Part 9

S ezzel a vénasszony a mészáros-legényt bevezette a mondott szobába, ágyat vetett neki s aztán szerencsés jó éjszakát kivánván, magára hagyta a vendéget. Itt a mészáros-legény, hogy magára maradt: az ajtót ablakot jól becsinálta, lánczczal erősen bekötözte, majd a csizmája szárából kihúzott egy nagy kést, azt az asztalra tette, bunkós botját a feje mellé az ágyhoz támasztotta s aztán minden ruhástól együtt ledölt az ágyba, de álom sehogyse jött a szemére. Az asztalon ott égett a gyertya, az ajtó küszöbjén pedig ott feküdt a mészáros-legény szamár-nagyságu két kutyája.

Itt eljön a tiz óra, el a tizenegy, el a tizenkettő is, ép éjfél volt s ekkor iszonyu csörömpölés, csattogás és zúgás hallatszott a padláson, mintha ezer meg ezer lánczot keresztülkasul húzgáltak volna. A két szelindek szükölt s csunyául vonitott, mintha valakinek a halálát előre érezték volna, a mészáros-legényben pedig a vér is megfagyott; félt, reszketett, elkékült, elsáppadt. Itt a zúgás, csörömpölés és csattogás mindinkább közelebb-közelebb jött A két szelindek vonitott keservesen s ugyancsak kaparták az ajtót, hogy ereszsze be őket is a gazdájuk; de biz az most aranyért se mozdult volna a helyéről. Végre a kutyavonitás is többé nem hallatszott; mert valaki azokat diribról-darabra tépte s az ablakon mind behajigálta abba a szobába, hol a mészáros-legény feküdt.

S ekkor ugyancsak ripeg-ropog az ajtó, szakad a láncz, elalszik a gyertya, sötét lesz, hogy szinte harapni lehetett volna s betörik az ajtót. A mészáros-legény egyszerre talpon volt, kezébe kapta a fütyköst s várta, hogy mi lesz már ebből.

Itt az ajtón magátul bejön egy láda, a ládából kinyulik egy bot, a botnak a végén pedig egy vörös sipka volt s neki egyenesen a mészáros-legénynek.

Ez sem rest, félre ugrik s a fütykössel leütötte a vörös sipkát a bot végéről, mely ugy az ágy alá esett be.

Az ördögnek minden ereje ebben a vörös sipkában állott. S mig ezért az ördög bebújt az ágy alá, addig a mészáros-legény kiugrott a szobából s az ajtó előtt egy keresztet vont. Ezért az ördög nem mehetett utána, de a kakas is megszólalt, biz ő kigyelmét, mintha nemis lett volna, hazaparancsolták.

A mészáros-legény aztán meghuzta magát az ajtószegben s várta, hogy mi lesz már ebből.

A konyhában ott égett a nagy rakás tűz egy irdatlan üst alatt, melyben olvasztott forró szurok zubogott.

Egy szép kis leány sirdogált ott a tűz mellett, ki néha-néha egy-egy darab fát tett a tűzre.

A mészáros-legény megszánta a kis leányt s azt kérdi tőle:

– Mit sirsz, mit rísz, szép kis leány, olyan keservesen?

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor ily zsenge koromban csúf halállal kell kimulnom, csak azért, hogy im boszorkány nem akarok lenni; mert ebbe a forró szurokba, mikor legjobban zubog, elevenen, minden ruhástul együtt dob be ez a kutyának való boszorkány.

– No kis leány, ne félj semmit, biztatta a mészáros-legény, még én is itt vagyok ám, ne sirj s ne rij; mert én el nem hagylak; hanem légy csendesen mindaddig, mig a boszorkány ki nem jön s bele nem akar dobni. Majd én ekkor az ajtószegből izibe előugrom, te csak a fedőt vedd le s a vén banyát belevetem a forró szurokba.

No jól van, a mészáros-legény visszaállott az ajtószegbe, a kis leány pedig a tűz körül forgolódott.

Itt egyszer nyilik az ajtó s kijön rajta a vénasszony, három rét görnyedve a botjára támaszkodva, s oda tipegetett a tűzhöz.

– No, zubog-e már a szurok, te kis k...a? kérdé a boszorkány.

– Zubog, felelt a leány.

– Még egyszer kérdem, mert most még nem késő, akarsz-e boszorkány lenni, akarsz-e a gonosznak szolgálni?

– Nem akarok.

