Part 2

Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is, hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.

A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas, ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal – megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul, de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős, szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi. Elhallgat, kényelmesen akar elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.

A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak. Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le a másikat, a fiatalt.

Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem. A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.

Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen homlokára és szemébe.

A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.

Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?

Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm». Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit mondott: «Holnap!»

Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen, megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm», nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.

De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos, hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.

Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem, mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém, a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!

VII.

A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.

– A szomszéd kisasszony hivatja, valami baj van!

Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész, olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak, mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a neveinket. Mindegy. A lány fölkelt és intett, hogy menjek utána a másik szobába és vigyem magammal a gyertyát is.

Megálltunk egy ágy előtt, a melyben halva feküdt az öreg asszony.

A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától, mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.

Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál, a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az okosság és a gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos. Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg asszony párnája alatt.

Egy kecskeszakállu, ordináré ember jött és hamarosan konstatálta a halált. A leány kétszer is megkérdezte: de hát csakugyan-e? Aztán oda lépett az öreg asszonyhoz, megcsókolta a homlokát, megigazgatta a haját és miután elmondott valami rövid imádságot, megköszönte, mert átfáradtam hozzá.

Reggel volt, a gyertya még égett az asztalon. Leült melléje és fejét kezeibe temette. Csendesen mondott valamit a szobaleánynak, a ki az ablakokat nyitogatta ki. Megkérdeztem, hogy mit szólt. «Most már nincsen senkim!» ezt mondotta.

De azért még csak nedvesek se lettek a szemei. És a mikor harmadnap a nénit eltemették, – lopva, hogy a vendégek meg ne ijedjenek, – még csak más lakásba se ment át. Sőt midőn ötöd- vagy hatodnapra lejött a table d’hôtehoz, vörös pelargonia volt a hajába tüzve.

VIII.

Ő: én voltam és én: ő. Két árvaság; egy pár: elhagyatottság. A giardino Juliában találkoztunk minden napon, egyedül voltunk a világ legelső kertjében. Leültünk valamelyik lóczára, a hová legjobban tűzött oda a nap, és a mig láttuk egymást, meg nem mozdultunk onnan. Miért nem ültünk egymás mellé, miért játszottunk bujósdit, mért nem fogtuk meg egymás kezét? Nem látta volna senki, csak a pálmák, és azok szeretik az ilyen dolgokat, mindegyre csókolóznak a gyenge szélben. Semmi, de semmi magyarázata nem volt egymástól való tartózkodásunknak, hiszen minden bizonynyal mi voltunk egymásnak a legjobb ismerői a világon, összetartozandók, egymáshoz kapcsoltak, ismeretlen és mérhetetlen idők óta.

Egyszer, egy délután esett az eső. A leány behuzódott egy fedett fülkébe, én meg, valami különös, ismerős illat után behatoltam a kert mélyébe. Megtaláltam az illat forrását: viola-táblát. Szerettem volna megszólitani a fehér virágokat, mint valami földit. E helyett nekiestem és letéptem belőlük egy ölre valót.

Aztán egyenesen siettem az én kis fázó leányomhoz. Az ölébe hánytam a virágokat. Mérhetetlen volt az öröme, mindjárt tele tűzködte magát vele. Nekem is egész bokrot tűzött a kabátomba. A mig reszketve motozott a ruhámon, megcsókoltam a kezét. Bámulva nézett reám és hirtelen elhatározással fogta a kezemet és megcsókolta.

Egymás mellé szorultunk a fülkében. Beboritott bennünket a fehér viola, fogtuk az egymás kezét és néztük az esőt.

Kerültük egymást aztán. Valamelyik nap beüzentem hozzá, beküldtem a névjegyemet is. Visszaüzent, hogy nem ismer. «Most beteg», tette hozzá a szobaleány, a szobaleányokkal vele-született jóakarattal.

Ujra és még nagyobb hévvel adtam magamat a boritalra. Rátaláltam a régi Asztira, mely pezseg a pohárban, de nem nagyon. Egy félvér pezsgő, melyen még sem érzik a csináltság. Raszig bor! mint a hogy némely, messze innen élő barátaim mondanák. Egy vékony nyaku üveg tökéletesen elég volt nekem belőle. Ezek a kedves flaskák! Óh édes kis Asztim, szerelmes angyalom! Szerettem volna megölelgetni, aztán belevágni a szemben levő tükörbe, a honnan egy hozzám hasonló vázalak kancsalitott reám; egy csúf, hosszuképü ember, a ki nyilván gunyolta a bennem élő kerek arczú, életerős, vidám alakot.

