Part 8

– Nem értem Lajos bátyámat! – érdeklődött az ártányfejű (értsd: a vastag nyakára!) nagyrábéi és szoboszlói Thóth László pápista tanító és debreceni ujságcsináló ott helyben, akinek a tiszaujlaki pedrőtől mindig öklelősre állott a tinószarvú hegyes bajsza és akinek a vers szerint: „érdeme volt a debreceni uzsorás hajsza“, – nem értem Lajos bátyámat, mi dicsőségét keresi abban, ha majd az uzsorás Kavicsdival együtt emlegetik?

Vértessynek felvillant a szeme:

– Hát megmondom néked, öcsém! Kavicsdi komám holta után sem nyugszik meg abban, hogy az én órám kalapácsa örökétig ütiveri az ő bűneinek megváltásául szánt nagyharangot!… Tényleg így is történt. A verestoronyból ma is hallani, hogy zivataros éjféleken miként veszekszik, csattog s pattog kisértetiesen zúgva-búgva a két kemény – immáron halott – ellenfél lelke…

Vay Ábrahám gróf atyafi látogatóban, református egyházkerületi közgyűlés idején Vályi János főkurátor, Kiss Áron (később református püspök), az érmelléki ezermester Nagy István esperesek is többször társultak itt. A színháztól Ellinger Ilona, Békéssy Rózsi, Locsi mama, a két ludtalpú páratlan kómika, az énekes Halmayné, vendégszerepléseikor Blaháné is, Ujházy, Vizvári, Ecsedi Kovács Gyula, Zilahy, a kedvelt Zsül, Rónaszéki Guszti, Szatyi bá (Szathmáry Árpád), a baritonista Haday Sanyi, a nagyobbfejűek közül, szeretettel keresték fel ezt a helyet, melynek nevezetességét szolgálta az örökös kórista Gulyás Miska is, aki Papp Gyurkától ingyen kapott ebédre-vacsorára ételt (amennyi belefért), csakhogy sort igyon a mulató urakkal (persze, szintén mint vendég), s nem Papp Gyuri volt az, aki ráfizetett erre az eredeti üzletre. A rezesorrú öreg Kerékgyártó kántor bátyánk, szerényen három deciliterezgetve, nem kevesebb diószegi bakart pusztított el. Amikor a mágyikás Hatvani zseniális utódja, a kollégiumi kiváló fizikus, Nagy Pál tanár tartott szabad előadást a fehér asztal mellől, megállottak a szemek, elnémultak a nyelvek, hogy végül harsogó kacajjal törjenek ki a felvillanyozott kedélyek. Kacagott még az is, akinek a rovására ment a szabadelőadás, mígnem a recsegős Beér Kálmán rendőrkapitány rákezdett a nótára. Bíz ez sem volt utolsó élvezet; olyan recsegős hangja volt Kálmán úrnak, hogy a kedves öreg Herman bátyánk zsebében akárhányszor összetörte a borkorcsolyának vásárolt – mogyorót… Még a vén Kutasi Imrét is felülhaladta korra, Zichermann Herman volt a debreceni ujságkiadók nesztora. A 48-as idők viharait is átélt jó öreg „Debrecen-Nagyváradi Értesítőt“ szerkesztette és adta ki áldozatkészen. Egész sereg bohémcimboraságot maga köré gyüjtött Herman barátunk, akivel bizony „lapszerkesztés“ és „kiadás“ közben a különös eseteknek egész sorozata esett meg, amidőn Szombathy Jankó, Siposs Bálint, Timár Imre, olykor Szabolcska Mihály is, természetbeni ellátás mellett, a szerkesztő segédjei voltak. Persze, minden lapszám összeállítása (szerencsére heti ujság volt a jó öreg Értesítő) alkalom volt az – ivogatásra; hát ittak is a fiúk szerkesztés előtt, szerkesztés közben, szerkesztés után is, sőt némelykor inkább ittak, mint szerkesztettek a Herman bácsi gaszkónyi legényei. Az egyik alkalommal is tiszteletes Timár diák – eklézsianélküli palástos pap volt Imre, – a „lapcsinálás napján“ délelőtt tizenegy óra felé lehetős mustos fővel és bágyadtan támolygott a szerkesztőségbe.

