Part 6

Sokszor romol Kárt gyakran vall, Kedve bomol, Pokol hirt hall: Míg vigsággal S jó haszonnal Vissza nem tér kivánt jutalommal.

A sok káron Sir, bánkódik, A jó hasznon Örül, ugrik, S vigan lakik Kedven nyugszik – Eszik-iszik, semmit nem bánkódik.

Igy van dolga A ki gondját Házasságra Adja magát, Az út súlyát Sok bú dúlját – Mig végre nem viheti szándékát.

Nem tudhatja: Nyér vagy veszt-é? Ha haszonra Fordulhat-é? Jót talál-é? Roszat vesz-é? Kedve szerént ha úta fordul-é?

Ki haszonnal, S ki jár kárral, Ki angyallal, S ki sátánnal, Bűn anyjával Szörnyü kárral Akad öszve lelkének kárával.

A kedves társ Nyilván angyal, Ha jót találsz Élhetsz azzal Kevés búval Ritka jajjal Nem sóhajtasz lelked fájdalmával.

Helyén vagyon Minden dolgod, Nem lesz máson Kivánságod Éted, itod, Vigasságod – Tökélletes vigság minden dolgod.

Szomorkodjál Ámbár néha, Siránkozzál S akadj kárra, Juss bár búra Szörnyü jajra: De a jó társ lesz vidétásodra.

Fénlő gyémánthoz, Rubinthoz, Finum aranyhoz, Ezüsthöz A jó asszon Gyakor haszon Hasonlatos a drága gyöngyökhöz.

A tárháznak Minden szine Udvarának Ékessége, Szép tüköre S drága kincse A jó asszony urának öröme.

A jó asszony Szép korona, Ékes bizony Mint pálmafa; A szép rózsa Sem viola Nem ér véle liliom illatja.

A férfinak Szép czímere, Dolgainak Kivánt vége, Tisztessége S hire-neve A jó asszony segétsége, s élte.

Ne mondd magad Nyavalyásnak, Ne kiáltsad Magad búsnak: Sőt boldognak S nagy gazdagnak Ha szerit tetted a jó asszonynak.

Elég vagyon Mert mindene Kinek van jó Felesége, Tisztessége S hire-neve Nevelkedik ég alatt mindene.

Házát belől Ha elnézi, Mindenfelől Elszemléli: Tisztán leli Mert van neki A ki házát mindennap szépíti.

Óh boldogság! Óh nagy öröm! Óh nagy jószág S segedelem! Én Istenem Adjad érnem: Illy drága vendégben légyen részem!

– De a rosz társ Merő sátán: Mint hegyes nyárs Mord az urán, Örül kárán Tapsol búván – Megemésztő tűz a férfi házán.

Skorpióval Együtt lakni Viperával Megalkudni Könnyebb élni S hasznosb járni: Hogy nem ilylyel egy házban szorúlni.

Basiliscus Látásával Megöl: de én Mégis azzal Éjjel-nappal Vigyázással Inkább laknám mint a gonosz társsal!

Jaj hát annak, Jaj mind éltig! Megholt bizony Immár félig – Rosz asszonyra S tunya társra A ki talál, gyász dolga mindholtig.

Nem verradhat Az örömre, Estvét nem érhet Kedvére, Vagyon része Könyves szembe A ki talál tunya feleségre.

Étel-ital Annak méreg. Rosz asszonynyal Ki ventereg,[72] Óh rút féreg S kinzó méreg Szegény férfi körül sértő vasszeg.

Háznak minden Csunyasága, Tiszta ágynak Gyalázatja, Férfi gyásza S kénzó láncza A rosz asszony urának hóhéra.

A rosz asszony Urát gyötri, Higyjed bizony Megemészti, Lelkét sérti Rontja s veszti, Idő előtt aggasztja s vénéti.

Mint agyonvert – Ha uton jár, Vélnéd hogy rest, Mert mint a sár Szurkosan jár – Vigyázz rá bár: Felesége miatt megholt az már!

Óh szörnyü bú! Jaj nagy eset! Óh szomorú Bajos élet! Jaj mi lehet Mondj csak egyet A mi szörnyebben tépné az embert!

Óh nagy ostor Ki előttem Sirván sokszor Forgasz nékem; Én Istenem Ne adj érnem Illy rosz vendégben hogy légyen részem!

