Part 5

Hozzád én nagy hűségemet És buzgó szeretetemet; Csak néked mondom titkomat, És megjelentem kinomat.

Szivem immár megértheted Akaratomat tudhatod, És kinomat megszánhatod – Szivedet hozzám hajthatod!

Utánnad immár ne járasd Szivemet tovább ne fáraszd: Hanem titkodat megmondjad – Magadat nékem ajánljad.

Frissen szól neked az nyelved, Nincs semmi hiba tebenned; Köszönetemet elvegyed És titkomat megőrizzed.

Áldjon meg az Isten rúzsám Tégedet édes violám, Tartson meg jó egészségben Téged egész életedben!

– Az ki ez verseket szerzé És mast versekbe rendölé: Nincs kétsége szerelmében – De nem szól neki féltében.

* * *

(Szencsey György dalkönyve.)

MINT AZ UTONJÁRÓ…

(„Cantio pulcherrima.“)

– A XVII-ik századból. –

Mint az utonjáró ki két utra talál Nem tudván az járást gondolkodik, s megáll, Törődik magában, elméjére gond száll: Jobbra eredjen-e, vagy mely balfelé vál?

Fél ha rosz ösvényre talál tekeredni Oly fortélyos helyen fog ott téveledni; Az hol nem fél: gonosz kezd reá eredni – Az melybül jó utra nehéz keveredni.

Így az én elmém is nem tudja mit kezdjen, Két ut van előtte: melyikre eredjen? Az járatlan uton fél: el ne tévedjen, Hogy az jó utrul is gonoszra ne térjen.

Azaz: ha tovább is nőtelenül éljek? Vagy megházasulván feleséget végyek? Kétséges az elmém ezek közt mit tegyek – Két ut van előttem: mellyikre eredjek?[55]

Meguntam, meguntam az árva életet: Minthogy az gyermeki sorbul már kiköltem; Mit kezdjek? elmémet ezen sokat hánytam – De tanácsot adni magamnak nem tudtam.

Meg köllene azért feleségesülnöm, Páros gerliczeként már fészkemben ülnöm, Társam melegétül ott kedvesen fülnöm, – Ily árvaságban is tovább nem őszülnöm.

De az már az kérdés: kit kölljön elvennem? Az jó feleségre mert nehéz szert tennem, Hogysem penig rosznak, megveszettnek türnöm: Jobb nőtelenségben örökké maradnom!

Ha udvarit veszek: nem szokott munkához – Nem köll bizni annak gazdasszonyságához, Az sült galamb penig nem röpül szájához: Ha maga sörényen nem lát dolgaihoz.

Ha városit veszek: azok czifra gőgök, Selyem-pártát, övet szerezni nem győzök; Minden elég légyen, azt kivánja szivek – Másként schola fele hunyorít az szemek.[56]

Áhitatosságok megvagyon ezeknek, Mindjárt félbenszakad munkájok kezeknek Mihánt[57] az templomban hallják hogy csöngetnek, Az melynek szenével másutt is égetnek.[58]

Ha falusit veszek: otthon nyög s tudatlan, Az szép nyájassághoz, s jó kedvhez szokatlan; Akarmi tréfaszót nem hágy mordulatlan, Nem kap az szép csínon, lustán jár s mosdatlan.

Mondanám, jobb volna ha özvegyet vennék: Mert két-három vetett-ágyas ember lennék, Egy rakásban sok szép eszközt készen lölnék – Teknyőt, bölcsőt, nyerget ottan én megnyernék.

Ez is egyelsőben szól alázatosan, Pityergésen kezdi beszédét módosan, Azután kérkedvén mond: itt készen vagyon Szekér, ló, fölrántó-szíjjam is csatosan.

Mig magát ajánlja: pénzem elég vagyon! Köntöse magának, urának az rudon, Magát mosogatván jó kedven is vagyon Nyájas ember nála ki hozzá járhasson.

De az jó idején nagybátran azt mondja: Ki őtet elveszi az csak ugy gondolja – Ha dolgozik ő bár légyen kurv’ az anyja! Hanem ha elvette: őtet el is tartsa!

Elégedjék véle: ha gyakran véle hál, És valamint kiván mindent készen talál; Azontul porontyát föltartsa[59] ha csinál! – Ha arra néz ember: annál mást is talál.

