Part 9

Alig jutottam bé Bécsbe, hát ott terem egy német Ki fegyverben, nagy kevélyen szállásomra bélépett, Csak azt mondja: kum her mindjárt! Hogy menjek el, nem vallok kárt; Jaj elmentem, – néki hittem, Ime rabságba estem.

Egy haragos és parókás németre bizattattam, Annálinkább morgolódott: mennél szebben szóllottam; Sem irást, sem izenetet, Sem beszédet nem engedett: Hanem mintegy gonosztévőt Még meg is fenyegetett.

Könyörögtem a németnek: hallja meg beszédemet; De egy vastag: holts maul!-lal letorkola engemet, Három lakat alá tettek Társomtul messzevetettek, Minden vigasztalás nélkül Magamot rekesztettek.

Eljön estve három leány, ételt italt hozának: Kiket amaz hatalmasok hozzám sem bocsátának, Ajtón ált kiáltnak: essen! Feleltem én: nem kell, fressen, – Ober Jungfrau – ober Jungfrau Sag den Grafen: pitt fir uncz!

Azok pedig nevetének, és azt mondák: der nix tájts! Még azt kérdték: mit vétettem? talán valamiben pájsz… Azt feleltem, hogy: ik vájsz nit, Mert én nem vétettem semmit, Ártatlanul – büntelenül Szenvedek én itt annyit!

A szolgám is azzal biztat: Nicht fircht, Praelat is schon hier! De ez nékem volt igen nagy-keserves, szomoru hír, Mert féltem az apáturtul Mint az Jákob Ézsáutul, Nem volt tehát a ki engem Mentett volna bánattul.

Sőt hány napra fölviradtam: annyi rosz hirt hallottam, Hogy keserü búbánatban nem is imádkozhattam. Hol az ablakomat verték – A vasgótért készítették, Hol pediglen bilincseket Ajtóm előtt pöngették.

Kérlek azért Szent Úr Isten, ebbül a nagy fogságbul Vigy ki, haza Szent-Mártonba ily nagy nyomoruságbul! Fogadom: Németországban Sem pedig Bécs várossában Soha többet bé nem jövök – Otthonn, helyemen ülök!

* * *

A magy. akadémia, s a nemzeti múzeum kézirattárában többszörösen eléfordul, péld. muz. hung. oct. 161. stb.

T. K.

MEGÖLTEK EGY HUSZÁRT…

– A bakonyvidéki nép ajkáról. –

Megöltek egy huszárt Hatvan forintjáért, Bevetették a Dunába Piros pej lováért.

Duna be nem vette, Partjára vetette, Arra ment egy hajóslegény – Hajójába tette.

Oda megy az anyja, Költi, de nem hallja: Kelj föl, kelj föl édes fiam, Borulj a nyakamba!

– Nem kelhetek én föl Mert meg vagyok halva: Szép fekete kondor hajam Vállamra van hajtva!

Oda megy az apja, Költi, de nem hallja: Kelj föl, kelj föl édes fiam, Borulj a nyakamba!

– Nem kelhetek én föl Mert meg vagyok halva: Réz-sarkantyús sárga csizmám Lábamra van fagyva!

Oda megy galambja, Költi, azt meghallja: Kelj föl, kelj föl édes rózsám, Borulj a nyakamba!

– Fölkelek én rózsám, Nem vagyok meghalva, A szerelem, hű szerelem Szivemet elfogta!

* * *

E gyönyörü nápballadát – melynek egy a miénktől lényegesen különböző, és rövidebb variánsa „Megöltek egy legényt…“ kezdettel Erdélyinél is olvasható – én Csepen, Komáromvármegyének a Bakonyra dülő vidékén tanultam el a kukoricza-fosztó pórleányok ajkairól. Szép dallama – melyet azóta soha sem feledhetek – bús, ódonszerü, és elbeszélő költeményhez felette alkalmas. – Keletkezése e versnek, a 6-ik stróphából itélve, legalább is a mult század közepénél nem újabb; akkor még ugyanis sárga csizmát viselt a magyar lovasság.

T. K.

SZÉKELY VITÉZEK ÉNEKE

a török hadakozáskor, 1788-ban.

