Part 3

Majd reám vészem kamuka-szoknyám, Lábomban vonszom karmazsin-csizmám, Ékesen járok, nézz bár én reám – Ékesen járok, nézz bár én reám.

Pentölöm gyolcsa két forint árra, Az fölhajtása kilencz pénz árra, Minden munkája hat arany árra – Minden munkája hat arany árra.

De csak jönne el az sokadalom Az vásárfiát néked megadom, Csak vegyed tűlem jóakaratom – Csak vegyed tűlem jóakaratom.

Csak te kedvedért ékesen járok – Nem ugy, mint egyéb tunya asszonyok; De derekamban csak meg sem hajlok – De derekamban csak meg sem hajlok.

Hogyha kivánod, majd hegedűlök, Avvagy cziterát vervén örűlök, Lantot pöndítek, öledben űlök – Gyönge orczádra szép csókot tészek.

* * *

Szencsey dalkönyve.

FENÉKKEL FÖLFORDULT…

– Mendikás-ének a XVII-ik századból. –

Fenékkel fölfordult már ez széles világ, Megholt Mátyás király elkölt az igazság; Ki azelőtt rosz volt: azé az uraság – T....s mendikás is mast asztalfére hág.

Az ki igazat szól betörik az feje, De ki hazudni tud: ül az asztalfére Nagy kevélyen kandál az ezüst-sellégre[40] Könyekig jár keze az fekete lébe.

Ha Vitambergában oly oskolát tudnék. Melyben hazugságot egy tökkel kaphatnék, Csak sánta lovon is – mégis oda mennék: Tudom, ha megjőnék asztalfére állnék.

Miulta nem kezdék hazugságot szólni: Az szám is nem kezde tormás csukát enni; Csak kezdék azután kemenczét füttetni, Rongyollott nadrághoz zifát mendikálni.

. . . . . . . . . . . . . . .

Én vagyok a hires „date victum“ várban… Hogyha mastan volna nálam darab túró Vagy tokaji borral teli mázos korsó: Úgy jutna az számra amaz constructio.

Abban az országban az melyben én voltam Egy tudatlan gyermek ökörré vált, láttam; Hogy ott ökör nem volt azelőtt nem tudtam, Hogy bolhán szántottak akkor én ott voltam.

Láttam oly szunyogot melynek lába, szárnya: Dunát által érte annak hosszusága; Hidnak tették azt ott Duna két partjára Az sok kereskedő emberek számára.

Láttam oly halat is az melynek gyomrában Egy kegyetlen erdő vala, tágasságban Hogy háromszáz ember paripán jártában Eleget nyulászott benne hamarjában.

Láttam oly ökröt is melynek ő döreka Az hegyeket érte annak hosszusága; Hogy tizenkét hegyrül az füvet lerágta – Mellyen csudálkozik az ki azt nem látta.

Láttam oly tikot is melynek ő tojása Rettenetes nagy volt annak hosszusága, Hogy huszonkét falut elmosott az árja – Ugy felhánta magát mint az tenger habja.

. . . . . . . . . . . . . . .

Most ollyat hazudok, kit magam sem hiszek Talám az urak is egy polturát vetnek, Vagy az asztalfére engemet ültetnek – Avvagy az ajtón is ebrudon kivetnek.

Láttam az Dunát is hogy egyszer megégett,[41] Másutt ismét láttam ollyan embereket Kik szélnél egyebet sohasem ettenek, Egymásra köszönték az levegő-eget!

– De uramnak látom – régen ide hátra Lencsét csépöl igen szeme karimája, Arrul gondolkodik: mint van háza tája, Balaton felé van minden gondolatja.

– Az ki ez éneket többé nem hallotta Avvagy az éneklőt üresen bocsátja, Ki volna ne jutna illyen állapotra Az leányok közé kalefaktorságra.

* * *

Szencsey dalkönyve. E versből obscenussága miatt több helyet ki kelle hagynom. Az eléforduló „Zifa“ valami kelme neve. „Asztalfére“ = asztalfőre.