– Ezt kedvéért Egy ifjúnak Irám azért Hogy jó társnak Mint aranynak Sőt gyémántnak Keresője légyen tiszta ágynak.

Végyen példát Barátjáról Ki véle szólt Bár csak arról, Mert ki másról S nem magáról Tanul: az jár minden dolgában jól! –

* * *

Ezen igen nehéz szerkezetü, keresztrímekkel ellátott dalméretben irt költemény a Mátray-codexben, úgy Balassa és Rimay énekeskönyve toldalékában létezik. (L. pl. a debreczeni 1744-iki kiadás 350-ik lapját.)

T. K.

MENJ EL KÉT KEZEMMEL IROTT…

– A XVII-ik századból. –

Menj el két kezemmel irott kis levelem Tudakozzad titkon: hol légyen szerelmem? Kérjed őtet igen: légyen szemben velem, Hadd vigasztalja meg keseredett szivem!

Köszöntsed én szómmal mihelyen meglátod, Virágos kertiben aluva tanálod, Költs(d) fel őtet mindjárt, ha lesz benne módod, Tudom megmutatja ha[73] lesz jó választod!

Mondd szolgálatomat; engem oda várjon, Piros orczájárul szép csókokat adjon, Más szeretőt soha kívülem ne tartson – Sőt szép beszédével engem vigasztaljon.

Azonnal belépém virágos kertében, Szép irott levelem látom kebelében, – Megfelele mindjárt ő nagy örömében: Istenhozott szivem, virágos kertemben!

Mindjárt idenyújtá kötött bokrétáját Kire illatozván jószagu illatját Monda, hogy megtartsam kedves ajándékját Magát is rám bizza – ne keressem mássát!

Jobb volna engemet ha nem próbálgatnál, Szép piros rózsámbul szakasztanom hagynál, Egynehány szép csókkal engemet táplálnál – Hogysem mint engemet árvaságra hagynál!

* * *

Mátray-codex.

MUTATTA VÉNUS…

– A XVII-ik századból. –

Mutatta Vénus két almát, Elkapá tűlem az rózsát Látta szivemnek bánatját Adá Cupido jutalmát.

Vigyáznék rád ha látnálak, S én magamhoz hozhatnálak, És én magammal hagynálak – Téged is lopogatnálak.

Az hol te jársz: rózsa keljen! Az hova lépsz: gyöngy teremjen! Ez világon hirünk legyen, Szerelmünknek oka legyen.

Az hol te jársz: az nap megáll Pávamódon nézvén csudál, Minden ember téged kiván, Soha téged nem bánt halál!

De tégedet kiválasztlak Ha lehet magamnak tartlak, Máshová el nem bocsátlak – Kiki keressen magának!

Ifju Páris Helenáe, Dido asszony Aeneásé Gismonda is Gisquardusé – Megengedte, legyen övé.

* * *

Ezen olly gyönyörű részekkel biró dalocska a Mátray-codex-ben létezik.

T. K.

ISTENVELED ÉDES-KEDVES…

– A XVII-ik századból. –

Istenveled édes-kedves Minervám! Adjon Isten, lelkem, hogy lehess mátkám; Engedje meg Isten, szivem Erzsókám, Hogy szived lágyuljon, forduljon, hozzám.

Engedje meg Isten, hogy lehetsz enyim, . . . . . . . mostan minden bánatim,[74] Tűlem távozzanak sok gondolatim, Kit Isten engedje, hogy lehetsz enyim!

Elhigyjed bizonynyal édes kis rózsám, Kláris ajku szép, kedves Erzsókám, Szép gyenge testedet hozzám szorítanám, . . . . . . . . . . . . . . . . .[75]

Óh kedvedre tartott édes kis Nymphám, Istenasszony módra született rózsám Vajha azt érhetnék, szivem Erzsókám: Akkor lennél bizony másszor világra!

Bárcsak egyszer nékem édes Erzsókám Ugy szólnál énnékem az mint akarnám, Pünkösdben virágzó édes kis rózsám – Két orczáidat megcsókolhatnám!

Édes szép Erzsókám, te személyedért Irtam ez éneket, szivem szivedért; Engedje meg Isten, kit kivánsz azért, Kérlek mondjad egy szót, ha lehet azért.

* * *

Mátray-codex.