Ez is mindennapon fölindul haragra, Bár rosz volt is: másik urát magasztalja; Hanemha gonoszul történik halála – Másképpen ő száját senki bé nem dugja.

Sőt néha kevésen ugyan megharagszik, Ha bucsút nem adhat: melléd igyekezik; Hogyha meg nem verhet, azon igyekezik – Meghal majd – ugy tetszik – halála érkezik.

Nehéz eltartanom, hogyha szegént vészek, Mast is szegény vagyok: annál szegénb lészek, Egy koldusbul kettőt, nyomorultat tészek – Lesz igy házasságom gonddal rakott fészek.

Ha gazdagot veszek: lesz súlyos keresztem – Azt hányja szememre, hogy csak készre jöttem, Övé mind az jószág mert nem én kerestem, Azt is panaszolja az mit eszem-iszom.

Ha rút lesz: az rútat hogy-hogy szerethessem? Imelyögés[60] nélkül meg sem ölelhetem; Minden örömömet rúttal eltemetem, Veszettség, kárhozat lesz véle életem.

Ha szép lesz: ugyis lesz elég fejem gőzi: Mert őtet strázsálni mindenkor ki győzi?! Elhódítják penig ha ember nem őrzi – Az én fazekamban mas is konczát főzi.

Más sok okokbul is nehéz az házasság: Kivántatik ahhoz sok alkalmatosság, Fazék, kalán és tál, mindenféle jószág – Búbánat, kárvallás, és nagy nyomorúság.

De Uram Istenem, kit nékem rendöltél, Avvagy jóvoltodbul énnékem igértél Anyámnak méhében mikoron teremtél – Az időtül fogva rám gondot viseltél:

Oltalmazz meg mast is az csalárd ördögtül! Egy jó feleséget adj nékem kedvedbül, Kit bizonynyal kérek csak Istenségedtül – Tudom, meg is adod nékem jóvoltodbul!

Szaladott[61] halacska mint az folyóviznek: Úgyan örvendezzék az jó hirnek névnek! Légyen kivánója minden jó erkölcsnek, És vidámítója bánatos szivemnek.

Az mi marháinkat[62] soha ne fogyassa: De az miben lehet inkább szaporítsa, Hogy azt felőle ne kezdjék mondania: Az mit ura keres – mind meg tudja innia![63]

– Ez éneket szerzém minap mulattomban Bakony s Vértes között nem régen laktomban. Az Ur Istent kérem, hogy jó házasságban Részt tégyen énnékem minden ő javában!

* * *

E több szépséggel biró s helylyel-közzel igen correct verselésü ének Szencsey dalkönyvében létezik.

T. K.

JÁSZSÁG KUNSÁG…

– A XVII. századból. –

Jászság Kunság mentiben szarkák kodácsolnak, Az berényi malomban verebet patkolnak, Szeged mellett Borosztyán baglyok furulyáznak, Érken, Mérán a gyikok bojnyik-tánczot járnak.

Jákóhalmán a vargák ködmönt köszörülnek, A szomszédban Jász-Dózsán csak el nem rémülnek; Puszta-Szikszón Győr mellett mentét fürészölnek, Esztergomnál, s Kiséren csontokat őrölnek.

Az ó testamentomban volt egy öreg bába A kinek a szúféreg esett a fogába Hatvanhat szarándok járt ..... az orrába – A ki ezt el nem hiszi, bujjon .....ába.

Amaz öreg vénasszony fut, ugrik mint a nyul, És a jó vetett ágyrul majd hogy le nem fordul; Hogyha jó reggel fölkel, hurottul majd megful – A sárkányok dobjábul sok titty-totty kicsordul.

. . . . . . . . . . . . . . .

A ki ezen jó dallást hallja füleivel, Pénzt, póturát, petákot nem ad kezeivel: Holta után ne nézzen bandzsal szemeivel, A szerecsen-országban hollók temessék el!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. A kipontozott helyek obscenus voltuk miatt nem közölhetők. – E gajd mint alakja s modora is mutatja: igen régi, a végversszak nyilván bizonyítja, hogy még a jutalomért éneklő vándor hegedősök korából való; ezért tevém fölébe a XVII-ik századot, a meddig bizonyosan felvág.

