Part 1
ROMÁN
NÉPDALOK és BALLADÁK
Forditotta
MOLDOVÁN GERGELY.
KOLOZSVÁRTT.
NYOMATOTT K. PAPP MIKLÓSNÁL.
1872.
Méltóságos
TISZA LÁSZLÓ
urnak
_hazafias tisztelettel ajánlja_
a fordító.
Méltóságos uram![**format]
A román népköltészet nehány gyöngyszemét ültettem át a magyar irodalomba, azon élénk és tiszta rokonszenvből, melylyel a magyar irodalom iránt viseltetem.
E kis, szerény munkát Méltóságodnak ajánlom, ki a román nemzet iránt minden időben és minden téren jóindulattal, őszinte barátsággal viseltetett.
A magyar és román napi sajtó érdemem feletti méltánylattal fogadta e müvemet, melyet én csupán jóakaratu buzditásnak tekintek.
Fogadja Méltóságod is annyi jóakarattal, mint a mennyi tisztelettel nyujtom e kötetet, Részemről szivemből örvendek, ha szolgálatot tehettem vele a román és magyar irodalomnak. Ez bőségesen megjutalmazza fáradozásomat!
Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánitását.
Kolozsvártt, 1872. augusztus 1.
kész hive
=Moldován Gergely=.
NÉPBALLADÁK.
Erdélyi Anna.
Barna kövü oszlop alól Igy kiált Erdélyi Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – – Nem veszlek én el tégedet, Mig a te kis testvéredet, A kis hős, bár még fiatal. Meg nem ölöd méreg által, Viselete s minden szava Kitünőbb, mint az enyém ma. – – Megmérgezném, de hát mivel? – – Egy szentséges vasárnapon, Ha a pap templomban vagyon, Menj házatok kis kertjébe, Ott egy csohány kis bokrában Lelsz egy kigyót, csúfat élve. A pikkelye arany szinü, Tajték foly a csúf szájából, Méreg csepeg a farkából… Végy egy pohárt s támaszd hozzá, És a mérget fogd fel benne, Testvéredet öld meg vele. Kaszálóból haza, ha jön, Add: ígyék hogy erősbüljön, Hogy ha, jön a forgatásból: Add, hogy igyék szomjuságból. S a mint haza megérkezett, Anna ép ugy cselekedett. – Igyál, igyál öcsém, lelkem! Piros bor ez, szép Brassóból A te kedves barátodtól. Ajakához nem is tette, S már a méreg meggyult benne.
Másodszor is kiált Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – A mint mondád, ugy van minden. – Bizony lelkem, el nem veszlek, Mert ha reám megharagszol, Ezt teszed majd, hehj, tudom jól.
A galaczi vásár.
Tegnap kedd volt, – ma van szerda… Csütörtökön, a szép napon, Hires vásár van Galaczon. … Mosolyg az asszony kilépve, Ha bejön, köny ül szemébe. – Mi dolog az hites társam, Mondd csak, mért mégysz ki nevetve, S ha bejösz, köny ül szemedbe?… – Tegnap kedd volt, – ma van szerda… Csütörtökön, e szép napon, Hires vásár van Galaczon. Mindenki hajt ökröt, juhot; Az én dolgom csak nem halad… Csak nekem nincs a mit hajtsak. – Ne vedd számba, kedves férjem, Felöltözöm én is szépen: Alól, mint az urnők szoktak, S arczom olyan ékes lészen, Mint a nap a magas égen!
A szép asszonyt fogva kézen, Indulásra voltak készen, … Összejárták a nagy vásárt, Mindenkinek helyét, sátrát, S leültek a sátrak végén, Vizet ittak, megpihenvén.
Jön egy czigány, mint a holló, – Eladod tán ezt a szép nőt? – Nem tarthatom, – eladom őt… De nem azért, mert rest, tunya, S férje mellett magát unja; Hanem anyám faggat engem, Oly szegény nőt, hogy vehettem! – Hogy adod el? mi az ára? – – Száz öt lé, meg annyi apró, Egy kendőbe leszámlálva, Annyi rézpénzt hozzátéve: Azt hiszem, hogy nem lesz drága… … Köpenyét a földre tárta, És a készpénzt leszámlálta. – Vén czigány! mit adsz pénzt érttem? Nem élnél te soha vélem…
Vitte tovább a szép asszonyt: Összejárták a nagy vásárt, Mindenkinek helyét, sátrát, – S leültek a sátrak végén, Vizet ittak, megpihenvén.
