Part 2

Megállapitotta magában, hogy egyelőre mindenről hallgat. Nem szól senkinek semmit. De nem hal-e meg a titok sulya alatt, magával vivén azt sirjába? Szüleinek szól. Borzasztó gondolat. Fölkeresi Gyalui Istvánt és annak mond el mindent! Ez az idea tetszett neki, de azért csakhamar lemondott róla.

Egyedül viseli titkát és addig nem nyugszik, mig minden nem világos előtte.

De addig?

– Szinlelni fogok, erős leszek! – mondá magának.

És aztán, ha minden világos lesz?

A bájos, teli, szelid arcz eltorzult, megnyult. Egy torz mosolygás, mint valami árnyék vonult át rajta.

Nem volt többé gyámoltalan, az orvosi lap czikkét óvatosan kitépte és elrejtette zsebébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Este kilencz óra volt, várta a férjét.

Az ura csak éjfélkor jött meg. Lábujjhegyen ment át szobáján, bizonytalan lépésekkel, hevesen szivarozva. Az asszony nyitott szemmel, visszafojtott lélekzettel, ágyában felülve virrasztott még és a félelem lázától most már forró bágyadtság vett rajta erőt. Az egész estét azzal töltötte, hogy megállapodott egy elhatározásban; abban, hogy beszélni fog urával. Mit, hogyan? arról nem gondolkozott még, de hogy megszólitja szokása ellenére mindjárt az éjjel: az még az utolsó pillanatban is szilárd szándéka volt.

Kiszáradt torokkal, kimeredt szemmel bámult most a sötétségben tovamozgó égő pontra: a szivarozó emberfejre. A kis tüzkör mind kisebb lett, Renner a nagy szoba másik végébe ment, eltévesztette szobája ajtaját. Káromkodott, csendes borizü hangon:

– … So’sincs itt gyufa!

– Csengessen a cselédnek! – szólalt meg gépiesen Mari.

– Fel vagy még? – kérdé a férj leglágyabb és legszelidebb hangján. Egészen el volt érzékenyülve, szidta magát, hogy igy megzavarja felesége éjjeli nyugodalmát…

– De dolgom volt, fontos dolgaim!

Valahonnan előkotorászott egy gyufát, gyertyát gyujtott, aztán felesége szobájában leült a divánra. Nem szólt egy szót sem, hanem szivarja mellől időnkint csendesen nevetett. Igen jól érezte magát, azonfelül meglátszott rajta, hogy roppant meg van elégedve magával.

– Egészen jó napom volt ma! – mondá a hosszu csend után kenetteljesen. – Jó napom lebonyolitottam az éjjel egy függő dolgomat.

Az asszony nem kérdezte: mit? De György mintha hallotta volna e kérdést, megfelelt rá:

– Nem anyagi dolog, csak egy kis, egy igen kicsiny, de sulyos félreértést oszlattam el. Az ember – fájdalom – az ilyesmit egy jó konyháju hotelben végzi el a legjobban. Persze, jó borok is voltak! Meglátszik a szememen? Mit? De mondjad igazán.

– Nem! – mondá az asszony.

– Hiszem, hogy nem. Birom a bort. Csodálatosan birom a cognacot is. Nem ismerek embert, a ki ugy birná, mint én. Tizenegykor azok már mind oda voltak. A kis doktor operarészleteket fütyült. (Külön szobában voltunk.) Rigolettóból és Hunyadi Lászlóból. Csodálatos szépen, azt meg kell adni. Hanem hirtelen garázda lett, aztán…

Az operákat fütyülő doktor nevének emlitésére az asszony minden erejét összeszedte és figyelni kezdett. Annyi energiája volt, hogy még kérdezni is tudott:

– Összevesztek?

– Össze. És hogy min, hogy min! Képzelje el. Ivás közben egyszerre csak félrehuzott és egy impertinencziát sugott a fülembe.

– Mit?

– Nem lehet megmondani, olyan ocsmányság. Talán legjobb lett volna, ha leütöm, nyomban!

Jó kedve egyszerre elhagyta, dühös lett, csaknem kiabált. Az asszony csititotta:

– Csendesen, fölébrednek a gyerekek!

