Part 4

Régi jó barátim kérlek az Istenért Jámborul éljetek az Jézus nevéért! Kik prédát szerettek, nyilván elhigyjétek: Kerékre, pallosra, kötélre szert tesztek!

Siralmas óhajtást néked Uram! nyújtok, Tudom hogy különben én meg nem újulok; Országodban veled vígadozni fogok – Mikor szemed előtt arczul leborulok.

Sörkenj föl én lölköm, az Úr veled vagyon! Énekölj én lölköm az Úr előtt nagyon, Hogy könyörgésedre dicsőséget adjon, Téged országában hamar bébocsásson.

Zokog az én lölköm számtalan bűnömért: Mint tolvaj keresztfán undok vétkeiért; Uram téged kérlek az te érdemedért: Ne vess az pokolra förtelmességemért!

Itt vetettél engem, tudom gyalázatra, Tagjaimat adád különbféle kinra: Nem félek haláltul, bátran megyek arra – Nyakamat kinyújtom hóhér pallosára.

Légyen nagy dicsőség neked óh Jehova Tengernek, és mennynek, földnek drága Ura, Az ki gondot visel szegény szolgájára: Lölkömet is ne vesd pokolnak kinjára!

Igazán megmondom: az ki jámborul él Sem mezőn, városon, falun – sohul sem fél; Istennek áldása röpül reá mennybül – Holta után aztán örökkén Úrral él.

Férfiak, asszonyok, szüzek szép virágok, Széjjel imitt-amott ti az kik bujdostok, Bölcsőben feküvő gyönge liliomok: Az Jézus nevéért ti megbocsássatok!

Isten oltalmazzon titeket ezektül! Mert én nem függöttem soha az vénektül; El ne szakadjatok Isten igéjétül, Tanácsot kérjetek csak az Szent Lélektül.

– Ezeket leirám keserüségemben, Sárvári tömlöczben vagyok könyörgésben, Az egy ezer hatszáz és hat esztendőben Az bőjtmás havának második hetében.

Nagy Péter én nevem, versfejek mutatják, Én életem renddel előtökben adják; Valakik magokat rosz életre adják – Gonoszul elvesznek, magok is jól tudják.

* * *

(Szencsey György dalkönyve.)

BETHLEN GÁBOR.

(„Gabriel Princeps Transsylvaniae.“)

– A XVII-ik század első feléből. –

Az magyar nemzetnek S az körösztyénségnek Én vagyok Gedeona, Sok fejedelmeknek És minden rendeknek Függ rám szeme világa: Süveg emeléssel Tisztességes füllel Jámbor, nevemet hallja.

Astyáges régenten Ágyában feküvén Illyen álmot látott volt: Hogy szép leányának Mándane asszonynak Ágyékából szőllő nőtt, Kinek szép árnyéka Egész Ázsiára Messze földre elhatott.

Szivében félelmes Astyáges álmátul Igen is megrettene: Hogy leánya fiát Maga unokáját Veszteni igyekeze, Kit lám az nagy Isten Jövendő üdőben Királylyá helyheztette.

Ha Cyrus országát Királyi hatalmát Szőllőlugos példázta, Ki az nagy Persiát S mind az két Ázsiát Árnyékával béfogta: Igy születésemet S nagy herczegségemet Nem vakszerencse adta!

Dávidot az Isten Nagy veszedelmekben Kegyessen megtartotta, Serény vitézséggel Okos bölcsességgel Ott megajándékozta, Izráel országát Saul koronáját Lám végre neki adta.

Régi magyaroknak Jeles királyoknak Én is nyomdokit nyomom, Hunyadi Jánosnak Amaz nagy hadnagynak Bátorságát én birom, És az Attillának Két élű pallosát Oldalamon hordozom.

Egész napkeletnek, Napnyugoti résznek Félelmire én vagyok; Az föld is megrendül Sok fül hirrel csendül: Ha trombitát fujatok, – Sok diadalmakkal Szerencsés csatákkal Kit megbizonyíthatok.

Ferdinánd császárnak Sok számú hadának Sokszor gátot csináltam, Tompérnak[67] Bucconak[68] Sok német uraknak Holtokig hadakoztam, Kiknek halálával Az nagy iga alól Nemzetemet föloldtam.

