Part 7

E miatt pénzemet mind eltékozlottam, Drága ruháimat csapszékben béittam, Azért feleséget vészek ugy gondoltam – De szegény fejemet ezzel csak megcsaltam!

Jaj én szerencsétlen, be roszra találék! Egy ágyuba-való durczos kofát vévék, De ha asszonyvásár valaholott esnék: E piszkos vén kofán mindjárt elébb adnék.

Nem tudom mit tégyek; jó lesz salétromnak, Puskásoknak adnám, jó volna ágyunak, A czigányoknak is jó volna surgyénak, Egy pénzért eladnám – csak érte adnának!‘

Asszony: „Mit beszélsz rosz ember te most a pinczében? Jobb volna, hogy rokkám most vennéd kezedben, Avvagy a kontyomat tennéd a fejedben, A nyerget hátadra vennéd fel mindenben.“

F. ‚Tolnát, Baronyát én ugy tetszik béjártam, Horvát, rácz nyelveket Pécsen megtanultam, Dunántul, Tiszántul gyakran megfordultam: Illyen mord vén kofát soholsem találtam!‘

A. „Hazudsz beste-kura, eb-ellette fia! . . . . . . . . . . . . . . ette kura, Hórihorgas padláb, pohánkán nőtt nyalka – Lám, olly mosdott a szád mint a szarka farka!“

F. ‚Nem hiszem, született volna olly magyarfi: Urfi, Márfi, Nyálfi – akarmelly kurafi, Ugy nézzen szememben bár nékem a Györfi: Nem parancsol nékem sem Csáki, sem Pálfi!‘

A. „Czoki! szedtevette, eb hátán ülj szikra! Egy fáról essél le, akadj a másikra! Feketék tábora ragadjon Sarkadra – Én meg nem siratlak, mondom bizonyomra.“

F. ‚Pokol fenekérül származott bestia Megdühödt szeléndek, vérszopó Hárpia, Óh te kegyetlen vad, átkozott fúria Ki nem szánsz engemet igy megpiszkolnia.‘

A. „Eddig csak hallgattam rosz ember beszédét. Nem türhetem tovább fenyegetődését; Még ma kezeimmel megtépem fejedet, Mint disznópásztornak kimérem helyedet.

Hallgass most gazember, hiszem egy vadalmát Minden mesterséged nem ér egy polturát; Nem érdemled te meg a zab-kenyér héját – Nem vehetem néki soha semmi hasznát.

Ha szántani küldöm: árnyékon bordódzik; Kapálni ha mégyen: ott csak ásítozik, Estve ha hazajön: csak részegeskedik, Mintegy fűzfa-jankó mellettem úgy fekszik.

Elrugom magamtól, az ágy alá vetem, Avvagy kotyló tyukok között megrekesztem, Szélvész-hozta fiát majd megkissebbítem – Süvegét fejérül még ma letétetem.“

F. ‚Édes feleségem ne pirongass engem, Csak emberek előtt add meg becsületem: Ne mondják, hogy kontyért cseréltem süvegem – Talám biróságom inkább elnyerhetem!‘

A. „Kutya rosz embere, hogy mérsz te beszélni? Nem tudod-é, hogy majd meg foglak nyergelni? Kontyom süvegedért el fogom cserélni: A mit én akarok, azt fogod mivelni.“

F. ‚Egy asszony nem nyergel soha meg engemet, Nem is adom kontyért könnyen süvegemet; Hidd el, a pofádra vetem tenyeremet – Azután nem tartasz kutyádnak engemet!‘

A. „Óh te enczen-benczen beste-kurafia! Te mernél megütni?… akarnám látnia!… A kopasz üstököd kezemben maradna – Majd meg is tanitlak eb harminczadjára!“

F. ‚Édes feleségem ne piszkolj igy engem; Bár soha ne légyen semmi becsületem: Ha többszer ellened vétek feleségem, Soha ne szenvedd el csillagom, énnékem!

A fejedben tégyed bodros süvegemet, A te főkötőddel kötözzed fejemet, Nem bánom hátamra ha teszed nyergedet – Csak mostan az egyszer ne gyalázz engemet!‘

A. „Tedd le a süveget, nesze fogd a kontyom, Azt sem érdemled meg a miképpen mondom Hogy a kutya-fiktát uramnak nem hivom: Mert a mult éjtszaka volt arról mély álmom.