T. K.

KÖNNYEM CSORDUL…

Könnyem csordul Kedvem mordul, Mint hegyestőr Szivemre tör; Gondolatimban ha beszállok Képzelődésemben ha megállok: Végemet érem Jaj mert foly vérem… Setétek nékem az egek!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. III. Ezen mint látszik, töredékes dal igen régi lehet; hegyes tőrnek azon hosszu egyenes háromélü kardot nevezték őseink, a mellyet a magyar lovasság a nyereg alatt jobbrul, paripa-hosszant fektetve viselt, mig balról a széles görbe kard csörgött. E hegyestőrök még Tököli kuruczainak is igen kedves fegyverei voltak, s egész a karlóczi béke idejéig, sőt még II. Rákóczi Ferencz korában is divatozának.

T. K.

BOKROS BÚ HABJAI…

– A XVII-ik századból. –

Bokros bú habjai reám tódulának, Minden örömemtül engem megfosztának; Irigyek nyelvei reám szállottanak: Ezek főokai én bujdosásomnak.

El kell menni, noha nehéz szivemnek, Nincs is maradása árva fejemnek; Mindenek ok nélkül én reám törnek És végit akarják vetni éltemnek.

Ezen nyavalyámon igen busulok, Nincs itt maradásom, talpamon állok; Sokáig egy helyben nem maradhatok – Keseredett szivvel utra indulok.

Hol lesz maradásom: csak Isten tudja! Keseredett szívem meg nem mondhatja, Mely sziget lészen, vagy föld határa Istentül rendelt én lakásomra.

Orczámon gyakorta folynak le könyjeim, Meg nem is szünnek sirástul szemeim, Keserves jajszókat zengnek ajakaim, Jaj megemésztenek én számos vétkeim!

Gyötrő bánatomnak sűrü zokogása Ott már szaporodik én gondolatomra; Hogyan járhatnék én végső órámra: Én szegény lelkemnek kimulására?!

Tudom is jobb volna holtom mint éltem, Hogy koporsóba tennék én holttestem; Ottan megnyugodnék minden tetemem, Bánat sem tusakodnék úgy én ellenem.

Azért valamerre lépnek lábaim, Soha meg nem szünnek sirástul szemeim; Bánattal teljesek minden óráim – Jaj megemésztenek titkos vétkeim.[42]

Árváknak tútora édes Istenem Elégöld meg kérlek esedezésem, Elég immár bujdosni énnékem, Nyugoszd meg mennyégben én szegény lölköm.

* * *

Nemz. muz. kézir. quart. 173. VIII. Hogy e régi ének már a XVII-ik században is létezett, bizonyítja azon körülmény, miszerint a XVII-ik századi Szencsey György-féle dalkönyvben is benne volt, mint a tartalomjegyzék mutatja; azonban ez ének Szencseyből több levéllel együtt kiszakadt, kivévén az utolsó strópha előtti sort s az utolsó stróphát, a mely csak Szencseyben van meg.

T. K.

BOKROS BÚ HABJAI…

– A XVII-ik századból. –

Bokros bú habjai rám tódultanak, Minden örömemtől már megfosztanak; Hegyes mérges nyelvek én reám szólnak: Ezek főokai bujdosásomnak.

El kell menni, noha nehéz szivemnek, Nincsen nyugodalma árva fejemnek, Bús orczámon csorog könyje szememnek, Mély bánatba merült kedve elmémnek.

Érzem nyavalyámat, igen busulok, Sokáig ez helyben nem maradhatok; Kengyelben a lábom, úgy abrakolok – Keseredett szivvel utnak indulok.

Könnyeznek füvek fák bujdosásomon, Sirnak az vadak is sok sirásomon, Kősziklák repednek jajgatásomon, – Irígyim örülnek bujdosásomon.

* * *

Az elébbi dalnak ime variatióját egy dalfüzetkében találtam, mellyet boldogult édes apám Thaly Lajos, 1807. april 13-án irt egybe; ebből látszik, hogy e XVII-ik századi dal még a jelen század elején is élt.

T. K.

IFFIUSÁG MINT SÓLYOMMADÁR…

– A XVII-ik századból. –

Iffiuság mint sólyommadár Akkor víg ha szabadon jár; De jaj nekem szegénynek már, Vigasztalást szivem nem vár.

Mert elkölt már szabadságom, Elrejtözött örömnapom, Fölvirradását nem várom, Míg föl nem jön kivánt napom.