Fájlald uram veszedelmét te keresztyén népednek, Óh fordítsd el kemény súlyját méltó büntetésednek! Sirva esedezünk – előtted könyörgünk: Szánd keserves ügyünket! Látod: ellenségünk – szomjuhozza vérünk, Veszteni jő fejünket.

Irgalmasságodat mutasd, – igazságod távoztasd, Sújtó vessződet változtasd – bosszuállásod mulasd, Számtalan bűninkért – terhes vétkeinkért Tudjuk igazán büntetsz: De hát hová legyünk? – máshoz kihez megyünk Ha jó atyánk, te elvetsz!

Megvalljuk, hogy érdemlettük büntetését kezednek: Sok ezerszer sértegettük szent nevét Felségednek, De inkább könyörülsz – hogysem reánk készülsz, Oly kegyes, irgalmas vagy, Jobbulásunk várod – vesztünk nem akarod, Atyai jóságod nagy.

Ne nézd azért bűneinket, mutasd irgalmasságod, Mert ha miként érdemlettük, úgy büntet igazságod: Meg nem menekeszünk – egy lábig elveszünk, Olly terhessek vétkeink; Rabságra vitetünk – vagy mind megöletünk, Igy fizetjük bűneink.

Felejtsd kérünk te jó Atyánk, rosszaságit népednek! Irgalmazzál egy igazért gyakorta híveidnek! Ha mi sok bünt tettünk – gonoszt cselekedtünk: De vagynak ártatlanok, Kikért irgalmazhatsz – minket jóra hozhatsz: Legyünk mi is ollyanok!

Édes népünk, íme látod, a pogány ellenséggel Szembenszállott, s viaskodik a dühös törökséggel, Erősítsd fegyverét – bátorítsad szivét, Őrizd minden veszélytül; Gyullaszd fel hivségét – gyámolítsad ügyét, Mentsd meg ellenségétül!

Mutasd meg nagy hatalmadat, mindenhatóságodat, Te népedhez jóvoltodat – atyai oltalmadat; Ne dicsekedjenek – ne örvendezzenek: Hogy elveszett erejek, S nem volt oly védelmünk, – hatalmas Istenünk, Ki megrontsa fegyverek!

Csak egyedül helyheztetjük benned reménységünket, Íme szánjuk – szivbül bánjuk elkövetett vétkünket, Ezentúl fogadjuk – hiven is megtartjuk, Jobbítjuk életünket: Csak nyújtsad kegyelmed – adjad segedelmed Melly őrizzen bennünket!

* * *

A magy. tud. akadémia kézirattárából.

ERDÉLYI INDULÓ.

– A mult század végéről. –

A nap kerül Hajnal derül Már a szabott óra cseng; Már minden sor Minden bokor Lassu marssal zeng. Serkenj fel hát, talpadra kelj Vitéz magyar! lóra székely! Kabalára szász! Rest ember az a ki nem fut Mikor előtte van az ut; A gavallér Mikor rá ér Ha nem mehet: mász. Bölcső-hintó,[118] Czafrangos ló, Társzekér, hámos kancza; Négy nem derék Kocsikerék Fakó targoncza. Czifra lektika, rezes hám, Piros csalmás uti szerszám… Ugy készüljetek: Hogy utaimhoz kezdhessek Csikorgás nélkül mehessek – Katonásan És pompásan Járjak veletek!

* * *

Horváth Ádám többször említett népdalgyűjteményéből. Erdélyinél (Népd. I. k. 363. l.) megvan, de csak első versszaka. E költeményt sem tartom határozottan népi eredetűnek.

T. K.

A KATONA JÓ PARIPÁN…

– A XVIII-ik századból. –

A katona jó paripán megugratja magát – Pantallérja – karabélyja megrángatja nyakát; A szép leány ha meglátja: elfelejti búját, Azután is csak óhajtja katona csillagát.

A katona mikor felül a lova hátára: Megugratja paripáját, elmégyen strázsára; Csillog-villog a mezőben virágszál módjára – Mint friss ráró bocsátkozik a szelek szárnyára.

Rengedező veres csákó illik az fejében, Ezüstlánczos habpipája fénylik a kezében; Pár pisztolya, görbe kardja villog hüvelyében – Török vére – de nem vére[119] cseppen az szemében.