Semmi haszon nincsen a sok hallgatásban; Ha ki akar élni a szép szabadságban: A rosz gazdán előbb-adjon[93] hamarjában – Nyergelje meg urát, úgy élhet bátrabban.

Az illyen katuskán csak előbb kell adni, Pad alá s ágy alá csak bé kell bujtatni, Hogy asszonyt megbecsül: meg kell fogadtatni – Látjátok, hogy immár nem is mér szóllani!“

F. ‚Átkozom az órát hogy megházasodtam! Átkozom az éjjelt hogy asszonynyal háltam! Óh hogy én azelőtt régen meg nem holtam!… Illyen tüzrevalót én eddig nem láttam.

Urát megnyergeli egy részeges asszony?… De majd megtanítom, minden rá vigyázzon! Hiszem nagy gyalázat ez a férfiakon – Feladok én e vén, megaggott fatuskón!

Farkas a bárányhúst miképpen szereti: Úgy a rút vén kancza az ifjat kedvelli; De ezt a vén kofát a lelkem gyülöli – – Mindjárt a malomban viszem megőrölni!‘

A. „Lám mennyi pogácsát tenéked sütöttem, Sok veres pénzemet te reád költöttem, Mennyi inget, gatyát én tenéked szűttem: Ne őrölj meg azért édes uram engem!

Ne, fogd a süveged, add ide a kontyom – Csakhogy meg ne őrölj kedves szép galambom; Ha többször ellened vétek már csillagom: Megőrölni mindjárt vígy édes alakom!“

F. ‚De megőröllek én kur’asszony kofája – Légy több asszonyoknak világos példája; Minden a ki meglát, mondja meg a szája: Hogy nyerged hátamat már többé nem nyomja!‘

A. „Békéljél meg kérlek édes uram velem! Ne vigy a malomban szivem uram engem! Soha is gráczia ne légyen énnekem – Ha hátadra tenni akarom a nyergem.

Már én mindenekben tenéked engedek, Mint édes uramat ezután becsüllek, Soha is terólad semmi szót nem tészek: Csak szegény fejemnek grácziát nyerhessek!“

F. ‚Ne szólj többet, mert csak boszúmat neveled!… A malomban mostan ha őrölnek? nézzed, A malomkő súlyát lássad mint emeled – Ma megpróbáltatom annak terhét veled!‘

A. „Már tenéked többé soha nem instálok; Az hajam megfogád: azért protestálok; Eb ura légy többé, már tőled elválok – Jerünk komámasszony, bosszút rajta állok!“

F. ‚Hidd el, még semmi ez, hátha majd elviszlek, Malomban tégedet apróra őröllek; Tudd meg, hogy tégedet a kő alá tészlek – Soha feleségül magamhoz nem vészlek!‘

A. „A kő alá tészesz? Látd-e görcsös botot?… Ha kapom, megverem majdon az hátadat Ha ugyan szánton szánt nem hagyom magamat – A mig emelhetem én gyenge karomat.“

F. ‚Kur’asszony kofája hogy mernél megütni, Ennyi ember előtt reám botot vetni, Illyen vén bocskornak hogy kell elszenvedni – Hanem mintegy dögöt földre le kell verni.

Kedves jó uraim, kérlek halljátok meg A tüskérevaló miként mocskolja meg Minden dolgaimat; hadd magyarázzam meg Sok csalárdságival urának hogy vett meg!

Mert nagy uri nemből való volt az atyám, A mint beszéllenek: Oláh Geczi bátyám; Sok csatán, sok harczon forgott öreg apám, Sok küszöbön ki s bé lépett a nagyanyám.

Uri termetemet mutatja nagy fejem, Sok régi füst fogta nagy nemeslevelem, Pennára és kardra termett hosszú kezem, Bagolymód vigyázó két fekete szemem.