Mint ősszel kis fülemüle Kinek énekelő nyelve, Ki be van szegény rekesztve, Lehajtván bánkódik feje.

Hol mások járnak kettesen Mint egy Apolló kedvesen Fejem lehajtván könnyesen – Nézek csak nagy keservesen.

Mennék én is ha mehetnék, Szárnyamra ha fölkelhetnék; Így magánosan nem élnék, Mint madár társat keresnék.

De meg vagyok határozva, Szabad fejem bé van zárva, Olyan vagyok mint az árva Nagy bánatban elfáradva.

Óh én keseredett fogoly Kinek szabadsága nem foly, Vagyok mint félig megholt, oly, Majd megemészt a bú mint moly.

Meghervadott bennem a szű Mint az gyenge lekaszált fű, Reménségem is majd meghül, Mert kivánt napom fel nem jün.

Mely boldogok lám az vadak Kiknek a zöld erdő házok, Mert ők senkitűl nem várnak, Ott sétálnak, hol akarnak.

Környül vett már az sok kétség, Isten egyedül reménség, Kitül van minden erősség, – Tűlem is ő tiszteltessék.

Óh én kegyelmes Istenem Így kell-é szegénynek élnem? Hogy nem folyhat az reményem Felviradván napom, fényem.

Fogság után hadd örüljek, Mint madár szabadon éljek, Hogy ő meg ne keserednék, És sirván reád ne nézzek.

Mert elváltam kedvesemtül Mint gerlicze ő társátul; Igen távul vagyok attul Reméntelen szívem busul.

Adja Isten, hogy lehessek, Valaha veled élhessek; Ezt ohajtja ez a lélek A kié ez a kis ének.

* * *

Szencsey, és a Mátray-codex, úgy nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. V. de hiányosan.

T. K.

ISTEN ÁLDJON MEG…

– A XVII-ik századból. –

Isten áldjon meg édes barátom, Jó hitvöstársom szivbül kivánom Az házasságra van gondod látom Azért ez rendet tarts(d) meg javallom:

Lába nyomáért vadat ne kergess, Kecskét gyapjáért soha ne fizess, Üres tarisznyával lovat ne kergess: Nyősző legénynek ez az rend helyes.

Arany ezüstért, czifra ruháért, Leányt el ne végy koszorujáért, Előtted való szép járásáért – Inkább szeressed jámborságáért.

Hasonlót keress tennen-magadhoz Ki hasonló lesz állapotodhoz: Egyenlő légyen szegény korodhoz: Ne hányja semmit nem hoz házadhoz!

Jóllehet hogy ezt én nem próbáltam: De jó barátom házánál láttam; Az asszony dolgát ott megtanúltam, Urához ilyen szavát hallottam.

Mond az urának: egyél ha hoztál! Hogy megkészítsem: mondd meg, mit adtál? Üres konyhára mért házasodtál?! Egyél kenyeret – nincs egyéb annál.

Az szegény férfi nem tud mit tenni. Szégyenletében az vizet veszi Száraz kenyerét azzal öntözi, Az asszony szavát sirván könnyezi.

Koporsójáig jász[43] dolga annak Kinek szemére effélét hánynak; Csak rozs-kása is kit szivbül adnak Mézes mácsiknál jobbízü annak.

Régi beszédben igaz közmondás: Tanulj másokrúl, hogy sok bút ne láss; Az igazmondás nem emberszólás: De az rosz asszony holtig való jász.

Azért barátom adom tudtodra, Köllő tanácsom ne vessed hátra: Körmötlen lévén ne hágj nagy fára – Hogy vissza ne dülj fejed lágyára.

Mely nehéz dolog az erőtlennek Nagy fát levágni az csonka kéznek, Gazdag lányt kérni szegénylegénynek: Csufolják őtet szemtelen légynek.

– Isten engedjen néked is egyet Kivel holtig élj, egy tiszta szűzet, Mint szelid bárányt egyűgyü[44] jegyest – Istenért kérlek: ne végy kevélyet!

Ruháson azért soha ne kapjál Ki után aztán ne pásztorkodjál; Nagy kincsért pályát soha ne fussál: Végre Dunáról szomjan ne jussál.