Az Hunyadi Mátyást Amaz magyar királyt Az németek mint félték: Az bécsi asszonyok Siró gyermekjeket Mátyással ijesztgették; Engem sem kivánnak Valakik karomnak Erejét megismerték!

Emlékezetemre S nagy dicséretemre Az lészen az jutalmam: Hogy királyi székben Pozsonyi gyülésben Közvox-úl választattam;[69] Melyre én magamat Minden érdem alatt Ugyan nem méltóztattam.

Elég vala nekem: Hogy vala érdemem Az magyar koronára; Nem akartam venni, Fejembe tétetni Másnak gyalázatjára; Csak tartsa határát, Ám viselje gondját – Nincsen boszszuságomra!

De az közigazság, Hitbéli szabadság Igen nagyok előttem; Melynek oltalmára – Bosszuállására Magamat lekötöttem. Ha ki ellenem jár: Mig életem fönnáll Kardomat le nem tészem!

* * *

Nemz. muz. hung. oct. 69. „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII. századi kéziratból, melynek nagyrésze latinból van forditva, de vannak benne eredeti versek is, mint például a most leirt, továbbá a Tököli haditanácsa.

T. K.

BETHLEN GÁBOR DIADAL-ÉNEKE.

1618–1629.

Eredeti czime:

„Betlehem Gábornak hálaadó éneke melyet irt az ő ellenségin vött győzödelme után.“

Áldom Uramot Ki meghallgatott Az én könyörgésemben; Hozzá fogadott, Megoltalmazott Minden veszedelmemben. Én is azértan Alázatossan, Buzgóságossan, E szent órában Áldozom néki híven.

Mennyeieknek És földieknek Egyben-békéltetője: Édes Jézusom Kegyes királyom, Szenteknek dicsősége – Nyisd meg szivemet, Oldd meg nyelvemet, Adjad erődet – Hogy jótétedet Lelkem megköszönhesse!

Régi jóvoltod, Irgalmasságod Ma sem kissebbítéd meg, Én hozzám penig Mind ez ideig Volt igen buzgó, s meleg: Gyermekségemnek Noha bűnei, Ifjuságomnak Éktelenségi Ezt nem érdemlették meg.

Te jelen voltál S rejám vigyáztál Sok nyavalyáim között, Kiben hitemnek S reménységemnek Kicsiny volta megtetszett; De kegyelmesen Bölcs igaz Isten Rejám tekintvén, Gondot viselvén – Ezeknek jó vége lett.

Oltalmod alatt Mind megmaradhat A ki féli nevedet, És ha egyedül Nagy segitségül Hivja szent Fölségedet: Minden bizonynyal Megtapasztalja, És valósággal Minden meglátja Nagy kegyelmességedet.

Nincsen az égön. Nincsen e földön Nálad nélkül segítség: Mert mindenekben Tökéletessen Csak tijéd a dicsőség. Tetőled vagyon Örvendezésem, Tenéked méltó Hogy most éntőlem Adassék nagy tisztesség.

Örömest néked A meddig élek Szivem szerint szolgálok, Noha előtted Megvallom néked, Igen nagy bűnös vagyok. De halálodnak Nagy érdeméért, Igéretednek Teljes voltáért Hozzád bizvást járulok.

Rajtam Uristen Tartsd meg végiglen Ezen nagy jó kedvedet, Ne taszitsd búra Rút gyalázatra Hozzád hajtott fejemet. Ha tudatlanul Eltévöledett Háládatlanul Bünben eséndett: Mértéköljed vessződet!

Szentséges Atyám, Édes Jehovám Tőlem el ne távozzál; Rút vétkeimmel Sok bűneimmel Tőlem hogy ne bántassál: Szeretetedben És félelmedben A kegyességben, Engem végiglen Őrizni méltóztassál!

Ez jelenvaló Gyorsan elfutó Életünknek napjai Tenálad tudva És megszámlálva Vadnak minden óráji. Adjad, hogy szépen, Tisztességesen, Idvességesen Légyenek bölcsen – Essenek jó végei!