T. K.

VÉN LEÁNY PANASZA.

– A XVII-ik századból. –

Bánatja nincs ez világon annak: Az ki nevét tudja ő férjének, Sőt vigsága nagy vagyon szivének – Holtig nem lesz vége örömének.

Szent Istenem, lám te irgalmas vagy, Bús sziveknek vígasztalója vagy, Énnékem is kérlek örömöt adj: Az pártában megagganom ne hagyj!

Mert ím, látom az én szemeimmel: Sok leánybarátimat viszik el, De lám engem senki nem viszen el, Sok gondolatimban epedek el.

Magnakvaló volnék, minden látja, Szépségemet senki nem kivánja, Mert az vénség virágomat rontja – Mint az füvet ugyan elszárasztja.

De ha engem valaki megkérne – Annak bátor csak félszeme lenne, Az lába is bátor bankós[64] lenne: Csakhogy az én szükségemrül tenne!

Készen volnék bizony ha köllenék, Csak kérnének mindjárt el is mennék, Szegénylegént én mast nem utálnék – Üngöt, gatyát szépeket csinálnék.

Az fársáng is imhol jön nagy lassan Szintén mast volnék virágkoromban, De férfival nem fekszem egy ágyban – Megepedek sok gondolatimban.

Nem mondhatok jót az én anyámnak Mert engemet szida vén kurvának, Lapiczkának és az vaskalánnak Rajtam kétje (?) az ő haragjának.

Ha szabados volna: megkéretnék Egy deákot bizony választanék, Akár vargát – azzal sem gondolnék: Csak az fejér vénségre ne jutnék!

Az tüz az oldalam megsütötte, Az orsó az újjamat föltörte, Az dagasztás könyököm kiette, Az tüzhely farom szélesítette.

Reám fogták azt is nagy hamissan: Férjhez nem megyek! azt kiáltottam, De bár kalodában tegyék nyakam – Ha elmulik akarmikor rajtam!

Ha tisztességemet nem félteném: Az pártámat mindjárt tűzben vetném, Az fejkötőt az fejembe kötném, Az kontyot is mindjárt föltekerném.

Örök Isten, hát én hová légyek? Talám nem akarod, hogy örüljek, Ez világban hogy én vigan éljek? Vagy férfival én együtt fekügyek?

Ámbár nékem arra engednének: Hogy fársángban legént kéretnének; Bizony hármat mindjárt megkéretnék – Negyediket szeretőül vennék.

Elsőben én deákot kéretnék: Mert az deák nékem is tetszenék, De mivelhogy otthonn nem ülhetnék: Az menyecskék tűlem elszeretnék.

Igy mindennap pártámat elvesztem, Azt kölletlen – délig elkeresem, Ha megtölöm óhajtván föltészem – De mégegyszer bizony megégetem!

Elviseltem nyolczvanhárom pártát: De nem vettem soha bizony hasznát, Az g.....nak csömögős falatját Nem érzettem soha használatját.

Ez éneket az ki versben rakta: Öreg leány árvaságát szánta Sirásokat fülével hallotta, Versek szerént ekképen formálta.

Légyen elég ez néhány versecske! Néked irám te szép gerliczécske; Az tavaszszal mikor megjön föcske: Akkor lészen néked örömöcske!

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

SEREGEKNEK URA…

– Karácsonyi ének a XVII-ik századból. –

Seregeknek Ura, ki lakozol mennyben Vigyázz mindenekre kik vannak ez földön; Bünteted az bűnöst rettenetesképen: De az igazokat megtartod végiglen.

Értünk szegénységben ez világra jöttél, És emberi testet érettünk fölvettél; Óh édes Jézusunk mely hamar szenvedtél Mert te testecskédnek helet nem lölhettél.

Bötlehem városban bé nem bocsáttattál, Óh egeknek Ura – jaj mire jutottál! Romlott istállóban úgy bényomorodtál – Keserves sirással jászolban nyugodtál.

Ki az mennyet földet teremté szavával: Csak egyedül vagyon keserves anyjával, Ki mindent megruház: egy darab posztóval Bétakartat és sir, zokog szent anyjával.