– Még egyszer kérdem, kis k...a, mert még most nem késő, akarsz-e boszorkány lenni akarsz-e az ördögnek szolgálni?

– Nem akarok.

– Még egyszer és utoljára kérdem, mert még most se késő, akarsz-e boszorkány lenni, akarsz-e az ördögnek szolgálni?

– Nem akarok.

– No hát légy igy is az ördögé.

S ezzel a boszorkány meg akarta fogni a kis leányt, de az elsikoltván magát, félre ugrott.

Ej, a mészáros-legény sem rest, hirtelen odaszökik, megragadja a vénasszonyt s hamarább a kimondott szónál felkapta a levegőbe s beledobta az üstbe. S aztán egy nagy vasruddal lenyomta a forró szurok közé.

A boszorkány azonnal szörnyet halt; de a nyelve kiütötte magát a rézüstön s elkezdte csúfolni a mészáros-legényt.

Ez sem rest, beszalad a nagy késért, hogy majd levágja; de bár a kés olyan éles volt, mint a beretva, nem fogta el a vénasszony nyelvét, hanem kitöredezett az éle; de nemis csoda! mert a vénasszony nyelve, olyan igaz, mintha saját két szemük világával látták volna kigyelmetek, szőrös volt.

Most mi tevő legyen a mészáros-legény, a szőrös nyelv nem hallgatott, hanem egyre handrikált, egyre öltögette magát s egyre csúfolódott: elkezdte a bunkós bottal ütni-verni. De ez se használt semmit, mert a szőrös nyelv annál jobban öltögette ki magát, annál jobban csúfolódott.

Itt megharagszik a mészáros-legény, elkapja a nyelvet, tövestül együtt kiszakasztotta és belevetette az izzó tűz közé; de a nyelv itt se égett el, hanem a lobogós láng közül kiőtögette magát s mindegyre csúfolta a mészáros-legényt.

Most még jobban megharagszik a mészáros-legény, a szőrös nyelvet kivette a tűz közül, ledobta a földre s a keze ügyében levő fejszefokkal ugyancsak hozzálátott, s ezzel kellett neki agyonverni.

Aztán a kis leány elvezette a mészáros-legényt a pinczébe, hol káddal állt az arany meg az ezüst élire verve. Itt aztán kettecskén kihordták a temérdek kincset a pinczéből s az erdőben egy bizonyos helyre lerakták.

Mikor ezzel is készen voltak, a mészáros-legény a vörös kakast felültette a boszorkány-tanyára s az porrá égett.

Aztán azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól, s ezzel megölelték, megcsókolták egymást.

A sok pénzt bevitették a városba szekéren, melyből házat, szőlöt, pinczét s földet vettek; de még ekkor is jutott is, maradt is, s holtuk napjáig se tudták elkölteni.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

AZ OBSITOS.

Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka alatt elment, mindig igy kérte az Istent:

– Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem!

Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:

– Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: „Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem.“ – Ugyan édes feleségem, tréfáljuk meg ezt az obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczvenkilencz forintot, vajjon fölveszi-e?

Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szerencsésen föl is vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott, megolvasta a pénzt.

Csak egy forint hiányzott.

Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:

– Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.

– De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi, kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az ablakon, nem pedig az Isten adta!

– Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka: hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta kicsinálni. Azért biz én az apám fiának sem adom vissza!

Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:

– Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám becsületes ruhát.

Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának, a feleségével behozatta a jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja tulajdonitani kilenczvenkilencz forintját.

– Igaz-e az? kérdé a biró.

– Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös, mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.

– Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.

– No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!… Hej, majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy fertály.

A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet Isten hirével – pénzt és ruhát magával viheti –; de a szegény csizmadiát kiporolták s megkenték az alfelét mogyoróhájjal.

No, ez abba maradt. – Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél, egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.

– Ki vagy? kérdé az obsitos.

– Az Isten fia, válaszolt a pap.

– Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy forintomat ki nem fizeted!

Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de erről hallgatott, mint hal a vizben.

– Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.

– No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az enyém.

Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz, megszólal az obsitos:

– Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg te adod a fele-közepét nekem.

Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba, kénytelen kelletlen beleegyezett.

Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor megszólal az obsitos, mondván:

– Keresd a zsebed, van-e már?

A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt – minthogy nem is volt benne – egy krajczárt sem s aztán felelt az obsitosnak, hogy nincsen.

– No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a papnak adta.

A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami ügyefogyottnak s maga mellé letette.

Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy „Miatyánk“-ot, meg egy „Hiszekegy“-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:

– Van-e már?