Minap is Belgrádot a török megásta: Azt a jó commendáns mihelyt meghallotta, Úri termetemet magához hivatta – A sok ellenséget kezem alá adta,

Jó vitézségemet én is megmutattam: A sok ellenséget kötözve hajtottam, Csakhamar testekről fejeket csapdoztam – Imé e kofát is mint a földbe vágtam!‘

A. „Tudom édes uram millyen vitéz voltál, Minap is féltedben . . . . . . . . . Éjjel a mezőben egy baglyot hogy láttál: Kecskemétről szinte Szegedig szaladtál.“

F. ‚Ne szólj többet, mert majd találsz olly kedvemben – Részed lészen még ma a botnak végében: Mit piszkolsz te engem nemes személyemben?… Jobb tenéked velem lenned békességben!‘

A. „Nohát édes uram békéljél meg velem, Ne vígy a malomban megőrölni engem; Engedd meg mit eddig ellened vétettem, Kedves társodnak tarts már ezután engem!“

F. ‚No, most megengedek, de többször ellenem Ne véts, mert testedet malomban töretem! A fejedben ne tedd soha is süvegem Hanem mint uradnak add meg becsületem!‘

– Asszonyok ez illet titeket, tudjátok, Uratoknak szavát hogy megfogadjátok, Süveget a kontynál nagyobbnak tartsátok – Mindenekben, a mint illik, uraljátok!

* * *

E költemény, melly egy mult századi, régi nyomtatványon saját gyüjteményemben létezik, úgy a nemz. múz. kézirattárában is párszor eléfordul: valószinüleg a XVII-ik század végéről való, mivel a benne szereplő férfi bátyja gyanánt emlegetett Oláh Geczi (l. a „vitézi énekek“ között) vagyis Oláh Gergely ezen időben élt, és a török ellen jó hadakozó vitéz szabadlegény vala. – A többször eléforduló kipontozott helyek közlését a közerkölcsiség érdeke tiltja.

T. K.

NEM SZÓLOK ÉN…

(Cantlo ludicra.)

– A XVII-ik századból. –

Nem szólok én senkiről Csak az asszony-népekről, Magok viselésekről, Irok természetekről.

Legelső lészen Anna – A nevét véle hozta Ha kérnél benne: adna, Bizonynyal meg sem csalna.

Esmered-é Fruzinát? Megütette az inát Ne fogjad az hónalját Hanem inkább az máját.

Margit asszony – deres ló – Ritkán válik abbul jó! Csecse, fara domború, Azt mondják, hogy rosz dolgú.

Második lészen Ilona, Kinek szép fejér az ina; Fogják csecsét, nem bánja – Még a mást is megállja.

Harmadik lészen Dorkó Urával szemben morgó, A kocsmát is gyakorló, Ifjakat nem utáló.

Kata urát gyülöli, Tanácsát nem kedveli, A kontyát félre teszi – A farát nem kimélli.

A Deákné vásznánál Zsófi is nem jobb másnál: Ha néki szépen szólnál – Ő véle megalkhatnál.

Szég szavu Erzsók asszony Az ki a végét megnyom, Ne félj hogy eltaszítson – Hanem magához vonszon.

Nymphák között Borbála Az tapogatást állja, Az legényt hozzá várja – Testét tűle nem szánja.

Serényen forgó Magdó Csak legyen őt kivánó Nem lesz tűle tagadó – Mert ő igen mosolygó.

Kemény beszédő Zsuska Urát titkon megcsalja, Szépen szólást megvárja, Szeretőjét táplálja.

Judka sarkon forgódó Cseléddel átkozódó Mindenért morgolyódó – Szeretőjét csókolódó.

Sárának szép a szava: Lator belül az gyomra, Mert urát hamissággal Elhiteti, azt mondja.

Petrának hallám hirét: Kivánja más személyét Kiontani az vérét Nem szánná – az deákért.

Rebekának az nyaka Merő, az mint van tudva; Velős konczot megvárja – Mert igen éh az gyomra.

Az ifjakat gyakorta Klára híjja hozzája: Hogy néki akaratja Meglenne kívánsága.

Mária alázatos, Téteti, hogy aranyos: De ő igen játékos – Meghigyjed hogy kántoros!

Szépen lépő Piroska Az tánczát megczifrázza, Farát szépen mozgatja – Magát ő kivántatja.

Ágota is azt mondja Magát szivbül ajánlja, Ha lészen benne módja: Nem lesz tűle tagadva.