Renner közelebb ment felesége ágyához és visszafojtott hangon, de még elementárisabb dühvel beszélt:

– Olyat mondott, a miért több esztendőre bezárathatom. Tulajdonképpen nem is tudom, miért nem teszem meg, ostobaság, hogy meg nem teszem!

Ujra kiabálni kezdett és nem lehetett mérsékelni többé. A sok ital is kitört rajta a nagy hőségben, arcza fölött is, beszéde fölött is elvesztette uralmát. De hogy mit sugott neki a fütyülő doktor, azt mindig kikerülte, pedig a hogy kerülte, ugy szerette volna el is mondani. Többször belekezdett a mondókába, meg-meg abbanhagyta. Ajka, talán akarata ellenére, végre kimondotta mégis, legalább extraktumát a sértésnek. De olyan lassan szólott, hogy felesége nem értette meg.

– Nem értettem, hangosabban; jöjjön ide!

Renner György odatámolygott az ágyhoz és felesége feje fölé hajolva, suttogá:

– Azzal gyanusitott, hogy Ágnest én öltem meg! – A nagy csöndben szinte hangos beszédnek hallatszott ez az elfojtott suttogás. És mintha viszhangzott volna is a vékony falak között:

– … én öltem meg!

Az asszony visszahanyatlott az ágyra, a férfi pedig előbb körülnézve a szobában, folytatá akaratlan beszédét:

– Hogy megmérgeztem! Hogy én mérgeztem meg. Én, a ki imádtam!

Könyekre fakadt; csuklott, sirt. A részegség kitört rajta egészen, elbeszélt, összebeszélt mindent.

– Ki imádta a megboldogultat? Én! Ki ölte meg? Én! Hogy illik ez össze, micsoda konzekvenczia ez? Itélj fölötte te, kivánom, hogy te itélj: nem a legőrültebb gazság-e az ilyen gyanusitás? De ha legalább világosan kimondta volna, a mit gondolt! De a félszájával fütyült, a félszájával meg a fülembe susogott ez a komédiás, ez a haspók ember…

Utánozta, hogy hajolt az a füléhez, hogy csücsöritette a száját kétfelé is. Utánozta hangját, ismételte annak szavait:

– Kollega – mondta – aztán fütyült: füfufüe! Tudja-e mit, kollega ur, a ki meghalt, az meghalt. Becses első felesége az életnek megadta azt, a mi az életé. De becsületszavamra mondom – megint fütyült – füfufüü! hogyha ön nem kollegám, a professzor ellenére kitartok a véleményem mellett. Én láttam kedves első feleségét az utolsó órában és fogtechnikus legyek, ha természetes halállal mult ki… füfűefü!

A szinészi előadás közben könyei fölszáradtak, hirtelen vigság lepte meg, szinte hetyke lett. Czilinderét hátra csapta fején, erősen gesztikulált:

– Hanem ezzel az emberrel végeztem. Ne kérdezd, hogyan? Alaposan. Nem fog többé fütyülni a fülembe azt mondhatom.

– Mit tett vele? – kérdé alig hallhatólag az asszony.

– Az az én titkom! – felelt a férj.

– Bántotta?

– Oh nem, ez nem szokásom. Egészen jó barátságban váltunk el és ha találkozunk még, mi leszünk a legharmonikusabb szeretettel összekötve.

– Nem hivta ki párbajra?

– Miért?

– Maguk igy szokták.

– Bolondság, hisz épp ugy megölhet ő engem, mint én őt! Mit érek vele? Ha ő meghal, ha én meghalok!

– Hát olyan nagy dolog az?

Renner bámulva nézett az asszonyra, aki ugy beszélt, mintha álmában szólana. Megütődött a hangon és ez a szó, hogy «halál», olyan józanitó hatással volt rá, mintha a fejét hideg vizbe dugta volna.

– A halál – évődött – a halál igen is nagy dolog. Én orvos vagyok és különösen tudom, hogy milyen nagy. Csodálatos, hogy az emberek nem őrülnek meg, ha halálukkal foglalkoznak. De alig van valaki, a ki hiszi, hogy ő is meghal. Én például nem akarok, nem és nem!…

A mámor lassankint elszállott a fejéből és most mégis kiveresedett egészen. Erősen gesztikulált a kezeivel:

– Nem akarok és nem!

