Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXVIII. KÖTET

SÁRGA RÓZSA * A KRÁÓ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

SÁRGA RÓZSA

PUSZTAI REGÉNY

A KRÁÓ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

SÁRGA RÓZSA

REGÉNY

I.

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasut; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasut. – A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a két kerekü malom vigan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.

A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi pusztán, mely «tul» esik a Hortobágy vizén. (Debreczent véve a világ közepének.) Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán nincs ösvény; kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kutágas, egy kunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelből.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elől össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal kivarrva, csattos szijon lóg le a félválláról. Balkezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Széles, feltürt karimáju süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán leveszi a fejéről a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata) aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe s hátra veti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

Aztán dudolni kezdi a kedvencz nótáját (tán az ébren tartja):

«Ez a csárda olyan közel ne lenne! Olyan jó bort csak ne mérnének benne: Arany itcze, réz a messző: Azér’ járok olyan késő Angyalom, kicsikém, te hozzád.»

Aztán megint csak előre huzza a feje s bóbiskol tovább.

Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a sárga rózsa.

Nosza visszafordítja a lovát s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben, pedig az is tele van mindenféle sárga virággal, most nyilik a pimpó, sárma, meg a vizi liliomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is megtalálja, s megint feltüzi a süvege mellé, aztán dudolja tovább a nótáját:

«Kis kertemben egy almafa virágzik, A sok almavirág miatt nem látszik Hol nyilik a dupla szegfű? Hol terem a hű szerető? Én is azt – én is azt keresem.»

Ujra elalszik s ujból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a lovát, megkeresni az elveszettet. Ezuttal egy szépen virágzó nagy bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!

Arra ismét felkap a nyergébe.

Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé a sárga rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, a hol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: «ne tüzd fel, ne tüzd fel a sárga rózsádat». De hát a hortobágyi legény «vastag nyaku»: nem ismer se babonát, se félelmet.

Pedig sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.

Hát hadd káromkodjék! A kinek egy olyan sárga rózsa van a süvege mellett, az még a számadótól sem fél.

Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. – A hóka szemközt jövő lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.

A pej paripa lovasa csikós bojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós ingujjáról, a tulipános, fehér szűréről, a félvállán átvetett pányváról; de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelő szija, a mi a ló hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.

Nem csak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó messziről s sebesebbre fogva az ügetést; odarugtatnak egymáshoz.

Mind a kettő valóságos ősmagyar arcztypus, noha egymástól merőben külömböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából idekerültek.

A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpczös derékkal; arczvonásai duzzadók, két orczája piros pozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszin haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsu derékban, de vállban és csipőben kifejlett, hatalmas domboru mellkassal; arczszine olyan, mint az aranyozott bronzé, monyoru metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.

A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a pajtását elébb.

– Isten jó nap, czimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?

– Fogadj Isten, pajtás. Hát volt a ki elaltatott, volt a ki fölébresztett.

– Honnan jösz most izibe?

– Csak innen a mátai pusztáról; a lódoktornál voltam.

– A lódoktornál voltál? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.

– Mért csapnám agyon a hóka lovamat?

– Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy félórája, hogy láttam a doktort a két kerekü laptikáján a mátai karám felé baktatni.

– Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri a számadó juhász szőke szamara.

– Ej ha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, czimbora!

– Hát van annak, a ki megszolgálja.

– No csak aztán meg ne bánja, a ki megszolgálta.

Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnította atlétai karját meztelen mutatva.

Azzal mind a ketten sarkantyuba kapták a paripáikat s vágtattak tova a maguk utján.

II.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akáczerdő kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kutgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros kezkenőjébe s kezkenőstől együtt lecsusztatá a bekötött szüreujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott s a hol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arra felé sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a termőfáját felkeresni.

Mert csak «egy» sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják, Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyilik, pünkösdkor elkezdi s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termés arany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat, a ki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak «sárga rózsa» volt a neve, a ki abból a rózsából szakítani szokott; nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsu virágszál lett belőle. Nem volt annak az arcza piros, mint a többi leányoké; hanem valami átlátszó hamvassárga; azért még sem volt az beteg szin, alatta ragyogott az élet s a mikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé huzódó szegletekkel, úgy illett a két nagy kökény szeméhez, a kiről nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, a hogy más leányok teszik.

Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, a mikor akarta. Ha jó kedve volt is danolt, ha busult is danolt; van arra mindenikre nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idő, megrövidül az ut.

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, a hogy a kertben gyomlál.

A vén korcsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bizva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a csahintó hangon, a mivel ismerőst szoktak üdvözölni.

– Klári! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhuzza a pillangós czipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntöző kannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korczában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitóról s a füle mellé tűzi.

– No már megint téped azt a rózsát? hátha csak egy pandur?

Mit tesz az, hogy «csak». Tán hogy a pandurnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandurja válogatja!