Boldogok éppen A kik igédben Valóban gyönyörködnek; Nékem is adjad, Hogy csak te róllad Éneklésim légyenek! Szent törvényedre, Rendelésedre, Hagyományidra, Nagy csudáidra Én szemeim nézzenek!

Édes feleim Földi segédim Engem ha elhadnak is: Csak te légy velem Édes Istenem: Úgy nem félek semmit is! Erős oszlopom Te vagy oltalmom, El nem hanyatlom – Mert megtartatom Még az halál völgyén is.

Tántorodástul Botránkozástul Tartóztasd lábaimat; Az fegyhetetlen Jámbor életben Igazgasd útaimat, Akaratomat Akaratoddal, Indulatimat Indulatiddal – – Egybenkössed dolgunkat!

Ekképpen szálljon S rajtunk maradjon Uram a te áldásod; Mind életünkben Mind halálunkban Birjon irgalmasságod. Dicsőitessék Megszentöltessék, Tőlem áldassék Magasztaltassék Örökkén nagy jóvoltod!

* * *

Ez emelkedett szellemmel s valódi lelki buzgósággal irt ének, mely eredetileg Kazay Jánosnak XVII-ik századi irott énekes könyvében Komárommegyében Kömlődön t. Sárközy József ur birtokában létezik – egyebek közt arról is tanuságot tesz, hogy fejedelmi szerzője énekek irásával gyakran foglalkozhatott, mivel versidomai az akkori időkhez képest meglehetősen szabatosak, s kora költőinek műveivel – kivéve tán az egy Balassa Bálintéit – versműtani tekintetben is kiállják a versenyt.

T. K.

HUNGARIA.

(Bethlen Gábor idejéből.)

Egy lovon egy nyergen Egy aranyos féken Rómaiaknak földét Vettem volt meg régen Scythiából jővén Az nagy Dunának vízét. Igazsággal mondom: Hogy méltán kaszálom Az Duna két mellékét.

Hatalmas urakat Vitéz királyokat Emberkorra neveltem, A régi időben Több szomszéd népeken Az adót is megvettem; Trombita-zengéssel Csak nevem hirével Sokat megijesztettem.

Tudja Németország, Cseh- és Lengyelország Az én szabadságomat. Gyakran igaz haddal Nem kicsiny haszonnal Oltalmaztam magamat: De sokszor hitván per És kelletlen fegyver Fogyatta fiaimat.

Az sok tútor miátt Vallottam nagy bút s kárt, Örökségem elfogyott, Az mostoha atyák S az osztozó fiak Másnak csináltak hasznot; Sok férjhezmenéssel, S az sok temetéssel Tárházam már elkopott.

Eleitől fogva, Ez volt nagy káromra: Ez nem tied! s ez enyim! Csak magok hasznával Színes barátsággal Voltak hozzám szomszédim, Szépen mosolygottak: Mikor meg akartak Csalni jóakaróim.

Gyakran egy terhével Kettős gyermekekkel Gyermekágyat feküdtem, Nagy szegínségemben Mindkét kebelemben Mind elapadt az tejem; Az sok dajka miatt Édes fiaimat Hamar el is vesztettem.

Mikoron irnának Az ezer és kétszáz Negyvenkét esztendőben: Hires Béla király Friderik császárhoz Szaladott vala Bécsben, Az tatárok miatt Az szerencsétlen had Hozta volt ez inségben.

Az ebédnek árrát S az szállás jutalmát Igen megvevék rajta: Mert nagy summa pénzben, Három vármegyékben Herczegnek parancsola; Nem volt drágább kenyér Ez dajka-kenyérnél Azt minden megtanúlja!

Az minap mint járék Hogy Prágába küldék Egynehány vitézeket: Hogy az szomszédságban Köz-igyre vigyázván Segétvén az cseheket; Az vitéz cseh urak Gyalázatnak tarták Az magyar serénységet.

Addig disputálták Az nagy méltóságot, És nagy urasságokat: Az csehek szégyenlék Az magyar vitéznek Adni az első harczot; Az üstök-vonásban Ki fordul gyorsabban: A kapja el az konczot!

