Part 9

A szerbekről, tótokról oláhokról tartják, hogy a dudaszó a legkedvesebb muzsikájuk. Tótról, oláhról most nem beszélek. A szerbekre csakugyan ma is igazság, hogy dudás nélkül a lakodalmuk sem igazi lakodalom. Még a Vojnicsok, Dungyerszkiek is megkivánják olykor-olykor a dudaszót. Ezek az igazi, legsikerültebb bácskai mulatságok. Az angolszabású köntös lehámlik az urakról. Égőszemű bunyevác, füstös orthodox szerb lelkük kívánsága szerint járják a bolondját.

– Hujju, juhh! – a dudaszóba belezördülnek a mélabús zengésű tamburák is. – Hujj, ju! – Ti édes Danicák, Maricák! Ilyenkor szép az élet. Ümmög-zümmög a kórus. Zsibolyog a duda. Ez a tánc.

Régentébb a magyaroknak is kedvelt zenészük volt a dudás. Apafi Mihály fejedelem urunk idejében a főurak mulatságain is ott szerepelt a dudás. Mártogatós, döbörgetős hajdutáncot jártak a duda ingerletes hangjaira. Még a templomban is szóhoz jutott a dudás. A régi Szegeden, a karácsony-éjszakai éjféli misénél, az egyházi szertartások után, a boszorkányok órájában, a minorita-atyák templomába dudaszóval vonultak fel a felsőtanyai pásztorok. Bizsergetős dudaszó mellett énekelték pásztornótájukat „Jézuska köszöntésire“. Midőn kövér volt az ajándékbárány és a kecskegidó, a minorita páterek fráter-szakácsa is a pásztorok közé elegyedett és a kegyes öreg Mária dajkákkal, bizsergetős dudaszó mellett, az oltár körül, a Jézuska jászolánál úgy táncoltak a szeri-puszták magyarjai…

*

Pogányhangszer a duda. Nem hiában készítik többnyire kecskebőrből, érzéki hangok sikolytoznak a kebeléből. A kecske különben is a néphit babonáshírű, titokzatos állatjai között szerepel. A fekete macskák, fekete kakasok, fekete kutyák, fekete ártányok ördöngös állatseregletében a fekete kecskének is kitünő hírneve van. A boszorkányok többször kecskén lovagolnak kárhozatos péntek-éjféli mulatozásaikra. Az ördög pofáját és a kecskefejet is hasonlatosnak mondják; tehát abban is van valami, hogy a dudaszóval mulatozó ember az ördög-tükörében nézdegeli magát. A kecskebőr-dudából ördögöcskék öltögetik ki szőrös nyelvüket. Vihogják a mámoros embert. Rémletes, mégis kacagtató torzképekkel vigyorognak rá… A dudaszóval halálig lehetne csiklándozni az embert, midőn a meztelenül ledér visongások ellágyító melódiákkal váltakoznak vakmerőn, szilajul. A dudaszónak ezen ördöngös varázslata a mi nagy írónkat, Mikszáth Kálmánt is magával ragadta s ha majd egyszer fekete kecskén – az árnyékvilágba – ellovagol az utolsó dudás is, hirök, nevök fennmarad. Mikszáth Kálmán írásaiban élni fognak a dudás Lapusnyákék. Hisz ennek a bölcselméjű, képzelő erejében mégis bájosan gyermekies nagy írónknak az írásai is piros süveges, fekete palástos éjféli dudás igéző muzsikájára emlékeztetnek. Aranyporos napfényen fekete pillangót varázsol a fehér rózsára. Meglepőleg odavetett szavával elborzongat, majd pogányos gyönyörűségekbe csiklandoz minket.