Dorottyát nem . . . . . . . Mert hortyogását hallják: Félnek, hogy véle kapják – Őt szegényt szüzen hagyják.

– Ezeket mikor irám Éhezém, szomjúhozám, Asszonyokat, hogy láttam Vigan lakának nálam.

Az ki ezeket irá: Barátit jól tartotta Szépen felruháztatta – Utra úgy bocsátotta.

* * *

A Mátray-codexből.

JAJ MELY SZERENCSÉTLEN…

Jaj mely szerencsétlen, időre jutottam, E csalárd világgal mindaddig játszottam: Édes nemzetemtől messzére jutottam, Irígyek nyelvére bezzeg rá akadtam.

Születésem nékem erre a világra, Szerencsétlen vala már minden órája Melyen édes szülém e világra hoza, – Irigyektől virradt szegény fejem baja.

Rútul meggyalázott a gonosz szerencse, Földre letapodott az irígyek nyelve: Kiért az Ur Isten őket szégyenítse, Úgy mint Antiókust e világ nevesse.

Kinek tégyek panaszt, Istenem, nem tudom! Az irígyek között látom, nincs gyámolom; Mindeniknek szája reám tátva vagyon, Közöttük nyugtomat nem lelhetem sohun.

Óh én szerencsétlen, keseredett árva Kit irígy mint darázs rútul megmardosa, Érettem a Krisztus sokat türt s fárada – Irígyektől megment szent vére hullása.

Nem volna szivemnek keserves fájdalma: Nálamnál jobb volna fejem gyalázója, Szép hirem s nevemnek eltakarítója – Édes nemzetemnek gyászban borítója.

Nem vétek senkinek: mégis bűnös vagyok, Az irígyek között látom csak csúf vagyok, Valamerre mégyek, kelek, vagy fáradok: Mindenütt fejemre gyalázatot hallok.

Engedd meg Istenem ily álnok hamisnak Oly végek ne légyen mint Antiókusnak; Vagy pokol fenekén kinlódó Dromónak Ki soha nem látja fényét a szép napnak.

De mind elszenvedem az én Krisztusomért – Ki keresztfán ontott érettem piros vért; Tőle várok én is jutalmat és nagy bért, Hiszem Krisztusomat: jutalmat ád ezért.

Jól tudom Krisztusom, hogy értünk megholtál, A magas keresztfán értünk vért ontottál, Ellenségidnek is te megbocsátottál, Szeretetet ezzel mihozzánk mutattál.

Én is bocsánatot mindenektől kérek, Bocsásson meg nékünk te szent Istenséged! Ne légyen hijában sok kinszenvedésed, Érettünk kiontott drága piros véred.

Látod én Krisztusom, hogy megszomorodtam, Az irígyek között mint megnyomorodtam; Ha szent Istenséged nem könyörül rajtam: Szegény árva fejem meghal nagy bánatban.

Hozd fel reám kérlek azt a drága időt Kiben vigasztalj meg az irígyek előtt; Hogy ne vegyen rajtam minden irígy erőt, – Hirem s nevem légyen gyöngy mindenek előtt!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XLIX. Ez ihlett ének igen régi, valószinüleg még a XVII-dik századból való.

T. K.

SÖTÉTSÉG FOGÁ…

– A XVII-ik századból. –

Sötétség fogá napom világát Homály borítá fényes csillagát, Szerencse rántja ő adományát – Még öregbíti szivem fájdalmát.

Az erős gályák mikint haboktul Széjjelhányatnak sebes szélvésztül: Igy elmém busul nyughatatlanul, Fárad, gyötrődik illy szertelenül.

Ennyi sok kinom szivem ha látnád: Sok gyötrődésim tudom megszánnád, Előbbi kedvedet hozzám mutatnád, Árva szivemet megvigasztalnád.

Reméntelen lesz higyjed, életem Tenálad nélkül édes szerelmem, Én hűségemért ha elhagysz engem – Jaj, az koporsó lészen én helyem!

De kérlek lelkem, tekints szolgádra, Ne siess kérlek nagy halálomra, Forduljon kedved én siralmimra, Éretted sok könyhullatásimra.

Néked szolgáltam, tudod édesem, Te is ajánlád magad akképpen: Megmaradsz hozzám végig hűségben – Mire hát gyötresz illy keservesen?!