„CANTIO JOCOSA.“

– A XVII-ik századból. –

Nosza s óhajts egyet, gondolj valahová, Hunyd bé az szemedet, ne is nézz sohová, Középtájon aránt, fel, amoda, alá… Mondjad hogy ott lakik – de ne mutass reá.

Mély gondolkodásra bocsássad elmédet, Világ négy részire vessed szemeidet, Gondolj az világon mindenféle rendet – Ki hamissan kaszál, ki vág igaz rendet…

Állhatatosságot szived itt nem lelhet, Reméntelenségben minden tested reszket, Rövid életed is naponként ad mérget: Jobb, jól se tartanál – hogy még megemésztess!

Az ki mit nem szokott, nem tudja kivánni; Az ki mit szeretett – szokta óhajtani; Bizony jobb meghalni hogysem mint kívánni – Kiváltképpen hogyha azt el nem nyerhetni!

Mikoron tanácsot kérdesz valakitül Ha nem fogadod is okos lehetsz ebbül: . . . . . . . . az mint szólnak errül – Ez deákul vagyon: kérdd meg más embertül!

Meghidd, vagy meghalok, vagy tűled elfutok, Vagy érted elveszek – vagy enyimmé tészlek; Szánj meg édes szivem, ugyan kinszerítlek: Isten ugy segéljen: szivembül szeretlek!

Éltemet éltedig, – nem kivánom tovább, Ne légyen halálom később sem hamarább; Az megbúsult ember elméjében díb-dáb – Ez derekas dolog nem valami líb-láb!

Irám ez verseket tulajdon kedvedért, Énhozzám mutatott kedves személyedért; Már többet nem szólok felőled ezekért – Az Isten áldjon meg az te jóvoltodért!

* * *

E sok szép helylyel és szabatos verseléssel, zengő rythmusban irt vers a Mátray-codexben létezik. Az 5-ik stropha kipontozott félsora a codexben is üresen van hagyva; nyilván: a codex összeirója nem tudta elolvasni eredeti példányának – mint a következő sorból gyanítható – latin szavait.

T. K.

MIT VÉTETTEM…

– A XVII-ik századból. –

Mit vétettem – édes szivem, hogy megutáltál?! Én helyettem – szép szerelmem mást választottál; Te vagy-é az az ki engem ekként elhagytál?… Óh álnok sziv, melly véletlen engem megcsaltál!

Lám, méreg volt – az te szép szód, kit méznek véltem, Szép szerelmed máshoz hajlott, kivel én éltem;[76] Mást választál én helyettem édes Dóricskám – A kit én soha tetűled nem reménlettem!

Jutnak szivem – most eszemben az mit miveltél, Mostan esztendeje velem az mit végeztél, Én ölömben ülvén sokszor mit beszélgettél: Több ifjak közt csak egyedül engem szerettél!

Jóllehet bánkódik szivem, hogy igy van dolgunk, – Sok szép virágokkal együtt elmult szerelmünk; Mert jól látom édes szivem, hogy vigasságunk Elfogyott, s nem leszen többé friss újulásunk.

De hagyján! ha szintin nem lehetek is tied: Csak parancsolj – én mindenben lészek te hived, Ne mondhassák nagy örömmel az sok irigyek: Megutálták ezek egymást, elmult szerelmek!

* * *

E szép éneket is a Mátray-codex tartá fenn.

MINDEN ÁLLAT ÖRÜL…

– A XVII-ik századból. –

Minden állat örül a tavasznak, Kedvvel várja nyilását az fának, Mint szép leány gyenge koszorónak – Fejét hajtja ékes madárszónak.

Minden állat ő társával sétál Nincs olly fene ki szelidben nem vál,[77] Míg egymástul elválasztja halál – Vagy irígy nyelv reájok nem talál.

De te zengő szegény árva fejem Semmi hasznot nem találhatsz ebben; Az szép tavasz mi haszon énnékem – Ha az itt nincs az kit szeress híven!

De ha szintén most nem láthatom is, Szép orczáját nem csókolhatom is: Megadhatja az Isten még azt is – Nem lesz késő, tudom, még akkor is!

Ha egymástul szintén elválunk is: Ne utáljuk szivem meg egymást is, Csak izengető ékes szóddal is Ajánljad holtodig magadat is.