Az sok nyelvő tolmács: Egyenetlen tanács – Egyenetlen virágzik; Tűkörben az koncznak Színes árnyékával Az gyomor lassan telik; De te magyar nemzet Tarts meg jó hiredet A mig benned egy látszik![70]

* * *

Nemz. muz. kézirattár hung. oct. 69. („Sebes agynak késő sisak.“) Igen nagy-érdekü, s jellemző költemény. A többi országokról is van ugyan e könyvben egy-egy vers, de latinból forditva.

T. K.

BUQUOI-RÓL.

– A XVII-ik század első feléből.

„… Minden hadaimat Vitéz magyarokra Gyorsasággal fordítám; Tágas széles helyre – Az szép sik mezőre Újvár alá szállítám, Toppantó lovamat Magyar paripákkal Pályafutni bocsátám.

Hallottam volt hirrel: Hogy békéllő frigygyel Magyar nem tud harczolni; Én is azt gondoltam: Hogy az magyarokat Meg tudom tanítani! De az magyar korbács Német vasderékban Halált tudott okozni.“

* * *

Buquoi és Dampierre II. Ferdinánd tábornokai valának, s harczoltak Bethlen Gábor ellen, de ennek hadai által Érsek-Újvár alatt mindketten megverettek, és magok is levágattak. – E költemény 1630 körül szereztetett, s meg van a „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII-ik századi codexben, (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 69.) a honnét kiirtam.

T. K.

WALLENSTEINRÓL.

– A XVII. század első feléből. –

„… Amaz vitéz népő Nemzetem emésztő Bőföldű Pannóniát – Lám fölzavartam volt Az Magyarországot: Németek koporsóját; És megfenyegettem: Ezután ellenem Ne kösse fel szablyáját!“

* * *

Töredék egy hosszabb költeményből, de a melynek többi része reánk magyarokúl semmi érdekkel sem bir. Létezik nemz. múz. kézir. hung. oct. 69. („Sebes agynak késő sisak.“).

T. K.

BRANDENBURGI KATALIN KESERVE.

1630.

Eredeti czíme:

„Bethlen Gábor második felesége Brandenburgumi herczeg leánya Catharina ura holta után az erdélyi fejedelemségben maradván, Csáki generál és a római pápa barátságukért titkon pápista lett, hogy királyi méltóságra mehessen, mely ártalmas dolgot az ország értvén, megorvosol: a fejedelemségből kivetik, azután Istenhez térvén a következendő énekben vallja meg bűneit, és Istentől kegyelmet kér.“

Ad notam:

„Szegény fejem Uramhoz óhajt…“

Bűneimnek nagy mélységéből Benned letett reménségéből Hozzád mennyben – élő Isten Lelkem mégyen, hogy ebből Kivezessed – s ne veszessed rossz érdemiből.

Rejtekben nem tartja sok bűneit De elődben terjeszti szívit Hogy meglássad – sebét mossad S megbocsássad sok vétkit, Hadd rendelje – Te kedvedre ezután éltit.

Álnokságim vadnak láttomra Félelmimre s nagy bánatimra Melyben lettem – s kiket tettem, Hogy születtem világra, Mert vádolnak – nagy méltónak a kárhozatra.

Nagyobb búmra de jut eszemben Állhatatlan lők hitemben, Istenemre – sem éltemre Sem népemre nem néztem: Az hivságra – királyságra mikor éheztem.

Drága kincsem jutott volt mennyből: Élek vala hit által szentől De elvesztém – meg nem őrzém Ki eresztém kezemből; Jaj vétkeztem, – s megvettettem én is Istentől!

Ellenségem már a nagy Isten Segedelem ki ellen nincsen, Perel vélem: – mint remélem Bár, hogy engem megmentsen, Fekélyemben – orvosképpen hogy rám tekintsen.

Bő áldását méltatlan vettem, Adta jovát mert nem becsültem – Szüléimet, – s jó férjemet Kiket földben tettem Gazdagságom – méltóságom, s királyi tisztem.

Uramtól mert hogy elmaradék Istenemtől én elszakadék, Pokol után – a Bál után Ugyan futva fáradék: Hogy országot – bátorságot nála találnék.

Reménségem vetém emberben Ki mellettem lenne ügyemben, Ne ártana, – sőt tartana, Oltalmazna tisztemben: Nem tisztadó – és megtartó nagy Ur Istenben!