Ezüst, arany, gyöngy – minden marhánál[94] Kedvesb vagy lelkem nálam azoknál, Nem kivánok már többet náladnál Valamig lelkem testemtül megvál.

Szomoru szívvel földnek gyomrában Jaj mint bészállok az koporsóban, Nem lészen tovább éltem valóban: Ha szerelmednek gyötresz lángjában.

Óh kedveskedő szép mulatások, Gyönyörüséges folyó szép csókok, Gyengéden való ölelgetések: Nem hittem búra hogy juttassatok!

Reád szemeim vérrel fordulnak Minden vérerek bennem pozsognak[95] Hol piros, fehér… gyakran változik, Szerelmed miatt mert nem nyughatik.

Örvendeztető kedves virágom: Én kinlódásomban légy orvosom! Lám neked adtam én ábrázatom, Hittel fogadom – meg sem másolom.

Tölts(d) be édesem ajánlásidat, Ne tarts(d) kötözve gyenge rabodat; Mit vétett szegény, hogy haragodat Rajta igy tartod, állod boszudat?!

Valjon mit használsz friss termeteddel: Hogyha nem közlöd te szeretőddel?! Viszont elmúlik higyjed ezennel – Ha nem vigadsz is szép szeretőddel!

– Illy sirást tőn egy ifju magában, Halálát várja végórájában; Csak szerelmének volna ölében: Bátor kimulnék lelke az helyben!

* * *

Mátray-codex.

ÁM UGY LÉGYEN…

– A XVII. századból. –

Ám ugy légyen mint akarod! Te magad kevélyen tartod, Szivem kinját te nem szánod – Valjon meddig lészek rabod?

Elmaradtam barátimtul, Minden jóakaróimtul, Szerelmes szép beszédektül, Távol estem mindezektül.

Szép dolog volt az szabadság, – Higyjed bizony nagy uraság, Kit nem kötelez az rabság Ott uralkodik vigasság.

Még anya szebbet náladnál Nem szült kedvemre magadnál, Bár csak nékem jó szót adnál – Megkeresnélek házadnál.

Meggyőzött engem szerelmed Rabjává tött te szépséged, Sőt valamig tartja kedved: Békódat rajtam röngöthetd.

Mondd meg szóval, vagy izend meg, Ne forrjon benned az méreg, Szép szerelmeddel enyhíts meg – Rajtam békódat tágíts(d) meg!

Mosolygó szép ajakidat Rózsa szinű szép orczádat Fordíts(d) hozzám, hadd csókoljam Gyenge piros két orczádat.

Mint az héja az csirkéket Körme közé szedi őket, Ugy tépi gyenge testeket És szaggatja ő szíveket:

Így szép szerelmed énnékem Körme közé veszi testem, Ugy tépi szaggatja szivem – Azt mondja, hogy nem szán engem.

Nincs ég alatt nagyobb jószág: Mint az igaz állandóság És tökélletes igazság – Ott uralkodik vigasság.

Mennyi csillag az kék égen, Mennyi fövény az tengerben, Mennyi hajszál az fejeden: Annyi jókkal áldjon Isten!

– Ezeket nem igen régen Szeretőm miatt versekben Kölleték irnom ez holdban[96] Elgondolván szerelmemben.

* * *

Ezen becses költeményt, melynek utolsóelőtti versszaka különösen szép, a Mátray-codex őrizé meg a feledéstől.

T. K.

HOVÁ KÉSZÜLSZ…

– A XVII-ik századból. –

Hová készülsz szivem tűlem elbujdosni? Az idegen földen ki fog téged szánni? Hogyha megbetegszel: ki fog hozzád látni?

Most utramentedben méltó megkövetnem Egy ideig való bucsomat is vennem, – Miglen engem meglátsz: bús szivet viselnem.

Mi lehet szebb dolog világi életben: Mint két szép, egymáshoz igaz szeretetben – Hogyha találtatnak egyenlő mértékben.[97]

Csorgodozó vizben járó kis halacska Halász álnokságát ki meg sem gondolja: Az mérget méz gyalánt[98] elnyeli gyakorta.

Az szabad madárnak mindaddig sipolnak, Álnok madarászok hamis nyelvvel szólnak – Hogyha megfoghatják: rekesztik fogolynak.