– Szent Isten, te ember! Mi van a vezércikkel? – aggályoskodott az öreg Herman.

– Nincs, – felelte kurtán Timár diák.

– Nem ett meg a fene! – Hermanból kitört minden keserűség, – hisz’ délutánra nyomják a lapot.

– Az nem baj! Te csak hozass sört, szivart, meglesz a vezércikk, hanem azután mielőbb hagyj magamra!… – Herman bácsi duhogva ballagott a Vilmos-ba (híres sörház volt ez), Timár diák miután bekebelezte a liter sört és rágyujtott a szivarra is, szintén – távozott. Már ő azonban kocogvást ment Bodossy Pálhoz:

– Pál bátyám, vezércikket kérek, de mindjárt!

– Hm!… Azaz, hogy várjál csak! – Pál bácsi az íróasztalfiókból kikeresett egy sárgult nyomtatványt, – nesze! Én ma is csak azt vallom, amit ezelőtt – tíz esztendővel…

A lap délután rendes időre kikerült a nyomdából. Herman bácsi boldogan ölelgette körül Timit:

– Igazán szép lapot adtál. A vezércikk különösen jó… Ki írta?

– Én! – felelte spártai rövidséggel és szerénységgel Timár diák.

– Bolond, – Herman bácsi megsajnálta a törődött vén fiút, – mért nem szóltál Bodossy Palinak? Szívesen megírta volna helyetted a Pali is…

– Persze, hogy persze! – hümmögte Timár és folytatták tovább a barátkozást a Kis-Pipában, ahol Vértesy Arnold is otthonos volt. Az ezen korbeli debreceni írók és ujságírók gárdájához tartoztak Gáspár Imre de Galantha (ki nagy vagyont örökölvén, ujsághirdetéssel rendelte fel Arany Bika szállóbeli lakására a – hitelezőit és néhány nap leforgása alatt súlyos tízezreket szétosztogatott!), Kovács Guszti (ki Sekszpire műveit fejből idézte és szavalta), a lengyel-barát Kósa Barna elmélázó poéta ujságíró, Vértesy Gyula, igazmondónak nevezett Szombathy János, Zoltai Lajos theologusból vedlett történetíró, piktor és minden egyéb, a hetyke és mégis szelid szép barna Laky Imre úrfi, a társaság kedves „Imriskéje“ (ki már akkor mint tehetséges író kezdte, majd katonatisztből államrendőrségi felügyelő lett), Karczag Vilmos, Kerekes Géza, a Villám-élclap szerkesztője, az öblös Péter Gábor, riportersorban Londesz Leksi, a szorgalmas Hoffmann Sándor, a jó tréfára és mulatságra szintén mindig kapható vidám „kiadó“ (akinek csak „veres“ volt a neve), Szabolcska Mihály a nótás diákjaival, Balogh Zsiga ügyvéd, ugyancsak e pályáról a lovashajdú „édes lelkem“ Szilágyi Bálint bácsi is (nem sokáig kellett bíztatni, iziben elropta a szoboszlói döbögőst), Vass Anti, a bíró, Simonffy Gyula huszáralezredes, Osváth főhadnagy, a bécsi Burger közös ezredbeli kapitány (akinek a vén szürke „Julcsa“ lovát már a „császár“ is személyesen ösmerte a – hadgyakorlatokról!), a szilaj Tóth Sándor rendőrfogalmazó, Polónyi Andor, a debreceni csónakázótó mókás ellentengernagya, a flótás Nagy Kálmán orvos-doktor. A kereskedői kart a világlátott vasas „angol“ Klekner Manó, Otrokocsi-Végh János (a Blaha Lujza udvari szállítója) és a hazafias szepességi Ganofszky Lajos nagyfüszeresek képviselték. Gencsy Gyurka, Dalmy Laci, Budaházy Bandi mulatós gavallér urak is betekintettek ide olykor a megyékbeli pajtásokkal. A Magyariak, az Imre és Kálmán (meghalt ez a kiváló primás is), mint serdülő legények zengették a házi muzsikát. Akkor még csak „kis Magyari“ volt a nevük, most az Imre gróf Tisza Istvánnal „komás“. A rücskös Papp Gyuri vezérletével (ha leült, akár az elhízott dajkahátú Tóth Kálmán, nehezen mozdult Gyurka bácsi, ki egyébként Bodossy Pál mondása szerint olyan dagadtfejű nagy darab ember volt, mint egy hindu-bálvány!) –, Gusztika, a négylovas büszke nemesi familiából levitézlett Récsey Gusztáv, rátarti vén pincér és az akkor még fürge, fiatal Kemény Jankó „koma“ szolgáltak fel ma már szinte hihetetlen olcsó árért pompás ételeket, felséges érmelléki, egri és tokaji borokat… Akkor az volt a jelszó és tartottuk is hittel:

– Sohse halunk meg! – Ezen erősfájú magyaroknak legtöbbje kint nyugszik már a temetőkben. Mennyire megváltozott a mi szűkebb magyar világunk is – azóta!…

*

A debreceniek bohém-cimboraságát túlélte és társadalmi kihatásra felülmulta az aradiak „Kossuth Lajos-Asztaltársasága“, mely közel négy évtized óta virágzik a kiválóan szívós magyar „Kálmán bácsi“ (Nagy Kálmán) vezetésével. A hazafias, jótékony és művelődési törekvések szolgálatában példásan, sikeresen tevékenykedik ez az erős szervezetű és erős összetartású társaság; valósággal vezet a hirtelen lobbanó, hamar szertezüllő magyar asztaltársaságok között. A néhány évtizeddel ezelőtt még erősen németes, sőt szerbes aradi polgárság megmagyarosítása körül hervadhatatlanok az érdemvirágai. Kiválósága ennek az asztaltársaságnak az is, hogy a felekezeti és faji ellentéteken – a megértést keresve – felülemelkedett és hogy az idegen nevű, többször még nyelvükre is idegen elemeket a hazafias eszmények ápolásában, a szülőváros iránti ragaszkodó szeretetben igazán testvéresítette. E meleg baráti körben kedveltették meg a magyar nyelvet, a magyar nótát az idegen ajkúakkal. A nemzeti érzések bűvkörébe itt vezérelték be őket a hazafiasságnak olyan alkuvást és meghátrálást nem ösmerő igehirdetői, mint az egyenes magyarlelkű volt osztrák katonatiszt Nagy Kálmán, néhai Kövér Gábor, Bauer Gyula, Barabás Béláék; mert Barabás Béla is itten bontogatta szárnyait, innét emelkedett ki az országot átívelő szivárványos hírnévre. A hazafias aradi ügyvédek közül az öreg Péterffy, a puritán Vizer Lajos, Mülek Károly, Müller Károly, – a „Karcsi“, – Szilvássy László, Nikolics Döme, a gyújtószavú nagylaki volt követ Nagy (másként macedóniai) Sándor itt nem a paragrafusok görbítésén törték az eszöket, a hazafiság oltárán áldoztak. Bárlan itt a hívők lelke az öntűztől is eléggé lángolt. Hiszen a Nagy Kálmán táborában a magyarságnak olyan rajongói sem voltak ritkák, mint Ternajgó Cézár, az ujaradi milliomos svábok virágosan szónokolgató, magyarruhás patikusa. Az aradi 1848–49-es honvédek, Polgári menház, Iparosok rokkantalapja, a szegény tanulókat segélyező egyesület, külföldön tanulmányozó iparos ifjak, Városi és izraelita árvaház, Szegényház állandó támogatásán kívül-e névtelen, de áldozatkész kispolgároknak oroszlánrészük van abban is, hogy a vértanúk emlékét szobor hirdeti, hogy a kőoszlopos vesztőhely, a vértanúk kivégzésének szent földje a nemzet tulajdonába ment át. Az október hatodiki gyásznap ünneplését is ez a társaság kezdeményezte és tartotta ébren. A nemzeti ereklyék és emlékezések papjai ők kezdettől, akik a nagyidők történetét Arad utcáin és házain emléktáblákkal örökítgették meg. Ezüstből Kossuth-serleget öntetett, majd Kossuth Lajos szobrot is állíttatott ez a társaság; mely tagjait nem rang, a vagyon, a felekezet szerint, hanem a feddhetlen polgári és hazafiui erények értékelésével toborzotta. Arad, a „vértanúk városa“, hazafias hírnevét nagyrészben e lelkes férfiak buzgóságának köszönheti.