Ám menj el szivem mostan békével Lásson Isten sokszor, ha beszélhetsz . . . . . . . . . éltig szerelmeddel, Könnyezz akkor értem szemeiddel.[78]

És mégegyszer szivem jövendőre Lépek akkor ajtód küszöbére, Én is akkor gyönge köszkenődre Könnyet öntök te szép személyedre.

Ha lehetne koporsóban érted Szállanék, mint Diannáért . . . . . Teéretted ma vaddá változnék, Ha csak szép személyed tűlem láttatnék.[79]

Utáljon meg immár bár ez világ: Csak akkoron nyiljon majd az zöldág, Miénk lenne akkor az mennyország, Vénus asszony játéka, vigasság.

Egy tekintet szerzi az szerelmet, Szerelemnek lángja egyességet, – Vénus asszony játéka ezeket Gyenge szinü sok szép nézéseket.

– Authorát mostan meg nem mondom Négy verseit ez éneknek toldom; Jankó neve ha jól meggondolom, Vénus asszony játékát forgatom.

* * *

Mátray-codex.

„CANTIO PETITORIA.“

– A XVII-ik századból. –

Vagyon egy kis ráró – szárnya nélkül járó, Sugár szárnyon járó – rám röpülő ráró, Istenasszonyok közt sem volna utolsó: Csak ne volna ollyan rettenetes kinzó!

Ifiu, de szelid mint gerlicze ki tűr, Fejér mellye olyan mint az megrakott csűr, Piros orczáskáján csaknem hasad az bőr, – Kövérke, édeske, mint az szép kövér fűr.[80]

Szelid, engedelmes, galambtermészetü, Csinos, kegyes, és nem kicsin tekintetü,[81] Szerelemreméltó, Dianna-termetű Kit elkötölözett[82] szivem, mert hozzá hű.

Víg ráró szivemet régulta kinozza, Mind nappal, mind éjjel örömét fogyatja; Szerelme testemet ugy fölgyulasztotta – Hogy szörnyű kinomat nincs ki kimondhassa.

Szánj meg azért illy nagy szörnyű kinaimat Mert csak meg nem ölöm éretted magamat; Enyhíts(d) kinok miatt lankadt tagaimat, Mutasd mint én hozzád, hozzám jóvoltodat!

Szánj meg mégis végre, kérlek édes szivem – Hadd lássam, hogy nem vagy idegen én tőlem; Töltsd bé ez mostani szomorú kérésem – Elnyomod szerelmed… Istenem légy vélem!

* * *

Mátray-codex.

VÁRJ MEG MADARAM…

– A XVII-ik századból. –

Várj meg madaram Szerelmes társam, Mit viszsz, hadd lássam – Üstöm, aranyam.

Látd-é, fáradok, Utánnad járok, Sok jót hordozok Kit neked adok.

Te is violám, Kedves Örzsókám, Szerelmes mátkám Jőjj ide hozzám!

Nem kérek gonoszt Te se adj panaszt, Tudod az mórest, Ne hagyd szerelmest.

Tégedet tartlak, Mátkámnak hílak, Én meg nem csallak – Adj helyt igaznak!

Mert szánhatsz azért Engem az jóért Nem veszlek pénzedért: Csak szépségedért!

Ne nézd atyádat, Hadd szóljon bátyád, Hallgasson anyád – Sok jómat kivánd!

Mikor kéretlek Felelj ezeknek: Tetszik szivemnek, Hozzája megyek!

Noha ő szegény, De lám nem kevély, Együgyü[83] legény, Nem igen fösvény.

Szeretem őtet, Ő is engemet, Ne bánts(d) szivünket – Adj öszve minket!

Élek ő vele, Halok ő vele, Mert szivem tüze Görjed szivembe.

Igy szólj atyádnak, Te rokonyodnak, Sok jókat kivánj Te asszonyádnak.[84]

Hozzám jőjj lölköm Vagyon két pinzem, Édes szerelmem Egyetlen egyem.

Jámborul tartlak, Nem szidlak, verlek, Szépen jártatlak – Csak ne hagyj kérlek!

Röpülj ölömben Mintegy szép kertben Verj fészket benne – Mint szép mezzőben.

Haja, hop, hajda! Ki-ki mint rójja, Engem Örzsóka –[85] Minden azt mondja!

* *

Mátray-codex.