Kijárni sem szabad, kalitkában tartják, Sugár szép szárnyait tőbül kiszaggatják, Kicsin szabadsága, – szoros helyen tartják.

Megfogott madárhoz életem hasonló; Napnak fényét látom, homályban boruló: Szép gyönyörüségem naponkint elmuló.

Mint megfáradott méh, ki mezőben leszáll Kedve szerént való virágra ha talál: Mézet szedvén, gyakran követi az halál.

Sokszor mézes buzát hintnek az galambnak S az alá lépvesszőt csalárdsággal raknak – Végre mellyeszteni vizet is forralják.

Sorsa s állapotja igy van már fejemnek Az ki szerelmében esém egy kegyesnek – Soha nem lesz vége érte gyötrölmimnek.

Sirván én szivemnek nevekedik gyásza Mert nem vigasztalja Vénus szép leánya; Elhagyatott, nincsen ki megvigasztalja.

Óh én szerencsétlen, elhagyatott, árva! Az ki szeretőmet nem láttam régulta – Kiért magam adom az szörnyű halálra.

* * *

Mátray-codex.

SIRALMAS VOLT NEKEM…

– A XVII-ik századból. –

Siralmas volt nekem Világra születnem, Hogy ezeket kell szenvednem Melyeket nem reméllettem.

Tigristéjjel talám Tartott volt föl anyám, Jaj ki volt az én mostohám: Bánatját ruházta reám!

Élek-é? nem tudom – Ha késik halálom; Óránként nőttön nő kinom, Jaj hová legyek, nem tudom!

Pusztaságban került Lölköm búban merült, Jó reménységemtül meghült… Óh anyám engem mire szült!

Halállal bajt vivnom, Világbul kimulnom Jobb volna, hogysem kinlódnom, Szokatlan dolgot tanúlnom!

Actéon mint jára Ebeit magára Nevelte volt halálára: Lőn ő neki nagy gondjára.

Nékem is irígyim Titkos ellenségim Mérget adának barátim, Kétszinű jóakaróim.

Ugyanis az jóért Éltemben sok bú ért; Holtomig szivemben jászért:[99] Rosz világ reám mérget mért.

Siratom magamat Elmúlt napjaimat, Bizván Istenre gondomat – Eligazítja bajomat.

De csak a keserves Lelkemnek gyötrelmes, Hogy bujdosom mint Ulisses Ki sokat járt, és lett hires.

Óh napok napjai, Tengernek habjai, Életemnek végórái, Keserű szivemnek jaji.

Bánatim újulnak, Siralmim nem mulnak, Orczámrul könnyeim folynak – Engem az fák is siratnak.

Álljon Isten bosszút Azon ki nagy sok bút Énnékem szerzett háborút… Ő igye[100] is még erre jut!

Jaj hát hogy születtem! Jaj lészen életem, Az kinek én nem vétettem: Jaj attul mit érdemlettem!

Igy siratá magát Elhagyván világát Ki naponként mondja jaját, Húron pöngeti nótáját.

* * *

E szép költemény megvan Szencseynél és a nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. I. és III. A kettőt összeegyeztetém. Horváth Ádám kézirati népdalgyűjteményében is (akadémiai kézirattár) fenn van belőle hangjegyelt nótájával együtt e töredék, bizonyítván, hogy még Horváth Ádám idejében is élt a nép ajkain:

„Siralmas volt nekem Világra születnem, Hogy ezeket kell szenvednem Mellyeket nem reménylettem.

Tigristejjel talám Tartott fel én anyám, Jaj ki volt az én mostohám Bánatját ruházta reám!

Sirjak-e? nem tudom Ha késik halálom; Óránként nőttön nő kinom Jaj hová legyek, nem tudom.

Igy kesergi magát Egy ifju, világát Elhagyván édes hazáját Ekképpen siratja magát.

Siratom magamat, Elmult napjaimat, Bizom Istenre gondomat – Eligazítja bajomat!“

* * *

Érdekesnek tartám ezt is ide igtatni.

T. K.

BÚBAN ÉN ÉLETEM…

– A XVII-ik századból. –

Búban én életem, siralomban habzik, Örömöm pálmája immár nem virágzik, Sokan én keserves életemet nézik – De ettől azoknak irigységek hízik.