* * *

Meg van Szencsey György XVII-ik századi dalkönyvében, a muz. kézirattárában is (hung. oct. 74. IX.) egy hihető 1792-ben kiadott ponyvairodalmi nyomtatványon. Egyiket a másikból egészitém ki. Különben eme nyomtatvány kiadója még egy végversszakot biggyeszt oda, melyben magát ezen nálánál legalább egy századdal idősebb dal szerzőjének hazudja:

„Az ezerhétszáz kilenczvenkettőben Augustusnak első hetében Rendszerént irtam Váczon versekben – Nem hogy valakit csúfolnék ebben.“

Bizony nem másokat: maga-magát tette csúffá e toldalék-vers által. Ugyan e költemény megvan az oct. 74. XVIII-ban is, ott meg azt fogja rá kiadó, hogy e verset ő 1789-ben irta; látszik hogy egyik sem igaz. Ugyan e szép költemény él még ma is töredékesen a székely nép ajkain. (L. Kríza „Vadrózsák“ czím alatt összegyüjtött székely népdalait I. k. 260. l.)

T. K.

BOLONDSÁG VOLT…

– A XVII-dik századból. –

Bolondság volt nádhoz bizni Ki szépen föl szokott nőni: De mihelt az szél kezd fújni – Mindenfelé kezd hajlani.

Én is biztam egy nádszálhoz, Ki elhagyott, hajlott máshoz; Kiért immár végórámhoz Közel vagyok halálomhoz.

Nagy örömöm siralomra Régi kedvem óhajtásra, Fordult bennem jajgatásra – Kit nem felejt szivem soha.

Én te reád nem haragszom Én édes szép virágszálom, Noha tűled meg köll válnom – Ennek oka más, jól tudom.

Fekete jászban jár szivem, Mert nincs immár semmi kedvem, Hogy elhagyott szép szerelmem Akkor érte búban estem.

Ily kedves jóakarómat, Kézhez kötött madarkámat Ki kivánta nagy sok jómat – Elszalasztám szép sólymomat.

Immár bárcsak néha-néha Lépnél az én szállásomra, Hogy láthatnálak valaha Az irígyek boszujára.

Az mit szivem nem reméllett Mast szerencse abban ejtett, Kiben szivem dicsekedett: Rólam szive feledkezett.

Nincs oly öröm ki végtére Ne fordulna keserűre; Ne örüljön senki szíve: Míg madara nincs kezébe.

Oly nehéz madarat fogni: Mint sebes szél után futni; Vagy szerencsét hátul kapni Az kit meg nem foghat senki.[45]

De már bárcsak valahára Repülnél az ablakomra: Tudod sokszor galamb-módra Csókot adtam ajakidra.

Siratnálak hogyha szánnál. Megfognálak, ha megvárnál; Eddig szivem enyém voltál: Nyugszik szived immár másnál.

– Nem óhajtok[46] csak hallgatok Mert azzal sem használhatok; Másoknak én példa vagyok – Kérlek rólam tanuljatok!

* * *

Szencsey György daloskönyve, megvan egyébiránt egy régi vásári nyomtatványban is, (nemz. muz. hung. oct. 74. II.) a kettőt egybevetém s egymásból egészítém ki. E költeményből nehány töredékes versszak ma is él a homoród-melléki székely nép ajkain. (L. a Kríza által „Vadrózsák“ czím alatt kiadott székely népdalokat, I. k. 97. l.)

T. K.

SZOMORÚ MÁR NÉKEM…

– A XVII-ik századból. –

Szomorú már nékem járásom, kelésem, Talán ez világban nem lészen örömem: Mert az én édesem eltávozott tőlem, Kiért elbágyadott, s szomorodott szívem.

Látom a tavasznak mindenek örülnek, Gyenge violákból koszorúkat kötnek: De az én bánatim mind csak öregbülnek – Mert nehéz gyötrelmek szivemen nem szünnek.

Zengedez az erdő sok szép énekszókkal Tündöklik a mező sok szép virágokkal, De én szegény fejem csak búval bánattal, Világbul kimúlok iszonyú kinokkal.

Látd mely csudálatos a szerelem dolga! Nincsen ez világon őnekie mássa; Nincs oly erős bástya ki őtet megtartsa – Mert a kővárat is meg meri hágnia.