S ime jött egy deli hadfi, – Eladod tán ezt a szép nőt? – Nem tarthatom, – eladom őt… De nem azért, mert rest, tunya, S férje mellett magát unja, Hanem anyám faggat engem. Oly szegény nőt, hogy vehettem? – – Hogy adod el, mi az ára? – Száz öt lé, meg annyi apró, Egy kendőbe leszámlálva, Annyi rézpénzt hozzátéve. Azt hiszem, hogy nem lesz drága! … Köpenyét a földre tárta És a készpénzt leszámlálta.
A szép asszonyt kézen fogta, S beültek egy fogadóba. Három napig ettek, ittak, De egymásról mit se tudtak: Ki micsoda, hová való? – És a hadfi igy beszéle: – Eszünk, iszunk három napja, De közülünk egy sem tudja: Ki, micsoda, hová való? – Nevem Anna, – a „bán“ lánya, Hátszeg-vidék királyának Oldalágon unokája. És a hadfi igy beszéle: – Fia vagyok én a „bán“-nak, Nevem János, unokája Hátszeg-vidék királyának… S im, megtudták, hogy testvérek… S kézenfogva a szép asszonyt, Visszavitte őt férjének… – Itt van hölgyed, sógor lelkem. Ne árulgasd, – kimélj engem; Hogy ha ujra elfogy pénzed, Tele töltöm én erszényed – Egy csókért, a mit nőd adott, Ad a pap is bocsánatot.
Toma.
Mán ablaka előtt állva, Beszól Toma a szobába: – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek. – Nem mehetek ki a házból, Kemenczémben a tüz lángol, És a gyermek sir, a kincsem, Kivüle ma senkim sincsen; Nyikorog is a ház ajtó Künn az ebem; a haragvó. – Anna, Anna, drága lélek Jöjj ki hozzám arra kérlek, Tüzet lehet eloltani, A gyermeket elaltatni, – Ajtód sarkát kend kenőcscsel, A kutyádat tartsd kenyérrel. – Nem mehetek ki a házból Nem lehetek ma már távol, – Itt a férjem, alszik, mellém, Töltött puska pihen mellén, És két pisztoly a lábánál Pallos fekszik oldalánál. Ha mozdulok: puska ropog, Ha felkelek: halva rogyok. – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek, – Kis ideig leszünk távol. … És az aszszony kijött erre, Fel is kapta a nyeregbe; Mentek nem is nézve hátra, El is vitte messze tájra: Zöld erdőnek közepébe, Csergő patak közelébe, Vastag fának árnyékába. Itt leültek megpihentek. És a férfi igy beszéle: – Keress kincsem a fejembe… S puha keze babrált fején… Látott gerlét, a mint várja, Merről? honnan? jő a párja; Messzebb ismét, benn az erdőn, Látott bárányt puha emlőn S rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit; – Látta kedves csecsemőjét, Szép szemében drága könnyét, Csendes szellő fuvalmában, Gyermek sirást hall magában. … Anna erre, a kést vette, És Tomának fejét vette.
Visszaindult haza felé, – Megérkezett a kis házhoz, A kis háznak ablakához, S benézett a nő a házba: Látta férjét vacsorálva, És anyosát rongyot kötni, Csecsemővel bibelődni És altatva drága szóval: – Aludj, aludj, árva gyermek, Lefektetni nem is merlek, Mert mióta anyád nincsen, Jó éjszakád, álmod sincsen; Két szép szemed, két nap óta, Nem volt soha becsukódva; Nem is szoptál édes tejet, Nem is fogtál puha kezet, Nem csókoltál édes ajkat, Nem volt soha nyugodalmad, Nem figyeltél anya-szóra, – Két nap óta, gyermek, néked, Csupa sirás volt az élet…
Beszól a nő a szobába; – Feleséged, ha megjönne, Mit csinálnál vele bátya? – Meg se sütném, meg se verném, Rút szavakkal sem illetném; Meg se kérdném: merre jártál, Annyi időt hol töltöttél, Kivel voltál, mit csináltál? Csak az volna kivánságom, A mig magam vacsorálok Legyen gyertyám, mécs-világom… Bement a nő a szobába, Megszoptatá csecsemőjét. A ki sokáig volt árva. De Mán erre mitsem szólott, A ládához ment, s belőle Vett ki puha, fejér gyolcsot. S betekerte a nőt vele, És szurokkal csepegtette, S meggyujtotta és világolt, Mig maga Mán vacsorázott.