*

Én Istenem! Mennyi jövő-menő érdekes alakja is volt egy-egy régi magyar portának. A kamra, a pince áldásaiból bizony sokfelé jutott. Kinek marokkal, kinek vékával, kinek zsákkal mérték a kenyérnek valót. Üres kézzel senki nem távozott a bálványfaoszlopos kapun kívülre. A pusztuló magyar világ ősalakjai között időnként egy öreg dudás is be-benézett hozzánk. Bagoly Bálintnak hívták, de „Fúrú“ volt a csúf neve. Olyan öreg volt már, hogy mindennap egy régi nótát felejtett el a vén dudás. Az uriházaktól éldegélt már. A dudája nyakán s fején dúsan kirakott kalárisszemekről regényes történeteket beszélt. Százszor elsorolta, melyik gyöngyszemet melyik asszonytól vagy lánytól kapta, mikor még ő nyalka, fiatal dudásember volt… Halottak voltak már azok mindnyájan; de a vén dudás nem hagyta veszendőre az emléköket. Porladó női szépségek, régi táncok, felejtett nóták tört emlékeivel volt tele a fogatlan szája és nyekergős öreg dudája. Valahol a temetőszél felé lakott Bálint. Csupán és egyedül azért haragudott szörnyen, midőn a kocsmákban huncutságból ráfogták a dudájára, hogy az macska bőréből készült…

Később egy igazi nagy dudást, telivér magyar dudást Szegeden ösmertem meg. A vizimolnárok rendjébe tartozott Csonka-Bukoca-Tanács Ignác. Mint vizimolnár, mint dudás emlékeztető eleven jelül maradt vissza a régi világból. Malomja a szegedi Alsó-Tiszán, valahol a Boszorkány-szigetnél, garatolt. Nem lángelős lisztet őröltek már azon. Paprikatörő malomnak alakították át.

Bukocát nótárius Bekk Pista „sógorral“ kerestem fel szép ünnepi-délután. Az Alsó-Városon a Pálfi-utcában volt csinos tornácos háza a vizimolnár-dudásnak. A padláslyukból piros paprikafüzérek virultak ki az utcára. Odabent éppen borotválkozott a dudás. A fehér szobasaroknak fordulva, tükör nélkül borotválkozott a dudás. Várakoztunk az ösmerkedéssel, meddiglen az éles késsel símára kaparta orcáját és gégáját. Ekkor bemutatkoztunk. Paroláztunk is egymással:

– Bukoca uram, van-e itt közeliben valami jó csárda? – tudakolta mindjárt Ábrahám Jani pajtás a Rókusról, aki sallangos paripákon repített le minket az Alsó-Városra.

– Volna bizony itt. Csak mindjárt az utcasarkon van egy, ahol finom piros bort mérnek, – felelte a dudás.

– Akkor gyerünk! Ne hervadozzunk itt száraz torokkal, – Tömörkény István az író is közbevágott, – lóduljon át kelmed is velünk egy ital borra.

– Még pedig dudával együtt, – szólt nyomatékosabban katonaügyi nótárius Bekk Pista.

A dudás rábólintott:

– Ügön! Ott leszek! Még pedig a kecskefejűvel, – Ignácnak ugyanis két dudája volt. Az egyiknek a koronafájára kecskefej, a másiknál kisasszonyfej volt kifaragva. A kisasszonyfejűt gyengébb dudának véleményezte Ignác, – bárlan ez cifrább, mint a kisasszonyok… Az igazi duda – kecskefejű.

– Mekk, mek! – hamiskásat nyekkentett a kecskefejűvel. A kidülledt üvegszemű, szakállas és kunkorgós szarvú fejecske szinte öklelt, vigyorgott is, mint egy sánta ördög.

– Honnét sikerítette ezt a csudát? – tudakoltam.

– Magam farigcsálok ilyesmit, – a dudás kidűtötte mellét. Széles melle, bivaly nyaka volt a komának. Eleven sárga szemei dévajul villogtak. A kövér, kerekarcú embernek csupán a bajúszsodrintás nem sikeredett. A bajúsza bizony szaporább növésű is lehetett volna. Midőn tovább beszélt, az arca csak úgy dagadozott az önérzettől: – az ám, dudafejeket is farigcsálok én. A szerb dudások messzi földről eljárnak én hozzám kecskefejekért…

– És a nótákkal hogy vagyunk, – mondtam én.