Áldjon meg az Isten téged édes rózsám – Ha már nem lehet is veled mulatásom; Kérlek édes szívem vegyed ez irásom Jó szivvel-lélekkel, kedves tulipánom.

Akarnám megtudni szivednek szándékát, Én szivemhez való szived ajánlását, Kiért az Istennek várjad ő áldását: Mert megszegted szivem szavad fogadását!

Ne csalogass kérlek, mondd meg akaratod, Hogy mint bizzam hozzád, mutasd meg szándékod, Ha igaz légyen-e a te ajánlásod, Hogy a mit mondottál azt meg nem másítod.

Kérlek édes szivem, kérlek hogy tudósíts, Hogy az én szivem már több búba ne merítsd; Eleget kinzottad elbágyadott szivem – A kit meg nem mondhat te előtted nyelvem.

Talán azt gondolod: hazudok előtted; De biz édes szivem – majd meghalok érted; Ugyannyira lettem elbusúlt szivemben: Az jártoni erő sincsen már testemben.

Olyan vagyok, higyjed, mint szélvészben madár Kit a záporeső ugy ellankasztott már – Szárnyai nem birják, nem is járhat immár, Mindenfelől szegény fejére vesztet vár.

Olyan vagyok én már, mint útfélen az ág Kit valaki levág – mindenik reá hág, Minden utonjáró reá tapod és hág, Minden utonjáró reá tapod és hág.

Azért immár nékem a koporsó készen – Kiben már énnekem temetésem lészen; Az fejem fölött is egynehány vers légyen Mely emlékezetet énrólam is tégyen:

Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett, Kinek már éltében a bú véget vetett; Nyúgodjon ő szegény, birja az egeket: Mert éltében egyért ő sokat szenvedett.

* * *

(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXVI-ik és több fűzetekben.) E régi éneket én ódon szójárásaiból következtetve XVII-ik századbelinek tartom, bár ugy látszik, hogy itt-ott a mult századi kiadó toldozott benne. Erdélyi is közli három első versszakát.

T. K.

SZEGÉNYLEGÉNY DALA.

– A XVII. századból. –

Szegénylegény dolga És keserves gondja, Sok búbánat, keserűség Mindenfelől éri inség Az szegénylegényt.

Bujdosik ő sokszor – Törődik olyankor Búdosásban, fáradságban Sokat busul járásában Az szegénylegény.

Életét rendölni Mely felé hajtani Nem tudhatja mért fogyasztja Eszét, kedvét csak forgatja Az szegénylegény.

Oskolát elhagyván Társaitul válván Már nem tudja: mellyik utra Magát adja nagy bujába Az szegénylegény.

Bujdosásra menne Nagy-idegen földre: De szerencse ha nem szolgál – Bánatjában csaknem meghal Az szegénylegény.

Házasodni nem mér Mert sok költséget kér, Hogy személyét kötelezze Magát adja bánatjában Az szegénylegény.

Az katonakenyér Kit szegény karddal nyér: Nem szokhatná, mert koplalna Soha penig jól sem lakna Az szegénylegény.

Mesterséghez fogni? Nehéz már tanulni, Mert az munkát, pirongatást Nem tűrheti inaskodást Az szegénylegény.

Hogyha kanczellista, Avvagy patvarista Ő akarna lenni: módja Nincsen hozzá, csak nyavalya Szegénylegénynek.

Urak prevendájok Nehéz szolgálatjok, Éjjel-nappal nem nyughatik Az uraktul csak szidatik Az szegénylegény.

Hogy szemesnek való Az játék, ajánló; Ott az czifrák és az nyalkák Pirongatják és hurítják Az szegénylegényt.

Tányért sem akarna Udvarban nyalnia: Mert ily nótát, ily regulát Régen hallott ilyen sróphát Az szegénylegény.

Hogyha volna kedve Az barátéletre: Sanyarúság most élete Ott is lenne szenvedése Szegénylegénynek.

Csép, kasza: nyavalya, Sulyos annak gondja – Mert föltöri az tenyerét, Elfogyasztja kis erejét Szegénylegénynek.

Sima tenta, penna; Még azt is megunja; Az kapának az ő éle Vastag látszik az ő nyele Szegénylegénynek.