Miora.
A hegy oldalánál, A menny kapujánál, Ime összejöve, Lefelé a vőlgybe, Kövér juhnyáj, három, Velök három pásztor. Az első Moldován, Második Ungurán, A harmadik Vracsán. A második pásztor, S a harmadik pásztor, Beszélgetnek nagyba, Tanácskoznak rajta, Ha a nap leszálla, Küldjék más világra A moldvai pásztort, Mert rászedte párszor, És szebb is a nyája, Kővér a báránya, Ügyes ebe, lova, Jól kitanitotta!… De a szép Miora, Ékes gyapja fodra, Három napon innen, Ugy jajgat szünetlen, Nem eszik füvet sem. – Kis szőke Miorám, Drága kis Miorám! Három napon innen, Csak jajgatsz szünetlen, Nem szeretsz már fűvet… Tested beteg volna! Te drága Miora! A juhnyájt hajtsd össze, Ide a fris zöldbe, – Mert miénk a jó fű, Tietek az árnyék, – Drága gazdám, drága, Hivd el jó kutyádat, Legjobbik kutyádat! Az éj el fog jönni. Megakarnak ölni, Az erdélyi pásztor, És a másik pásztor… – Drága, kis báránykám! Jövendőlöm talán, Hogyha meg van irva, Hogy tegyenek sirba, Mondd meg nekik tisztán, Temessenek ők el, Itt valahol közel, A tanyán, köztetek, Hogy veled lehessek, – Ott a hol a halom, Ebemet meghallom. Mond meg nekik azt is, Tegyenek fejfámra, Furulyát tőlgyfából, Öröm jő hangjából; Kis furulyát csontból, Bánat szól a hangból; Bodzafa tilinkót, Ez nagy tüzzel sikolt, – Ha a szellő támad, Közöttük elárad, Összejő a nyájam És véres könnyekkel, Megsirat majd engem; – De hogy én meghaltam, Ne szóljon az ajkad, Mondd meg nekik aztán Hogy én összekeltem, Hogy én megesküdtem, Egy szép királynéval, Világ-menyasszonynyal. Népes esküvőmnél Csillag hult az égről. A fényes nap s a hold, Zöld koronát tartott; Fenyők a vőfélyek, Nyirfák a vendégek; Papok a havasok, Éneklők, szárnyasok; Repdeső madárkák, S csillagok a fáklyák… De te ha meglátod, Utközben találod: Az édes anyámat, Szivében mély bánat –, És szemében könynyel, Járva szerte-széjjel, Mindenkit megkérdve, És ekép beszélve: – Vajjon ki ismerte, Vajjon ki járt véle, A karcsu pásztorral? Olyan az ő képe, Mint a jó tej fénye, És ajkán a bajsza, A buza kalásza; És hajának fodra, A hollónak tolla; Égető két szeme, A mezőnek szedre; Te kedves Miora, Könyörülj meg rajta; Mond meg neki tisztán, Hogy én megesküdtem, Hogy összekeltem, Egy gyönyörü vőlgyben, Szép király-leánynyal. S ha te megtalálod, Ne mond meg anyámnak, Hogy az esküvömnél, Csillag hult az égről, S fenyők a vőfélyek, Nyirfák a vendégek, Papok a havasok, Éneklők, szárnyasok, S hogy a kis madárkák A fáklyákat tarták!
A hegedüs.
Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya. Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hova mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre Énekelvén megy előre; De a gyermek, a kis árva, – Angyal szelid az orczája – Meg nem szünik egyre sirni, Kérdést intéz az anyához, Miért kezdesz énekelni? – Vagy nem látod tova, tova, Fenyőfáktól körülfonva, Ott a tolvaj-banda fészke, Ama dombos, tágas vőlgybe’. Félek anyám, félek nagyon, Nem ölnek meg minket vajjon? Nem érez a tolvaj-banda, Szállna rá a Szüz haragja. Nem figyelnek a kérdőre, Énekelve tart előre, Itt van már a rablók háza, A menyköve esnék rája. Felénk ki jő mind előre? Az a rablók vezetője. Ifju asszony kaczag, nevet, Leteszi a kis gyereket, Lehelyezi puha földre; Ő meg elvész az erdőbe. A kis gyermek, a kis árva, Ugy zokogott egymagába, Hogy az erdő felelt rája – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De kik jőnek amott szembe, A tündérek fényes serge! Fehér lepel által födve, Arany hajjal tündökölve, Drága gyöngyből koronával, Az ég annyi csillagával! Ő lesz az, az erdő anyja S tündérserge, mely nem hagyja. A kis árvát felölelte, Felhő által körülvette. Arany felhő lágy ölében, Eltüntek a zőld erdőben – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Erdő mélyben, a hegy alatt, Hol a futó csermely fakad, Ott él a kis szegény árva, Három tündér vigyáz rája. Három tündér kedves, szépek, Virágai a mezőnek, Egyik mesét mond a távol Eső csillag- s holdvilágról; Futó patak morajáról; Kelő hajnal szép pirjáról. És a másik fütyöl, mintha Esti szellő lágyan sugna. A harmadik kényezteti, Dalok között lefekteti. … Öröm között, jólét között, A kis gyermek már nagyra nőtt. Hozott anyja uj nyirettyüt, Diófából szép hegedüt, Arany hurok rajt’ feszitve, Arany hajból kikészitve. Egyik hur a bánat hurja, A másik a szomort fujja. És az egyik a gyönyöré, A negyedik az örömé. A szép ifju figyel rája, – Beteljesült lelke vágya, Igy tanitja őt a tündér: – Hangja édes, sokat felér. – – Ez a hur a bánat hurja, Ujjad nagyon ne is nyomja, Fájdalomtól el is szakad, A ki hallja meg nem marad. Ez a hur már ad ki szomort, Könyt fakaszt, ha éri vonód; Harmadik a gyönyör hangja, A mátkások dalát dallja; Szerelmet önt ifju szivbe, Fris erőt a vénült érbe; Ettől a meghalt feltámad, Ebből öröm hangja árad – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És az ifju figyel erre, A hegedüt kézbevette, A nyirettyüt végig futja, Rezg az eszköz minden hurja, – Néha roszul, majd meg jobban, A sziv néha fel-feldobban, Míg végtére a dal árja, A közbámulatnak tárgya, A tündért is csóda szállja. – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nemsokára a szép ifju, Hegedüvel utnak indul, – Játszik falun, a vásárban, Tapsolnak is, tizen-százan; Szép dalát a ki csak hallja, Elmerengve bámul rajta. – Koborolva ide-oda, Véletlenül bejutott a Rablók közé a csárdába, A mennyköve esnék rája – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Hé, hegedüs! mi a neved? Elfelejtém a nevedet, Huzz rá, mit is bámulsz rajtam! A nyakadat kifacsarjam? S hegedült is, a mint mondák, Csak ne üssék, csak ne bántsák; A kebleket öröm szállja; Tánczra kelnek, ki-ki járja. … Ime mást hurt érint ujja, Elnémulnak, a mint fujja, A hur, a mint ki-ki hallgat, Sziv repesztőn rezeg, jajgat, Mint egy megtört sziv fohásza, Setét, rémes éjszakába. Asztal köré csoportulnak, Nincs keletje már a bornak, Nem is töltik a kupákat, Kebelöket szállja bánat… S jaj a szegény csaplárosné, Minden dolgát elfelejté, – Olyan szomoru az ének, Még szomorubb lágy szivének. – Szép hegedüs, oh, megállj csak! Addj helyet egy árva szónak! Arra kérlek szépen téged, Dalold el a gyermekséged – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kézbeveszi a hegedűt, Megkeni rá a nyirettyüt, Igazít a bánat hurján, Imigy kezdi drága hangján: – Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya, Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hová mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Áll az asszony megnémulva, – Élettelen földre hulla, És ez asszony, névleg Anna, A hegedüs édes anyja.
Szegény Jankó.
Hegy alján a juhász legény, Elaludott mélyen szegény, S a juhnyáj a sötét éjjel Barangolt is szerte-széjjel… Pásztor nélkül csavarogva, Bement volt már a tilosba. – Befogták a juhász legényt, – Bekisérték lánczon szegényt, – A juhnyáját behajtották Semmi áron ki nem adták. – Jött az apa, jött az anya, Tüszöjükben hozva bankót, Könyörögtek, térdre hullva, … Adnák ki már szegény Jankót. – A bankóért a jó birák, Szegény Jankót ki nem adják. – És jövének a fivérek, Tüszöjükben aranyt hozva, Szavuk olyan, mint az ének, Minden szép szó összehordva, … De aranyért a jó birák, Szegény Jankót ki nem adják! – Felöltözött a mátkája, Vett szép szoknyát derekára, Piros csizmát a lábára, Szép nyaka a gyöngytől fénylett, Már messziről hajtott térdet, És kezeit összecsukta, Szép szeméből a köny hulla: – Törvénylátó, drága urak! Váltságdijba miket hozzak?… Eresszétek már ki Jankót; Ha bűne volt meg is lakolt Drága gyöngyét földre dobta, Szép szoknyája már kioldva… Erre aztán a jó birák, Szegény Jankót ki is adták!