VÉKONY CYPRUSFÁHOZ…

– A XVII-ik századból. –

Vékony cyprusfához hasonló víg szived, Angyali orczával vetekedik képed – Tehát én szivemet kérlek, miért sérted?

Nem volt-é érdemem, hogy hűségedben végy, Vagy hogy szerelmemben kedves gyámolom légy, Hogy már szemlátomást más kebelébe mégy?!

Ámbár használj véle, de lásd mit nyersz végre? Ha sólyom volnál is, ne szállj bár kezemre: Ha már szemlátomást jobb másnak személye!

Csak ne esmértelek volna: könnyebb volna, Tudom kegyességed most így nem szaggatna, Ezzel sem gondolnék, csak már ne kinozna.

Hasonló derekad sudárult cyprushoz, Járásod közelít szép Vénus asszonyhoz – Mind kétféle formád vonszon ő magához.

Alcinous kerte nem termett olly almát: Mint mellyed közepén fojtogatsz két rózsát – Meghalad ő mindent, fel nem éri gyémánt.

És domború volta mint kerék kis alma Kitetszik gallérbul tejfejér-szin volta: Mintha szököllenék – magát mutogatja.

Hiszem csuda-dolog hogy nőhet magátul Talám eredetet vett az ur-gombátul Az ki öntözéssel sáros földbül burul.

Nem árt kevés harmat ezt is ha érdekli – Mert ugy nevelkedik ő gyenge gyökeri, – Nem jó gorombául ez almához nyulni.

Körmös kezet utál, gyenge kézre vágyol, Természeti kemény, ő soha nem lágyul – Az hol nevelkedik, onnét ki nem vadul.

Te is ezzel raggatsz inkább szerelmedhez, Ha én bánkódnám is bevisz az képedhez – Kegyességgel ottan fordulok szivedhez.

Ha ez megszünnék is, mikint szádnak sipja Szomoru szivemet melléje szólitja Asszonyom, lám asszony almáját mutatja.

Erkölcsed szerelmes, nem vagy észszel szeles Mint mások elméje félhavas, sötétes, – Engemet hogy megszánsz: vagy érette kegyes.

Nó megadád magad, fogjad jobb kezemet Hogy ugyan megvárod hozzád hűségemet – Ugy adjon az Isten szerencsét mindenben!

* * *

Mátray-codex.

BÚM ELFELEJTÉSÉRE…

– A XVII-ik századból. –

Búm elfelejtésére Jóm közölgetésére, Virágos fák És violáknak nézésére, Virágok szedésére Kedvem betöltésére: Indulék egy völgyen, kinn Jövék sűrüre.

Leülék egy árnyékban Hogy mulatnék, azonban Esék szivem, fáradozott Titkos dolgokban; Valék nagy vigyázásban, És nagy fohászkodásban, Kitül merültek szemeim Ottan álomban. Hogy én ott szép csendesen

Aludnám nagy kedvesen: Azonban hát egy kis ráró Olly egyenesen Röpül szörnyen sebesen, Holott válék egyesen: Látám alá hajtá magát Engedelmesen.

Mondék: honnét jutottál – Hogy így megfáradoztál? Talám éh vagy, préda után Sebesen juttál? Mondd, itt miért állottál? Hogy tovább nem szállottál Mondd okát: álmomban miért Háborítottál?

Monda: egy holló kerget Ki régulta fenyeget Félek rajta, hogyha elér – Megis sérteget; Engem, szegény fejemet Már régulta fenyeget: Okát nékem nem is mondja Miért űzöget?

Mondék: ne félj, veszteg légy, Utadra is nyugtot végy! Másszor is ha kivántatik Velem illy jót tégy! Imhol versecském, fogd, így, Kit éntűlem te elvégy, Olvasgassad, utaidban Valahova mégy!

Mellyen igen örül ő Hozzám jó kedvet szinlő, Verseimet olvasgatván Rajta örülő: Azonban szép áldással És nagy fohászkodással Egynehány szép csókadással Tűlöm röpül ő.

* * *

A Mátray-codexnek itt, a codex közepe táján igen hibás kéziratából.

T. K.

EGÉSZSÉGGEL ÉN SZERELMEM…

– A XVII-ik századból. –

Egészséggel én szerelmem, lelkem, virágom! Kit régulta óhajtalak édes Zsuzsánkám. Én kedves rubintom, Változó klárisom, Rózsaszinü – ékes szavu Én édes sólymom!