– Ami az újabb ficánkos nótácskákat illeti, bizony azokért nem törtem magamat. Azonban a régieket illetőleg becsülettel szolgálok az uraknak… – A csárdában emberül is beváltotta szavát Csonka-Bukoca-Tanács Ignác, – ez volt a neve, nem én találtam ki… Mint beteg birka tüdőjéből a hangok, nem herregett az őkelme dudája. A kecskefejű dudából élesen, kedvesen, ingerletesen süvöltöztek, zsibolyogtak kifelé a melódiák.

– Hujj, juhh! – Ábrahám Jani és a fekete Pillich Imre a nemes várostól már kurjantott is, dobbantott is, midőn a „superes“ táncnótába kezdett a dudás. Akkor meg mindnyájan elméláztunk, földnek szegtük tekintetünket, midőn a búsongós parasztiak következtek:

Magasan száll darumadár, Nagyokat is kurjant…

– Üljön le már kend! – mondta Tömörkény, mert a dudás állva zötyögette a hangszerét.

– Ilyenkor, kérem, nem lehet.

– Már miért nem lehetne?

– Amikor én most szolgálatban vagyok? – a kérdésre kérdéssel felelt a dudás, a megbotránkozás erősen kiérzett a szavaiból.

Bekk Pista is megszólalt.

– Hát ráncosszárú bűgatyája van-e még kendnek?

Keserveset nyekkentett a duda. Restelkedve hümmögte az ember:

– Kimönt már az a divatból…

– Hujj, juhh! – némely éjszakán a holdfény palástos szél pogányos szilaj nótahangokat sodor végig a Tiszán. Az utolsó vízimalom utolsó molnára dudálgat ilyenkor. A malomházajtó küszöbéről fel nem jegyzett, felejtett, különös, régi, nyers magyar nótákat dudálgat. És én elhiszem azt, hogy ilyenkor megelevenedik a Boszorkány-sziget[5] átkos porondja. Régi, félelmetes boszorkánymesterek, vérpiros szájú fiatal boszorkák, a máglyatűztől megszépülten, kéjre ébredve járják a kárhozatos boszorkánytáncot a víz felett sikkangó dudaszó csiklandós hangjainál.

A podeszta.

A boldogult Ciotta podeszta idejében Fiume még igazán kedves gyöngyszeme volt a Szent István király koronájával jelképezett magyar birodalomnak. A fiumeiek a magyar-olasz testvériség jegyében nemcsak békésen éltek s gyarapodtak, hanem a barátkozásra is ráértek a tiszamelléki rónák hevülékeny magyarjaival. Olyik napon az Adria mellől fel-felkerekedett két-háromszáz főnyi fiumei vidám olaszság, nők-férfiak elegyesen és polgármesterük, a gavallér Ciotta podeszta, vezetésével hol Szegedre rándultak halászlére, hol Debrecenig kalandoztak el a világhires kolbász és zsírban pirult aranybőrű fonatos, ős debreceni csemegék tanulmányozására. Persze, viszont, Szögedéből és Debrecenből is verbuválódtak lelkes magyar társaságok, akik időnként Fiumét keresték fel. Nagy Lajos királyunk óta az olasz s magyar testvériség nem állott ilyen erős lábon. A fiumeiek e testvériség megpecsételéséül, Ciotta podesztájok hasonló megtiszteltetésének viszonzásáúl, a debreceniek és szegediek polgármesterét „díszpolgárul“ is megválasztották, ezentúl ez volt az alapja és magyarázatja, hogy a magyarok Szegeden és Debrecenben is „podesztának“ nevezték a polgármesterüket. A két híres város polgármesterének: Zákányi Pálfy Ferencnek Szegeden és Németujfalui Simonffy Imrének Debrecenben holtig „podeszta“ maradt a nevük. A szelid Pálfy podesztáról szegedi ujságíró korában Mikszáth Kálmán festegetett csípős jellemzéseket:

– Ha kutba néz: mély belátású Pálfy podeszta, – ez a mondás is Mikszáth Kálmán szederlébe mártott tollából buggyant ki. Én meg most a debreceniek podesztájáról, az őseihez szintén megtért Simonffy Imréről mondok el egyet s mást.

Simonffy Imre még 1848. előtt került be nemes Debrecen város belső szolgálatára. Régi érdemes családi összeköttetések is egyengették az útját a fiatal „hites-ügyvédnek“. Debrecennek fejedelmi határával ősidőktől gazdag hire volt. Akit egyszer a debreceni polgárság „belső emberéűl“ megtisztelt, annak már jól meg volt vetve a fejeágya. Az ilyenek nem rebelliskedtek, nem csörögtek tovább, mint ahogy az itató vasfazék is elhallgat, minekután a lőcsfőről a kasfarba beveszik. Az 1848. mégis megmozdította Debrecent is, a „piros pántlikásokkal“ a fiatal Simonffy is elvonult a harcmezőre. Kiérdemelte a honvédszázadosi rangot, node hosszú életében ez is volt az utolsó kurucsága… A kalapot otthon sem viselte a podeszta. Feleségére, az erélyes, okos, takarékos magyar nagyasszonyra, aki a debreceni előkelő Tóth polgár-családból származott, nem talált a mondás, hogy hosszú haj: rövid ész. Az sem illett rá, hogy mint rezgő nyárfalevél, olyan az asszony. Milliókra szaporította a családi vagyont és felsőbbségét a városházán is olyannyira elismerték, hogy míg a podesztát hátmegett „Imre néninek“, a nagyasszonyt „Julcsa bácsinak“ tisztelgették a halvérű debreceniek.

Akkortájt még a debreceni diákot sem esztergályozták körül a nyugati divatok és elfinomodás „kultur-műhelyében“. Torzonborz, tüskés, szilaj népség volt a debreceni diák. Mindjárt szemükbe tünt, midőn a „Nagyerdőbe“ vezető óbester „Simonyi-út“ mentén nyári lakot építtetett a podeszta. A kaján diákok fekete táblát szegeztek ki a szőlőskert kapufélfájára, rikoltó fehér festékkel ráírták:

– Ezt a villát nemes Debrecen város tégláiból építették! – Bárlan Debrecen városnak volt s van hatalmas téglagyára, a podesztát illetőleg a diákság ráfogása nem volt igaz. Simonffy sokat tartott a „becsületre“, noha azelőtt bizony történtek a „debreceni földön“ olyan hivatalos gazdálkodások is, melyekre illett a civismondás: – ki mit őriz, abbul il!…

A takarékos Simonffy podesztának a „két pízes“, másként „suszter-havanna“ volt kedvenc szivarja. A városházán hivatalnokait jutalmazásul – letegezte. Midőn pedig a törvényhozás rendezte a szabadságharc vén katonáinak nyugdíjügyét, a milliomos podeszta is előkereste honvédtiszti igazolványát és folyamodott a honvéd-nyugdíjért. A századosi illetményt kiutalták neki és a debreceni öreg honvédek között támadt nagy öröm. Valamiféle huncut ujságíró elhiresztelte, hogy a podeszta a „honvédpénzt“ szétosztja a szegényebb bajtársak között. Várhatták.

Debrecenben ősidők óta a nemes város a legelső és legszívélyesebb vendéglátó gazda. A város háztartásában évről-évre súlyos összegekre kerekednek ki az úgynevezett „vendig pízek“; mert debreceni nemzetes polgár uraimék a maguk házkapuját nem örömest nyitogatják az „idegen“ előtt. Hanem ott a nemes város. Kerül, amibe kerül. Debrecen város ötösfogatokon kocsikáztatja és nyalka hajduk seregével szolgáltatja ki a dús városi lakomákon vendégeit. Külön belső ember a főrendezője ezeknek a lakomáknak. (Ha jól emlékezem, jelenleg a derék Kiss Sándor fogalmazó a katonai ügyosztálytól ez a mindenre kiterjedő figyelmű városi főceremónia-mester.) Ilyenkor a pukkanós bor a legszerényebb ital. A pántlikás szivarokból is csupán az „especiálisok“ járják.

– Hadd emlegessik meg Debrecent! – az Arany Bika díszterméből kihallatszó muzsikát lent a kávéházban, pohár hideg víz mellett, a legzsugoribb civisek is büszkén hallgatják. A „tábla pízt“, ilyen körülmények között ha még akarta volna sem igen költhette el Simonffy podeszta. Debrecenben a vendégeket elfogdossa a város, a jó város, a nemes város s így a podesztának legfeljebb csak Imre-napkor kellett – otthon – asztalt teríttetni. Meg némely nyári délután ruccantak ki a barátok a szőlőskertjébe, ahol kint nyaralt és: debreceni szokás szerint: savanyúvizes „vinkóval“ száraz kolbászt, zöldhagymás liptói túrót ozsonnázgattak. A podeszta az egyik alkalomnál ilyenkor mondta a huszárjának:

– Eredj Lajos a pincébe. Szállíts fel savanyúvizet is abbul az új ládábul, amelyiket tegnap küldtek a Csanak bóltbul.

Lajos huszár, csengő-pengő tarajos sarkantyúszóval, lebillegett. Kibontotta a ládát és ahogy illik, kóstolót is kortyintott az első üvegből, midőn kihúzta a dugót.

– Pfü! – elfintorította az orrát és a sarokba vágta az üveget. A második, harmadik, negyedik s az így tovább feldugaszolt üveg is ugyanerre a sorsra jutott… Odafent már nem győzték várni Lajos huszárt a savanyúvízzel, a daliás nánási Oláh Károly fiatal szenátor úr (kinél barátságszeretőbb, lélekben is nemesebb magyar úr nem került Debrecenben sem!) utána ment Lajos huszárnak a pincébe. Álmélkodva nézte az üvegroncsokat:

– Hejnye, Lajos! Hát maga mit csinált?

Lajos huszár már ekkorra földhöz vert vagy egy félláda savanyúvizet s önérzetesen szólott ki az üvegroncsok közül:

– Instálom, romlott víz ez…

– Már miért volna ez a víz romlott?

– Kérem alásan a szenátor urat, olyan büdös szaga van ennek a víznek, mint mikor a kotló alá zápul a tojás! – Lajos huszár menten földhöz csapta a kidugaszolt újabb üveget is.

– Ember! Megbolondult maga! – förmedt fel a szomjas szenátor, – hisz ennek a víznek éppen ez a tulajdonsága. A szagáról nevezetes a parádi víz…

– Már kérem szépen a tekintetes urat, parádé, nem parádé, én bizony szigyenlem felvinni az asztalra ezt a vizet.

– Lajos, maga csak ne okoskodjék, – szólt rá a szenátor. Lajos huszár fejcsóválva szállított fel néhány üveget. – Képzelje Imre bátyám, mit csinált ez a Lajos, – Oláh szenátor nevetve beszélte el a pincebeli esetet.

A huszár mintha csak nyársat nyelt volna, úgy mereszkedett az asztalvégnél. A podeszta arcán sem mozdult az izom. Hiában nevetett az eseten a társaság, hidegen hallgatott. Csak a beszéd végeztével szólt oda komolyan bizodalmas Lajos huszárjának:

– Te Lajos, hocci csak azt az üveget! – de mindjárt utálattal is taszította tovább s szemrehányólag fordult a szenátorhoz: – Pűh, te Károly, beszilhetsz te! Ennek a Lajosnak mégis csak igaza van. Bizony romlott víz ez!…

*

Simonffy podeszta hivatalos szobájában dugig voltak az öreg asztalok, karos, bőr és brokátszékek, különféle ódon szekrények, talpas lámpák, talpas óra és aranykeretes vén velencei üvegtükrök. Az öreg asztalokon, mahagóni és cseresnye szekrényeken hónapokig felvágatlanul hevert a város címére érkezett könyvek, folyóiratok tengertömege. A podeszta a szeménél jobban féltette azokat, ha valamelyik tanács-úr el akart vinni belőlük, keményen kiáltott rá:

– Azt csak hagyd ott! Ahoz ne nyulj! Ezek a város könyvtárába valók…

Midőn azután tűrhetetlenül meggyűltek a halomra dobált könyvek s „Mihály bácsi“, a podeszta hivatalos legénye, elunta rakosgatásukat, porozgatásukat, nagytakarítást csinált. Egyszeriben eltüntette a könyveket. A polgármesteri hivatal előszobája mellett volt egy setét kamrácska, úgynevezett „kulina“, melyet régente a kályhafűtők használtak, amikor még kivülről fűtötték a polgárnagyi szoba búbos cserépkályháját, Mihály bácsi ezt a lyukat rendezte be városi könyvtárnak s ide hordogatta a féltett nyomtatványokat. Megtörtént azután egyszer közben az is, hogy a város háromszáz darab vasúti törzsrészvényének, melyet a Debrecen-Hajdunánási vonal kiépítésekor búsás pénzért váltottak, szőrén-szálán nyomaveszett. A polgármesteri szoba minden zugát felkutatták, sehol nem találták a részvényeket s már éppen Végh Gyula rendőrfőkapitányt is mozgósítani akarták a legényeivel, mikor ültőhelyéből halkan megszólalt a podeszta:

– Én most már egészen bizonyosan emlékezem ezekre a részvényekre. Itt ni, a sarokasztalon sokáig itt hányódtak-vetődtek a könyvek között.

– Hm! Akkor talán a könyvtárban néznénk meg? – kahintott közbe szeliden a csendes humoru s iziglen kálvinista magyar bogáthi Hajdu Gyula adószedő szenátor.

Simonffy podeszta felkapta a fejét, hegyes füstöt lökött ki a levegőbe a „két pízes bűrszivarbul“:

– Mondasz valamit!… Hm! mégis okos ember vagy te Gyula…

A kormos kulinából tényleg előkerültek a „háromszáz részvények“… Nagy kort elérvén, midőn már nyugalomba vonult a podeszta, megszokásból a hivatalba még sok éven feljárt utódjához, az érdemes Kovács József „polgármesterhez“ – „dévánkozni“. Mígnem egyszer azután a jó öreg Simonffy podeszta is elfeküdt az örök nyugalomra a Cegléd-utcai temetőn és zengő szélviharok zúdultak keresztül az aluszékony városon és ólmos, kövér tespedésükből felébredeztek a debreceniek. Uj alapjain káprázatos erővel, fenségesen kezd kibontakozni az őscivis-város. Mindamellett azt kivánom, hogy a helyénvaló takarékosságot, magabizó kitartás és szívósság azon civis erényeit, melyekkel az öreg Simonffy podeszta erősen is fel volt vértezve, ne kicsinyeljék le s ne tagadják meg az új viszonyok között sem. Maradjanak méltók a város címeréhez, amelyben a pajzskeretbe foglalva látjuk a kitárt – bibliát is…

A debreceni nagyszabadságon.

A debreceni régi híres országos vásároknak volt népies nevük – nagyszabadság. Századok óta négy ilyen vásárja van a civis-köztársaságnak. Januárban esik a Remete-Antal –, áprilisban a Szent-György –, augusztusban a Nagyboldogasszony – és októberre a Dienes-napi vásár. Régente hetekig, négytől-hat hétig elnyúlt a debreceni vásár. A különféle vásári rendszabályok, kalmár szabadságok és szokások keretében nemcsak adás-vételek, hanem a szórakozások is rendkívüli méretűek és érdekességűek voltak. És ünnepként folytak le ezek a szép napok. Az ünnepiesség nemcsak a lelkekben, hanem a külső díszes viseletben is felpompázott a szélrózsa minden irányából összesereglett földmívesek, pásztorok, iparosok, hazai és külső országi kereskedők, az uraságok, a kocsmárosok, cigányság, komédiások festői tarka tömegeinél.

A számlálhatatlan milliónyi értékek, amelyek itt az élet-piacon, a barom-, ló-, birka-, disznó-vásártereken, a kalmárság emeletes kő-árúházaiban, a kirakodó iparosok sátoraiban összehalmozódtak, kápráztató és felemelő erővel hatottak mindenkire. Még csak gyerek voltam az időtájt, mégis átéreztem az öregek büszke elégültségét, öntudatos nyugalmát, a kövér jólét szélesreterpedt derűjét, mely abból támadt, hogy a magyar föld és szorgalom termelte mindezeket a kincseket. Ezekért egyedül az Úr Istennek tartozunk hálával. Ezek nemzeti kincsek; melyeknél azonban az összesereglett emberek sem voltak utolsóbb értékűek. Ebben az óriási sokadalomban a férfiak és nők nyílt tekintete, délceg tartása, méltóságos komoly viselkedése és csendeshalk, egymást megtisztelő érintkezése gyönyörűen bizonyították, hogy ez nemes faj.

A szende asszonyokról nem is beszélek. A férfias erő és délcegség olyan példányképei sorjáztak itt fel, aminőket csak egy uralkodó és uralkodásra termett faj képes kiválasztani lelkéből-véréből tisztán. A földnépe és a birtokos nemes úr csupán ruházatban és műveltségben különböztek. Az arc és lélek szépségei, értelemtől sugáros homlokuk közös eredetről beszéltek, az egyfajtát mutatták be. A Rákóczi Ferenc-fejű tiszadobi Porkoláb gazda (az avarok a papjaikat nevezték bokolábra néven) főúri ruhában az udvari bálon nem rikított volna ki, mikénthogy a büszke szentmihályi gróf Dessewffy Aurél népies gunyában a dobi község-bírói székből nem vált volna ki különösebben. Abban az időben még annyira húzott egymáshoz a fajtánk. A paraszt nevezetet a jobbágy sorsból szabadultak sem vállalták, sőt maguk között a durvát, a közönségeset, az ostobát csúfolták „bőrhasú parasztnak“. Árpád apánk honszerző nemzetségének önérzetes lelke kivillogott a debreceni nagyszabadságra összegyűlt magyar tömegek szeméből. Az urak talpa alól, persze, még nem siklott ki a föld. A köznépet sem sodorták testi-lelki züllésbe az uzsorás váltók, spiritusz és a nagyzoló, kapzsi idegen erkölcsök.

Hintók, bricskák, sallangós gazdakocsik, a kisgazda járomfás ökörfogatja eredeti szekértáborba verődtek a külső-vásártér porcsinos mezőjén. Az öblös szabadkutak gémjei naphosszat nyikorogva szippantgatták a vizet. A gyepeshátú, földbe épített óriás téglapincéknél áldomásttartó magyarok zajlottak. A laci-konyhák élénk során serpenyős zsírfürdőkben sistergett a bőrös malacpecsenye, kolbász, debreceni fonatos. Hűtött sör, savanykás bor patakzott a kecskelábú asztalokról. A kisgazdák és különösen a pásztorok kedves kifogó-helyei voltak ezek a földpincék. Ahol a pocok bandák reggeltől-estélig, estvétől-reggelig szünetlen cincogták a félország legkülönlegesebb pásztor- és betyárnótáit.

Barca Dani, a komiszáros, nyolc-tíz lovaspandurral fékentartotta ezt a harminc-negyvenezer főnyi embersokadalmat. A városi belső-vásárban inkább fordultak elő izgágaságok. A gyepszélen némelykor a pásztorok akaszkodtak össze. A mi számadó juhászunk Cifra-Sallai Sándor soha ki nem maradt az ilyen csetepatékból. Virágos szűrét többekszer benthagyta, birkáinak az ára is odamaradt, ellenben a lékek évről-évre szaporodtak a koponyáján, noha esztendőközben példás juhászi életet élt.

*