A mezőben kiteríti aranyos zászlóját, Apollóval sipoltatja dali vig nótáját, Muzsikával harsogtatja kettőzött nótáját, Vigan vagyon, s megugratja gyakran paripáját.

Ellenségre – nyereségre kimégyen próbára, Megütközik – viaskodik, siet a prédára; Fel van irva – és rajzolva haragos kardjára: Ez az élet – a böcsület, a király számára!

Sippal, dobbal, trombitával ő magát vidítja, Jó barátit – jó pajtásit bátran is biztatja; Hol feküszik az ellenség: elméjében tartja, Merre fogjon? merre menjen? titkon hántorgatja.

Elhagyott szép asszonkája gyakran jut eszében, Ha itt volna, vagy láthatná, forgatja szivében: Győzedelmes friss karjait nyújtaná elébe, Dicsőséges nyertes fejét hajtaná ölébe.

Valamikor, egykor, olykor – de hiszem: meglátlak! Egykor, olykor még Erdélyben talán megcsókollak! Szerelmemmel, szerelmeddel meg is vigasztallak: Mintegy szép folyó-borostyánt magamhoz kapcsollak.

* * *

E gyönyörű katonadal töredéke az Erdélyi szerkesztette népdalok III-ik kötetében is közölve van, ugylátszik ujabbkori hiányos beküldés után – a Székelyföldről. Én az akadémia kézirattára mult századi egyik iratáról másolám le; ily teljes közlést még nem láttam. Lehet, hogy eredetileg nem is a mult, de még a XVII-ik századból származik e vers, de a mely mégis közelebb látszik állani a XVIII-ik század verstermékeihez, ezért tűzém homlokára e századot.

T. K.

TROMBITÁKNAK SZÖRNYÜ RIVADÁSÁT…

– A XVIII-ik század második feléből. –

Trombitáknak szörnyü rivadását Sipnak dobnak hallom harsogását, A vérontó Mársnak Hangja ez, nem másnak, Bajnoki ébrednek lármájára – A csatára.

Mars! Mars! azt kiáltja hiv népének Minden vezér maga seregének, Vitézit biztatja, Népét bátoritja, – Nap villog aczélos fegyverében – A kezében.

Óh jaj! melly szomorú elválások Esnek melly iszonyú zokogások! Rettentő történet Hány ezer hív szivet Legkeservesebb gyászba öltöztet – Sirba temet.

Szomorú anyának az ölében Lankad fia könnyek özönében; Jegyese karjain Függ másik ajakin; Midőn bucsúzik hivétül hive – Reped szive.

Nékünk is egymástul a mint látom Meg kell válnunk szerelmes barátom! Óh jaj, melly keserves, Búbánattal teljes Két hív szivnek egymástul elválni S meg sem halni.

Elmégy tehát immár óh szerelmem Mársnak mezzeire… jaj Istenem! Melly gyászos elválás Ez szivszorongatás; Szivemet, hivemet Mársnak adni, Feláldozni.

Boszuló fegyvered kedvelled hát Inkább, mint megszánnál szegény árvát? Mársnak piaczára Sietsz csatájára Kegyetlen! szerelmed, tulajdonod Elhagyhatod?!

De nem tartóztatlak, menj el bajnok! Menj, sóhajtásimmal rád találok, Ekkor is csókollak Szivemhez szorítlak: Csak szivedben hordozd szerelmedet, Jegyesedet!

Kegyes ég, rád bizom e kincsemet, Kincsemet – egyetlen reményemet; Őrizd a haláltul, Vad pogány kardjátul, Győzhetetlen karod oltalmazza – Visszahozza.

Vitézkedj, vitézkedj már hazádért, Nemes leventa, tapodj pogány vért; Jól forgasd kardodat Nemes zálogodat, Jőjj vissza ölemben: dicsőséges, Vitéz, híres.

Jőjj vissza borostyánkoszorukkal, Ölelhesselek ezért csókokkal; Jól vigyázz éltedre, Tarts számot hivedre – Az egek áldása szálljon reád!… Isten hozzád!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 161. és egyebütt; ugy látszik e csinos mű az utolsó magyar-török háború idejéből való.