– Hátha muszáj?

A férj csodálkozással és rémülettel nézett feleségére. Talán ezzel a kérdésével inzultálni akarta volna.

Majd megfogta a kezét, képébe mosolygott és keményen kérdé:

– Talán szeretnéd?

Az asszony elfordult, nem felelt. Renner nem hagyta abba a kérdést, leült az ágy szélére és mig felesége jéghideg kezével játszott, kérdé:

– Olvastál az ujságban azokról az asszonyokról?

– Kikről?

– A kik megmérgezték a férjeiket. Mi a véleményed az esetről?

– Semmi.

– Én az asszonyok pártján vagyok, ha nem szerették az urukat többé, jól tették… Mert ez a kérdés: szeretem vagy nem szeretem? Ha nem szereti: eltávolitani joga van. Ha nem lehet másképp, akár a legbrutálisabb eszközzel…!

Az orvos nyugodtsága most már teljesen visszatért, csak imitálta a mámoros embert. Szemtelen szárazsággal beszélt, erősen meghangsulyozott minden szót és ezenközben ugy összeszoritotta a felesége kezét, a hogy csak tudta. Majd meg nagy alázatosan az ajkához, homlokához nyomta lágyan, hizelegve. Simogatta, megcsókolta minden ujját külön-külön. Az asszony hagyott magával tenni mindent, mintha karjai, kezei nem az övéi volnának többé. Lelke szinte különvált testétől, avagy e rettenetes hajnalban ő maga oszlott két részre; egy álmos, hideg asszonyra és egy másik hatalmas lényre, a ki gyászának, borzalmának és boszuvágyának kinjai alatt nyög, sikong. De sokáig nem tudta volna már kiállani e rettenetes kettéosztódást. Ugy érezte, hogy megful, elájul, ha még tovább tart e beszélgetés. Szerencsére az ablakok függönye mindjobban fehéredett, a gyerekszobában pedig a legkisebbik leány hangos sirással köszöntötte a hajnalt.

Renner ásitva nézte meg óráját.

– Hajhó, későn van! Aludni is kell… Homlokon csókolta feleségét és elment aludni.

Egy félóra mulva Mari felugrott és egy kissé félrehuzva az ajtó függönyét, belesett férje szobájába.

Renner György le se feküdt még. Állott a szoba közepén, zsebébe mélyesztett kézzel, erősen szivarozva.

Az asszony meglapult az üveges ajtó mellett. Nem lélekzett, nem látott, nem élt többé. Egész mivolta a boszuvágy ösztönévé alakult át. Egy tigris párája szállt át szép, gyengéd testébe. Arany-barna, lágy-fényü madonna-szemei – a szoba e mély sötét részében – foszforeszkáltak a dühtől.

Berugni az ajtót, rárohanni és megfojtani: erre érzett erőt e pillanatban. Ennek a vágya járta át olyan erővel, hogy elfeledkezett szüleiről, a gyermekekről, magáról, még elhalt testvéréről is. És ha teste engedelmeskedett volna az emberölés ez elementáris szenvedélyének: a következő pillanatban ott térdelt volna férjének hörgő mellén. De nem tudott mozdulni helyéből, halálos ellenségének fekete alakja a mindjobban fehéredő szobában: hipnotizálta. Rámeredt, nézte, mit tesz. Mint mozdul meg most, mint huz ki zsebéből egy revolvert, mint fogja annak aczélcsövét szájába, most elmosolyodik, eltorzul az arcza, majd megrémülve veszi ki szájából a fegyver csövét.