Egyenesen hazamentem a becsipések után. Egy estén igen hamarosan végeztem és különösen siettem el a korcsma nagy világosságából. Oly boldog voltam, hogy kerestem a magányosságot, helyesebben a tête a tête-et az éjszakával. Nagyon is hamar érkeztem haza. A hotel ablakai még nyitva, a legtöbb világos, most ágyaznak a szobaleányok. De egy sötét. Hanem a sötétségben egy mozdulatlan fehérség látszik. Nem emberi test, hanem valami különös világosság.

A leányom, az én leányom!

Vár reám, hiv magához! Siettem föl a lépcsőn és minden gondolkozás nélkül léptem a szobájába. Világ ott sem égett, a kandallóban morgott valami kis tüz. És az ablakok nyitva, benéznek rajta a pálmák, csodálkozva a télen, a melyet az északi asszony itt is érez és a melyet ők nem ismernek, csak szomorú mesékből…

Az én édes, szerelmes halottam ott maradt az ablaknál, megfordult, meg nem rezzent, föl nem kiáltott, csak olyan hangot hallatott, mint a galamb, ha a kánya száll felé… Nem nyujtotta a kezét, leült, inkább lerogyott az ablak előtt, szemben a sötétséggel. Mellé ültem, megfogtam a kezét.

– Beteg voltam! mondá angolul, és olyan hangon, mintha bocsánatot kérne tőlem.

Megértettem; különös, csaknem minden mondatának értelmét kivettem ezen az estén. És ő is érteni látszott, a mikor valamit mondottam a magam nyelvén. Különben ő nem sokat törődött azzal, hogy értem-e, nem-e? Hirtelen beszélő kedve támadt és megállás nélkül pergett a szó láthatatlan ajakáról.

Azt hittem, nem: bizonyos vagyok benne, hogy arról beszélt, a miről az asszonyok minden találkozáson, a mely az elsőt követi.

– Ugy-e, most megvet? Mit gondol rólam? Talán haragszik is reám?

Hirtelen megakadt, de csak egy szótag kimondásának időtartamára. És folytatta megállás nélkül, mintha leczkét mondana föl:

– Szeressük mi egymást, az élőknek nem tartozunk mi ugy sem, semmivel!

– Az élők? Hát mi nem vagyunk az?

– Nem.

Borzalmas és fenséges érzés, hogy mi ketten igy külön vagyunk, hontalanitva az emberek társaságából, az élő lények közül. Nekünk nincsenek törvényeink, mi nem tudunk semminemü konvenczióról, mi vagyunk azok, a kik meghaltak már, de még szeretnek.

A leány csicsergett tovább. Kinyujtotta nyelvét a halálra. Egy-egy szava ugy hatott rám, mintha a sötétség hirtelen izzó napra vált volna és forró sugarai az én testemet elboritanák. Ő meg fázott, azt mondotta, és hozzám bujt a sötétben. Didergett és reszkető ajkakkal mindegyre azt sugta.

– Szeretek, szeretek, szeretni akarok!

Magamhoz szoritottam, de a láz mégis birtokába vette. Szemeit, jéghideg ajkait csókoltam, magamhoz öleltem. – Kimerült, mozdulatlan lett, szemeit lehunyta, ajkát becsukta.

«Meghalt!» gondoltam magamban lassan, álmodozva, minden félelem nélkül. De nem halt meg, megmozdult, kinyitotta a szemeit és egyszerre oly forró lett, hogy szinte sütött. És én bennem – ugy lehet, hogy e melegtől – olyan ereje kelt az életnek, annyi vidám, friss és egészséges szenvedély, hogy husz évesnek éreztem magam ujra. Vagyok a régi, régi szerelmes legény és a tiz év, a mely azóta eltelt, csak tiz percz, éppen annyi, a mennyi ideig az elsőre, az igazira szoktam várni az alföldi város háza előtt. Nem mult el semmi, vagy minden visszajött: a vissza nem térő elmult idő itt van és megtaláltam azt, a ki mindörökre elveszett nekem. Itt fekszik a leány karjaimban szerelmes szókat suttogva nekem, átadva magát mint a régi, szinte könyörögve, hogy letépjem… Az ostoba erkölcs, a gyáva álszemérem mindeddig megmarkolta a kezemet. Eh, enyém az erő, kiszabaditom magamat…

Mielőtt meghalunk!

– Mielőtt meghalunk! – suttogta az elhaló hang.

A diadal gunyos demonja kibontotta bennem a szárnyait. De mintha maga a lány is ugy érezte volna, pár pillanatra elengedtük egymást.