Oh emberi állat! magad vedd eszedben: Hogy érted szenvedett az mennybéli Isten; Hagyd el bűneidet, élj jámbor életben – Hogy bébocsáttassál fölső Bötlehemben!

Az szent angyaloknak ki vala királya: Ökör és az szamár az ő udvarlója; Az mennynek és földnek egyedül ő ura: Csak az ő szent anyja néki szolgálója.

Tiszta szivbül azért menjünk eleiben, Kövessük meg őtet, kik vagyunk sok bűnben, Kik nem adtunk szállást néki mi lölkünkben: Hogy ne adjon minket ördögnek kezében! Amen.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

ÁRVA FEJEM…

– A XVII-ik századból. –

Árva fejem – mi haszna éltem: Ha csak búban forog személyem? Nincs ki szánja S vigasztalja Szomorú fejem: Mert elváltam attól az ki szerette szívem.

Rám mosolygó két szép szemével, Angyalábrázatú szinével, Vidámító Szivámító, Szép énekével, Nyavalyámból kigyógyitó hű szerelmével.

Véletlenül bágyasztja szívem, Szörnyü kinom hervasztja színem, Sok busulás, Gondolkodás Foglalja testem: Míg nem látom – csak óhajtom: nem lesz víg kedvem!

Azért kérlek, szánj meg; Istenem Utaimban légyen vezérem; Visszatérvén Egészségben Lásson két szemem, Ne kényszeritsd elválásra kérlek, bús szivem!

Ez éneket, ki kivánja Jól megérthet ki volt authora? Versfejekben Feltalálja Egy szó, hogy „árva“ Ki szivében régtül fogva kesereg vala.

* * *

A Mátray-codexből. A versfőkben ez áll: „Árváé.“ Szép dalmérete hasonlít a kurucz tábori dalokéhoz; s a versszakok három utolsó sora egészen egyazon.

T. K.

GYENGE ROZSA…

– A XVII-ik századból. –

Gyenge rózsa, szép hattyucska, viola: Édes lelkem, szép szerelmem, Vénuska! Valjon élsz-e, s emlétesz-e valaha?… Mert éretted csaknem meghalok búba.

Nálad nélkül nem jutok végórára, Rád találok búm s gondom hajlékára; Szivem szakad mégis óhajt nagy sirva, Mondván: engem kinzó gyönyörű rózsa!

Elválásom tűled mint lőn véletlen, Az szerencse mellőled hamar elvőn, Kis hattyucska, tégedet özvegygyé tőn Az Vénusnak haragja mindkettőnkön.

Jaj mit tegyek, s hova legyek egyedül? Vigasztalást nem várhatok senkitül, Szivem kinja naprul napra öregbül – Bárcsak egy szót hallhatnék édesemrül!

Nyughatatlan szivem keserves kinja, Megkereslek édes lelkem, kis rózsa, Mert nincs sohol nálad nélkül orvossa – Vajha szárnyom volna, röpülnék oda!

Jaj énnékem, jaj árva idegennek Mert mind-éltig[65] csak nagy búmban kesergek, Jó lovamot nyugodni sem engedek Valameddig véled szemben nem leszek!

* * *

A Mátray-codexből.

ÁLL ELŐTTEM…

– A XVII-ik századból. –

Áll előttem egy virágszál, Örvendetes liliomszál, Kis kertemben ékesen áll Ki életem, – egy virágszál.

Áll előttem szép violám Rózsaszinü szép Ilonám, Kegyes tekintető rózsám – Gyönyörüséges violám.

Kis kertemben szép virágok – Jó illatu szép virágok Tündöklő szép piros rózsák Gyönyörüséges violák.

Óh szép virág szerelmemben Mikor volnék szép kertemben Rózsa-, violaszedésben Az te nagy és szép kedvedben!

Akkor lészen vigasságom: – Rózsa-arczodat ha látom, És ékesen csókolgatom – Akkor lészen újulásom.

Néked egészség adassék, Szép termeted böcsültessék, Jó hired néked hallassék. És éntülem szerettessék.

Füleidben immár vegyed Fordíts(d) reám személyedet: Halld meg keserűségemet – Tarts(d) meg az én életemet!

Legyen bocsánat énnékem Tűled óh én szép szerelmem; Noha mostan távul vagyok tüled Ne felejts el azért engem Eszter. (?)