Az iszonyatos pantomimia igazi szinjátékká változik át. A dráma hőse elérkezett szenvedélyének forró pontjához: beszélni kezdett. Mari egész világosan hallja a rekedt szavakat, a néma pisztolylyal való párbeszédet:

– Nem akarok és nem! – susogja az ember és gyávaságának paroxizmusában undorral dobja el a pisztolyt. De nem tud rá nem nézni és mint utálatos szörny felé, ugy néz a kedves, csinos, finom csecsebecsére. És az visszanéz rá: pedig szeme nincs; szól hozzá: ajkak nélkül; vitatkozik vele, daczára, hogy öntudata sincs. Avagy nem ő beszél, nem is ő vitatkozik, nem ő néz, hanem valami anyagi hüvelyétől megfosztott szellem, mely lakástalanul bolyong a világ fölött és hol ebben, hol abban a tárgyban vállal magának lakóhelyet. És mindaddig ott marad, a mig egy erős emberi akarat nem exorczizálja!

Renner György hamar végzett vele. Dühösen dobta el szivarját és szólt:

– Még csak ez kéne! Ajhaj, majd – holnap!

Elásitotta magát, hamarosan levetkőzött és bebujt az ágyba.

Reggel lett; a leeresztett függönyön keresztül beszűrődött nap tejfehér sugarakkal árasztotta el a szobát, az asztalt, az ágyát, az ágyban nyugodt fejét az alvó férfinak. Elért az ajtóhoz is és átjárta a még mindig ott álló asszonyt. A meleg sugarak fázó érzést keltettek benne, megborzongott, fölébredt, félreállt.

Eszébe jutottak a gyerekek. Hamarosan felöltözködött és átment hozzájok.

Csak a két éves kis fiu aludt még. Péterke, azaz Pityó, a «kitanult», a ki éjszaka nem szeretett aludni, inkább játszott és nem hagyta aludni a cselédeket sem. Édes álma csak napvilággal volt. A miért is közönségesen grófnak nevezték. A legyek mászkáltak rajta, de ezt nem bánta. Igaz, hogy a legyek is mintha lábujjhegyen jártak volna az édes kis betyáros, bársonyos arczon.

Pityó a felső fiókban aludt, alul Bibiczi – igazi nevén Mária – meditált. Különös karakter volt ő nagysága is, szelid, nyájas, jó, nem falánk, nem nagyon játékos, de beteg a szines tárgyakért meg a papirosért. Egy ingben, de a piros czipőjében feküdt, nem lehetett róla az este levetni. Egyik kezével marisgálta a papirost, a másik kezével magához szoritotta a reggeli ujságot, melyet mindig ő szokott legelőször is elolvasni.

Lilli, a legnagyobb, már felöltözötten reggelizett. Rövidlátó létére egész kövér képével belebujt a findzsába és a mikor fölnézett, a mikor mindennek vége volt, ugy nézett szét a szobában, mint a ki egy bölcs és nagy dolgot cselekedett éppen. Nem is állt szóba senkivel, csak az ujszülöttel, a legkisebbik testvérrel, a ki kocsiban feküdt és állandó foglalkozását folytatta: nézte a saját maga piczike ujjait és igen örült és igen boldog volt, látván, hogy ujjai mozogtak.

A szobában csend, két boglyas cseléd bóbiskol a kocsi mellett. A nap sorra járja a szoba minden tárgyát és sorra elfoglal minden zugot. Végre elér az alsó fiókba is és a kis grófot költögeti. Az meg kapja magát, álmában szépen hasra fekszik. Hangos lélekzése olyan édesen veri föl ezt a csendességet, melynek különben is azonnal vége, a mint belép Mari mama.

Pityó fölébredt és sirva követelte a reggelijét, Bibiczi orditott a függöny sárga gombjáért – teljesen összegyürvén immár az ujságot. Lilli odabujt hozzá és a szőke fejével el akarta dönteni és kaczagott teljes szivéből, mert a Mari mama tette magát, hogy meging. A csecsemő is ismerősen mosolygott rá, a mint föléje hajolt és megcsókolta a mutató ujját, melyet a cselédek «kis katoná»-nak neveztek. (Ismeretlen okból.)

Az asszony egyszerre meglágyult, egészen átváltozott ebben a levegőben. És egy pillanatig nem jutott most eszébe, hogy ezek egyszersmind annak a gyermekei is, a kit ő szivében halálok halálára itélt. Mosolygott az édesekre, szerette volna a keblére ölelni mind.

És elfutni velük…

Ölébe vette Péterkét és mig az hajával játszott, megnyugodott egy kissé és most már minden láz nélkül rendezhette kusza gondolatait.