Béres, szolga ha lész Szokatlan ahhoz lész, Ugyan kirí az kezébül Ekeszarva mindenestül Szegénylegénynek.

Jobbágyságot üzni Föl-faluban lakni: Űzik, hajtják ur dolgára, Sok pénzt kérnek portióra Szegénylegénytül.

Házrul házra járást Szégyenli koldulást, Mert mindenütt pirongatják És jó szivvel nem is látják Az szegénylegényt.

Azt vetik szemire: Vagyon még ereje, Dolgozással elélhetne Henyélést ha elkerülne Az szegénylegény.

Nem gondolnak véle Hogy üres az béle; Nem tudhatják tudományát Csak ugy tartják mint ostobát Az szegénylegényt.

Ha rókamál nincsen Az mentéje szélin: Bár Salamon tudományát Fölülmulja okosságát Az szegénylegény:

De nincs böcsületi – Mert azt nem nyerheti Pénz, fajlendis[47] köntös nélkül, Az asztalhoz elő sem ül Az szegénylegény.

Azért szegénylegény, Mindenütt jövevény, Bizza dolgát Istenére Az ki vigyáz életére Szegénylegénynek.

Ez fölvészi baját Minden sulyos gondját, Fölemeli még valaha Csak őt el ne hagyja soha Az szegénylegény!

– Ki ezt szerzette volt: Az sokat próbált volt, Sok inségben, bujdosásban Életében az országban Ez szegénylegény.

* * *

Szencsey dalkönyvéből.

MENYEKZŐBEN.

– A XVII-ik századból. –

Hallod-é pendíts(d) az lantot! Hadd oszszam szépen az tánczot; Leány fogd az aranylánczot – Ne tégyen az köztünk gáncsot.

Szépítesd gazda az házat, Hordass ki tányért és tálat, Vitesd ki az hosszu asztalt, Rendelj helyt, tánczot és tágast.

Az ki nem akar mulatni Vagy pohár bort elköszönni Idején mondjuk: menjen ki Rendeljük más szállást neki.

Erre gazda jól is vigyázz Ifjakat mikor tánczba látsz Ollyankor vigan azt kiálts(d): Hegedős! három most a táncz!

Tánczközben töltsed az bort is Ne légyen panasz abból is, Vigyázz az asszonyokat is Ne hagyjad szomjan őket is.

Állj félre az ki bánkódol, Itt bizony nem morgolódol! Vagy igyál, vagy penig tánczolj – Egyébkint köztünk nem lakol.

Vőlegény, megkéméljd magad Az borral gyomrod ne bántsad Tánczban lábod meg ne fáraszd, Virradtig hogy meg ne unjad.

Lesz neked még más dolgod is Munka köll higyjed ahhoz is; Bement már a menyasszony is – Menj utánna sirva te is.

És az elmédben forogjon: Most rövid éjszaka vagyon; Az álom rajtad ne fogjon: Az párta kontytyá változzon!

* * *

Mátray-codex.

A BOR, MAJD A VIZ DICSÉRETI.

– Töredék a XVII-ik század második feléből. –

Bachus.

„. . . . . nagy az én értékem, . . . . . szőllőhegyek jószágim énnékem;

Nohát hiveimnek serege jőjj elő! Az kiknek gégéje boromat lenyelő.

Miles. (Szegszárdy, hadnagy).

Én az mint látjátok vitéz ember vagyok: Az hires kopányi lobonczok hadnagyjok; Az bor dicséreti énnálom is nagyok – Az kik ezt gyalázzák: meggorombult agyok.

Az hideg félsz miatt néha majd megfagyok, Az röttögés miatt földre majd lerogyok, Lölkömben, testemben majd csak el nem fogyok: De csak igyam jól bort – félelmet elhagyok.

Első tekintettel ugy félek mint a nyúl Hallván hogy ellenség hozzánk közel dul-fúl; Már sok jó legény is halálbul majd kimúl – Az pihegés miatt immár csak meg nem fúl.

Sok az g.....ában csaknem hányat rezet: Mikor fülünkben csöng a török nevezet, Mikor generális minket harczra vezet, És majd ellenséggel szükség fognom kezet.