Kezet fogván – térdet hajtván, jer menjünk tánczban, Szerelmessen beszélgessünk nagy nyájasságban; Sőt nagy vigasságban És nagy bátorságban Titkonvaló szerelmünket Tartsuk magunkban!

Ez világban míg én élek csak tiéd leszek, Más szeretőm tekivüled soha nem leszen. Én nagy szerelmemben Csaknem szakadt lelkem Száz darabra érted szivem, – Végyed kedvedben!

* * *

Mátray-codex.

JAJ KI KESERVESEN…

– A XVII-ik századból. –

Jaj, ki keservesen esik ez énnékem Hogy gyönyörü szép szád nem beszélhet vélem, Rózsaszinü szép orczádat elfordítád tűlem – Kin megkeseredett én szomorú szivem.

Idegen énhozzám miért vagy édesem? Noha bizony néked soha nem vétettem, De másoknak boszujokra ne vess most meg engem, Mert nincs semmi vétkem – jól tudod édesem!

Lám, hűséges voltam parancsolatidban, Még csak egy órát is el nem hagytam abban; Valamikor póstád érkezett házamban: Sem nap, sem éj nem volt az elhalasztásban.

Liliom-lágyító gyenge kezeiddel Szivemet újító ékes verseiddel Jövel s vigasztald meg elbágyadt szivemet… Mikor lágyítod meg hozzám te kedvedet?!

Boldog az az óra, mellyben te születtél, Sokaknak javokra ez világra löttél, – Némelyeknek pedig csak boszuságokra, S nekem is szegénynek szörnyü halálomra.

Nem hiszem soha, még hogy az angyalok is Szebben teremtettek légyenek azok is; Nem győznek meg szépséggel még az Diánnák is, Sem szép személyekben – sem szép termetekben.

Messze távozással idegen országra Ritka vagy előttem mint hattyu-madárka; Vajha kezemre szállanál szép karoly[86] módjára, Piros ajakidat vetnéd ajakimra[87].

Soha nem lesz immár szivemnek nyugalma: Valamíg az te szád számot nem csókolja, Gyenge szép két karod vállamat nem nyomja – Reád bizom aztán magamat nem másra.

Vagy hogy teljességgel akarod: ne éljek? Vagy siralmas gyászszal ruhákat viseljek? Mindennek szemek előtt, s előled elmenjek?… Talám kedved telik másokban tenéked!?

Essék meg már szived ennyi panaszimra! Mit haragszol szivem sokáig szolgádra? Tudom, nem vagy ollyan mint fene bestia Ki őmagát adja fiáért halálra.

Légyen azért bár ugy, az mint te akarod – Miért hogy haragod most ellenem tartod; Lássad mit cselekszel, temagad megbánod, Rosszul cselekszel, – azt ha jól megvizsgálod.

Ha mind igy tész vélem: én valedicálok, Az te küszöbödön soha bé nem hágok, Teutánnad bizony többé én nem járok – Mert látom, hogy néked heában órálok!

Hozzák az paripát, hadd induljak utra, Elmegyek ez világ négy határaira, Nem jövök tehozzád többé ennyi búra, – Légy magadnak bátor[88], érjen szived búra.

– Ez néhány verseket mikoron rendelém: Párduczbőrös grófnak magamat itélém, Seregben tündöklő paripámra ülvén Igy szólván magamban, ez szókat illetém.

* * *

Mátray-codex.

ÓH KEDVES FILEMILÉCSKE…

– A XVII-ik századból. –

Óh kedves filemilécske, Zengedező raj, méhecske, Szépecske, fejér menyecske: Szánd szivem – szintén ideje.

Ajánlom szolgálatomat, Mindenben barátságomat, Ha vészed en jóvoltomat – Néked adom én magamat!

Jőjj be, hadd lássam személyed Tenéked ékes termeted, Csókoljam gyenge szemedet – Mert meghalok majd éretted.

Kit ha élek, megszolgálok Míg ez életben maradok Szivemben majd békapcsollak, Szivem, meg is csókolgatlak,

Ujjodban kedves, győrőmet,[89] Tekintsed én személyemet És ne felejts el engemet – Szivedben ird bé nevemet.