Legelsőbben is azzal jött tisztába, hogy egyelőre egyedül kell elviselnie iszonyatos titkának sulyát, nem szabad szólnia senkinek.

Hevesen magához ölelte a kicsikét, könyes szemmel nézte a többit, felsóhajtott és igy szólt magában:

«Ezekért türnöm kell mindent, ha megfulladok is!»

Aztán egész világosan látta azt is, hogy valamely elhamarkodott cselekedete csak hasznára válnék a férjnek és az kisiklanék boszuja alól. Mit is tudna rábizonyitani most? Vizsgálta, számolgatta, részletezte magában.

Egyetlen erős bizonyitéka a gyilkos ellen: álma, szubjektiv érzése, egyéni meggyőződése. Esetleg szolgálhatna még bizonyitékkal az operákat fütyülő doktor, ha ugyan az nincsen elhallgattatva. Bizonyitékul szolgálhatna még – a hideg verejték boritotta el ennél a ki se fejlett gondolatánál – talán teljes bizonysággal szolgálna testvérének exhumálása.

A bátortalanul gondolkodó fiatal asszonyt egyetlen nap ennyire energikussá tette. Ilyenekre tudott gondolni már. És ilyen módra füzte tovább gondolatait, ha fázva, ha elalélva, ha félig halva is:

«És ha meglesz, ha minden bizonyos – igy szólt magához – mi lesz akkor!» Megdöbbent, elérvén boszuvágyának czéljához. De csakhamar visszatért energiája és diadalmasan kiáltott föl bensejében:

«Meg fog lakolni!»

«És testvére? Örökre néma, örökre halott!…»

«És ezek a gyermekek itt? Egy gyilkos gyermekei örökre megbélyegzettek!»

Gondolatai megint összekuszálódtak. Nem volt ezekből ut kifelé, csak egy.

Ha ezeket a gyermekeket elvinné anyjukhoz és ő maga is elmenne testvére után.

Az időnek egy meghatározhatatlan, mert oly kicsiny perczenetéig táplálta csak ezt a gondolatot. Az élethez való akarat sokkal erősebben lüktetett benne és százszor szent volt előtte a kicsikék élete.

Nem, kibontakozás nem volt ezekből! Minden gondolat egy uj vaskampó volt, mely belevágódott lelkébe. És még sem rogyott le, járt-kelt, beszélt, segitett öltöztetni a gyermekeket, végezte házi dolgait. Csak attól rettegett, hogy édesanyja, szokása szerint, benéz hozzá délfelé.

Leszökött előle az utczára. És a körut lármája, láza, mely ebben az időben tetőpontját érte el: megnyugtatólag hatott rá. A kiállhatatlan zaj elkábitotta fejét, a nagy tömeg elvette tőle énjét, beleolvasztotta magába. És a kinjaiban vergődő asszony lassanként nem lett egyéb, mint egy szines pont a nagy tarkaságban.

Vagy egy óráig bolyongott igy, a mig gépiesen hazafelé tartott. Ismeretlen utczákon, kerülve – és keresve valamit. Ismerősökre – szerencsére – nem talált sehol. Csak egyetlen ember köszönt neki egész utján, édes apjának egykori üzletvezetője, egy különös agglegény, a kit annak idejében elcsaptak, mert bolondosan szerelmes volt Ágnesbe és minduntalan verseket irt hozzá. A jó ember erőnek erejével meg akarta állitani, de Mari hirtelen elfordult tőle és igy kisiklott körmei közül.

Hazaért. A kapuban még egyszer visszafordult a széles és most már csendes utczába. És abban a pillanatban, a melyben a szemközt levő házra tekintett: látta az előtt elmenni Gyalui Istvánt. Tekintetük egy félév óta most találkozott először, el kellett hát mondaniok egymásnak e félév történetét – egy szempillantás alatt.

Vajjon megértették-e egymást? Az asszony megértette a szerelem villamos jelét a férfi komoly szemében, mely szelid szigorral nyugodott rajta egy pillanatig, hogy aztán elforduljon tőle.