Gyakran térdet képednek hajték Titkos boltban melyiket tarték, Isten helyett – holt szenteket, Feszületet imádék, Olvasókra – sok szapora Ávékat mondék.

Utavesztett lelkem: melyik szent Ez ösvényen az egekben ment? Kitől láttad – és tanultad Hogy igy szolgáld az Istent: Nem egyébtől – az ördögtől ki rám fogat fent!

Mert ő sugta, hogy a felséget Tarthatnám meg, adván költséget Bőven annak – ki uraknak És papoknak véreket Kiontaná – s megrontaná a főrendeket.

Igy kellett-e népednek hitit És férjednek őrizned hirit, Neveltetned – s kegyeltetned Az Istennek seregit, Ki anyjának – s dajkájának viselted nevit?!

Csalárd szinnel tündöklő felség! Jó dolgokra kedves nehézség! Im mint csala – mert rám szálla Sok nyavalya, szegénység: Már lelkemben – és testemben követ szégyenség.

Az Istenben elnyugodt Bethlen… Hogy nem holtunk volt meg mindketten! Hogy ültömben – szép székedben, Örültömben – kincsedben Ne eshettem – nem lehettem volna hitetlen!

Teremtőmet immár megbántám Kristusomat is megtagadám; Igaz hitem – épült hirem És hű népem elhagyám; Már mit tégyek – hova légyek! hogy jó szálljon rám?

Hozzád bízom jóknak kutfeje Szomjuhozóknak kifolyó teje Én lelkemnek – sőt mindennek Kik éheznek kenyere, Élő viznek – kit neveznek, nálad bőv ere.

A pusztára bolygott bárányod Vétkeitől rémült leányod Szüntelenűl – kiált szivből Bűnvermiből, s nem látod; Óh ne hagyjad – béfogadjad szegény szolgálód!

Régen kígyó Évát megcsalta: Úgy engemet most eláltata; Noha bünnek – emberinek S követinek sik szava: Elhajlottam – mivel voltam Éva rajzatja.

Igazságot bennem nem leltél: Elég adót de attól vettél Kit képemben – szürnyüképpen Nagy-büntelen megvertél: Tarts meg azért – szent Fiadért, ha teremtettél!

Nem fedezem Éva szülémmel Rútságimot figelevéllel, Mert esmérem – nagy esetem És kétségem Péterrel; Hát könyörülj – és végy környül Uram, kedveddel!

Adjak néked azért nagy hálát Végyen róllam sok ember példát Mint Dávidról, – a tolvajról, Magdalenáról ki magát Megalázá – s feltalálá nállad főjavát.

Siralmimra nékem is tekints, Kegyelmednek izsópjával hints; Reménséggel – tisztességgel Újonnan ékesíts, Hogy áldjalak – szolgáljalak, innét elkészits.

Így tégy velem, térő hiveddel, Róllam terhes próbádat vedd el, Engedd kérlek – hogy mig élek Benned hidjek s lelkeddel Vezéreltess – és legeltess te szent Ígéddel.

Rút esetit lelkem vádolván Harminczadik esztendő folyván Husvét tájba – hű pásztora Templomába béállván Ki sirt ebben – versfejekben nevét foglalván. – Vége.

* * *

A versfejekben: „Brandenburgumi Catharina sír.“ – Három darabból álló rongyos papirokról állitottam össze az egészet, az eredeti 1630-diki széthullott kéziratokból, melyeket aztán egy csomagba (nemz. muz. kézir. hung. oct. 73.) helyezve, egybeillesztettem. – Ez ének stropháinak alakja csaknem azonos a későbbi kurucz tábori dalokéival; megjegyzendő, hogy e versalak tudtomra a jelen éneknél – tehát 1630-ban fordul elő legelőször.

T. K.

„CANTIO DE ZÓLYOMI.“

– Kővárban, 1633. –

Igy köll-e örökkén nyavalyásan élnem Ez rosz világ kinját testemben viselnem, Sok gondokkal emésztetnem Rabságnak terhét viselnem, – Holtig keseregnem!

Gondaimtul immár annyira jutottam, Hogy mint széna nyárban ugyan elszáradtam; Mert örömömtül távoztam, Régi időmtül fosztattam – Árvául maradtam.