*

Az aradi Kossuth Lajos-asztaltársaság tanyája, számos esztendőn keresztül, a zeg-zugos sikátorú „rác-fertályban“, a „Jó pásztor“ nevezetű fogadóban volt. A vén kuruc Novotny Lajos volt itt a fogadós. Hosszuszárú tajtékpipáit remekbe szívta ki. Ezüstgombos mellényére széles, fehér, bibliai őspásztor szakáll omlott le. Az öreg úr büszke is volt a szakállára, a legdrágább büszkeségei mégis a lánykái, a szépséges, szende, szőke Margit, Iréne és a lobogó feketeszemű, makrancos „kis cigány“ Mariska voltak… A szakállra visszatérve, az én időmben remek fekete szakáll volt a gránátos termetű, ernyedetlen társulati főnótáriusnak, Schwartz Zsigának a lengeteg szakálla is. Az évek során abba is ezüstfehér szálakat öltögetett az idő, hanem szivök és lelkök fiatalosan meleg maradt ezeknek a derék embereknek. A nyugdíjas 48-as honvédfőhadnagy, May Soma nyolcvan és valahány esztendős korában is sort tanyázott a fiatalabbakkal. Étvágyát, itókás és mókás jó kedvét – irigyelték, irigyelhették az ifjan öröknyugovóra tért Rausch Kálmánék, Hrabovszky Lajos és a többi megviselt fiatalok, akik a bolondos Nyilasi Matyival, Fóriss Pistával az aradi temető-kertben sokáig hiában várták May bácsit.

A Kossuth-asztalhoz tartoztak: az iparososztály dísze, az érzékeny, komoly Millig Matyi és az ezüstsarkantyus Húzó Pista is. Pista volt az egyetlen magyar viseletű aradi kávés, akihez fogható cikornyás felköszöntőket csupán a debreceni hírneves szűcsmester, nemes Bisotka István uram mondogatott különféle „borközi álláspontokból“. Darutollas Húzó Pistának volt a nótája:

Faluvégén jártam, Bábaszarkát láttam. Az a fene bábaszarka, Hátul van a farka…

Némelykor a vérbeli humorista Angyal Dezső pékmester, az újaradi sváb-tájszólás mesteri előadója is belesegített a Pista nótájába Iritz-zel, aki elválhatatlan iródeákja, hajnalokig fennvirrasztó társa volt a „magyar kávésnak“. Bezzeg nem tartoztak az éjszakai baglyok sorába a csendes nagy Weil Lojzi, sem az igazán „úri-szabó“ Cziráky (nemesi előnevét büszkén használta a cégtáblán), még a nyakas mészárosmester Glück Hánzi sem. A tréfát elértő Bérczy nászt, a régi vágású városi kamarást Leviczky Tiborral (a vármegyétől), Ravasz Imrével hamarébb el lehetett csábítani az elől Jakab, hátul Mór (valóság szerint Jakab Mór) barátunk hajnali kávéházába; az ilyen kiruccanásoknak a javíthatatlan öreg legény Krausz „Palcsi“ sem volt elrontója. Tonesz bácsi, a „fekete kutyás“ füszerüzlet főnöke a sarokról, már csak estharangszóig kapott kimaradást. A tűzoltó Pankert Viktor zászlótartónak beillett ebben a társaságban, nem úgy a kis Kalmár, aki az aradi veteránok egyesületében (volt akkor ilyen hadastyán testület is a Nyáry Béla fővezérletével) balszárnyas volt. Kakastollak repkedtek a díszkalpagján és a kardjáról nem is volt tanácsos beszélni, mint akár a boldogult Tiszti Lajos szerkesztőnek az ő 48-as honvéd hadi élményeiről a haragos tüzér Szedlák Mátyás előtt…

