelölt a választói előtt ezer fül hallattára fogad, az nem lehet tréfa. – Fernande ellenkezőleg a sceptikus nézeteket képviselte s a gyanut igyekezett ébren tartani a gróf kedélyében Ellinor iránt. A ki teljes életében komédiát játszott, a politikában sem fog komoly lenni.

Úgy látszott, hogy Fernande még közelebbről ismerte Ellinort, mint Jacques Pluhar; de nem mondta meg, hogy honnan ismeri.

Jacques Pluhar csaknem rábeszélte Filibert grófot, hogy a választás napján maga is menjen fel a városba, a maga tesszeráját az urnába dobni, de erről sikerült őt Fernandenak, Aïra egyesített könyörgése mellett, egészségi szempontokból lebeszélni.