* * *

A Mátray-codexből. Az utolsó két sor ugy látszik el van ferditve.

T. K.

AZ KI NEM RÉGENTEN…

– A XVII-ik századból. –

Ad notam: „Nosza sóhajts egyet, gondolj valahova…“

Az ki nem régenten válék el éntülem Illy keserves szókkal lőn bucsúvételem, Csak kevés ideig lőn beszéde vélem, Mint árva madár él, marada el tűlem.

Engem csak egyedűl szomoru bánatra Elhagyott mint árva, nem szabadulásra; De nem reménlettem hogy ő érte végre Jusson szegény fejem oly keserves igyre.

De méltó e mellett ezeket szenvednem: Mert ő is sokat tűrt, szenvedett érettem, Az irigyek miatt szive busult értem – Azért ő helyette senki nem kell nékem.

Mert az ő szemei csak engem vigyáznak, Melyek szerelmére engemet onszolnak; Kérem azon őtet: ne hagyjon prédának: Holtig tartson engem ő saját rabjának.

No nem illik nékem errül többet szólnom – Mert nem hagyja szivem többé halasztanom, Ideje már nékem az utnak indulnom, Csak engedje Isten szép személyét látnom!

Ezminap mutatá személyét énnekem: De nem beszélhetett akkor véle szivem, Mivel az irigyek lesték életemet Az kik meggátolták igyekezetemet.

Mert az ő termete ékes mint az cyprus, Az Lybánus hegyén felnőtt magas czédrus, Mellynek szerelmére az kegyetlen Vénus Engemet hiteget – kiért szivem csak bus.

No ne féljünk már semmit az irigyektül – Mert már ők elvesztek minden gyökerestül, Valóban veretnek étczaki[66] szelektül, Isten haragjának kegyetlen tüzétül.

– Egy keserves ifju igy végezé versét, Vérével megfesté keserves énekét, Kérvén azon ő szép régi szerelmesét: Hogy kötné immár le ő megbusúlt szivét!

* * *

Mátray-codex. „Keserves ifju“ = kesergő, bánatos ifju; a „keserves“ szó régen gyakorta igy jő elé.

T. K.

TITKOSAN SZERETEK…

– A XVII-ik századból. –

Titkosan szeretek Csak egyet kedvelek, Ki legyen? s hol legyen? Én jól tudom. Akárki mit mondjon, Ámbátor megszóljon Nem félek, – igy élek, Ezt megtartom. Sokan beszélnek, És megitélnek Engem kevélynek Elhiszem, vélnek – De a ki híven él Nem csapdos mint a szél: Mint kőszál Bátran áll Az nyelveknek!

Az tudja, s én tudom Másnak nem is mondom Mi közi – bár füzi – Másnak ehhez?! Megelégszem véle: Mert kedves személye, Elég az – hogy igaz Ő hivéhez. Ezt dobra ütni Vagy megtudatni, Mással közleni, Vagy kibeszélni – Mert illyes dolgokban Hamisság gyakran van, Szolgálnak, És ártnak: Ell köll hinni!

Lehetne találni, Nem egyet számlálni Hivségben, szivekben Kik kárt tettek; Jól meg nem vizsgálták És meg nem fontolták Hogy bátran és nyilván Csak szerettek. Mert ebben sok árt: Szem s nyelv tehet kárt, Igy immár sok járt Egymástul elvált, Végtére megbánták De későre hagyták, Nem hitték, Szenvedték Az illyen kárt.

Igaz, most is vannak Kik engem vizsgálnak: Akarnák, hogy tudnák Kit szeretek? Némely már kérdezte – Ezt mondtam: quid ad te? Pirultak – némultak Az illyenek. Így más is járhat, Ebbül tanúlhat: Az csak hallgathat Ki nem szóllalhat; Nem jó vizsgálódni, Más titkát nyomozni – Okos az Boldog az Ki – hallgathat!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 178. II. 295. sz. E különben is csinos, és könnyed-menetű dal reám nézve kétszeresen érdekes, mert mint a versfőkből kiderül, valamelyik ősöm („Tali“) irta, a mit azon körülmény is igazol, hogy mint Komárom vidékén ismeretes ének – küldetett be. A külforma gyakorlott költőre, a nyelvezetnek itt-ott még érezhető ódon zamata régiebb korra mutat. Én szerzőjeül legvalószinűebben az 1683-ban a török ellen Párkánynál vivott ütközetben elesett Thaly Ferenczet tartom, mivel, mint családi irományainkból látom, nevét ő szokta csak egyszerüen „Tali“-nak irni, mig a többiek – az újabbak úgy mint a régiebbek – „Thaly“-nak vagy „Thali“-nak irják; bár kivételesen, egy régi pertárgyaláson láttam Thaly Gergelynek[67] Komárom-vármegye 1635–44 közötti vice-ispánjának nevét is h-nélkül irva, de oly réginek mint az ő fiatal kora, a jelen költeményt nem tartom.

