Part 5

Férjével a házbeli gondokról, a gyerekekről, azok kedvességéről, okosságáról, a konyháról, a család tagjairól, a lakás berendezéséről beszélgettek a leggyakrabban. Az elmultakat a legritkábban emlegették és csak akkor, a mikor éjjel, sötétben, a szerelem láza boritotta el mindkettőjüket. És ilyenkor nem hóbort a hóbort, és a leghevesebb őrültség helyénvaló.

Az édes éji órák alatt egyszerre csak megrebben az asszonyka:

– De te vagy-e? Nem vagy-e más?

A férjnek ilyenkor mindig el kellett játszania a régi komédiát. Beszélnie kellett a multról, közös titkaikról, mindazokról, a miket az orvos jegyzeteiből és házasságuk óta tőle magától megtudott. Néha abszolute nem tudta a szegény asszonyt megnyugtatni és türnie kellett, hogy a mellette fekvőt halálos szomoruság fogja el egy másikért, forró könyek árasztották el ágyában, a melyek egy halott vágytársért omlanak.

Ilyenkor egy darabig türelmesen csititgatta, majd meg odább állott az utjából. Meggyujtotta a gyertyát és átment egy másik szobába. Onnan hallgatta az asszony keserves zokogását, félelmetes magánbeszédeit. Rettegett érte, magáért és gyermekeiért.

Ezek az éjszakák kezdetben nagyon gyakoriak voltak, de szólni nem mert róluk senkinek. A hallgatag egyezség különben is az volt a családban, hogy nem beszélnek a multról, Hennig Arthur nevét soha ki nem ejtették Ida előtt. És sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a halottnak az árnyékát képviseli a mind jobban gömbölyödő öreg fiatalember, hogy annak a kegyelméből, annak a kiraboltatása árán van itt. Mindenki csak azt a nagy szerelmet látta, a mivel az asszonyka férjén csügg és a mi kigyógyitotta örökösnek hitt bajából.

Babics ur kezdetben meglehetős sokat szenvedett. Néha kedve is lett volna kilépni passziv magatartásából. Egyszer-egyszer forró vágy szállotta meg, hogy visszakapja – a saját maga énjét.

Különösen ebéd és vacsora után foglalkozott azzal a témával, hogy «ő tulajdonképpen nem is egzisztál már». «Egyénisége oltárán idegen isteneknek áldoz», tette hozzá olyankor, ha egy kissé be volt rugva. Normális körülmények között azonban számtalan alkalma nyilt énjét érvényre emelni; segélyezhette anyját és kisebb kölcsönöket adhatott annak a szinésznövendéknek, a ki betegsége alatt is fölkereste és most is fölöttébb ragaszkodott hozzá.

Voltak azonban esetek, a mikor Babics Sándornak tökéletesen el kellett tünnie a világ szinpadáról. Ezek a titokzatos éji órák, a mikor meg kellett magát tagadnia, megtagadni magát egyenest.

– Miért neveznek téged Babics Sándornak? A fejem fáj, gondolni se merek rá, de nem értem…! kérdezte reszkető ajakkal az asszony.

– A világ miatt. Ne kérdezzed az okát. Álnevet kell viselnem, bujdokolnom kell. Hogy mért? ne kérdezzed! Nagy baja esnék a gyermekeknek, ha firtatnád! Az vagyok, a ki tiéd volt régen, a te Arthurod vagyok! – mondá Babics Sándor, minden hebegés nélkül, biztosan és szépen hazudván. Másnap reggel azonban nagyokat káromkodott magában. Nem tudta már mire vélni a dolgot, mennyi az őszinteség, mennyi a komédia felesége magaviseletében.

– Affektál, affektál, affektál! – kiáltott fel dühösen.