De bizony nem pandur volt az, a kit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverő üres palaczk fenekével dobol keményen s mogorva méltósággal kiált a leánynak: «hozz bort!»

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja s összecsapja a két kezét.

– Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor. Lelkem. Édes.

– Azt mondtam, hogy hozz bort! mordul rá a legény s az öklére támasztja a félredűtött fejét.

– Hát ez a «szép jó reggel» annyi idő után?

Arra a legény észre veszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a kalapját s az asztalra teszi.

– Jó reggelt kisasszony!

– «Me-e!» mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából s azzal durczás vállvonitással megy a söntésbe, két csipőjét jobbra-balra riszálva; vissza jön a borral s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült hangon szól hozzá:

– Mért mondtad nekem azt, hogy «kisasszony?»

– Azért, mert az vagy.

– Máskor is az voltam, de te még sem mondtad.

– Az másik máskor volt.

– No hát itt a borod. Kell-e még valami?

– Köszönöm. Majd aztán.

A leány boszusan csettentett a nyelvével s aztán leült melléje a hosszú pad végére.

A legény felvette a tele palaczkot s a szájához vitte s addig le sem vette, a míg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a palaczkot, hogy ezer darabra tört.

– Miért törted össze ezt a palaczkot? kérdé szeliden a leány.

– Azért, hogy ne igyék belőle utánam más.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt a népszerű neve a papiros tiz krajczárosnak.) Kettő a veresborért, egy a palaczkért.

A leány engedelmesen fogta a czirok-seprüt s összetakarította az üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé s hozta a másik palaczkot, oda tette a legény elé.

Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.

A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot; s azt kezdte vele, hogy a hajába tüzött sárga rózsát a kalap selyemszalagja mellé illeszsze.

A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezéből a kalapját.

– Csak tartsd meg a rózsádat annak, a ki érdemesebb reá.

– Sándor! Meg akarsz ríkatni?

– Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. – Hát nem most hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arcza nem hogy pirosabb lett volna e szóra, de még haloványabb lett.

– Sándor! Bizony Isten, mondom, nem…

Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.

– Ki ne fujd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő hogy került a füledbe?

A leány elnevette magát.

– Óh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüst függő, a mit te hoztál nekem, csakhogy én megfuttattam aranynyal az ötvösnél Ujvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét s szeliden, lágy szóval beszélt hozzá.

– Klári édes! Nem mondom már hogy «kisasszony». Kérlek igen szépen; ne hazudj én nekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják «hazug kutya!» Pedig a kutya nem hazudik. Másképen ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem. Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csunya dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó kölyökéből, a ki fél a veréstől. Látod, mikor a mult őszszel itt voltak az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputácziónak a markát. A felcserek kinek-kinek megsugták közülünk, hogy micsoda testi fogyatkozást valljon magára, a miért «untáglik»-nak ereszszék. A Lacza Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki miatta. Haza eresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya közé, vagy tehén hivja az eltévedt borját. Tudott hazudni a czudar! Mikor aztán én reám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a felcser s azt sütötte ki felőlem, hogy a szivem rendetlenül dobog. «Hát ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szivem az oka, hanem az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!» Az urak mind ösztökéltek, hogy hagyjam rá, a mit a doktor mond: «szívtágulásom van.» «De biz az én szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy iczi-piczi kis leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.» Be is soroztak katonának. De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. Mig aztán fél esztendő mulva a nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen a czifra méneshez, a hol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot én majd megszolgálom a két kezemmel; de nem szolgáltam le a hazug szájammal, a hogy az a másik.

A leány ki akarta huzni-vonni a két kezét a legényéből s tréfával akarta elütni a dolgot.

– Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmaz-Ujvárosba vasárnaponkint.

– No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben. Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy hazudni tud. A nélkül megfognák. Nyulnak a gyors lába, madárnak a szárnya, az a mi a leánynak a hamis szája. De hát látod, én olyan ember vagyok, a ki a nálamnál gyengébbet soha meg nem bántom. Felőlem nyul ott maradhat a bokorban, madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem bántok meg, a ki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem. De ha te én nekem hazugságot mondasz, azért úgy megitéllek, mintha ezt a te szép, tiszta, halovány orczádat kikennéd pirosra bécsi rongygyal. Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfujom a forró lehelletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szivedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akár hogy összetöröd vele a szivemet.

– S aztán mit adsz érte?

– A mim megmarad belőle.

A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény, paprikával, fehér czipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár előhuzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelü hegyes kését, szelt magának a czipóból, szalonnából s hozzálátott.

A nyitott ajtón bejött a komondor s nagy farkcsóválva odament a bojtárhoz, a fejét odatörölte a két térdéhez s aztán leült eléje, a szeme közé nézve, egyet morgott s nyájasan ásított nagyot.

– Még a Bodri is rád ismer.