– Már azt hittem, hogy _ugy_ kell meghalni…! – mondá az én szerelmes halottam csendesen. Aztán a nyakam köré fonta a karjait. Nem szólt többé, csak ha kérdeztem. Akkor is csak azt felelte, a mit én akartam:

– Ki vagy te?

– _Az_.

– Kicsoda?

– A kit te akarsz.

– A te neved: Kata.

– Kata.

– Te vagy az, a kivel találkoztam nyáron a várkertben, fenyvesek alatt.

– Fenyvesek alatt.

– Nyáron, régen.

– Nyáron, régen.

– Télen, most.

– Télen, most.

– Hol csókoltalak akkor meg legelőször, emlékszel-e még? Gondolkodott és mondta ugy, a hogy volt.

– A szememen, másnap.

Emlékezett; ő volt. Vagy a másik, a régi, az első volt ő?

A tenger éjjeli zöld világossága lassanként elveszett az elnémult szobában.

IX.

Másnap mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Nyitott szemekkel, de nem látva semmit. Harmadnap fölfrissülve ébredtem föl és siettem át hozzá.

A szobája üres, elment.

– A kisasszony a tengeri hajóval utra kelt. Csak az utat addig kibirja! – mondá a hotel titkárja.

Rohantam ki a partra és még láttam a hajót, mely őt elvitte. Sőt talán őt is láttam, de oly kicsiny volt mint egy fehér sirály, a mint átszáll a látó határon.

Az öreg fiatal-ember.

Egy szép, kövér, fiatalember élt Budapesten, a bodzafa-, később a Mária-utczában, ezernyolczázhetvenhatban. Azoknak a hölgyeknek, akik a kövér fiatalurakat – némi okkal – nem szenvedhetik, előadom, hogy Babics Sándor nem volt igazán kövér, hanem inkább csak erős. A feje nem nagy, a mi a fődolog, hanem a nyaka, a vállai voltak igen kifejlettek. Egy kissé maga is félt attól, hogy hasa lesz, mielőtt megházasodnék és ha nem lett volna jól nevelve, ha különféle könyvekből nem tanulja vala meg, hogy a férfi-hiuság rut dolog és különösen, ha a férfi-vállfüzők nem lettek volna olyan drágák, bizonyára megpróbálja karcsuvá tenni magát.

Ez a fiatal ember egy szombati napon, déli tizenkét órakor lebotorkált a lakásáról és egy bérkocsi-állomásra ment. A zsebében nem volt egy krajczár sem. Ott somfordált egy darabig, a mig kinézte magának a legrongyosabb fiakkert, a legrosszabb lovakat, a melyek elé a heves nyár daczára csukott hintó volt fogva. Jól megvizsgálta a fiakkerest, aztán egy hirtelen mozdulattal beleugrott a kocsijába:

– Gyerünk! mondá tulságosan keményen.

– Hová?

– A Lipótmezőre.

I.

Szerencséjére éppen a betegek látogatására kiszabott idő volt és igy hamarosan beeresztették.

A szép és tiszta, ugyszólván kellemes palota, nagy kertjével, lépcsőházának és folyosóinak templomszerü csendjével: nagyon kellemesen hatott reá.

– Be jó világ van itt! – mondá magában. Egy darabig álldogált a folyosón és lenézett a kertbe. Látott igen jól táplált betegeket és egy másodszor virágzó vadgesztenyefa alatt megpillantott egy csinosan öltözködött, valószinüleg fiatal és urileányt. Ez talán nem is a benlakók közül való – gondolta magában. De egy ápolónő állott a közvetlen közelében. A leány hamar észrevette őt és feléje fordulva, a kezét szeme elé tartva nézte. Majd intett neki a fehér kezével. Vissza akart inteni, de hátul valaki megszólalt:

– Mit tetszik?

– Az igazgatót keresem.

– Minek?

– Az az én privát ügyem! – mondá Babics Sándor ingerülten. Elfordult az ápolótól, a kit meglehetősen megutált mindjárt az első pillanatban.

– Itthon van az igazgató ur vagy nincs, lehet vele beszélni, igen vagy nem?

– Nincs, nem lehet. A főorvos ur benn van, tessék bemenni.

A kövérkés fiatalembert megint roppant idegesség fogta el. Ugyszólván beesett a főorvos szobájába. Két alakot látott ottan. Az egyik felé fordult:

– A főorvos urhoz van szerencsém?

– Én _csak_ beteg vagyok! – mondá a megszólitott, elmosolyodva.