És csakugyan, a legszemesebb lélekbuvár sem tudta volna már megállapitani az igazságot itten. Nem hiszi-e az asszony maga is, hogy csalja magát? Nem csupán a szép mese kedvéért tartja-e fenn régi őrültségét? Vagy talán nagy időközei vannak józanságának, egyszer beletörődik abba, hogy a miben él, az csak önámitás, máskor meg teljes érvényében van meg benne a régi mánia?

Babics Sándornak voltak pillanatai, a mikor széthasitani szerette volna a szép fejecskét, hogy megtudja: mi van benne?!

Pedig igen szelid lény volt az öreg fiatal-ember, a hiuságból se kapott valami nagy osztalékot, és élete abszolute nem volt hivatva arra, hogy ez utálatos, rut és gyönyörüen szép tulajdonságot nevelje benne.

Türelme mégis csak elfogyott.

Elment, fölkereste a főorvost, akivel a régi barátságot fentartotta, sőt kisebb-nagyobb ajándékokkal nevelte is.

Rendszerint kávéházakban szoktak találkozni, a hol a doktor a vidéki ujságokat olvasta nagy előszeretettel.

– Mit tegyek, ki nem állom tovább? – kérdezte röviden.

A doktor idegesen billentgette szempillájának néhány szál szőrét. Erősen elgondolkozott. Czeruzát kért a pinczértől és a márvány-asztalra mindenféle számokat irt, látszólag gyököt fejtett.

Végre – fejvakarva – megszólalt:

– Fel kell világositani!

– Hogyan?

– Meg kell neki mondani az igazat. El kell neki beszélni a maga egész szivreható történetét. Emlitse neki, hogy ivott. El ne feledje ezt emliteni. És hogy általa szokott le erről a csunya szenvedélyről. Az asszony az ilyesmiért mindent megbocsát.

– Különben – tette hozzá némi gondolkozás és sok fejvakarás után – én az ön helyén még hallgatnék egy darabig.

– De ha nem tudok tovább, nem tudok!

– És miért nem?

– Megőrülök belé.

– Ezt értem. Összecseréli magát azzal az elmult másikkal? Vannak perczei, amikor siratnia kell Babics Sándort, mert meghalt!

– És ha még csak ez volna! De másrészt toporzékolok a dühtől, hogy nem tudok kivégezni egy árnyék-embert és hogy az igazabb életet él, mint én, az élő.

– Ez csak metafizikai hóbort, erre nem adok semmit. Az a kérdés, mit akar ön?

– Azt, hogy elismerjenek, engem ismerjenek el, az én nyakam öleljék meg!

Abban állapodtak meg, hogy miben sem lehet megállapodni. Várni kell egy esetlegre. Babics Sándor busan ment haza és rossz étvágygyal ebédelt, zsirtalannak találta a tésztát és egy kis házi veszekedést is rendezett.

Testi egészsége azonban oly pompás rendben volt, lelki emócziói pedig oly kis számmal és annyira gyengék valának, hogy végre is megint csak jól érezte magát a maga öregségében. Nem boszantotta többé az sem, hogy egyre hizott, mellénye folyton-folyvást gömbölyödött és mind rövidebb lett. Ezen különben maga az asszony is mosolygott és azt mondta rá, hogy «kedves».

Szerették egymást, mi kell több ennél? «Azt a kis idegességét elnézhetem neki» nyugtatta meg önmagát az öreg fiatal-ember. Ámde könnyü volt igy gondolkoznia, a mikor csend és nyugalom uralkodott körülötte, de a mikor jöttek a katasztrófák!

Hogy megjött az esős, rosszkedvü október és a legkisebb gyermeket is elválaszthatták, a mikor ujra kizárólagos birtokukba vették hálószobájukat: nap-nap után, helyesebben: éjjelről-éjjelre ismétlődtek ezek a katasztrófák.

A kis Ida nem tudott aludni és nem hagyta az öreg fiatal-embert sem. Belecsimpajkodott a nyakába, agyonsirta, közel tartotta arczához a gyertyát, ugy nézett rá hosszan, zavartan, vadul.

