Part 1

Produced by Albert László (This book was produced with permission using text made available from the Hungarian Electronic Library. The text was amended after comparison with public domain scanned images of the original publication from the Google Books project.)

SAJÓVÖLGYI

EREDETI

NÉPMESÉK.

MÁSODIK KÖTET.

SAJÓVÖLGYI

EREDETI

NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

MÁSODIK KÖTET.

PEST, 1862.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.

SZÉP MIKLÓS.

Volt egyszer a világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves fiacskája, hogy ki se látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de szépségeért „Szép Miklós“ volt a titulája. De hogy is ne! aranyfog a szájában, egyenes sugár termete pedig mint a nádszál, ugy inogott.

Mikor a fiu ép 18 éves volt, se több, se kevesebb, kiment a rétre kaszálgatni.

Csak kaszálgat, csak kaszálgat, egyszer, mint a kilőtt nyil, egy fehér pelikán madár repül feléje, szájában hozván egy violaszinü pecsétes levelet, melyet Szép Miklós lába előtt leejtett. A legény fölveszi a levelet s olvassa, hogy mi van kivülről ráirva aranyos betükkel: „Ezen levelem felbontását ajánlom Szép Miklósnak, illő tisztelettel“. Ez nekem van küldve, gondolta magában, vajjon ki irhatta, mikor távoli ismerősöm senki sincsen. S ezzel Szép Miklós feltöri a violaszinü pecsétes levelet s ezt olvasta ki belőle:

„Szivem szép szerelme, hires Szép Miklós! Csillaghozta hired hallottam. Minekutána pedig szánandó özvegyi állapotban vagyok: keress föl engemet szép Tündérországban. Hogy merre jőjj, csak arra tarts, szivem szive, a merre ez a fehér pelikán madár repül“.

A levél alá pedig ez volt irva aranyos betükkel: „Tündérszép Ilona.“

Hogy Szép Miklós elolvasta a levelet, csak a fehér pelikán repülését nézte. S mikor megjegyezte az utját toronyirányába, kaszát-kapát elhajitott, hazaszaladt s felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között elbucsúzott s elindult ország-világszerte szép Tündérország fölkeresésére.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen egész három álló esztendeig, kőütötte, rögtörte, tövisszúrta lábbal; mert a sarujának már se talpa, se sarka, se feje nem volt, csupán csak a szára maradt meg a lábán; a ruháját pedig annyira elnyűtte, hogy abba aranyért se lehetett volna egy garas ára sót belekötni; csupa ringy-rongy volt s ekkor ugy nézett ki Szép Miklós, mintegy ágrólszakadt árva, kinek se apja, se anyja, csak a teste-lelke.

Ilyen rongyosan érkezett be szép Tündérországba.

Itt Tündérszép Ilona szobaleánya beszalad az asszonyához, mondván:

– Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.

– Már hogy jőne még! s ezzel a királyné pofon ütötte a szobaleányt.

Bejön a másik szobaleány is, mondván:

– Fölséges királyasszony, itt jön Szép Miklós!

– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte.

Nagy lelkendezve beszalad a harmadik is:

– Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.

– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte. Erre a csattanásra belép a fehér szobába Szép Miklós nagy rongyosan.

– No Szép Miklós, szólt Tündérszép Ilona, hát megérkeztél? ép jókor jöttél; az ólban van három ló, melyek szügyig állnak már a ganajban, azért azt hord ki, s mikor ezt elvégezted, a lovakhoz láss, etesd itasd meg, kefélgessed vakargassad s csak ezekre legyen neked minden gondod, egyébre semmire se.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor nyilt ki a szeme, hisz őt királynak hitták ide, ahun ni, most pedig kocsis… Szép jutalom, azért a nagy törődésért, a miért idefáradt!…

Szép Miklós azt se tudta, hogy menjen ki, merre van az ajtó, de mégis nagy szomoruan, kiténfergett a fehér szobából, lement az ólba s a dolga után látott. Hordta a ganajat egész álló nap, de az nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott; ugyannyira, hogy a három ló szügyön fölül állott a ganajban. Ezért Szép Miklós egészen a búbánatnak adta magát. Csak búsul, csak bánkódik, a vén tátosló végre – mert közbe légyen mondva, mindhárom ló az volt – megszánta s azt mondja neki:

– Mit búsulsz, mit bánkódol édes gazdánk?