* * *
– Végy el Jankó feleségül, A börtönből megmentélek, Értted halok, érted élek… – Nem veszlek el feleségül, Mert megcsaltál már mint mátka, Félek rám száll az ég átka!
Gruia.
… Az országot tüzzel-vassal Három izben összedulta, Novák vitéz fia Gruia! – Gruia, Gruia, édes fiam, Hadd az italt, hadd az álmot, Rajtad ezek vernek lánczot, – Kerüld el a korcsomákat. Felejtsd el a sok babákat. Annak a ki nappal-éjjel, Tivornyázik szerte-széjjel, És az üdvöt borban, lányban Keresi csak és találja – Üres lesz a tarisznyája… Add sisakod két ökörér’, A pallosod még kettőt ér… Gruia, Gruia, édes fiam! Ugyan mond meg mi lelt téged? A nősűlés vágya éget? – A nősülés nem bánt engem, Belgrád felé szállna lelkem! – Gruia, Gruia, édes fiam, Járj a merre neked tetszik, Tégy azt, a mit akarsz, tetszik, Csak kerüld a korcsomákat. Bort ne igyál, lányt ne szeress, Bortól, lánytól rettegj, reszkess… Ne lépj Belgrád városába, Belgrád vára szép a szemnek, Van sok pénze, katonája.
Felült Gruia a lovára, Előtte állt Belgrád vára; Nem figyelt az atya-szóra, Bement, betért vacsorára A királyi fogadóba. – Korcsmárosné, ha nem bánod Bort előmbe, drága lélek, Megfizetem hogyha élek. … Meg is ivott három vedret, Három után kért még hetvent, – Elprédált már három hordót. Fizetésre nem is gondolt.
A csaplárné ölt azonnal Piros czizmát a lábára, Fehér szoknyát derekára, El is indult, elment nyomba, Elérte a király házát Nem telt bele tán egy óra. – Korcsmárosné, virágszálom, A mióta szolgálsz engem, Három éve lesz a nyáron; És te mégis soha, soha, Nem is gondolsz az adóra! – Oh, felséges nagy királyom! Haragodat immár látom; Nem fizetni adót jöttem… A tegnap igy este tájba Beszállott volt egy erdélyi, A királyi korcsomába. – S ezt mondotta első szóra: – „Korcsmárosné, ha nem bánod; Bort elömbe drága lélek, Megfizetem, hogyha élek.“ – Meg is ivott három vedret, Három után kért még hetvent; Elprédált már három hordót, Fizetésre nem is gondolt. – – Korcsmárosné, virágszálom, Hü vagy hozzám immár látom! Hanem az, ki este tájba, Beült az én korcsomámba, Nem más mint a vitéz Gruia, Ez országot tüzzel, vassal, Három izben összedulta… Hanem étesd, itasd ingyen, Szép szemedbe, hadd tekintsen.