– Nincsen, felelt a pap.

– Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak adta.

A pap ezt is elvette – gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak – s ezt is maga mellé letette a földre.

S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy „Miatyánk“-ot, meg egy „Hiszekegy“-gyet s ekkor harmadszor is megszólal az obsitos, kérdvén:

– Van-e már?

– Nincsen, felelt a pap.

– Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak elkezdi:

– Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?

– Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.

Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit, lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (=tárczát) megnézi, hát két száz forint volt benne.

– No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!… Ennek fele-közepe engem illet; minthogy ketten imádkoztunk s én is megfeleztem az Isten adományát, feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá: kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.

Eddig volt, mese volt.

A SZÁMLÁLHATLAN SOK JUH.

Volt egyszer egy gazdag ember s ennek egy juhásza, kinek a keze alatt annyi juh volt, hogy számát se tudták.

Egyszer a gazdag embernek eszébe jut, hogy jó volna egy kis pénzmagra szert tenni, jó volna annak a tengernyi sok juhnak legalább a felit vásárra hajtani s pénzzé tenni.

Ezért kiadta a parancsolatot a számadójuhásznak, hogy annak a tengernyi juhnyájnak fele-közepét hajtsa el a vásárra ide meg ide.

A juhász szót is fogadott; a számlálhatlan juhnyájnak feleközepét elhajtotta a vásárra.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy olyan folyóvizhez értek, melynek a Duna vagy Tisza fia sem lehetett.

Ezen az irdatlan széles folyóvizen pedig csak oly keskeny hidacska volt verve, hogy azon csupáncsak egy juh mehetett át.

Majd mikor az a számlálhatlan sok juh átmegyen a tulsó partra azon a keskeny hidon: én is csak aztán folytatom a mesémet.

A SZEGÉNY ASSZONY KAKASA.

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy kakasa. Olyan szegény volt az asszony, hogy még megevő falatja sem volt. Igy ő kigyelme biz a kakasát se igen traktálhatta zabbal és kukoriczával; hanem ha kapart magának: evett, ha nem kapart, hát koppant a szeme.

Egyszer a kakas, a mint a szemétdombon kapargált volna, egy gyémánt félkrajczárt talált, melyet a gazdasszonyának át is adott, hogy vegyen rajta zabot és kukoriczát s etesse, itassa meg.

De a szegény asszony rá se hederített a kakasára, hanem a gyémánt fél-krajczárt bedobta ugy a láda-fiókjába.

Itt egyszer a kakasnak eszébe jut, hogy neki pénze is van, mégis koplal; felszállt a szegény asszony ablakába s csak elkezdi:

– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat.

Itt az asszony kijön a szobából, s a kakast elveri az ablakról; de az innen a keritésre, a keritésről a kéményre szállt, mindenütt kiabálván:

– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Mit volt mit tenni a szegény asszonynak, előkereste a láda-fiókból a gyémánt félkrajczárt s kihajitotta az ablakon, mondván:

– Vigyen a fene vele együtt!

A kakasnak sem kell több, felkapja a gyémánt félkrajczárt s elszaladt vele világul, mint a Kari lova.

A mint mén mendegél a kakas, egyszer elő-utó-talál egy pocsolyát. Átlépni nagy volt, átszállni pedig kicsiny: ezért a kakas mit mit nem cselekszik s csak elkezdi:

– Szídd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet… szídd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet.

És a kakas begye mind felszítta a vizet s ezzel tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó-találja a török császárt, ki azt kérdi tőle:

– Hova-hova, czirmos kakas?

– Egy gyémánt félkrajczárt találtam, itt van a számban, bagó helyett betettem s most már addig megyek, mig valaki ezt a gyémánt félkrajczárt kölcsön nem kéri.

– Sohse fáradj tovább, add nekem, egy hét mulva kettőt kapsz érte.

A czirmos kakas odadta a gyémánt félkrajczárt a török császárnak; de eltelik az egy hét, el a másik is, de a török császár csak nem fizet.

Itt a kakas felszáll a keritésre s csak elkezdi:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

A kakast lekergetik a keritésről, de az innen a szemétdombra, majd a kémény tetejére szállt s mindenütt kiabált:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár kikiált az ablakon ilyeténképen:

– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a czirmos kakast s vessétek az égő tüzes kemenczébe.

A cselédek sem restek, megfogják a kakast s belevetették az égő tüzes kemenczébe, hol csak elkezdi a kakas:

– Bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet… bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet.

Itt a sok viz mind kiömlött, a tüzet eloltotta, a kakas pedig minden baj nélkül kirepült az égő tüzes kemenczéből s ujra felszállt a keritésre, mondván:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a kakast lekergetik a keritésről, de innen a szemétdobra, majd a kémény tetejére szállt s mindenütt kiabálta:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár másodszor is kikiált az ablakon, mondván:

– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a kakast s vessétek a darázs-fészekbe.

A cselédek sem hagyták ezt kétszer mondani maguknak, a szegény czirmos kakast lefülelték valahol a sövény mellett s bevetették a darázsfészekbe, s itt csak elkezdi a kakas:

– Szídd fel begyem a darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a darázst, majd megcsípi a farát.

És a begye mind felszítta a darazsakat s ekkor a kakas kirepülvén a darázsfészekből, ujra a keritésre szállt, hol ismét csak elkezdi:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!… kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a cselédek hajszolják a szegény kakast, dobálják, üzik-verik; de az a keritésről a szemétdombra, innen pedig a kéményre szállt s mindenütt kiabálta:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!… kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár harmadszor is kikiált az ablakon:

– Ugyan fogjátok meg azt az átkozott czirmos kakast, hadd tegyem a bugyogóm üllepébe!

A cselédek sem restek s addig hajszolták a szegény czirmos kakast, mig valahol a kerités mellett lefülelték s átadták magának a török-császárnak, ki menten bedugta bő bugyogója üllepébe; – de a kakas itt is megszólalt:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!… kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…

Ej, a török-császár sem rest, ráült a kakas nyakára s ekkor az csak elkezdi:

– Bocsásd begyem a darázst, hogy csípje meg a farát… bocsásd begyem a darázst, hadd csipje meg a farát. És a begyéből mind kizúdult a sok lódarázs s neki estek a császár farának s ugy össze-vissza csipdelték, mintha hegyes tűkkel szurkálták volna.

– Jaj, végem van, orditott a török-császár, ne, itt van a gyémánt félkrajczárod, három kád pénzt is adok, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek!… jaj, odadom a felekirályságomat legszebbik leányom kezével együtt, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek.

Hej, a czirmos kakas csak ezt várta s csak ekkor parancsolta:

– Szídd fel begyem a darázst, hogy ne csípje a farát… szídd fel begyem a darázst, hogy ne csípje a farát!…

És a sok lódarázs mint valami köpübe, visszatakarodott a czirmos kakas begyébe.

S ekkor a czirmos kakas kiugrik a szoba közepére, megrázkódik s olyan szép legénynyé vált, hogy keresve se lehetett volna párját találni, ki aztán feleségül csakugyan elnyerte a török-császár nagyobbik leányát s a török-császár holta után, ő lett a király; de mint ilyen, a szegény özvegyasszonyról sem felejtkezett meg, hanem magához vette s anyjának fogadta.

Eddig volt, mese volt.

TARTALOM.

Lap Az ólom-barát 1 A török-zultán fia 63 A jó-fiu 95 A világul szaladt szegény ember 137 Az aranyfogu testvérek 149 A hazug és a szót szóra mondó 169 A vitéz szabó 183 A mészáros-legény 202 Az obsitos 211 A számlálhatlan sok juh 218 A szegény asszony 220

[Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors:

Page 9, "– Alig végzé beszédét" changed to "Alig végzé beszédét" Page 44, "körűlnéz a measzelátó" changed to "körűlnéz a messzelátó" Page 48, "Hat hogy merted" changed to "Hát hogy merted" Page 63, "két királysáfeg lett uralkodott" changed to "két királyság felett uralkodott" Page 78, "„Biz én… mint a marokból etetett galamb." changed to "„Biz én… mint a marokból etetett galamb.“" Page 85, "konyhába, hol a szakáesnénak" changed to "konyhába, hol a szakácsnénak" Page 90, "„Nem adom biz… hanem én viszem." changed to "„Nem adom biz… hanem én viszem.“" Page 91, "„Nem viszed biz… hanem én viszem." changed to "„Nem viszed biz… hanem én viszem.“" Page 108, "zúgás,- csörömpölés- és csattogással" changed to "zúgás-, csörömpölés- és csattogással" Page 165, "tudott különbséget ten n" changed to "tudott különbséget tenni" Page 185, "sok volt a a rováson," changed to "sok volt a rováson," Page 197, "Az óriások csakv árják" changed to "Az óriások csak várják"]