– Hogy ne bánkódnám, hogy ne búsulnék, mikor Tündérszép Ilona meghagyta, hogy az ólat mint a tűkört kitisztitsam s ahun ni, mentül jobban hordom a ganajat, nem hogy fogyna, de annál jobban szaporodik.

– Ha csak ez a bajod, szólt a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél! csak feküdj le, aludjál csendesen, de reggel idejekorán kelj föl, mert hosszu út áll előttünk. Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba, de mi is ott leszünk, csak reggel, mikor fölkelsz, nyulj be a fülembe, ott találsz egy diót, abban van rézruha, öltözködjél fel belé. Mikor bemégy a templomba, mindenki feláll előtted, még maga Tündérszép Ilona is, de a kire soha rá ne nézz, mert megköt a szemével, hanem csak a papra figyelj, ki midőn elmondja az Amment, már te ekkor a tornáczban légy, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És nem lát senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utánad szalad. S aztán ülj fel a hátamra s haza paripázunk.

Ugyis lett. – Szép Miklós lefeküdt s aludt csendesen. Reggelre kelve, idejekorán fölkelt, a kancza füléből kivette a diót, azt felnyitotta, s kihullt belőle a rézruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült a kanczára, mely megrázkódott s aranyszőrü tátosparipává változott s ekkor kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S nem látta senki sem. Mikor a templomhoz értek, már akkor a hivek, de még maga Tündérszép Ilona is, ott voltak a templomban.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott előtte. Tündérszép Ilona csak hajtogatta a fejét, csak hajtogatta, de a rézruháju gavallér meg se látta, hanem csak a papra hallgatott.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor a rézruháju gavallér a tornáczban volt, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tűndérszép Ilona sem, ki azonnal utána futott, és ugy nézett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Ezzel Szép Miklós ráült a kanczára s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona a hat hattyun, pedig az azokat ugyancsak zavarta; ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, már ekkor Szép Miklós le is vetkezett, a maga helyére el is tette a réz-köntöst, fel is vette ringy-rongy ruháját s ismét a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, egyenest az ólba sietett, hát látja, hogy ott van Szép Miklós s ugyancsak vakarja a lovakat.

– Mi ujság, Miklós? kérdi Tündérszép Ilona.

– Én nem tudok semmit, felelt neki Szép Miklós.

– Mindig itthon voltál?

– Mindig.

– Nem voltál itt meg itt a templomban?

– Nem.

– No, mert azért kérdem, hogy ott láttam egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

– Nem én voltam.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a másik vasárnap is, Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklós pedig mint a hogy az anyakancza meghagyta neki, idejekorán fölkelt, az egyik csikó füléből, mely szintén kancza volt, kivett egy diót, felnyitja, kihull belőle a csillaglátta ezüstruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü tátosparipára s kiugrattak az istáló tetején, mondván: Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S bizony nem látta azokat senkisem, pedig Tündérszép Ilona előre elállitotta egyik szobaleányát, hogy lesse meg, vajjon Szép Miklós nem jön-e ki az ólból.

Mikor Szép Miklós a templomhoz ért, már ekkor beharangoztak s mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, a templomban volt.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, felállott előtte. Tündérszép Ilona ugyancsak hajtogatta magát, de az ezüstruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, számba se vette, meg se látta, csak a papra hallgatott. Tündérszép Ilona imhogy meg nem pukkant mérgében, imhogy meg nem ölte a kiváncsiság, hogy vajjon ki lehet ez az ékes külsejü ezüstruháju gavallér; mert ő mióta csak meghalt a férje, egyebet sem tett, mint országról országra járt férjnézőbe, mert föltette magában, hogy csak annak fekszik az oldala mellé, ki az egész világon a legszebb lesz és most egy olyan ime előtte van és az őt számba se veszi, mintha ott se volna.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor Szép Miklós a tornáczban volt, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak szemeskedett s tekintgetett utána jobbra-balra, hogy majd kinézte a szemét.

Szép Miklós aztán ráült a kancza-csikóra s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona, pedig ez ugyancsak zavarta a hat hattyut; ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, Szép Miklós le is vetkezett, az ezüst-ruhát el is tette a maga helyére, ujból fel is öltözött a maga ringy-rongy ruhájába s a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, kérdi a szobaleányt, hogy nem látta-e Miklóst kimenni az ólból; otthon volt-e mindig? Az erre csak azt felelte, hogy Szép Miklós mindig otthon volt az ólban, most is itthon van s a lovakat vakarja. Ezért Tündérszép Ilona pofon ütötte a szobaleányt, majd az ólba nyitott be s kérdi:

– Mi ujság, Miklós?