Gruia magát le is itta. Ezt a török meg is tudta, – Megfogták és megkötötték, Uj szijuval, uj kötéllel; Hét sing vassal és egy féllel, Térdig vasra, lánczra verték… El is vitték onnan nyomba, Oda, hol a török császár A rabokat tartni szokta. – S mint felébredt este tájba’, Magát térdig vasba látta. … Betelt Isten akaratja… Messzetájról repült rája Holló madár fiókája. – Holló madár fiókája! Orrod hamar de megérzi, Hogy van veszni való férfi… Ide jöttél sebes szárnyon, Tüskén, bokron vizen, árkon, – Tán husomat, hogy megedd, Tán véremet, hogy megidd, S életemet hogy elvídd!? – Gruia, Gruia, Novák fia, Sem megenni lágy husodat, Sem meginni szép véredet, Sem elvinni életedet, Jöttem ide sebes szárnyon Tüskén, bokron, vizen, árkon, – Atyád küldött engem, mintha Balsorsodat tudta volna. – – Holló madár fiókája, Azt izenem jó atyámnak, Fia vagyok a halálnak; Hanem mégis arra kérem, Öltözzék fel, dusan, szépen, Kapja fel a buzogányát, Nyergelje meg azt a sárga Ifjukori paripáját. … Betelt Isten akaratja, – Holló madár sebes szárnyon Repűl, repül messze tájon. Novák ezen gonosz hirre, Dusan szépen felöltözve, Felkapta nagy buzogányát, Felnyergelte azt a sárga Ifjukori paripáját; – Meg sem állott Belgrád-várig A királyi korcsomáig. S a mint Novák közel jára, Lova nyeritő hangjára Gruia tisztult a sok láncztól. – Gruia, Gruia, édes fiam, A két oldal-szárnyat törjed Hadd számomra a középet. – – S fordult Novák dühvel jobbra; Hullt a török mint a gomba, Fordult balra s egy csapása, Száz töröknek sirját ássa! – Vágjunk, fiam, a mit vágunk, Hadjunk egyet hirmondónak. S nézzünk széjjel, hol a lányunk, Ilonádat vigyük haza, Mert szeretőd, s szeret téged, Legyen is a feleséged.
Az árgesi zárda.
I.
Az Arges vizén le Amott a parton le, Halad Negru vajda, Tiz követi nyomba, A kilencz nagy mester, Mind kömives ember, És Mánoli a fő, Ő közöttük a fő. A völgyben menének, – Örőkös emléknek, – És helyet választnak, A fényes klastromnak. És a mint haladtak, Utközben akadtak Egy juhász legényre, Furulya kezébe; És a mint meglátta, Szól az ur hozzája: – Hé te fürge juhász, Oly ügyes furulyás, Az Árges vizén le, Juhnyájad legele; Az Árges vizén fel, Juhnyájad hajtád el, Mondd csak te nem láttál, Szerte a mint jártál, Egy elhagyott falat, Bevégzetlen falat, Annak a tetője, Fűvel van benőve. – De uram én láttam, A mint oda jártam, Egy elhagyott falat, Bevégzetlen falat; Kutyám, a mint látta, Futott is hozzája, És meg is ugatta, A halált jósolva. Az ur örült ennek, Ennek a beszédnek; S indult is lefelé, Ama kőfal felé, A kilencz mesterrel, Kömives emberrel, És Mánoli a fő, Ő közöttük a fő. – Ime az én falam, E helyet választom, A zárda helyéül, Örökös emlékül. Hanem ti mesterek, Kömives emberek, Csak fogjatok hozzá, Kezdjétek a munkát. S nekem épitsetek, E helyt emeljetek, Egy oly magas zárdát, Hogy ne lássam párját. Kincset adok nektek, Bojárokká teszlek. De ha nem lesz olyan, Megmondom komolyan, Mind befalaztatlak, Az alapba raklak!
II.
A sok mester siet, Nyujtják a zsineget, Megmérik a földet, Sánczot ásnak, szélest. Mindegyre dolgoznak, Nyulnak már a falak, De a mit épitnek, A falak ledölnek; Másodnapra ismét, Harmadnapra ismét, – Negyedik nap rája, Dolgoznak hiába. Bámul Negru vajda, Méregbe jő rajta, Szidja a sok mestert, Sok kőmives embert, S őket beakarja, Falazni a falba. És a sok nagy mester, Jó kőmives ember, Ugy félnek mindegyre, Dolgoznak remegve, Hosszu nyári napon, Reggeltől estvélig, Dolgukban sincs haszon! De Mánoli rája, Nem is megy munkába; Lefeküdt az ágyba S álmot lát álmába, – És a mint felébredt Kezdé a beszédet: – Héj ti kilencz mester, Mind kőmives ember, A mint elaludtan, Ezeket álmodtam: Egy hang szólott hozzám, Mely megmondta tisztán, Hogy kezünk munkája, Ledöl éjszakára, Mig elhatározzuk, Hogy mi befalazzuk, A feleségünket, Vagy a növérűnket, A ki holnap reggel, Legkorábban jő el, Hozván finom étket, – Férjnek vagy fivérnek. Akarjátok tehát Végezni e munkát, Az isten szent helyét, A vajda emlékét, – Jertek fogjunk hozzá, Esküdjünk meg reá, És ezen eskünket, Tartsuk meg, mint szentet, Hogy feleségünket, Avagy nővérünket, A ki holnap reggel Legkorábban jő el, Azt mi feláldozzuk, A falba falazzuk.
III.