T. K.

MENJ EL MADÁR, MENJ EL…

– A XVII-dik századból. –

Menj el madár, menj el, Mondd szolgálatomat Az én asszonyomnak, Kedves szép rózsámnak.

Vidd el levelemet, Mondd meg hűségemet: Engem oda várjon És el ne aludjon!

Szive ne busuljon, Azon ne óhajtson: Ha véle szólásom, Gyakran nem volt átkom.

Ez jövendő éjjel Őtet nagy örömmel Higyjed megkeresem – Csak legyen örömben.

Mondjad, hogy szeressen, Engem meg ne vessen Egy hitván nyalkáért, Egy rút förtelmesért.

Mert ha egy nyalkáért Megvet csak egy roszért: Kész az koporsóban Vagyok leszállanom.

Mint az gerliczének Nem szabad már nékem Zöld ágra szállanom, S tisztavizet innom.

Tudod hogy szeretlek, Tégedet kedvellek Gyenge liliomom, – Gyenge majoránnám.

Kertemben mint rózsám, Arany-vessző-szálom Ollyan vagy te nálom Mosolygó szép poskám. (?)

Megnyugodtam rajta A mit minap mondál Midőn szép csókokkal Engem látogattál.

Ha tetszem kedvednek Ékes termetednek Engedek mindenben – Csak legyek kedvedben!

Hogy te víg kedvedet Nyerném szerelmedet; Soha mást kivűled Ne keressek szivet.

Soha az mig élek El nem felejtkezlek: Mert szivem közepin Fel jegyzettelek.

Légyen egészségben Az kit verseimben Most kit emlegetek Ez kis énekemben.

* * *

Mátray-codex.

ÓH ÁTKOZOTT KIS CUPIDÓ…

– A XVII-ik századból. –

Óh átkozott kis Cupidó Piros vérem szomjuhozó, Szerelmemben lenge, csaló, Szép ifjaknak te vagy háló.

Ne gyötörjed én szivemet Add meg nékem szeretőmet, Ne adj nékem innom mérget, Ujíts(d) elébbi kedvemet!

Tündéres vagy, mert nem látlak: Ha látnálak, megfognálak, Vas béklyóban jártatnálak – Mint te engem kinoználak.

Szabadságod ugy nem lenne Mert hatalmad mind elveszne, Szép szeretőm is kedvelne – Ha nyelvem nem hizelkedne.

De nem látlak, azért kinzasz, Szerelemtől már megfosztasz, Mulatságban veled nem hagysz – Sőt halálomra mérget adsz.

Elbágyadott szintén szivem Hogy nincs előttem szerelmem, Ujontan újul gyötrelmem, Szememből kicsordul könnyem.

Nem láthatom szeretőmet, Fárasztom érte szivemet; Járok sok üres rút földet: Csak láthatnám szerelmemet!

De kétséges őtet látnom Noha gyakran én óhajtom, Kinaimat ugy számlálom – Érted szivemet fárasztom.

Az tavaszszal az szép szüzek Az mezőre kisétálnak, Csak egymásra mosolyognak – Azonközben csókolódnak.

Más rózsát is szakaszthatnék Hogyha kedvemnek tetszenék, Kiben vigságot találnék: De ezzel csak bút szerzenék!

Vénus szerelem asszonya Ifjak szivét busitója Kinek keziben kézijja, Idegében vetett nyila.

Megtöri ő az ártatlant Nem szánja valakit kaphat, Gyönyörködik hogy vért onthat, Kedves nála illy áldozat.