– Semmi, fölséges asszonyom.

– Mindig itthon voltál?

– Mindig.

– Nem voltál itt meg itt a templomban?

– Nem voltam én.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

– Nem én voltam.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a harmadik vasárnap is, Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklóst pedig megszólitja a tátoskancza, a két csikó anyja:

– No kedves gazdám, Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba. Te is öltözzél fel szaporán, nyulj be csak a fiam jobbik fülébe, ott találsz egy diót, vedd ki, nyisd fel s majd meglátod, hogy milyen arany-ruha van abban. Ülj fel aztán a fiamra, majd elvisz az téged oda, a hova kell, csak mind elindulásodkor, mind visszajöveteledkor ezt mondd: köd előttem, köd utánam, hogy senkise ne lásson. És senki sem lát. Mikor bemégysz a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is feláll előtted, majd hajlong ő tenéked, de te számba se vedd, hanem csak a papra hallgass; mert ha rátekintenél, szép szemével azonnal megigézne, megverne s a rabja lennél; csak mikor ki akarsz jőni, akkor vess rá egy tekintetet s küldj a számára egy csókot, de aztán izibe hord el magad és haza siess.

Ugy is lett. – Szép Miklós idejekorán fölkelt, a tátoscsikó jobb füléből kivette a diót, felnyitotta s kihullt belőle a csillaglátta arany-ruha, s ebbe aztán fel is öltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü paripára s kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És biz nem látta azokat senki sem, pedig lesben állt a szobaleány, hogy mikor jön ki már Szép Miklós, pedig az már régen túl volt árkon-bokron s ép most szállt le a templom előtt. Belép a templomba s előtte mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott, ki ugyancsak hajtogatta magát, de az aranyruháju gavallér számba se vette, rá se hederitett, hanem mindig a papra nézett. Pedig Tündérszép Ilona sohse vette le róla a szemét, már mint a mi Szép Miklósunkról, pedig a tündérkirálynét ugyancsak gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon ki légyen ez az ékes ábrázatu, aranyruháju gavallér s tüstént kilelte a szerelem hidege, hogy szinte a foga is vaczogott, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.

Mikor a pap rámondta az Amment, Szép Miklós csak ekkor vetett egy tekintetet Tündérszép Ilonára s egy csókot hajitott neki, s azzal kisietett a templomból, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak tekintgetett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Aztán Szép Miklós ráült a csődör csikóra s jóval egy órával elébb érkezett haza Tündérszép Ilonánál, kit a szerelem miatt betegen hozott haza a hat hattyu s tüstént lefeküdt a selyemágyba.

Itt Tündérszép Ilona hivatja a szobaleányt, kit felvigyázónak kiállitott. A szobaleány beállit hozzá.

– No, nem láttad-e Szép Miklóst az ólból kijőni?

– Nem láttam én, pedig ugy vigyáztam, hogy majd kinéztem a szememet.

Erre a szóra, puff, pofon cserditette a szobaleányt Tündérszép Ilona s aztán azt mondja neki:

– Lódulj a szemem elől s küld be Szép Miklóst!

Beállit a tündérkirálynéhoz az ócska ringyes-rongyos köntösben Szép Miklós, kihez kérdést intézett Tündérszép Ilona ilyeténképen:

– No Miklós, mi az ujság?

– Semmi, fölséges királyasszony.

– Mindig itthon voltál?

– Mindig.

– Nem voltál itt meg itt a templomban?

– Nem voltam én.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy aranyruháju gavallért, ki szakasztott másod volt, csak ruhára nézve különbözött. Valld meg igaz lelkedre, te voltál-e?

– Nem voltam én.

No jól van, ez abba maradt. – Itt Tündérszép Ilona a nyoszolyája szalmáját nyomta; beteg volt a szerelem miatt; kilelte a szerelem hidege, mely ugy rázta, ugy gyötörte, hogy a foga is vaczogott.

– No édes gazdám, szólt az anya-kancza, kelj föl, öltözködjél fel a rézruhába, mert Tündérszép Ilona kertjébe megyünk egy czintányér karimáján rókatánczot járni. Majd ha meghallja Tündérszép Ilona, hogy a kertben tánczoltatsz, majd felugrik az ágyból, bezzeg nem lesz beteg, kinyitja ablakát s kihajol rajta, de te oda se nézz, hanem annál jobban tánczoltass. S ekkor leküldi a kertbe a cselédeit, hogy fogjanak meg; de mikorára azok odaérnek, már mink akkor régen az ólban leszünk.