Induljatok tehát keserves panaszim, Áradjatok bőven én könyhullatásim; Most zengedezzetek kemény jajgatásim, Fájdalommal méltó sok fohászkodásim.

Boldogtalan óra melyben e világra Születtettem ilyen nagy keserves búra; Nem fordul én sorsom a mint látom jóra – Sietnek irígyim mindenkor káromra.

A midőn rózsára fordítom szememet: Gondolkodásimban nem érzem szívemet; Veszesztem kedvemet, fogyasztom színemet Ebben mint tűkörben látom életemet.

Mert valamint rózsa nincsen tövis nélkül: Úgy az én szivem is nincsen bánat nélkül; Sok siralmim miatt piros orczám kékül, – Csak egyedül várok végórát Istentül.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. III.

IFJUSÁG VIRÁGÁT…

Ifjuság virágát Legény szabadságát Bánom hogy elhagytam Szabad életemet, Elhagytam víg kedvemet – Hogy megházasodtam. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom.

A míg legény voltam Becsületet ott kaptam Hol nem reménylettem, Főuri dámákkal Kegyes kisasszonyokkal Szerelmet cseréltem; Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom.

Szabadon repültem, Fájdalmat nem érzettem Elbágyadt testemben, Ámbátor kerültem: De mégis beléestem Illyen mély veremben. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom.

Kedves társaimat Jószivű barátimat Érte megvetettem, Néki úgy kedveztem, Kedvére cselekedtem – Ámbár nem szerettem. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom.

Szomszédasszonyait Czimborás pajtásit Ellenem úgy bujtja Hogy lankadt testemből Pihegő mellemből Lelkemet kifojtsa… Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom.

Hogyha megbetegszem S nyavalyám szenvedem: Semmit sem sajnálja; Drágán vett kertemet Sokban került rétemet Mások kaszálgatják. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom Hogy éltem siralom.

Nagy búmban mit tégyek? Jaj nekem, hova légyek? Mert van ily vendégem Basiliskus sárkány, Mint fakoptó harkány Ollyan feleségem. Sirban estem, Elevenen temettem Koporsóban éltem.

Feleségesülni Ki akarsz házasodni – Vigyázz, meg ne bánjad; Hidd el, hogy én velem Éjjel nappal szüntelen Csak azt hangicsálod: Sirban estem, Elevenen temettetem, Koporsóban éltem.

* * *

Egy 1780-ban nyomatott ponyvairodalmi füzetkéből. Alakjából s ódon szinezetéből itélve a XVII-ik század végéig felvág. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. I.)

ÁROKSZÁLLÁSÁNÁL…

(Czigányokról.)

Árokszállásánál volt a veszedelem – Ennek oka vala kopasz fejedelem Hajtott, hajtott, majd ráhajtott Mint oroszlán úgy ordított: Nem volt engedelem; Faraónak minden népe Mind a kanja, mind nőstényje – Mind szaladának. Futva rugaszkodik ama kormos fajta, Utánok egy szürkét f..gatott a vajda: Hord el fiam, hord a riszát! Ugord által Dunát, Tiszát! Rúgd a farmatringot, A veres nadrág fenekét, Meg ne fojtsd a f..got, A jó rozmaringot

* * *

E dal, mely a mult századi szétszórt ponyvairodalmi nyomtatványokban gyakran eléfordul: a Jászságban és Nagy-Kunságban ma is él nótájával egyben. Miféle czigányriasztásról szól? nem tudhatni. Pálóczi Horváth Ádám kézirati népdalgyűjteményében is fenn van belőle hangjegyezett dallamával együtt ennyi:

„Árokszállásánál volt egy veszedelem Melynek oka vala kopasz fejedelem; Hajtott, hajtott, haj, ráhajtott, Mint a sárkány ugy ordított – Nem volt engedelem!“

T. K.

MELY KESERVES…

Mely keserves dolog azzal élni Szives óhajtással fohászkodni – Kinek szive titkát nem tudhatni, És meghódulását sem várhatni.

Mint gerliczemadár az erdőben, Mint bús nyögő galamb az mezőben: Úgy vagyok e nyomorúlt életben – Óh egek szánjatok meg ügyemben!