Minap hogy egyik leánya Engemet előtanála Meglőni engem akara – Megijedék, mondék arra:

Óh Vénusnak szép leánya Mit haragszol te szolgádra? Tulajdon saját rabodra – Ha nem vétett néked soha!

Tudatlanságombul[68] néked Ha vétettem te ellened: Reám ne onts azért mérget – Engedelmes légy ezeknek!

– Ezeket siralmas szókkal Irtam könyhullatásokkal Hogy sokáig én csókommal Nem láthattam vígassággal.[69]

* * *

Mátray-codex.

DRÁGA SZEMÉLYEDÉRT…

– A XVII-ik századból. –

Drága személyedért Hát én hová legyek? Mire hajtsam fejem?… Hát csak búban élek!

Bizony nincs olly próba Kinn által nem megyek Én, csak elolthassam Égő szerelmemet.

Valamig nem lészen Szerelmedben részem: Addig mind csak búban Foglalom életem.

Bizony ha újonnan Adatnék születnem: Phoenix madár-módra Megégetnék testem.

Eleven nem volna, Az ki nem kivánna, Veled mulatozni Ottan kész nem volna.

Egy szóval valami Dicséretre méltó: Szép asszonyságodban Mind feltalálandó.

Kegyesség, ékesség, Szépséges ékes szó: Az ifjak lábának Készittetett békó.

Mondd szolgálatomat Öcsémasszonyodnak, Hogy szintén most élem Búban világomat.

– Ez verseket szerzém Csak az te kedvedért, Az én hozzám való Kegyes szerelmedért.

* * *

Mátray-codex. Ugy látszik nehány versszak hiányzik e költeményből, vagy hogy a stróphák nincsenek a kellő egymásutáni rendben. A 7-iknek bizonyára a 6-ik előtt kellene állania.

T. K.

HOL VAGYTOK…

– A XVII. századból. –

Hol vagytok Pegázus, Parnassus leányi, Szép éneklő múzsák Apolló hugái: Legyetek szivemnek ti vígasztalói, Elmult örömemnek visszatéritői!

Nem kérem tőletek Tullius szép nyelvét, Sem az Herculesnek bátor, kemény szivét: Csak egyedül szivemnek régi örömét – Elmult jó kedvemnek visszatérítését!

Nem is igyekezem Tróját oltalmazni, Achilles fegyverén Ajax-szal osztozni: Akarom szivemet bútul oltalmazni – Kit sokféle kinok szoktak is kinozni.

Miként tüzön-vizen nyargaló Phaeton Fel s alá vonatik lovátul szabadon: Így az én szivem is igen gyakran vagyon – Fel s alá vonatik, mert búja nagy vagyon.

Annyira elgyötrött már az szomorúság Hogy csak ollyan vagyok mint útfélen nőtt ág, Kit minekutána valaki ha levág: Minden utonnálló rajta tapod és hág.[70]

Miként az szélvészben eltévedett madár Kit az záporesső ugy elfárasztott már, Hogy fáradtság miatt csak alig s gyöngén jár, – Jaj, mert mindenfelől halálos fegyver vár!

Vajha Mercúrius ez világban élne, Jelen volna régi hatalmas ereje, Jupiter kedvibül reám tekintene – Engemet mint Bellist folyóvizzé tenne!

Bizony jobb is volna nékem eltávoznom, Kis virágok között csendesen nyugodnom, Avvagy zöld erdőkön, pázsiton bujdosnom: Mintsem koporsómig igy kell szomorkodnom!

Könnyeim forrási áradnak naponként, Soha el nem fogynak Pontus vize szerént; Keseredett szivem valamellyre[71] tekint: Talál ő magának mindenütt nagyobb kint.

Azért az koporsó hamar légyen készen; Az hol pedig nékem temetésem lészen – Följül koporsómon ez nehány szó légyen Hogy énfelőlem is emlékezet légyen:

Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett A kinek éltében az bú véget vetett; Jaj ez is éltében eleget kesergett – Nyugodjék csendesen, bírja az egeket!

* * *

Mátray-codex.

„AZ HÁZASSÁGRÓL.“

– A XVII-ik századból. –

Az ki indul Hosszu utra Sokat búsul, De nem tudja: Ha járása Bujdosása Jóra lészen vagy fordul gonoszra?