Nem köszöntek egymásnak, de azért még mindig érezték, hogy ugy egymáshoz tartoznak, mint régen. De a férfi elhaladt szó nélkül és az asszony nem kiabálta utána:

– Meghalok, segits, megőrülök, jer hozzám, segits!

Befordult a kapun, belépett abba a borzalmas házba. Férje ott várta már a teritett asztalnál: Leült melléje és adott enni Lillinek.

Az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A férj komoly volt, sőt haragos. Egyszer rá is ütött a Lilli kezére, mert az maga akart venni a tésztából.

Mari megfogta a gyerek kezét és megcsókolta. Aztán végignézte Renner Györgyöt. Ugy nézte végig, hogy annak a vér egyszerre elhagyta arczát.

Ez a tekintet már egész preczize szólott. És nem volt benne félelem többé, csak iszonyat. És fenyegetés, vakmerő, lenéző, ingerlő. Ez volt benne:

– Tudom, ki vagy!

A férj elforditotta fejét és szárazon szólott:

– Komolyan beszélni akarok veled! Egyszer valahára bizonyos dolgokban tisztába kell jönnünk egymással!

Az asszony fölkelt és előre ment szobájába.

A férj bezárta utána az ajtót és a kulcsot kivette a zárból. Leült, az asszony állva maradt az ajtónál és rákiáltott férjére:

– Mit akar?

– Azt akarom, hogy szeressen! – szólt Renner György határozott hangon.

Mari gőgös tekintettel mérte végig és nem felelt. Perczekig hallgattak mind a ketten, a mig az asszony ideges hangon sürgeté:

– A kulcsot, adja ide a kulcsot!

– Nem adom! – szólalt meg az előbbi határozott és szinte idegen hang. Az asszony idegessége tetőfokára hágott, közeledett urához és kiáltá:

– De én akarom!

Az meg némán intett fejével nemet. Majd meg szóval hozzátette:

– Üljön le nyugodtan. Csak egy pár perczet…

Mari állva maradt és reá sem nézve Renner Györgyre, hidegen, félelem nélkül mondá:

– Végezzünk!

Szótlanul állottak szemben egymással. Az asszony mélységes gyülölettel nézett végig férjén, az meg zavart, szerelmes, elnyelő tekintettel. Izgatottsága határtalan volt és ajkai reszkettek, ahogy megszólalt:

– Te utálsz engem! Tudom, hogy utálsz, de mért jöttél akkor hozzám?

Be sem várta az asszony feleletét és folytatá:

– Tudom, mit gondolsz rólam, belelátok a lelkedbe. Gyülölsz! Merjed azt mondani, hogy nem?

Az asszony hallgatott.

– Pedig én imádlak! – suttogá Renner György és a szenvedélytől megnedvesedtek a szemei, kezeit összekulcsolta. Mint egy hü kutya, ugy nézett föl feleségére, a kinek az utálat elementáris érzése összerángatta vállait.

– Imádlak, mindig imádtalak és szeretném megcsókolni lábaidat, melyekkel nyakamra akarsz hágni! Kis lány voltál még, a mikor imádtalak. Kis iskolás leány. Rám mosolyogtál ártatlanul és én őrjöngtem magamban, hogy ilyen szenvedély lett urrá fölöttem. Titkolóznom kellett, kinoznom, ölnöm, megfojtanom magamat. És elvettem Ágnest. Hogy valakim légy, őt vettem el. Csakhogy légy valakim. A testvéred volt az enyém!

Fölkaczagott. És ebbe az éles kaczagásba egyszerre belevágódott még egy élesebb hang, egy rettenetes kiáltás:

– És megölted azt!

Reszketve állottak egymás közelében. Testük csaknem érintette egymást. Csaknem egymásra rohantak már. De a férj visszahőkölt a kiáltástól, majd megragadta az asszony kezét és kényszeritette, hogy leüljön. Aztán kezét ajkára szoritva hörgé:

– Igen. Érted, miattad. Te ölted meg, nem én, te kényszeritettél rá, hogy megöljem. Minden napon, minden tekinteteddel te kényszeritettél, te figyelmeztettél rá, hogy ha nem volna ő, most már te lehetnél az enyém. És megtettem…

Közel hajolt feleségéhez és véresre szoritotta kezeit. Az meg emberfeletti erővel szabaditotta ki magát karjaiból és teljes erejéből kiáltá:

– Gyilkos, gyilkos, gyilkos!