– Legyen vége a bolondságnak! Nem türöm tovább! – orditott rá egyszerre, ugy, hogy az asszonyka kiejtette kezéből a gyertyát.

Sötétben maradtak; az asszony reszkető kezeivel belefogódzkodott a férfi karjába. Az orditott:

– Nem türöm, nem türöm! Utálom ezt az affektácziót, nem türöm, a gyomrom nem veszi be.

Az asszony fuldokolva hallgatta; még jobban belekapaszkodott, Babics Sándor folytatta:

– Én vagyok ur és senki más. Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint mindenki. Ne csináljon nekem komédiákat. A ki meghalt, meghalt, béke poraira. Nekem ne komédiázzék…

Ida elengedte a férfi karját; fogainak vaczogása hallatszott az éjszakában.

Az öreg fiatal-ember gyufát keresett, talált, fölemelte és meggyujtotta a földre esett gyertyát. Azzal a kezében folytatta tovább, csendesebben, de még nagyobb elkeseredéssel:

– Hát temető-őr vagyok én vagy mi? Egy kutyának jobb sorsa van, mint nekem. Bujkálnom kell, mint valami gonosztevőnek. Hát tudja meg, hogy nem bujkálok, hogy nem akarok és nem tudok tovább… Se a reszketésére, se a sirására, se a kiabálására nem adok semmit. És ha tudni akarja, én vagyok én. A nevem: Babics Sándor. Magát szeretem, de semmi közöm semmiféle Arthurhoz. Nem vagyok én szinész!

Pati Ida megnyugodott egy kissé, ha a megmerevedést is nyugodtságnak lehet nevezni. Szemeit le le nem vette a beszélő ajkáról. Minden erejét összeszedte, hogy megérthesse. Ennek az akarásnak a kínja és zavara megismerszett arczán. Szeme, ajka, álla vonaglott.

Megértette.

– Ugy?! – mondá elfuló hangon. Azzal elfordult férjétől és lassan kiment a gyermekek szobájába.

VIII.

Határozottan meggyógyult, nem komédiázott többé. Nyugodtan viselte magát és most már egészen objektive beszélt betegségéről. Lehetett beszélni előtte Hennig Arthurról, elhitte, hogy meghalt, fölkereste sirját is. Visszafelé jövet a temetőből, elmeséltette magának férjével az összes, ködös történeteket. Az öreg fiatal-ember boldog volt, hogy végre kipakolhatott.

Ebédeket kezdtek adni, a zárkózott életnek vége lett. Babics Sándor ismeretségeket, sőt valóságos barátságokat kötött a körben. – Fiatal és özvegy embereket hozott haza ebédre minden bejelentés nélkül.

Ida ebben az időben volt legszebb, gyerekeket nem akart többé, egy kissé megsoványodott. Szinházjáró, vidám asszony lett, a családban hirre vergődött a kitartó, hangos nevetése.

Az öreg fiatal-ember kénytelen volt magának frakkot csináltatni; bálba jártak.

Egy ilyen báli éjszaka után, szokása szerint, délutáni két órakor kelt föl Babics Sándor. Jól kialudta magát és már előre örült a kolbászos káposzta-levesnek, a mit ilyenkor rendesen megtalált az ebédlő asztalán.

A leves csakugyan ott párolgott az asztalon. De a háziasszony és a gyerekek nem voltak sehol. Babics ur csöngetett, az inas bejött és egy névjegyet adott át.

Az asszony irta:

«Nem maga volt, talán egy másik. Én megyek a gyerekekkel. Itt elélhet. Talán az sem, a kivel elmentem. Talán az is hazudott. Majd keresek egy másikat! Megint egy másikat!»

Az öreg fiatal-ember megette a levest. Letette a kanalat az üres tálba és felsóhajtott:

«Tudom, a gépész-mérnök.»

Aprókat, végre egy nagyot, keserveset sóhajtott.

«Megmentettem az életét és ezzel hálálta meg!» – fakadt ki hangosan.