– A kutya csak megtartja a hűséget; de a leány elfelejti.

– Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a kis hazugságot, a mit kellett volna: akkor nem vittek volna el Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egy magára hagyni; nem jó az orgonafának a kerítésen kihajolni, a mikor virágzik, megkivánják, szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából! oda dobta a kutyának: az bekapta.

– Ezt igazán mondtad.

– Hát tudod a nótát: «ha a zápor eső a lányt megáztatja, a legény subája bizony betakarja.»

– Tovább is tudom: «utána ment lassan a leány a legénynek; mert tulipános subája volt szegénynek.» Czoki kutya! Te is mindenkinek csóválod a farkad, a kit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment s idő vártatva visszajött.

– Hol jártál?

– Bekötöttem a lovadat az istállóba.

– Ki mondta, hogy kösd be?

– Hát mindig azt szoktam.

– De most más a szokás. Megyek iziben odább.

– Hát nem falatozol? Nem izlik a szalonna, fehér czipó? Jobbhoz szoktál a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a fali szekrény ajtaját s kivett onnan egy tányér rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott csirke hidegen.

– Hát ez kinek a maradéka? kérdé a legény gyanusan.

– Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok csirkét, a ki megfizeti.

– Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?

– Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debreczenből. Éjfél után két óráig fenn mulattak; akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv: megláthatod benne a neveiket.

– Elhiszem hát.

A bojtár hozzálátott a kedvencz ételéhez.

A nagy czirmos kandur addig ott mozsdózott a kemencze padkáján, most egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a csizmaszárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe, oda törlészkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével; egyenkint megnyalogatta mind az öt ujja hegyét: aztán lefeküdt az ölébe s elkezdett dorombolni.

– Látod? Ez a macska is hogy hizelkedik neked.

– Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap? Hát mit fizetek a «pakene hendliért?»

– Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan ló halálában?

– A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.

– Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreczeni uraktól. Az egyikük egy morva grófnak a tiszttartója, a ki a mi alföldi fajta marháinkat akarja otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

– Hát a gulyásbojtár is itt volt?

– Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.

– Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen, mint azok az urak, a kiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

– Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát bucsúzni jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy soha sem látjuk többet.

Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könycsepp, a mi a szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könyért, hiszen igaz volt. Inkább félre fordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a szemét. Szájába dugta a kurtaszáru pipáját. Az a szájba szoritott pipa tilalom a csókra.

– Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?

– Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, a mit ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése, kőháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

– S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?

– Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha lánczra nem volnék kötve ehhez a pusztához, meg te hozzád. Tudod te azt jól, hogy csak téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

– Ez sem ugy van, a hogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy a kit egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperencziáról is. Beadtál neki valamit, a mitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahuzod, a mikor már ott jár, a hol a csillag sem éri utol. Velem is ugy tettél! Mikor belelőttél a szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

– Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem? Hivtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyem kendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én utánad, mikor más lánynyal tánczoltál az ujvárosi bucsun? mikor ugrattad a kaczki menyecskéket?

– Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!

– Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.

– Nem! Én nekem az a rózsa kell, a mit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom meg addig, a mig az a kezembe nem kerül.

A leány összekulcsolta a kezeit, ugy rimánkodott a legénynek.

– Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Én miattam! Egy sárga rózsa miatt!

– Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet, vagy ő engem; de egyikünk összetöri a másikat.

– Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt igérted-e, hogy nem haragszol meg rám?

– Te rád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de a ki férfi, annak legyen emlékezete!

– Ugy áldjon az Isten, a hogy soha sem felejtettelek el.

– A hogy a nóta mondja: «akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe». No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg. Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

– Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?

– Masinát ugy-e? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok arra, a merre gödör van.

– Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt játszottuk, hogy «kutba estem». «Ki huzzon ki?» «A Decsi Sándor.» Akkor ugy-e, hogy kihuztál?

– Ha tudtam volna, hogy nem magamnak huzlak ki! Ejh! Régen volt az! Akkor még a «dorozsmai malom» nótáját se dalolták.

– Uj nótát hoztál? kapott rajta a leány. S azzal oda kuporodott a legény mellé a padra. Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled.

Az már fele utja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet birni, hogy dalolja el az új nótáját.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamu nótát, mely úgy hozzá illik a vers tartalmához:

«Nem fuj a szél, megállott a dorozsmai szélmalom. Hová tüntél, hová lettél, kedves édes galambom? Hütlen lettél, mással éled világod, Ez az oka… ez az oka, hogy a malom megállott!»

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katangkóró, a mit kitép a szél s aztán végig tánczoltatja határról határra.

A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: a hol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így tették; azután együtt dalolták, mig belétaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makra pipáját, mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

– Hát már azt a csunya pipát megint a szádba kellett dugnod? mondá duzzogva a leány.

– Magam is olyan csunya vagyok.