Ugy is lett. – Szép Miklós felöltözködik a rézruhába, ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vírágkeritésen át beugratott Tündérszép Ilona kertjébe, hol egy czintányér kerületén ugy megtánczoltatta a lovát, hogy jobban se kellett.

Beszalad egy szobaleány Tündérszép Ilonához s azt mondja neki:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! válaszolt neki Tündérszép Ilona s pofon ütötte a szobaleányt.

Kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon cserditette.

Kevés idő mulva beszalad a harmadik szobaleány is nagy lelkendezve, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

Ezt is pofon ütötte, majd haragosan az ablakhoz ugrott, hát látja, hogy a rézruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja az ablakát s kihajol rajta.

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, rá se hederitett, oda se nézett, csak az aranyszőrü tátosparipát tánczoltatta a czintányér kerületén.

Tündérszép Ilona szép szavával ujra csalogatta a rézruháju gavallért:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, mintha nem is hallaná, oda se hederitett, oda se nézett, csak az aranyszőrü paripát tánczoltatta a czintányér karimáján.

Tündérszép Ilona harmadszor is csalogatta a gavallért, mondván:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér rá se hederitett, csak aranyszőrü paripáját tánczoltatta a czintányér kerületén. Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, Tündérszép Ilona nagy haraggal bevágta az ablakát s kiadta a parancsolatot, hogy keritsék kézre a rézruháju gavallért s hozzák eléje.

De mikor már a cselédség a kertbe ért, a rézruháju gavallér sarkantyuba kapta az aranyszőrü paripát, átugratott a virágkeritésen s egyenesen be az ólba.

Tündérszép Ilona egy szobaleányát rögtön az ólba küldte, hogy nézze meg, ott van-e Szép Miklós s mit csinál. A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a lovakat vakarta abban a ringy-rongy ruhában, melybe aranyért sem lehetett volna egy garas ára sót bekötni.

A szobaleány visszamegyen s mondja Tündérszép Ilonának, hogy a Miklós ott van az ólban s a lovakat vakarja.

Itt Tündérszép Ilona olyan beteg lett, hogy a szobából is kihallott a nyögése; a szerelem betege, a szerelem rabja lett s ujra kilelte a szerelem hidege s rázta, hogy szinte vaczogott a foga.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap ujra megszólal az anyakancza, mondván:

– Öltözködjél fel édes gazdám, az ezüstruhába, ülj a leányomra, ugrass be Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg annak a kellős közepén egy czintányér karimáján. Majd ha megtudja Tűndérszép Ilona, hogy ott vagy, bezzeg nem lesz beteg, hanem felugrik az ágyból, kinyitja az ablakát, kihajol rajta, te pedig ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de be ne menj a szobába, bárhogy kérjen; hanem ugorj le a lóról ugy, mintha ugy esnél le. Majd egy kicsit, az igaz, megütöd magad, kicseppen a véred és ekkor Tündérszép Ilona saját selyemkendőjét hajitja le, hogy kösd be a fejed, melylyel aztán csakugyan tekergesd is be. Majd csalogat aztán téged, hogy feküdjél le fölvetett selyemágyára s pihend ki magad; de te neked mind erre csak ez legyen szód és mondásod: mindjárt beugratok az ablakodon szivem szép szerelme, csak hadd fogjam meg nyargaló paripám, mert kárt tesz virágos kertedben. S mikor aztán megfogtad a paripádat, ugrass át a keritésen és siess haza.

Itt lelkem teremtette, a mi Miklósunk most az ezüstruhába öltözött fel s ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vén kancza leányára, – majd beugrott Tündérszép Ilona virágos kertjébe, hol egy czintányér karimáján, ugyancsak tánczoltatta az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezzel pofon üti a szobaleányt.

Kevés idő mulva beszalad a másik is, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt ennek is Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette.

Beszalad a harmadik is nagy lelkendezve s mondja:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette, majd haragosan az ablakhoz szaladt, hát ekkor látja, hogy az ezüstruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan ott tánczoltatja aranyszőrü paripáját egy czintányér karimáján.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja ablakát, kihajol rajta, mondván:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

Erre a szóra sarkantyuba kapja a lovát az ezüstruháju gavallér, felugratott Tündérszép Ilonához s háromszor megcsókolta; de a mint leugratott volna a virágos kert földjére, leesett a lóról.