Ékes ifjuságom járál ily véletlen, Mint sólyom, ki tőrben béesvén hertelen Azt tartja, hogy ma vagy holnap Lészen élte-fogyató nap – Halálát röttögvén.

Zöngő szavu hattyu ugy miként árvául Vénsége idején hagyatik társátul; Mert barátim távol állnak, Gyűlölőim reám szólnak – Szidalmazván rútul.

Szintén csak Istennek legyen akaratja Ki jó tetszésébül fiát látogatja: Semmit ellene nem szólok, Zúgolódásra sem hajlok: Mert jómra fordítja.

Oltalmát sőtinkább mivel sokszor vettem: Bátor sanyargat is, csak ne hagyjon vesznem! Mert az mely fiát sujtolja: Az őneki kedves tagja Mint irásbul értem.

Igen hamarsággal az fene tigrisnek Zabolát tud vetni az tenger-fenéknek Mikor gályákbul rendkivűl Bennevalók az mélységbűl Rémülvén üvöltnek…

Dicsőséges gondja érkezik reám is, Eltörli orczámrul siralmim árját is, Mert szokása, hogy kár után Örömöt adjon bú után, Nem késvén semmit is.

Tenger mélységiben lám veszni nem hagyád, Czethalnak gyomrábul Jónást is kihozád Honnénd kevés idő mulván Irgalmasságra fordulván Ott megszabadíttád.

Így volt bizonyára Dávidra is gondja Bűneiért kit vert sanyarú ostora, De sok szenvedése után Jobb karját neki kinyujtván Vivé uraságra.

Csillagos kék égnek alkotó Istene, Rettegő sziveknek gyógyító mestere, Ki vagy árváknak reménye, Bánkódóknak remínsége, Életnek kútfeje.

Engemet is immár szent szinednek kedve Újítsa meg végre hatható ereje; Ez rabságbul szegény fejem Ments(d) ki, hogy neved dicsérjem – Mert eljött ideje.

Fáradt elmémnek sok búsulási után Ezer hatszáz fölött harmincz harmadikban Igyemet bizván Uramra Igy szólok előtte sirva, – Bizom oltalmában.

* * *

Szencsey dalos könyve. A hires Zólyomi Dávid ez éneket Kővárban irhatta, a hol őt sokáig rabságban tartá I. Rákóczi György fejedelem, mivel azon gyanúja vala reá, hogy fejedelemségétől meg akarja fosztani.

T. K.

SÁRKÁNY ISTVÁN HALÁLÁRA.

– Kis-Komárban, 1636. –

Siralomra igyed juta óh Vég-Kis-Komár! Isten után, mert csillagod elesett immár, Koporsóban szállott teste: eltöretett vár, Öszvekulcsolt kezeiddel érte jajgass bár.

Atyád vala Sárkány István főkapitányod, Szorgalmatos, ha magadban megveted-hányod; Oltalmazta, takargatta fiad leányod, Szükségedben igazgatta foglyos kormányod.

Reménségnek állhatatlansága megcsala, Árnyékában megnyughatunk azt, hiszszük vala: De véletlen halál imé reá fuvalla – Az mely miatt mint kaszált fű, földre leszálla.

Kőesőtül mikor mező megverettetik Alig hogyha kár azután nem találtatik: Halálodbul az mennyi sok mireánk omlik Az Ur Isten ha fejünkre nem terjesztetik.

Az Ur Istent együtt vélünk gyakran szolgáltad, Mindenekben magad nékünk például adtad, Az igaz vallásnak útát helyesen nyomtad, Senki téged tévölgőnek méltán nem mondhat.

Nagy ajándék az Istentül oly magistrátus Az község közt, ki nem olyan mint seben vadhus, Az ki miatt özvegy, árva nem rongált, sem bús, Törvénytelen az ki senkit nem fojt mint a gúzs.

Igaz nemes voltod szépen fénlett belőled; Ebédedet soha magad el nem költötted, De sok szegénylegényidet hozzáültetted, És ezektül kenyeredet nem kémélletted.

Somogy, Szala, Veszprém széle, s Fölső-Boronya Haláloddal fohászkodván keseregj rajta, Mert olyatén valál nekik mint édes atya, Csavargóknak nem engedted őket húznia.

Tanitóknak valál olyan jó patronussa Az kinek nem találtaték földön mast mássa, Azért méltó hogy mindenik holtad sirassa, Mert senki nincs olly, ki őket már takargassa.

Ur Isten ha azt minékünk engedted volna: Markunkban is ő életét megtartottuk volna; Hogy halálod ily bút reánk ne hozott volna, Mert kűszivü az ki mastan rajtad nem sirna.

Az fölséges nagy római fejedelmeknél: Az Mátyásnál, Ferdinándnál kedvesebb lettél Józanságért, vigyázásért grátiát nyertél Sőt érte még mindenektül megdicsértettél.

Nándor-Fejérvárig alá sok török várak Kanizsátul fogva széjjel kik találtatnak, Hirét nevét az sarkándi békek jól tudták, És vitézi okos voltát nagyon csudálták.

Magyarország méltóságos palatinussa Böcsült, kedvelt, mint kivánta elméd virtussa, Eszterházi famíliát kedvesen lássa Alig látád Kismartonnak roppant várossát.

Éltél sokat, ha számlálod fáradságidat, De kevéssé, ha gondolod vig lakásodat; Mint égő szövetnek csak fogyatád magadat, Már elérted futásodat, föltett zászlódat.

Gyönyörüség habok közül partra kiuszni, Az napestig való munka után nyugodni, És bajvivást elvégezvén koronáztatni, Az harcz után vitézeknek prédát osztani!

Ha mit kinek életedben vétettél volna: Mindeneket te képedben követek rolla; Gyarlóságát minden ember jól meggondolja, Ki büntelen, ámbár vessen követ hát arra!

Óh ha tudnád, mit hozhat rád az késő estve: Barátidnak vétke nállad volna temetve, És halálod tenéked is meg vagyon vetve – Azt sem tudod, hol szólit meg halál követe!

Isten légyen már hozzátok édes magyarim, Sárkány István igy szól néktek, kedves szolgáim, Késérjétek sirhoz testem és én csontjaim: Mert nem lehet immár többet szólnom, híveim!

Tartson Isten békességben téged Kis-Komár, Ki ollyan vagy mint jéghátán építtetett vár; Hozzon néktek kedves tavaszt az föcskemadár – Hogy kifogyjon környékedbül török mind tatár!

„Ezerhatszáz és az harminczhat esztendőben hogy folyt, Sárkány István az Kis-Komárban megholt júliusnak tizenkilenczed napján; volt maga is akkor ötvennyolcz esztendejében. Amen. Finis.“

* * *

Szencsey György dalkönyvébül. A versfőkben ez áll: „Sárkán István megholt.“ Kis-Komár alatt nem tudom a mai Komárvárost, vagy a zalamegyei Kis-Komáromot kelljen-e értenünk? Annyi azonban történelmileg bizonyos, hogy Sárkány István egyike vala a legjobb végvári vitézeknek, s Zrínyi Miklóssal több hadjáratban részt vett.

T. K.

A HALDOKLÓ VITÉZ FODOR PÁL ÉNEKE.

(„Cantio flebilis.“)

– Váradon, 1638. –

Siralmas volt nekem világra születnem: Mert már közel érem végső kimulásom.

Mi haszna volt nekem világra születnem: Ha ily’ véletlenül tűle meg köll válnom?

Életemnek szintén virágzó szinében Lészen ez világbul általköltözésem.

Hogy ily véletlenül életem elfogyott, Hizelkedéseddel nékem megfizetett.

Kiért az én szivem szintén elbágyadott, Könyhullástul szemem meghomályosodott.

Azért kérlek Uram az te szent nevedért: Légy kegyelmes nékem az te szent Fiadért!

Bűnömet bocsásd meg ő szent haláláért, Az ő szent vérének el- kifolyásáért.

Mert én nagy-sokképen ellened vétkeztem, És nagy sok vétkekkel neved megbántottam.

Azért mégis sirván hozzád fohászkodom, – Fogadásod szerént oltalmamat várom.

Légy kegyelmes nékem, ne nézd bűneimet, Törüld el rútságát cselekedetimnek!

Mert az én éltemet csak álomnak tartom, Mint szintén az álom, olyannak állítom.