De ha kettőt-hármat borban jót köppentünk,[48] Ámbár egyelsőben igen megdöbbentünk: De Bachus zsirjával hogyha gégét kentünk – Ellenség köziben bátorsággal mentünk.

Egy két ital bortul az sziv leszen bátor, Nem fél ha felvonva van sok török sátor, Tudom cserben nem hagy majd engem a bátor – Kinek lakodalom köll és nem hitván tor.

Musttul bátorodnak az félelmes szivek, Hogy vetik sok nyilat bár ránk ott kézivek: Sok törököt vágunk, kikkel laknak nyivek – Az boritalt azért keressék az hivek!

Mi lehet szebb virtus, mint az szép bátorság? Melylyel együtt járhat az szeléd jámborság; De meg azt nem mondom, hogy jó az latorság, Félelem peniglen merő azon kórság.

Méltó hát dicsérni illy nagy jónak okát; Ki bort bőven iszik: ereszt kövér tokát, Noha az ki iszsza az fölötte sokát: Néha homlokukon ütik csákán fokát.

Kántor.

Az mint vitéz hadnagy Szegszárdy uram mond – Egészen rá hagyom…

Csak alig dudolok hogyha borom nincsen Mellyet én nem adnék semmi drága kincsen.

Az fazék üresen telesnél jobban kong: Kántor ha jó borral megtelik jobban dong. Fazekas ha herpent: jól forog az korong – Ha így nincs, bár érje hátomat nagy dorong.

Poéta.

Igaz; kántor torka az bortul megzendül – Úgy, hogy az hiveknek fülök is megcsendül; Kántorral poéta szint’ egy huron pendül: Tapsolnak mindketten mikor szőlő zsendül!

Bor nélkül elmének lassan futhat lova, Olly tompa s ostoba, kemény mint a kova; Hányjaveti magát széjjel ide s tova: De mégsem csinálhat futó verset soha.

Minap egy patronus szegény voltom szánta: Borral megitata – elmém azt nem bánta, Mert a sok szép verset csak úgy szórta hánta: Akkor én poémám ugrott, s nem volt sánta.

Ha penig hasamban töltök csak hóvizet: Akkor a poézis nékem karcsún fizet, Alig irok verset kilenczet vagy tizet – Az is penig nem ad semmi kedves izet.

De ha borkát iszom: verset irni merek. Mert bennem buzognak az versszerző erek.

Majd a papok beszélnek, s a bor dicséretére a Szent Irásból helyeket idéznek, péld. az

Első pap.

Mikor Christus rendelt új testámentomot Szerzett végvacsorát, szent sákramentomot; Ez dologban látunk illy fundamentomot: Bor dicséretinek nagy argumentomot.

Ez borral, nem vizzel őket szolgáltatta Bornak nemzetségét[49] ezzel tudnunk adta; Illy nagy méltóságra az bort méltóztatta: Az szent vacsorában szent eszköznek hagyta.

Majd a kánai menyegzőt, a viznek Krisztus által lett borrá változtatását hozta elő, mire mond a

Második pap.

Be okossan szóllál tudós bölcs próféta – Nem hijában fejér szakállad mint kréta, stb.

Első pap.

Szintugy megérdemled az papi süveget És az fejér lovat, s az boros üveget: Mert most szád vanitást bizony nem csevegett!

Asszony.

Édes komámuram, míg én leány voltam: Az bor szagátul is majd csak meg nem holtam;

De minekutánna aztán férjhez mentem: Ez nagy irtózástul csak könnyen megmentem.

Addig kóstolgattam a bort lassan-lassan: Megtanultam végre inni hatalmassan.

A boros üveget szintugy ápolgatom – Mintegy kis gyermeket ölben hordozgatom.

Nemes ur. (Nobilis).

Megvalljuk jó asszony, jól szóltál nem rosszúl, – Noha mint az hajad: elméd nem oly hosszú.

Én is szóllok egyet kedves jó feleim, Nemes ember vagyok, mert grófok eleim, Vagynak tömlöczeim, lánczaim, s kötelim, Jus gladii-t hagytak rám nemes szüleim.

Uri voltom szerint uri asztalt tartok, Oda eljöhettek… De ha jól nem isztok: a nagy magas partok Megütnek…