Hej, Tündérszép Ilona sem rest, leugrott az ablakból, odaszaladt az ezüstruháju gavallérhoz, izibe leoldozta a kebléről selyemkeszkenőjét és bekötötte Szép Miklós fejét.

– Jer, szivem szép szerelme, szólt Tündérszép Ilona, jer fehér szobámba, készen vár fölvetett selyemágyam, pihend ki magadat.

– Mindjárt megyek, szivem szép szerelme, válaszolt Szép Miklós, csak az aranyszőrü paripámat fogom meg, mert lásd, sok kárt tesz a kertedben.

S ezzel Szép Miklós fölkelt fektéből, megfogta az aranyszőrü paripát, felpattant a tetejére s aztán – Isten hozzád, Tündérszép Ilona! kiugratott a virágos kertből s be az ólba.

Tündérszép Ilona se rest, rögtön az ólba küldte az egyik szobaleányát, hogy nézze meg, ott van-e Miklós s mit csinál; mert az ezüstruháju gavallér igen formázott Szép Miklóshoz – minthogy az is volt – csak a ruhája volt más.

A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a szalmaágyon feküdt abban a ringy-rongy ruhában, csak a feje volt bekötve, még pedig Tündérszép Ilona keszkenőjével.

Visszaszalad a szobaleány s mondja az asszonyának:

– Fölséges királyasszony! Szép Miklós az ólban fekszik a szalmaágyon, csak a feje van bekötve, még pedig a mint észrevehettem, fölséged selyemkeszkenőjével.

Tündérszép Ilona sem rest, izibe leszaladt az ólba; de már ekkor Szép Miklós leoldozta a fejéről a selyemkeszkenőt s eldugta, az anyakancza pedig rálehelt a fejére s ott semmi sebhely nem látszott.

– Mi ujság, Szép Miklós? kérdé Tündérszép Ilona.

– Semmitsem tudok, fölséges asszonyom, válaszolt Szép Miklós.

– Mindig itt voltál az ólban?

– Mindig.

– Nem te voltál itt meg itt a virágos kertemben?

– Én nem voltam.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki szakasztott másod volt, csak a ruhára nézve különbözött… Mondjad, bizony nem bánod meg, királylyá teszlek, nem te voltál-e?

– Én nem voltam.

– Ne gyötörj, Szép Miklós, mert te voltál… mutasd a fejed!

Szép Miklós megmutatta a fejét, de azon nemhogy seb, de még a helye sem látszott, Tündérszép Ilona pedig, hogy kiment az ólból, pofon ütötte a szobaleányt, hogy mért tette őt bolonddá.

No jól van, ez abba maradt. – Itt harmadnap ujra megszólal a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– Öltözködjél fel édes gazdám az aranyruhába, ülj fel a fiamra, s ugrass be aztán Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg aranyszőrü paripád, a kert kellős közepén egy czintányér karimáján. Tündérszép Ilona mostan a szerelem miatt betegen fekszik, de majd fölkel ő, hogyha meghallja, hogy ott vagy a kertben, majd kinyitja az ablakát, kihajol rajta, neveden szólit. És te ekkor ugrass be a szobájába, a többit aztán magadtól is elvégzed, ha nem mondom is.

Itt lelkem teremtette, a mi Szép Miklósunk most az aranyruhába öltözködött fel, s ráült az aranyszőrü tátosparipára, már mint a vén kancza fiára. Majd beugrat Tündérszép Ilona virágos kertjébe s egy czintányér karimáján ugyancsak tánczoltatja az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:

– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyhaju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s a szobaleányt pofon ütötte.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:

– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona pofon üti ezt is.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a harmadik is, mondván:

– Kelj föl fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte, de mégis meg nem állhatta asszony létére, hogy oda ne vánszorogjon az ablakhoz, kitekint rajta, hát látja, hogy az aranyhaju gavallér, kit minap a templomban látott, csakugyan tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilonának sem kell több, izibe kinyitja ablakát – bezzeg, nem volt beteg! – kihajol rajta, ölelő két karját kitárja, mondván:

– Jer, szivem szép szerelme, hires Szép Miklós, mert annak kell lenned, jer kedves férjem, ugrass be ablakomon, készen vár fölvetett selyemágyam.

Erre a szóra Szép Miklós sarkantyuba kapja az aranyszőrü paripát, beugratott Tündérszép Ilona fehér szobájába. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mondván: