Part 3

A kirakatban semmi; a két kis ablakban virágcserepek állottak. És Ronda sajnálta, hogy a jó szerencséje már rég nem vezette ide, e böcsületes és nyiltszivü varga házába, ez istenes emberhez, aki sohase káromkodik, megsértődötten nem huzza el a száját és aki Frölich Róza szinmüvésznőről bizonyára tud felvilágositást adni.

Kinyitotta az ajtót. Megcsenditett egy harangot és a hang barátságosan tovább csengett. A mühely szépen feltisztogatva szunnyadt a félhomályban. A mellékszobába vezető ajtó szemöldökfája által bekeretezve látszott a vacsorázó varga-család szeliden megvilágitott képe. Az inas a házikisasszony mellett rágcsált. Az apró népségnek az anya burgonyát adott a virslihez. Az apa a lámpa mellé tette a köpcös üveget, amelyben sötét sör volt, felkelt és megnézte, hogy ki jött.

– Adj’ Isten, tanár ur – mondta. Előbb azonban csámcsogva és nagy nyugalommal lenyelte a falatját. – Mivel szolgálhatok?

– Hát – ötölt-hatolt Ronda, bizonytalanul mosolyogva a kezét dörzsölte és üres gégével egy jókorát nyelt.

– Bocsásson meg az ur, – mondta a varga – mer’ hogy itt minden sötét. De hát szombaton hét órakor már csukunk. A szombat este az Istené. Tovább is dógozhatnánk, de nem is lenne akkor rajtunk istenáldása.

– Persze, persze… igaza van – hebegett Ronda.

A varga egy fejjel magasabb volt. Csontos válla volt, a köténye mögött pedig csinos pocak domborodott. Hosszukás, ólomszinü arcát hamuszürke, kissé olajos fürtök rámázták be, az arca lassacskán ereszkedett meg mosolyra és egy ékalaku szakállban végződött. Rindfleisch a gyomrán összecsukta az ujjait, szétvette és azután megint összecsukta.

– El kell mondanom, mi járatban vagyok – magyarázta Ronda.

– Jó estét, tanár ur, ’stét – mondta a felesége a küszöbről és parasztosan meghajolt előtte. – Mit állasz ott a tanár urral, Johann, eriszd be. Tanár ur, tessék beljebb kerülni, ha nem veszi sértésnek, hogy eszünk.

– Dehogy, jóasszony.

Ronda feláldozta magát.

– Rindfleisch mester, bocsásson meg, hogy megszakitom a vacsorájukat, de éppen erre jártam és eszembe jutott, hogy jó lenne – jól jegyezzük meg! – egy pár cipőt csináltatnom.

– Kérem, tanár ur, – és a felesége is meghajolt – kérem.

Rindfleisch gondolkozott; aztán kérte a lámpát.

– Sütétben nem lehet látnyi – mondta az asszony vigan. – Gyüjjön, tanár ur, hadd gyujtok világot a kék szobába, igy la.

Bement egy másik szobába, ahol hideg volt és Ronda tiszteletére meggyujtotta mind a két érintetlen rózsaszinü gyertyát, amely cifra papirtölcsérével, két nagy kagylóval együtt a pohárszékben tükröződött. A hupikék falak mellett vasárnapi ünnepélyességgel állottak a családi mahagoni-butorok. A divány előtt való asztalon, horgolt teritőn egy áldó Krisztus terjesztette ki piskóta karjait.

Ronda várt, hogy Rindfleischné kimenjen. Mikor az ajtó becsukódott és négyszemközt maradt a vargával, elkezdte:

– Rajta majszt’ram, rajta, mutassa meg, mit tud. Csinált ugyan már nehány kisebb munkát az én megelégedésemre, lássuk azonban azt, hogy milyen cipőt tud kanyaritani.

– Kérem tanár ur, kérem, kérem – válaszolt Rindfleisch szerényen és szorgalmasan, mint egy jeles diák.

– Ámbátor már két párral rendelkezem, de most ebben a pocsék, esős időben mindenki ellátja magát elegendő mennyiségü tartós és meleg lábbelivel.

Rindfleisch térdelt és vette a mértéket. Foga között ceruzát szorongatott, ezért csak olykor röffent fel helyeselve.

– Egyébiránt ez az évszak többnyire – nemde ugyebár? – hoz valamilyen ujfajta, épületes szórakozást a lakosság számára? Az ilyesmi mindig csak helyeselhető, mert hasznára van az emberiségnek.

Rindfleisch felnézett rá.

– Tessen csak ezt még egyszer ismétölni, tekintetes ur! Bizony, az már igaz, hogy ez hasznára van az emberiségnek. És ezt a mi hitközségünk nagyon jól tudja.

– Persze, persze, – háritotta el Ronda – csakhogy én valami emelkedettebb szórakozásra gondolok, mondjuk valamilyen hirneves müvésznő látogatására.

– Hát én is arra gondolok, tekintetes ur, és arra gondol a hitközségünk is, mer’ holnap estére isteni tiszteletet hivott egybe, oszt egy hirős misszionárius is elgyün oda. Ugy bizony.

Ronda érezte, hogy nem oly könnyü Frölich Róza szinmüvésznőre irányitani a beszélgetést. Egy ideig azon tépelődött, hogy pedzze a dolgot, de mikor látta, hogy sehhogy sem megy, egyenesen nekivágott.

– A nagyközönség számára is kinálkozik – jól jegyezzük meg! – legközelebb épületes szórakozás. Egy szinmüvésznő érkezik ide – akit maga is bizonyára éppoly jól ismer, mint mindenki a városban.

Rindfleisch oda se bajszolt, pedig Ronda szenvedélyesen várta a választ. Biztos volt benne, hogy minden, amit tudni akar, itt bujkál ebben az emberben és csak rajta mulik, hogy szólásra birja. Frölich Rózával tele volt a helyi ujság, a tanári szoba és a kávéház. Az egész város tudott felőle, Ronda kivételével. Mindenki más jobban benne volt az élet lüktetésében, jobban ismerte az embereket, mint Ronda; öntudatlanul élt, a saját bogaras különcségeibe süppedve; és szegény, teljes bizalommal fordult egy istenes és vakbuzgó vargához, hogy egy táncosnőről kérdezősködjék.

– Táncosnő. A nagyközönség előtt táncol. Képzelem, hogy tódul majd a publikum.

Rindfleisch bólintgatott.

– Az emberek sose tudják, mit kell megnézni, bizony tekintetes ur – mondta jelentőségteljesen.

– Csakhogy ez mezitláb táncol, az ilyesmi nagy ritkaság ám, majszt’ram.

Ronda nem tudta már, mivel csiklandozza a vargát.

– Képzelje csak: mezitláb!

– Mezitláb – ismételte a varga. – Óóó! Igy táncoltak vala egykor az amaleiták asszonyai a bálványok szobrai előtt.

És üresen, csupa alázatosságból nevetni kezdett, hogy ő, a tudatlan ember, a biblia szavaival ékesgette beszédét.

Ronda kényelmetlenül feszengett jobbra-balra, mint mikor a diák akadozott a forditásban s a következő pillanatban csufosan belesült. A szék támlájára ütött és felpattant:

– Hagyja már majszt’ram ezt a méricsgélést és mondja meg, – jól jegyezzük meg! – hogy Frölich Róza, a mezitlábos táncosnő megérkezett-e már a városba? Maga bizonyosan tudja.

– Már mint én, tekintetes ur?

Rindfleisch megdöbbenve állott fel, – már mint ő tudjon – egy mezitlábos táncosnőről?

– Na, na, na, – csillapitgatta Ronda türelmetlenül.

– Óóó, Isten látja a lelkem, nincs bennem egy szikra fenhéjázás és kevélység sem. És, tekintetes ur, én akkurát ugy szerettem a mezitlábas testvérem, akár a többit és kérni is fogom az Urat, hogy téritse meg, bocsásson meg neki is, mint egykor a bünös Magdolnának.

– Mért lenne bünös? – kérdezte Ronda meggondoltan. – Miért tartja Frölich szinmüvésznőt bünösnek?

A varga áhitatos szüziességgel az olajos padlóra bámult.

– Ugyan, – szólt Ronda, aki mindinkább elégedetlen lett a vargamesterrel – ha az ön felesége vagy a leánya felcsapna szinmüvésznőnek, ez ellen – nemde ugyebár? – semmi kifogása se lenne. Más pályák, más erkölcsök, – de erről majd másutt.

Legyintett a kezével, ami azt jelentette, hogy ezt a tárgyat az alsóbb osztályban csak »érinti«, ez már a nyolcadik osztály tananyagába tartozik.

– Hát a feleségem is bünös – mondta a varga halkan, a gyomrán összekulcsolta az ujjait és feltekintett, mint aki beismeri a bünét. – És én jómagam is bünös vagyok. Mert mindannyian bünösek vagyunk.

Ronda ámult-bámult.

– Maga és a felesége? Hisz törvényesen össze vannak esküdve?

– Az, az, törvényesen. De mindannyian vétkezünk a hus által, tekintetes ur, bünösök vagyunk és a jó Isten…

Valami fontos dolgot akart kibökni a varga. Szeme vöröslött, a titkától elsápadt.

– Nos? – kérdezte Ronda vigyázatosan.

És a varga suttogott:

– Bizony-bizony, a jó Isten csak azért engedi meg, hogy a mennyek országában több angyala legyen.

– Persze, – szólt Ronda – persze.

És ravaszdi mosollyal a varga felderülő arcára sanditott.

De elnyomta a gunyt és cihelődött. Már hinni kezdte, hogy Rindfleisch nem is hallott a szinésznőről. A varga ezen a földön mozgott s arról kérdezősködött, hogy áll a vetés. Ronda hanyagul felelt, félvállról bucsuzkodott a varga családjától is. Gyorsan kiosont és hazafelé tartott.

Utálta Rindfleischt. Utálta a kék szobát, a szellemük szük voltát, a tutyi-mutyi lelkeket, a jámborkodó mamlaszságukat és az erkölcsös butaságukat is. Ronda lakása is szegényes volt; de a fejében megvolt a lehetőség, hogy régi hercegekkel – ha a multból visszatérnének – a saját nyelvükön – tüzetesen – beszéljen a grammatika törvényeiről. Szegény volt és ismeretlen; azt se tudták, milyen fontos munkán kuporog már husz év óta. Feltünést sem keltve, sőt kigunyoltan járkált a városban; de a belsejében meg volt győződve, hogy az uralkodó osztályhoz tartozik. Nincs bankár, nincs uralkodó, aki jobban szerette volna a meglevő hatalmat, akinek az uralkodó rend fentartása fontosabb lett volna, mint Rondának. Lelkesedett a tekintélyekért, a dolgozószobája magányában dühöngött a munkásokra, akik, hatalomra érvén, biztosan kiviszik, hogy szegény Rondát is tisztességesebben honorálják.

Ronda többnyire csak fiatal segédtanárokkal mert beszélni, akik nála is szemérmesebbek voltak, mert őket gyakran óva intette a modern szellem kárhozatos befolyásától, nehogy a régi világ bázisát megbolygassák. Erős konzervativizmust akart: befolyásos egyházat, kemény kardot, szigoru engedelmességet és merev erkölcsöket. Emellett teljesen hitetlen volt és képes lett volna a legradikálisabb szabadgondolkozásra. De mint zsarnok tudta, hogy tartunk rabszolgákat; hogy kell a csőcseléket, az ellenséget, a tizenöt éves országháboritó diákot kordába szedni. Lohmann, ugy látszik, valamiben sántikál azzal a Frölich Rózával; Ronda elvörösödött önkénytelenül. De Lohmann a szemében csak azáltal vált gonosztevővé, hogy a tanárja által megkövetelt szigoru fegyelmet fitymálta. Nem erkölcsi együgyüség okozta Ronda haragját…

Hazaért és lábujjhegyen ment el a konyha mellett, ahol a cselédje idegeskedvén a késedelme miatt, fazekakkal csörömpölt. Aztán kapott enni, kolbászt és burgonyát. Agyon volt főzve a kolbász is, a burgonya is s mégis hideg volt. Ronda egy kukkot se mert szólni; a leányzó rögtön a csipőjére tette volna a kezét. Ronda nem akarta abba a kellemetlen helyzetbe hozni őt, hogy kénytelen legyen ura ellen kelni.

Miután evett, az iróasztalához ült. Ez, Ronda közellátása miatt, rendkivül magas volt; és a harminc éves erőlködés, hogy jobb karját reátegye, a vállát és a lapockáját kissé meghibbantotta.

– Az élet legnagyobb kincse a barátság és az irodalom, – szokta ilyenkor mondani.

Ezt a mondást valahol hallotta, már rájárt a szája és mindig erre kellett gondolnia, valahányszor munkához látott. Mit értett a barátságon, rejtély. A szó csak ugy kiszaladt a száján. De az irodalom! Ezen már istenigazában dolgozott, az emberek nem tudtak arról, hogy itt csöndben már régóta nagy, nagy munka folyik és egyszer talán ki is tör Ronda sirjából, csodálkozást keltve kivirágzik. Homérosz igekötőiről irt… Lohmann gyakorlata azonban mellette hevert és sehogy se jött hangulatba. Utána kellett kapnia és Frölich szinésznőre kellett gondolnia. Valami nagyon nyugtalanitotta; nem volt benne bizonyos, hogy a hires mezitlábas táncosnő tényleg azonos-e Frölich Róza szinmüvésznővel. Az a Frölich Róza, akit ő keres, talán egészen másvalaki. Persze, hogy másvalaki; addig tépelődött rajta, amig egészen bizonyosra vette, igy van. Sokat kell majd még kémkednie, amig Lohmannt »megcsipheti«. Ugy érezte, hogy megint távolabb jutott attól, hogy a nyomorult fickón győzedelmeskedjék és hörgött az izgalomtól.

Hirtelen magára rántotta malaclopóját és kirontott. A kapu már zárva volt. Ronda tépte a láncot, mint egy menekülő fogoly. A gazdaasszony szitkozódott, Ronda hallotta a közeledő dohogást. Félelmében – a végső minutumban – sikerült kikapcsolni a láncot, az ajtó felpattant, Ronda egy perc alatt kinn volt a kis kertben és a másik percben az utcán. A város kapujáig futólépésben haladt; onnan kezdve lassitott, de a szive még mindig hevesen vert. Ugy érezte, mintha tilosban járna. Csak ment-mendegélt egyenes irányban, hegynek föl, völgynek le az elhagyott uton. Bekukkant a kis mellékutcákba, megállott minden korcsmaajtó előtt és feszült gyanakvással bámult fel azokra az ablakokra, amelyeknek lebocsátott függönyén fénysugár tetszett fel. A sötét oldalon bandukolt; a másikat elöntötte a telehold ragyogása. Tiszta és csillagos éjszaka volt, már a szél is elült és Ronda léptei visszhangoztak a járdán. A városházánál befordult a piactérre és körül kerülte a középen levő parkot.

Boltivek, tornyok, kutak cirádás árnyékai látszottak az ó-német holdas éjszakában.

Soha nem érzett izgalom fogta el Rondát; több izben mondogatott ilyesmit:

– Igy lesz a leghelyesebb… bátorság… előre honfiak!

Amellett külön minden egyes ablakot megvizsgált a posta- és a csendőrségi épületeken. Miután nem sok valószinüség maradt arra, hogy Frölich Róza kisasszony ezekben az épületekben rejtőzik, ujra visszabandukolt abba az utcába, ahonnan az imént jött. Néhány lépésnyire észrevette egy helyiség nagy fénylő üvegablakát, ahova esténként tanárkollégái jártak sörözni. A függönyön megjelent feketére rajzoltan egy kollégájának árnyéka, a szakálla hegyes, a szája tátong, egy hitvány tanártársa volt ez, egy kiállhatatlan fráter, akit Ronda kutyába se vett, mert folytonosan hozzájárult az intézeti fegyelem meglazitásához és Ronda erkölcstelen fia fölött való megbotránkozásának gyakran adott hangos kifejezést.

Ronda gondolkozva nézte doktor Hübbenettet: nézte, hogy remeg beszéd közben a szakálla, milyen mohón vedeli a sört és micsoda ordenáré alak! Rondának sohasem volt semmi köze ezekhez az emberekhez, soha; elégtételt érzett ennél a gondolatnál. Itt kuksolnak ezek a »tanférfiak«, egymásra leltek: de az ő élete kétes, bitang és kietlenül kopár. És többé nem gondolt haraggal azokra, akik ott benn ültek. Lassan, lenézően legyintett a tanár árnyéka felé – és tovább ment.

Csakhamar ujra a város végére érkezett. Visszafordult és bekanyarodott a Fő-utcába.

Breetpoot konzulék, ugy látszik, bált adnak; a nagy épület végtől-végig ki van világitva és egyre érkeznek a hintók. Az inas és a portás kiugranak, felrántják az ajtót és kisegitik a vendégeket. Selyemszoknyák suhognak a küszöbön. Egy hölgy megáll, mosolyogva, jóindulattal nyujtja a kezét egy fiatal embernek, aki gyalog jött. Ronda megismerte a csinos cilinderes fiatal embert, Richter tanár volt. Hallotta, hogy Richter egy nagyon előkelő familiába készül beházasodni, akik egyébként tanárokhoz nem ereszkednének le. És Ronda odaát a sötétben busan dörmögött:

– Jó, jó, csak stréberkedj – mondta.

Sárral fröcskölt köpenyében, fumigálta azt a másikat, a beérkezettet, a nagyjövőjüt, mint valami kaján bandita, aki a sötétből fenyegető tekintettel nézi a világ örömeit, kezében van a kanóc vége és tudja, hogy abban a pillanatban robbanthatja fel az egészet, amikor neki tetszik. Birónak érezte magát mindenek fölött, egész felvidámult; halkan dörmögni kezdett és maga se tudta miért, ez szaladt ki a száján:

– Önnek még sok borsot törhetek az orra alá és – jól jegyezzük meg – nem is fogom elmulasztani.

További utján szörnyen jól mulatott. Valahányszor egy cimtábla ötlött a szemébe, melyről egy kollégája vagy régi diákja nevét olvasta, ezt gondolta magában, kezét dörzsölgetve:

– Önt is »megcsipem« még egyszer – közben sunyi egyetértéssel mosolygott a tekintélyes külsejü tornyos házakra, mert bizonyos volt benne, hogy egyikben rejtőzik Frölich Róza.

Ez a szinmüvésznő iszonyuan felizgatta, felpiszkálta és kihozta a sodrából. Ő és Ronda között – aki mint valami kóbor kutya lopódzkodott utána az éjszakában – titkos összeköttetés támadt. Lohmann volt a második vad: ugyszólván egy más törzsből való indiánus. Ha Ronda majálisokra rándult, gyakran kellett »rabló pandur«-t játszani a diákjaival. Fölállott egy dombra, öklét ég felé emelte és vezényelt: – Vigyázz!… Kész!… Rajta!… és csakugyan felizgatta a kezdődő csatározás. Mert ezt komolyan vette. Iskola és játék voltak számára az élet. És ma éjjel Ronda maga volt a »pandur«.

Folyton sóvárabb és izgatottabb lett. A határozatlan körvonalak az éjszakában félelmet és kéjes bizsergést keltettek benne; minden utcasarok borzalmas gyönyörrel vonzotta. Szük mellékutcákba ódalgott, mint valami kalandor, egy ablakból kihangzó suttogás hallatára szivdobogva lassitotta meg lépteit. Itt-ott egy ajtó nyilt fel nesztelenül, valahonnan egy rózsaszin fátyolos kar nyult ki Ronda után. Rémülettel menekült és ujból, ma már másodszor, pedig azelőtt évekig sem került erre a környékre, a kikötő tőszomszédságába jutott. Hajók feketéllettek a holdsütésben. Rondának az jutott eszébe, hátha Frölich kisasszony valamelyik hajón van, egy kabinban alszik; szürkület előtt megszólal a hajótülök és Frölich Róza szinmüvésznő elvitorlázik messze tájak felé. Mikor ezt elképzelte, Ronda cselekedni akart, végére járni a dolognak, vad szenvedélylyel.

Két munkás toppant elő, egyik jobbról, másik balról. Közvetlenül Ronda mellett találkoztak össze és az egyik igy szólt:

– Há mégy, Klaas?

A másik sötéten és basszushangból felelt valamit az ottani tájszóláson.

Ronda elgondolkozott fölötte, hogy hol hallotta ma már egyszer ezeket a kifejezéseket és mit jelentenek. Mert huszonhat esztendőn keresztül nem birta megtanulni a környék tájszólását. Követte a két proletárt és hallgatta tuláradó szókincsüket több csatakos utcán keresztül. Az egyiken, amely kissé szélesebb volt a többinél, elkanyarodtak egy távolabbi ház felé, amelyen határtalan nagy csürajtó tátongott, fölébe egy kék angyal volt pingálva, ez előtt pedig egy lámpa himbálódzott. Ronda zenét hallott. A munkások eltüntek a folyóson, az egyik már fujta is a kihallatszó nótát. Ronda a bejáratnál észrevett valami tarka cédulát és elkezdte olvasni. »Estély« volt fölébe irva. Ronda tovább olvasta, mikor körülbelül közepéhez ért, hirtelen kiverte az izzadság és elkezdett fuldokolni, azután pedig féltében és abban a reményben, hogy tévedett, ujra nekifogott. Egyszerre csak felpattant és beesett a házba, mint valami szakadékba.

IV.

A »szála« határtalanul széles és hosszu volt, egy ódon polgári ház jólépült tisztes kocsiszine, ahol azonban most »mással« foglalkoztak. Balról egy félig nyilt ajtó mögül edénycsörömpölés hallatszott és a takaréktüzhely lángja világitott. A bejárat fölött jobbra ez volt irva: »Terem«; belül siket zürzavaros lárma zuhogott, néha egy-egy éles hang rikoltott ki a tömegből. Ronda vonakodott lenyomni a kilincset; sulyos következésü ezemények előszelét érezte… Egy nagyon kövér, teljesen tarfejü alacsony emberke, kezében néhány korsó sörrel, evickélt feléje. Ronda megszólitotta.

– Bocsásson meg kérem, – dadogta – Frölich Róza szinmüvésznővel óhajtanék néhány szót szólani.

– Mit akar tüle? – kérdezte a kis kövér. – Nem szól a most egy szót se, mert éneköl, inkább hallgassa.

– Kegyed bizonyára a »Kék angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa, nemde ugyebár? Nos, ez helyes, helyes. Én ugyanis Gonda vagyok, tanár az itteni gimnáziumban és egy diákot keresek, aki állitólag itt tartózkodik. Nem mondhatná meg, vajjon hol találom?

– Hja, kérem, tanár ur, ha diákot keres, akkó csak menjen oda a hátsó szobába, ahun a szinészek vannak. Ott mindig kuksol néhány ifiur.

– Látja, – mondta feddőleg Ronda – ezt mindjárt sejtettem. Be kell látnia, hogy ez nincs rendjén.

– Hja, – és a vendéglős felhuzta sürü szemöldökét – nékem bizon tutegál, hogy fiatal-e a pali vagy öreg. Összevissza pár fröccsöt rendöltek egészbe véve, sokat amugy se kivánhatok tőlük. Mer ha én mellbevágom a kuncsaftokat, akkó azok engem meg hátbavágnak.

Ronda félbeszakitotta:

– Jó, jó, de most aztán menjen szépen be és hozza ide nekem azt a fiut.

– Fenét, menjen be az ur magányos!

Csakhogy Ronda kalandos kedve ugyancsak megcsappant, azt kivánta, bár sohase lelte volna meg Frölich kisasszony tartózkodási helyét.

– Csak a termen lehet keresztül jutni? – kérdezte szorongva.

– Hja, bizon másképp nem, osztán arra be abba a szobába menjen, ameliknek az ablaka ide látszik, avval a piros függönnyel.

Néhány lépésre elcipelte Rondát és mutogatta neki a meglehetősen nagy, pirosfüggönyös ablakot a szála hátsó oldalán. Ronda szeretett volna kissé körülkémlelődni; közben azonban a vendéglős visszament a sörökkel a »terem« ajtajához és feltárta. Ronda kiterjesztett karokkal rohant utána; könyörögve kérte:

– Kedves uram, vezesse ide hozzám azt a diákot.

A vendéglős már odabenn volt és mogorván fordult vissza:

– Melliket mán, az áldóját, három gubbaszt odabe… Jó pipák azok – mondta még és a faképnél hagyta Rondát.

– Három? – szerette volna Ronda megkérdezni, de már ő is a teremben volt, bódultan a zajtól és elvakultva a roppant forró gőztől, amely pápaszemét beharmatozta.

– Az ajtót! Léghuzam van! – orditotta valaki a füle mellett. Ijedten kapott a kilincs után, de nem lelte és hallotta, hogy kinevetik ezért.

– Tán vak az ur – mondotta ugyanaz a hang a füle mellett.

Ronda levette a pápaszemét, az ajtót közbe már becsukta valaki, fogolynak érezte magát és tanácstalanul pislogott maga körül.

– Hé, Hennrik, Laurenz, né mán né, ez az a fura figura, a délutáni. Nem emlékeztök mán, aki a gazdával ingerködött.

Ronda szót sem értett az egészből, csak érezte, hogy zajonganak körülötte és hogy ez ellene irányul. Mikor már csaknem összecsapott a vihar a feje fölött, az utolsó pillanatban felfedezett egy üres széket maga mellett; csak éppen le kellett hogy üljön. Levette a kalapját és kérdezte:

– Szabad?

Várt egy kicsit a válaszra, azután letelepedett. Tüstént látatlannak érezte magát a nagy tömegben, megszabadult nyomasztó helyzetéből. Ebben a pillanatban senki sem ügyelt rá. A zene ujból rákezdett; szomszédai daloltak. Ronda megtörülgette pápaszemét és tájékozódni próbált. A rekkenő pipafüst, a testek és groggos poharak fülledt páráján keresztül rengeteg fejet látott, akik valamennyien részegen a fanatikus boldogságtól himbálództak a zene ütemére. A hajuk és arcuk tüzpiros, sárga, barna, téglavörös szinekben pompázott, ugy, hogy ez a sok, a zene által mozgásba kergetett koponya, mint valami óriási tulipánágy a szélben, ugy lengedezett végig a hatalmas termen, mig azután a háttér füstfelhőjében elmosódott. Onnan csak valami kis fényesség tört át a hatalmas bodor füstön, valaki hevesen mozgott, a karját, a vállát, a lábszárait tornáztatta, éles reflektorral megvilágitott fehér husdarabok fénylettek és egy száj ürege feketéllett. Amit ez a valaki énekelt, azt a zongora tulrikoltotta s vele együtt a vendégek énekét is. Rondának ugy tetszett, hogy ez a fehérszemély olyan, mint valami szemérmetlen rikoltás. Vékony hang sikongott belőle, de ezt még a mennydörgés se tudta volna elnémitani.

A vendéglős egy poharat tett Ronda elé és el akart menni. Ronda megfogta a kabátja csücskét.

– Jól jegyezzük meg! Nemde ugyebár ez itten Frölich Róza szinmüvésznő.

– Az, az. Most aztán kinézheti mint a két szemét.

És a vendéglős kereket oldott.

Ronda minden valószinüség ellenére remélte, hogy mégse ő a táncosnő, hogy Lohmann nevü diákja mégse tette be lábát ebbe a helyiségbe és csak azért remélte, hogy ne kelljen cselekednie. Rögtön el is képzelte, hogy az a költemény Lohmann füzetében csak merő poézis, amely nem felel meg a valóságnak, és hogy Frölich Róza szinmüvésznő nem is létezik. Ronda belecsimpaszkodott ebbe a vidám hitbe és csodálkozott, hogy csak most jött rá. Kortyintott a sörből.

Szomszédja az egészségére kivánta. Öregedő és pocakos polgár volt, gyapjuingbe, amely fölött a mellény nyitva volt. Ronda sokáig sanditott rá a sarokból. A polgár megitta a sörét. Becsületes kezével végigsimitotta nedves, halványsárga bajuszát. Ronda most már kirukkolt:

– Ez tehát Frölich Róza kisasszony, az, aki most énekel, nemde ugyebár?

Harsogott a taps, mert a szinésznő éppen befejezett egy dalt. Ronda várt és még egyszer kérdezte.

– Frölich Róza – mondta a polgár. – Má’ honnan tudjam, hogy hivják ezeket az izéket, mind afféle, olyan jófajta.