Fölkelt az asztaltól, elhatározta, hogy többet nem eszik. Megint csak lefeküdt. Érezte, hogy minden lelki ereje meg van bénulva ismét. Tehát végképpen elöregedett. És mint a Mária-utczai lakásban, szeretett volna eltemetkezni, de ugy, hogy szervezete tovább funkczionáljon.

«A szégyen… a nyomoruság ujra… hogy szerettem!» suttogta ellankadva.

Elaludt, estefelé ébredt föl. Felöltözött és fölkereste a főorvost. Nagy szüksége volt arra, hogy egy pár szót beszéljen vele. Megmutatta a névjegyét, elmondott neki mindent.

A doktor pedig szerfölött vidám lett – fütyült a szájával, a szemével, az orrával is.

– Meggyógyult! végképp meggyógyult!

– És én? – hebegte azt öreg fiatal-ember.

– Csak arra vigyázzon, hogy a gyomra rendben legyen. Maguknál ez a fő. Sok ásványvizet ne igyék és szép öregsége lesz.

– De addig?

Az orvos fölhuzta szemöldeit, de ugy, hogy apró szemei csaknem kiugrottak üregükből.

– Addig ismertetni fogom az esetet a «Lancet»-ben és több orvosi archivumban… És várok, hátha a sor rám is kerül.

Mese a szamár-emberről.

A.

– Hiszel-e te Istent, Kalivoda?

Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke. Adolf igy szólott:

– Barátom, keljen csak föl.

Az öreges ember minden gondolkodás nélkül fölállott.

– Menjen csak egy pár lépést előre – folytatá Adolf.

Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment, hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette, hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki akarta tüntetni magát.

Adolf visszahitta:

– Beteg maga?

– Nem. Semmi bajom, csak az étvágyam nagyon jó.

A szőke aztán kikérdezte és följegyezte a lakását.

– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli kőmivesnek theologiai kérdésére.

Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.

– Lassan épül ez a ház, – mondá Kalivoda – ránk jön a tél!

B.

Valami boldog előérzet szállotta meg az ember-szamarat, hazament.

– No te lump, – mondá a felesége – hazajöttél ebédre!

– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és más fehérnemüek voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.

Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül. Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt, és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.

– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten. Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van szükség, de a ki lassan jár.

– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.

A mikor kiment, kezet fogott Herminnel és szólt:

– A kisasszony igen jó gazdasszony.

C.

A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik – installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.

És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki borravalót, mert nem rosszak az emberek.

Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét. Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy forintnál kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.

D.

Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya, Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták, visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.

– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett ujra.

– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.

Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek, hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.

Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy köruti ház negyedik emeletén, a melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.

Az öreg ur – szokása szerint – odaállott az ablakhoz:

– Milyen szép kilátás, szeretem a szép kilátást!

Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk összecsapzik a hidegtől.

E.

Semmi sem zavarta meg a szép kilátásu lakás boldogságát. Mind több kávéház épült, más üvegkereskedőknek is kedvük támadt rája. De ő nem hagyta magát szerencséjében eltántorittatni. A felesége inkább elbizakodott és valamelyik ünnepnapon egy bádogszelenczét tett az asztalra.

Olajban főtt szardiniák voltak benne.

– Ne kisértsd istent! – mondá a szamár-ember elszomorodva.

– Tudom, hogy te a halat szereted! – szólt az asszony engedelmesen.

– Te már nem ismered magadat! – mondá az öreg és rossz kedvü lett. Zsémbelt, nem nyult a bádog-dobozhoz.

F.

… Minthogy a fiut is a zsidó-vallásban akarták fölnevelni: meghivták a hitközség két hivatalnokát is a keresztelőre. Adolf reszketve tartotta kezében a gyermeket; elhalványodva, de boldogan. A lelke örült, a mint a piros paplanos ágyra nézett, a melyben Hermin feküdt, vágyakozó tekinteteket vetvén a szépen megteritett asztalra. A hitközségi hivatalnok énekelni kezdett.