Kertemben felnőtt szép rózsám, Mastan felnőtt virágszálom, Zöldelő szép majoránnám – Kerítsen Isten kezemhez!

Az Isten áldjon meg rózsám, Éltedben édes asszonykám, Sok jókkal áldjon madarkám – Ékesen szóló szajkócskám.

Birj már ugy mint sajátodat, Egyetlenegy virágodat, Felnevelkedett rózsádat És megfogott madarkádat.

Szolgálatomat ajánlom, Mert én szeretlek virágom; Bár rövidüljön világom: Csak lenne veled vigságom!

Az Isten azt adta volna – Reád sem találtam volna Meg se ismertelek volna: Most szivemnek könnyebb volna!

* * *

Mátray-codex. E csinos dal utolsó versszaka ma is él a nép ajkán. Jellemző, hogy a rythmus iránti érzék már a codexnek két századdal ezelőtt élt irójában annyi volt, hogy e versszak második sorában a „sem“-et m-mel, mig a harmadik sorban m nélkül irta. –

T. K.

TENGEREKEN USZKÁLÓ…

– A XVII-ik századból. –

Tengereken uszkáló gályák Gályaságokkal kik az tengert szörnyen hasítják Hasítással gályájokat előbb-taszítják, Taszítva, csendes partjokat várják.

Ezenközben szörnyü nyavalya Nyavalyáimnak mert soha nem lehet száma, Számasodik búbánatja, közel halála, Halálának végóráját várja.

Nem reménli menekedését, Menekedésének mert nem láthatja jelét, Jeleivel mint biztassa kétséges életét – Életének mert jól látja végét.

Gyakran nékem is igy vagyon dolgom, Dolgaimban ez világon úgy tusakodom, Tusakodván ez világot gyakran megunom: Unás halálnak jele – jól tudom.

Ez igy lévén, kinaim nevelkednek, Nevelkedvén, tetemim is ugyan reszketnek, Reszketéssel halálomra szörnyen készülnek, Készülvén elhült bennem az lélek.

Reménségem fonnyasztó bánat, Bánat miatt bús szivem is ugyan elfáradt, Fáradással siralmimon szintén elhervadt, Hervat[90] miatt már csak alig szólhat.

Életemnek öröme elmult, Örömemnek szép csillaga homályba fordult, Fordulással ez világtul vett szegény bucsut – Bucsuzván, halálnak utjára indult.

Zokogással mégis barátját Barátjának mert ugy szánja szomoruságát Szomoruságával mert igy siratja magát Hogy nem hallhatja . . . . . . . .[91]

Vég nélkül való keserves kin, Kinok miatt tagaimban megszáradt az in, Kinaim megháboríták, elmém nincs helyin, – Jajgatok szintén halálnak völgyin.

Igy mulik el minden vigasság, Vigassággal mert mindenkor harczol ez világ, Ez világban jól tudjuk azt, nincs állandóság – Állandóság, sem maradandóság.

Légyen bátor kevéssé kedves, Kedvezésével de bizony sok búkat szerez, Szerzésével elhigyjed, az hogy halált is nemez – Nemzésének hálójában evez.

Azért én is mégyek utamra Utaimat mert senki el nem halaszthatja, Halasztásával ki engem megmaraszthatna: Nincsen ez világon soha olly kedves rózsa.

Gyenge nyelvem már számban nem peng, Pengésével citherája ékessen nem zeng – Zengésével megholt testem noha csak itt ....[92] Mennyekben lelkem veled együtt zeng.

* * *

Mátray-codex. E versezet annyiban sajátságos, hogy az egyes sorok végszavai a következő sor elején, vagy ugyanazon, vagy más időalakban ismétlődnek, s egymásba lánczszemekként kapcsolódnak. Gyűjteményemben ily eset már egyszer fordult elő. (II k. 63 l.) A 11-ik versszak igen homályos és érthetetlen. A versfőkben ez áll: „Tenger ez világ.“

T. K.

„A FÉRJFI ÉS AZ ASSZONY VERSENGENEK.“

– A XVII-ik század második feléből. –

Férfi: ‚Óh gonosz szerencse, hogy megjátszodtattál! Friss állapotomtól rútul megfosztottál, Midőn illy vén kofát a nyakamba csaptál – Ifju örömömtől éppen elválasztál.