A doktor, a ki ritka és homlokán magasra felhuzódott szemöldeivel, tágra nyilt pupilláival inkább látszott elmebetegnek, eléje lépett.

– Mivel szolgálhatok?

A fiatal ember nem értette a kérdést, ebben a pillanatban elfelejtette a legközönségesebb társadalmi formákat és zavartan kérdé:

– Mit tetszett mondani?

– Semmit. Tessék leülni. Tisztelt vendégem megbocsát…

Az elmebeteg vendég elment, bucsuzóra egy roppant szánakozó tekintetet vetvén Babics Sándorra.

– Már most nyiltan beszélhetünk! – mondá az orvos. – Miben lehetek szolgálatára?

– Beteg vagyok, doktor ur!

A főorvos mereven, hosszan nézett reá, aztán igen határozottan, sőt kellemetlen éllel mondá:

– Az nem igaz! –

– Bocsánat – szólt még keményebb hangon, – ön hazudik.

Babics Sándor sértődötten állott föl székéről.

Az orvos megérintette kezével a fiatalember vállát.

– Bocsánatot, azt hittem, magunk között vagyunk. Megsérteni nem akartam. Pusztán és egyedül azt akartam kifejezni, hogy bizonyos mértékig mindenki beteg, vagy őszintén beszélve: egy kissé mindenki bolond. Önnel is megesik, velem is megesik, hogy egyszer-másszor szeretnők a saját fejünket leharapni. Remélem, nem veszi sértésnek, de az emberi öntudat oly hitvány, oly gyenge lábon áll, hogy valamely szokatlan szellő fuvására azonnal meglebben. Az egész dologban semmi veszedelem nincs, csak nem kell megijedni mindjárt.

Igen barátságosan mosolygott. Babics Sándor valamivel nyugodtabb lett, de végképp elkomorodott. Tökéletesen lehangolva, csüggedt hangon mondá:

– Hát nem akar fölvenni?

– Miért nem? Igen szivesen, ha ön ide kivánkozik. Aztán azonban én nem vagyok kompetens ebben, én csak megvizsgálom. Az a kérdés, hogy rendben van-e? Az iratait értem. De essünk tul a formaságokon. Neve:

– Babocsay Babics Sándor.

– Foglalkozása?

– Jogász.

– Elhozta a születési bizonyitványát, van pénze vagy protekcziója?

– Hát protekczió kell ahhoz, hogy valaki a bolondházba lakónak bejusson! – tört ki a a fiatalemberből a nyers keserüség.

– De mennyire, – vagy maga az állam protegálja, avagy valaki, a ki az államban oszlop.

– Vannak befolyásos rokonaim. Egy bátyám egyetemi tanár Kolozsvárott.

– Az is valami, de sokkal jobb lenne, ha itt, a József- vagy Ferenczvárosban lenne előkelő választó.

– Utólag szerzek magamnak ajánlatokat, becsületszavamra igérem, csak most legyen kegyes és vegyen föl. Nem tudok elmenni többet innen, erőhatalommal se visznek ki. Megölöm magam, ha innen elkergetnek.

– Ez egy érv. De lássuk, mit képzel ön szenvedésének. Hogy hivták a leányt?

– Leányt, sehogy? Semmi közöm hozzájuk. Az ember iszik vizet, eszik kenyeret. Az asszony is ilyen szükséglet, semmi egyéb. Én legalább igy vagyok vele.

– Szépen meg is kövéredett ettől az elvtől. Nézzük a nyelvét.

A fiatal ember kinyujtotta a nyelvét és komolyan, – kiváncsian várta az itéletet.

A főorvos most hozzáfogott a fizikai vizsgálathoz unatkozottan, gépiesen csinálta végig a dolgát, ugy, mint a ki megteszi szokásból, de nem hisz benne.

Megpróbálta kisütni, hogy nincs-e a gerinczagyban elváltozás, behunyatta vele a szemét és jártatta a sötétben, egyenesen járt, nem bukott fel, csak reszketett egy kissé.

– Borivó ember ön? – kérdé vizsgálat közben.

– Az, ugy hiszem, abból származik minden bajom.

– És miben találja a baját?

– Félek a józan emberektől és nem akarok, nem tudok köztük élni. Azt hiszem, hogy az életemre törnek és nem akarnak maguk között megtürni semmi áron.

– Sok szeszes italt szokott napjában bevenni?

– Három-négy liter bort.

– És régen folytatja ezt az adagolást?

– Nem, csak egy féléve.

– És hogyan jutott e nagy quantumhoz. Bubánat?