Ha későn bár, megjött a gazdag rokon, egy gőgös, pohos ember, egy faügynök a feleségével, a ki fekete selyemruhát és bársony-kabátot vett ez alkalomra.

Nyár volt. A szép kilátásu ablakok előtt már állott az uj ház. Nem lehetett lélegzeni és nem lehetett látni.

A szamár-ember feltolta homlokán a szemüveget, a kopasz fejét bársony-sipka födte, hangos énekszóval dicsérte az urat.

Bevégezvén a bevégzendőket, mielőtt asztalhoz ülnének, megtekintették az ujszülöttet. Az arcza kék volt, a feje sárga, oly türelmes és filozof volt a tekintete, mint egy csecsemő csacsié. Mindenkinek igen tetszett.

Ettek, aztán fekete kávét ittak. A hivatalnokok felfaltak mindent, egy kalács csücskét hagyták ott mindösszesen. Két óra után egyedül maradtak az asztalnál az öreg, felesége és veje. Anya és gyermeke szoptatás közben elaludt. Halkan beszélgettek a régiekről. Különösen arról, hogy Adolf miként talált rá apósára a Ferencz-köruton.

– Minden a véletlen szerencse! – szólt az asszony, az öregnek megigazitván a kravátliját.

– És a tehetség! – jelentette ki Adolf.

– Én is vagyok csak valami! – mondá az öreg. Igen beebédelt volt; paprikáshalat evett, mint raktárnok korában és olasz bort ivott, bőven. Valami német verset szeretett volna elmondani, de nem emlékezett reá. Belekezdett, de mindhiába; káromkodott, mire az ujszülött fölébredt és orditott egy hosszut, éleset. Ki kellett volna szaladni a ruháért a konyhába, de se Adolf, se az öreg asszony nem emelkedett föl a helyéről.

A szamár-ember kelt föl s indult kifelé. De oly gyorsan lépett, oly váratlanul és szokatlanul frissen, hogy mindannyian, isten nevét emlegetve, ijedten csapták össze a kezeiket.

– Végem van!

– No ha ezt a gazdád meglátná!

Az öreg is rémülten állott meg a küszöbön.

G.

Mindnyájan isten kezében vagyunk. Lehet, hogy Kalivodának egyszerre, minden igaz ok nélkül, visszatért a régi rendes járása. Mindenesetre el kell mennie orvoshoz.

_A többi betü._

Nem, a jó isten megőrizte őt és megmaradhatott hivatalában mindaddig, a mig egy részeg fuvaros, nem annyira vigyázatlanságból, mint inkább hirtelen támadt ellenszenvből, el nem gázoltatta a lovaival, a József-köruton, éppen a szerencsés hetes szám előtt.

Kaál Samu.

Fent a hegyen Fedémesen polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitióval, mindennel kivonultak az exerczirplaczra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sürüen hányták magukra a keresztet s az asszonyok – ámbár csak szerda volt – töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység – nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is – változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kiskaptósy fiu egyszer… Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csuffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomoruan:

Kijeé ez a ház kijeé, Beró János urameé. Hát ez a ház vaj kijeé Bedécs András urameé…

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje…

A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor egy-egy kis heccz nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül. Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

– Távozzanak! – Szólt ki az orvos röviden.

– Marrad! – Szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona előtt.

– Báró ur, egy szóra.

A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette kezét és szólt:

– Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

– Báró ur, ön nem ismeri családomat.

– Nem.

– Mit jelent hát ez a különös tisztelet.

– Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

– Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve haza tántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. _Kaál Samu_ felugrott:

– Parancs!

Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

– Mehetsz! – szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

– Igyál!

Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol kiszélesitette az öröm.

Aztán ittak…

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…

*

Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!»

Nevetett, a mikor vigasztalták:

– Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre…

– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

– Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.