T. K.

MAGYAROKNAK KIRÁLYNÉJA…

Magyaroknak királynéja Boldogságos szűz anya Mária! Néked áldoz magyar sziv Mely hozzád örökre hiv Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért: A te magyar népedért – Mária!

Im hozzád folyamodunk, Mert benned bizakodunk Mária! Segíts szenvedésinkben Bokros keserveinkben Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária!

Tekints le országodra Te árva fiaidra Mária! Néked élünk és halunk Te híveid maradunk Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária!

Magyarid szószólója Ügyökben pártfogója Mária! Hallgasd könyörgésünket Inségben nyögésünket Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária!

Légy utolsó óránkban Segitőnk halálunkban Mária! Légy halálunk óráján Velünk az élet után Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária!

* * *

Nemz. muz. hung. quart. 74. XCVIII. Egy Rév-Komáromban 1820-ban nyomatott iven.

T. K.

RIMANÓCZI ÉNEKE.

Hajnali csillagom nem derül föl, Szemérem, gyalázat majd meg nem öl Hogy illy sok ideig – Három esztendeig Bilincset pengetek, Szenvedek veletek Gyermekeim.

Im atyátok szive majd megeped, Értetek egyedül majd megreped, Bánkódván, hogy kárban Döntött ollyan sárban Egy cselekedettel Gonosz itélettel – Boldogtalan!

Méltán rajtam mégis szánakódtok, Tudom esetemen, hogy bánkódtok; Egy rút vakszerelem Mit tetete velem: Illy hosszas rabságban, Unalmas fogságban Szörnyen kinoz.

Böcstelenséget ti is szenvedtek: Gyilkos gyermekinek neveztettek, – Mert az ártatlan vér Illy bosszuállást kér, Buzgón kiált éghez, – Nem is juthat véghez Szenvedésem.

Jobb lett volna nékem nem születnem, Vagy azon órában megöletnem: Igy most nem végezném – Sem nem is félteném Hóhér pallosátul Szörnyü csapásátul Életemet.

Nem türhetem tovább kínaimat, Jajjal kell kevernem szavaimat; Ihol mire lettem: Vérbe keveredtem, Éltem kell vesztenem, Gonoszság ellenem Kiált szüntelen.

Veszéjtsem el tehát életemet, Bizvást törüld el halál nevemet; Óh szörnyü kivánság! Gonosz fajtalanság! Valjon mire hoztál: Halálra átkoztál Rabság után.

Hallátok már egek szavaimat: Hogy türtétek eddig siralmimat?! Hozzatok már halált Melly rabságbul kivált; Avvagy szabadságot, És békés zöld ágot – Van kora már!

* * *

A magy. tud. akad. kézirattárából.

ADJON ISTEN JÓ SZERENCSÉT.

Adjon Isten jó szerencsét Annak az anyának: A ki fiát fölnevelte Lovas katonának!

Ördög adjon rosz szerencsét Annak a kurvának: A ki fattyát fölnevelte Gyalog bakancsosnak!

* * *

Horváth Ádám kézirata után, hol dallama is meg van.

T. K.

SÁRGA CSIZMÁS…

– 1809-ből. –

Sárga csizmás Miska sárban jár – Panni patakon túl reá vár. Ne várd Panni Miskát, nem jöhet a sár Miatt, sárga csizma kár!

De ámbár a sártul jöhetne; A vizen át még sem mehetne; Az padot elmosta az árvíz – Panni Miska szemébe nem néz!

De ámbár a víz is elapadt, Visszacsúszott az elúszott pad; Ne várd Panni Miskát, a kutyák – ugatják: Nem jön, mert megharapják.

Sem sár, sem víz, sem ebugatás… Óh hatalmas egek, de mind más! Rágalmazó nyelvek irigysége: Régi szerelmünknek lett vége.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 308. E szép dalt, mely oly fokozatosan fejlik, Horváth István följegyzése szerint legelőször 1809-ben Heves és Külső-Szólnok t. e. vármegyék fölkelő nemesi gyalog seregei énekelték, – azért sorozám a vitézi énekek közé. – Az első és harmadik, viszont a második és negyedik stróphák egyforma mértékben vannak irva – bizonyosan a nyolcz-soros dallamhoz alkalmaztatván.

T. K.

ELEGYES ÉNEKEK.

ÉNEK A GAZDAGRUL.

– A XVI. századból. –

Óh mely nagy bujaság az gonosz gazdagság, Ki embert elveszti, átkozott hamisság.

Csudálok én ember igen te dolgodon – Hogy te nem keresed te idvösségedet!

Jutna jól eszedben az gazdag példája Ki minden nap bíbor-bársonyban jár vala.

Járván gazdag ember ő gazdagságában: Minden gazdagságát magasztalja vala.

A gazdag azt mondja: hála néked lölköm Mert sok esztendőre tett javaid vannak!

Megszólítá őtet Istennek angyala, Monda: Te balgatag, mely nagyot remélesz!

Tudod-e, megkérik ma az te lölködet – Nem viheted véghez az te szándékodat!

Angyal mondásával semmit sem gondola, Vacsorára frissen konyháltatott vala.[120]

Az vacsorán szolgák előtte udvarlnak, Fiai, leányi előtte tánczolnak.[121]

Virginákat[122] nyomnak, trombitákat fujnak, Gyönyörködnek igen az égyes[123] italnak.

Előálom-korban[124] az gazdag meghala, Belőle az lölket kiragadták vala.

Az lélek mellette ám megállapodék, Kezdi az holttestet oly igen átkozni:

Óh te átkozott test, férgeknek étele! Hogy nem igyekeztél Isten igéjére!

Az Ur Jézus Christus szent evangyeliomát, Meggyülölted annak az ő hirdetőit.

Teljes életedben magadnak szolgáltál: Azzal az ördögnek örömöt hirdettél.

Az lélök azt mondja: no jaj immár neköm, Mert az én kinomnak soha nincsen vége![125]

Átkozott az atya kitül fogantattam, Átkozott az anya kitül születtettem.

Átkozott gazdagság ki miatt kárhoztam, Átkozott az nap is mellyen születtettem.

Szörnyü az ördögnek az ő ábrázatja: Szarvai hegyessek – körmei horgassak.

Kivel bűnös lölköt ő magához vonja Hogy ne üdvözüljön; jusson kárhozatra.

– Óh ti keresztyének, hamar térjetek meg, Az Ur Jézus Christust engeszteljétek meg!

Dicséretet mondjunk az nagy Ur Istennek, Térdünket meghajtván az ő szent nevének.

Dicséret, dicsőség légyen az Atyának, Dicséret, dicsőség légyen az Fiúnak! Amen.

* * *

Szencsey György dalkönyve. Ezen eredeti ódon éneket Toldy Ferencz is kiadá már (Magy. Költész. kézi könyv. I. k. 180. l.) más kutfő után, mely Szencseytől sok helyütt eltér, s majd minden strophája variál; én a Szencsey-féle közlést sok – de különösen verselési – tekintetben tökéletesebbnek tartom.

T. K.

LAKODALMI GAJD.[126]

– Énekli egy hegedős a XVI-ik században. –

Tunyaság az életnek jobbját megtompítja, És elmének jobb részét igen megvakítja, Szerelmes jó barátját ezzel eltávoztatja, Magát sanyargatja, Vígasságnak nagy voltát s lölket homályosítja, Életet háborítja.

Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat, Az ki itt lakozóknak adjon vigasságot! – – Vidralábu Kis Vincze az regulát megirta, Az apálczaságot, Csináltatott czafrangot – közel érzi farsangot, Fejébe vont két zsákot.

Olvasóját ellopták Sándor Ilonának, Czipelléjét ellopták szegény nyavalyásnak, Igér comparátiót az ő plébánussának Jámbor Dömjén papnak, Könyörög ispánjának – félszáju kis Lukácsnak Az agg eb fiának.

Morgó Fóris az tánczban ketté törte lábát Részeg lévén ellopták egy aranyos tollát, Az ő nagy tanácsában – és lába fájdalmában Mozgatja szakállát, Törli falhoz az hátát – süti szénhez az szárát, Szidja ő házastársát.

Az alföldön hirdetnek gazdag lakodalmat, És ő benne mondanak gazdag diadalmat; Egyik mondja másiknak: mind ellopták rákomat, Nem veszik mákomat, Mastan kérlek tégedet – mint én édes komámat: Varrjad meg nadrágomat.

Sótalan lencsét eszik kopasz, szép kölykével, Másfelől az s..giben vakar az körmével, Ott a hegedűsöknek fizet ő nagy bőséggel Mind apró fillérrel, És ugy kinálja őket az jó gombás bélessel: Nosza hozzá az fakéssel!

Az varga felesége megsérté ajakát, Az egerek megrágták fonala bordáját, Az deákok ellopták ő lánya pártáját, – Szakgatja orczáját, Bánatjában urának visszavonta gatyáját, Eltörte benne az szárát.

Dömötörnek az hugát mondják meghasasúlt – Szerencséje megvagyon: mert fia megnémúlt; Vizre vivén szegénynek egyik lova megsántult – Rajta igen búsult, Az lovának az lába mert igen megtúrósult, Az feje megkoszosúlt.

Orsóját elejtette laposfaru Dorkó; Mit motozsz kebelében te goromba Jankó? Az én vitéz uramnak ezt megmondja az szajkó, Bevádol az Markó, Azt megmondja az Sulkó – reá néz füles Markó, Kezében egy nagy mankó.

Antal varga ő komját hítta vendégségben: Én szerelmes jó komám egyél az bélesben! Komlót főzök estére, ha szereted, eczetben, Csak egy kis bögrében; Szép zabzsömlye-kenyérben – igyál reá a sörben Kit csináltam lópösbül.

Nadrágja megszakadott az sánta Szarkának, Szabó Györgynek könyörög mint édes komjának: Varrjad meg nadrágomat – néked adom lányomat, Czímeres tollamat, Jövendő vasárnapon keressed meg házomat, Lássad meg leányomat.

Fölkészüle Szabó György az ő szép népével: Gyalogokkal, huszárokkal mind fegyveresekkel, Sántalábu Egyveddel[127] torban f..gó Péterrel, Súgó Sebestyénnel, Poroszló Dömötörrel, észvesztő Rafáellel – Illyen jámbor községgel.

Isten vetne vendéget: papoknak pirossát, Deákoknak nyakassát, tótoknak talpassát, Katonáknak farossát, az ráczoknak rosszassát, Vargáknak varassát, Barátoknak szurkossát, horvátoknak horgassát, Lengyeleknek legyessét.

Megnyősztette az pücsök az ő vitéz fiát Megkérette szunyognak hajadon leányát; Hogy hivata az prücsök az nagy boldog örömben Sok jámbor gyermekeket, Levelekkel egyenként, mind az Mura-mellyékét – Barátit mind fejenként.

Parancsolá az ptücsök hamar szolgájának: Vesd hátára az nyerget jól tartott lovamnak, Szépen irt levelemet vidd el az tar varjunak, Az borzas csókának, Trombitáló darunak, az doboló farkasnak, Az siklósi sólyomnak.

Azután hamar vigyed kapranczi kakasnak, Kapornyaki kappannak, bihari bagolynak, Rókamazi rókának, az szegszárdi szarkának, Szikszói szajkónak; Komáromi kakukknak, vöröskűi kakasnak, Szömörei seregélynek.

Annakutánna vigyed vasvári nagy gémnek, És az egri egérnek, erdélyi öszvérnek, Pölöskei pöhölynek, verebélyi verébnek, Az litvai légynek, Körmendi keselyőnek, kecskeméti kecskének – Fegyverneki fecskének.

Annakutánna vigyed zábrági[128] szamárnak, Szörömlyei szecskőnek, az lévai lúdnak, Az heváti hollónak, én szerelmes szolgámnak: Sateus Lukácsnak, És az Bankó Máthénak, az nagyorrú Orbántnak, Az félszáju Fábiánnak.

– Igen hamar mindezek együtt készülének, Ajándékot pücsöknek ők szépet szerzének; Seregekkel, hajdukkal egynihány százon lőnek, Nagy örömben lőnek; Az boldog menyegzőben nagyvigan elmenének, Eszessen köszönének.

Tar varju legelsőben köszöne gazdának Erős pücsök vitéznek, az örömatyának; Kezét fogá pücsöknek mint szerelmes bátyjának És atyjafiának. Borzas csóka köszöne szunyog szép leányának – Mint ő édes hugának.

Farola szegény farkas, méne az konyhára, Néki nagy gondja vagyon az mészárosságra, Pecsenyeforgatásra, kecskebárány-nyuzásra, Jó levek nyalásra; Igen morog szakácsra, – zúgódik az kulcsárra, Ekképen a sáfárra.

Parancsolok én – ugymond – pücsök ur képében, Vigadjatok nagy bőven mind szarvasban, őzben; Szolgabiró én vagyok mast itt az vármegyében – Egész Erdélységben; Sok esztendeig voltam kulcsár is én Zömlénben, Porkoláb Zebernikben.

Balaton vize mellett én főhalász voltam, Jó Szegednek mezején nemes pásztor voltam, Az gyulai sik mezőn juhász, hajdúk között is Igazlátó voltam; Drávai tótok között – hütös jámborok között Én igazlátó voltam.

Olvasztott hájjal kentem mindennap torkomat, Kétszer is meghalásztam egy nap halastómat, Éjjel nappal juhokkal jól tartottam társomat, Kecskékkel fiaimat, Lóhussal barátimat, tehénhussal szolgámat – Igy töngettem konyhámat.

– Esznek, isznak, lakoznak, fejenként tánczolnak, Trombitálnak, sipolnak, és igen vigadnak; Az ifjak is peniglen hegedülnek, lantolnak, Hajdutánczot járnak; Az bolhási kis bolha szunyog szép leányával Ládd mely szép tánczot nyomnak!

Sőt nagy kárt ott vallanak község az örömben, Mert igen ittanak volt fejenként az sörben, Másfelől ruhájokat ellopták azonközben – Vannak erős pörben. Vadak és az madarak ő nagy kissebbségeket Panaszolják ekképen:

Néked fejenként mondunk boszut mint gazdának: Vesd lábára az békót ím az tar varjúnak, Enni, innia ő néki ne adj mint árulónak És mint meglopónak. Ott szabódik, esküszik: – de beszédét nem hiszik Mint efféle latornak.

Trombitáját ellopta darunak az varju, Egy szép czifra palástját ő néki ellopta, Az farkasnak is penig mindenféle marháját[129], Sólyomnak sólyáját,[130] Az kappannak kapáját, – az kakasnak kalászát, Bagolynak félbocskorát.

Az vasvári nagy gémnek gerébjét ellopta, Az bihari bagolynak ismét egy som-botját, Az rókának rokkáját, az szarkának nagy sarját, Pacsirta palástját, Szajkónak sarkantyúját, az kakukknak kalánját, Az fürnek ő furuját.

Seregélynek süvegét, az egérnek ővét, Az verébnek verőjét, légynek legyezőjét, Az föcskének fegyverét, keselyű keszkenőjét, Kecskének is kését; Hollónak olvasóját, az Máthénak mankóját, Báránynak is lazsnakját.

Félszemü fűzfa mellett bucsut hirdetének, Kanta-irral az ágnak mind oda csellegnek. Az kik megcsömörlöttek elmenvén siessenek, Semmit ne késsenek. Az kik ennek nem hisznek: ők sem könnyebbülnek, Az bucsúban sem nyernek.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

KÖNYÖRGÉS.

– A XVI-ik század közepe tájáról. –

Járulok elődben szerelmes Jézusom, Az én könyörgésemben. Ne nézd undokságát én sok bűneimnek: Fogadj bé szerelmedben! Mert csak benned vagyon minden reménségem, Hallgass meg kérésemben; Te vagy bűneimnek drága áldozatja – Juttass Atyád kedvében!

Szerelmes szent Atyám, ne vess el előled Az én gonoszságimért; Ne utálj meg, kérlek édes Idvözítőm Sok hitetlenségimért. Mert tebenned vagyon erős bizodalmam Bűnöm bocsánatjáért. Figyelmezzél kérlek én könyörgésemre Szent véred hullásáért!

Tenéked könyörgök édes oltalmazóm: Ments ki nyavalyáimból! Te szent Fölségedtül reám eresztetett Súlyos nyavalyáimból. Egyedül csak te vagy ki megszabadíthatsz Én lelki fájdalmimból; Benned vagyon Uram – minden bizodalmam, Ments ki keserüségből!