– Nem. Nem tudom hogyan. Azt hiszem, mert jól esett! – mondá akadozva. Megint csak zavarba jött. Ha az orvos nem a hátizmait piszkálja, hanem a szemébe néz, meglátja rajta, hogy most hazudik.

Volt valami igazság abban, a mit elmondott, de csak egy tizedrésznyi. Részeges lett, hogy az éhségét csillapitsa. Sehol nem volt hitele többé, csak egy borkereskedőnél – és tapasztalta, hogy a szesz táplál. Az ember megeszik egy-két zsemlyét naponta és rá becsip, egész tisztességesen megél egy darabig. Elvégre is, hol van az megirva, hogy főtt ételt kell enni. Egy fél év alatt nem evett tizszer, mégis megvan, itt van. Igaz, hogy itt, de ez nem a legutolsó.

Olyan pompás itt a levegő, béke és csend van. A nyitott ablakon keresztül vidám leánykaczagás hallatszott be.

Az orvos diszkrét dolgokat kérdezett a fiatal embertől. Majd megkérte, hogy beszéljen neki, mint élt a legutóbbi esztendőben.

– Nem sok mondani valóm van! – szólt Babics Sándor. Azt hiszem, ezeket szükséges rólam megtudnia. Elég jómódu embereknek vagyok a fia. Az apám törvényszéki biró volt Erdélyben. Enyeden tanultam. Majd idejöttem jogra. Negyven forintot kaptam otthonról minden hónapban, egész tavaly januárig. Apám meghalt, anyám nem kapott nyugdijat, csak kegydijat. Öt forintot küldött minden elsején. De nehogy azt tessék hinni, hogy ebből az öt forintból éltem, kerestem tizenötöt még egy ügyvédnél s a többit kölcsön kértem. Ugy egy fél esztendeje azonban igen megundorodtam a munkától, a kölcsönforrásokat is kimeritettem. Haza akartam menni, de az anyám egy vén kisasszony nénjéhez költözött. Haza – nem volt többé.

Egy reggelen, a mint pörköltet ettem a Szikszaiban, a rendes két pohár sörrel, – nagy gyönyörüségem volt mindez, – egymagamban morfondirozva, két dolgot állapitottam meg. Ugymint: hogy az egész Budapesten nincs senki, a ki nekem egy forintot adna kölcsön. És nincs egy leány sem, nem ismerek olyan asszonyt, a ki engem anyagi érdek nélkül megcsókolna.

Egyszerre roppant undor fogott el, legelsőbben is magam, aztán pedig – még erősebb – a világ ellen.

Hazamentem és ettől fogvást egy félesztendeig nem mentem ki a szobámból. A másodig hónapban még egyszer támadt kedvem a világi életre, szerettem volna kimenni, ismerősöket látni, de a nadrágom és a czipőm igen elrongyollott. (Nem tetszik látni, be van varrva és megtintázva mostan, hogy a fiakkerosnak, a ki idehozott és a ki lenn hiába vár a pénzére, bizalma legyen irántam) Néha még egészen jól éreztem magam a vaczkomban. Minden este szabályszerüen berugtam és minden hajnalon nehéz fejjel és kissé éhesen fölébredtem, átmentem az ágyamba és aludtam délig. Pompás és igen hosszadalmas álmaim voltak.

– Miféle embereknél lakott? – szólt közbe az orvos.

– Becsületes embereknél. Egy családnál, a melynek minden tagja gyermek-dobokat készitett. Egy igen rossz életü leány volt közöttük, a ki arra spekulált, hogy elveszem ha végképp elzüllöttem. Azért türték hogy hónapról-hónapra adós maradjak a szoba árával. Sőt néha süteményt is küldtek be hozzám; – marhafaggyuval főztek, undorodtam a főztjüktől. Azonfelül, ugyszólván, csak egy tésztát ismertek, az almásrétest. De nem untatják ezek a részletek.

– Nem. Az almásrétesnél maradtunk. Evett az almásrétesből?

– Igen, néha. Sőt diskréczió alatt szivesen bevallom, hogy némi ravaszságot is fejtettem ki abból a czélból, hogy ki ne lökjenek. Szóltam egyszer-másszor a gyermekdob-készitő kisasszonynyal, sőt Tóth Kálmán egy szerelmes versét irtam le az emlékkönyvébe. Érzem, hogy pirulok, de bevallom mégis: nagyobbára engedtem őt remélni. Azonban igen keveset érintkeztem a családdal. Ugy szerepeltem előttük, mint a ki beteg és nem lát szivesen maga körül senkit.

– És csakugyan nem volt önnél ez idő alatt senki?