A bezárt ajtó mögött a bonne leskelődő alakja jelent meg. Elhallgattak, a férj az ablakhoz sompolygott, az asszony az ajtóhoz támaszkodva várt és értelmetlen szavakat suttogott.

Ujra egyedül voltak, nem leskelődött rájuk senki. Renner György közeledett feleségéhez és szemébe vigyorogva szólt:

– Esküszöm, hogy megtettem, menj és kiáltsd ki a világnak.

Kivette zsebéből a kulcsot és betette a zárba:

– Menj és kiáltsad ki a városban, hogy megöltem a feleségemet, érted! – Menj és mondd meg mindenkinek, hogy a testvéred gyermekeinek apja: közönséges hitves-gyilkos. Jelents fel, hurczolj meg, tégy tönkre, ha tudsz!

Megint fölkaczagott:

– Tégy semmivé, ha tudsz. Én nem félek tőled és senkitől. Menj el tőlem, ha mersz! Nem mered megtenni, tudom. Itt maradsz mellettem, ma és örökké.

Menj!

Megfogta az ajtó kilincsét. Az asszony nem mozdult. Renner György fölélénkült egészen, bátorság, erő, diadal volt hangjában:

– Menj hát!

Szinte diadalmasan nézett rá a férfi. És az asszony nem tudott álltó-helyéből megmozdulni sem. Férjének czinikus vallomása egészen elkábitotta, nem utálta többé, nem gyülölte mostan, nem is rettegett tőle.

Alig volt eszméleténél és ha az értelem egyet-egyet szikrázott is lelkében, az nem világitotta be öntudatát. A mit e pillanatokban gondolt, az egészen zavaros volt és kivétel nélkül arra vonatkozott, hogy vajjon nem ő ölte-e meg testvérét csakugyan?

Lassan-lassan világosodott előtte. És most undor fogta el maga ellen: hát ő miatta történt, ő volt az oka…

– Istenem!

Ez az egyetlen szó lebbent el ajkáról ebben a rémületes helyzetben. Ennek a három szótagnak a kiejtésével könnyitett magán, ez az «Istenem!» segitette talán, hogy meg nem fult, össze nem roskadt.

Renner György megfogta a kezét és merev, szinte üvegesedő szemeibe nézett:

– Büntársam vagy! – mondá elfojtott gunynyal.

– Büntársa! – ismétlé az asszony, mintha álmában beszélne.

– Nálad nélkül – folytatá a férfi az izzó szenvedély alig hallható, mégis éles hangján – nálad nélkül lettem volna hü férj, odaadó, példás családapa! Te nélküled, mint becsületes ember élhettem volna tovább; ha te nem vagy: megmaradnak álmaim, megmarad számomra az élet, de igy nem maradt meg semmi, csak te. De te megmaradsz, téged nem bocsájtalak ki karjaimból. Te egyedül, minden nélkül elég vagy nekem!

Csókjaival boritá a szinte megmerevült kezeket, térdre ereszkedett az asszony előtt és beszélt, őrjöngött tovább:

– Ha csak te nem lettél volna! És egyre mellettem, egyre közelemben. Futottam előled és mig előled futottam: hozzád közeledtem. Égettél, lázitottál, soha békén nem hagytál. Nem volt álmom: és nem szabadott tudni senkinek, hogy virrasztok. Meg volt mérgezve az életem és mosolyogni kellett hozzá. És évekig türtem mindezt, évekig öleltem egy hideg árnyékot… Meguntam végre, fölháborodtam: boldog akarok lenni! Megöltem!

Valami kis élet tért a szegény asszony félig halott tagjaiba. E szó megrázta ujra, kimenekült férje kezei közül. Az meg még most is, ujból ismétlé:

– Igen, megöltem! Erőszakosan pusztitottam el, azt akartam, hogy elaludjon örökre és sohase hallja, a mit mi beszélünk majd. Könnyü volt vele elbánni, nem tudott semmiről és nem tud többé semmit. De mi élünk és élni fogunk!