Lánybeszédű Sárga Lukács és a zsandárviselt Kiss Fránci az alkalmi korteskedések során váltak ki. Hellyel-közzel ellentétbe is kerülgettek a Kossuth Lajos-asztaltársasággal. A hallgatag ivó öreg honvéd Hatschek bácsi soha! Gyulay Pista bátyánk a nyomdász és laptulajdonos sem… Nem a kegyeletemen és szeretetemen múlik, hogy az aradi volt legnagyobb halkereskedőnek elfelejtettem a nevét. Szelecsán vagy Telecsán volt ez a kedves öreg úr? Román ember létére 48-ban is a Kossuth Lajos honvéd katonája volt, későbbed lelkesen szolgálta a Kossuth-asztaltársaságot is. Oláh bőjtök idején füstölt csemegehalakból és kaviárból tálalt olyan lakomát, hogy „szikla borral“ ugyancsak meg kellett öntözgetni e bőjtös inyencségeket.

Nevezetes ellenlábasok voltak mindig – e társaságban – Klapok Muki és Ravasz Imre aradi népszerű fényképészek. A fehér abrosznál szívesen licitáltak egymásra, különösen a góbé Ravasz Imre volt az, ki szívével, erszényével minden mozgalomból részt kért. Még a torkával is szolgálta a nemes ügyet. A Kossuth-társaság pénztára javára, csengő pénzért, akárhányszor elénekelt egy-egy „miseberákot“. Klapok Mukinak ez fájt leginkább, mert az ő hangja nem termett a nótára; node Ravaszt is elérte a végzete. Negyvenéves aradi tevénykedései után díszünnepelték s az ő inkább kopasz, mint fehérfürtös fejére is ráénekelték az – áldást… Ilyen nyűhetetlen tagja nem sok került a Kossuth Lajos asztaltársaságnak, amelyhez pedig a jó konyha, jó pince, jó társaság s főként a varázsos magyar úr és hazafi, az elnök Nagy „Kálmán bácsi“ kedvéért szeretettel társultak (legalább kültagnak) a mindenkori aradi színészek is Ujházi Edétől le Tompa Kálmánig, Mezey Pétörrel, Bács bácsival, a színházi pénztáros Gonda Lacival együtt. Az ujságírók: Murai Károly, Gárdonyi Géza, a felköszöntőiről is emlékezetes lófőszékely „csiki kend komám“ Cs. Endes Dániel szerkesztő, Londesz Elek, Kosztka Miska, Benedek Árpád s még sok mások örömest melegedtek fel itt. A képzőművészetet a nemrég elhunyt Györgyössy Rudi piktor képviselte, aki utoljára az aranyszívű és aranyoskedélyű Nikolics Döme ügyvédnek volt a hegyszőlőn pásztora s akit barátunk, a karakán Döme úr, ménesi kulacsborral és teljes dohányzó készséggel temettetett el… Ámde hiányos és tökéletlen volna a leírásom a fortélyos vén pincér és címeres „német birodalmi“ nemes Herr von Lübeck Hermán felemlítése nélkül.

– Lübeck! – neki kiáltották.

– Gyüvek! – már hozta is a „penészest“, amely üveges ital a Novotny apó hegyaljai borokkal gazdagon rakott pincéjének egyik zamatos különlegessége volt, – gyüvek! – már hozta is a penészest. Tépett lelkemet felmelegítik, derűvel töltik el a régi emlékek, mert az az igazi szegényember, akinek még emlékei sincsenek, aki mindig csak az árkokat kerülgette a virágos mezőn.

Notárius Bekk Pista.

Béla király névtelen jegyzőjétől kezdődőleg, nemzetünk életében mindig hasznosan és jelentősen szerepeltek a nótáriusok. A papság mellett századokon át a jegyzők voltak a köznép vezetői. Amazok inkább a lelkiekben, a nótáriusok az élet mindennapi küzdelmei között intézték a nép bajait. Ha egyszer megírnák a magyar nótárius-kar történetét, pusztult falvak elsimult temetőkertjéből a haza- és népszeretetnek, a művelődésnek sok felejtett nagyjellemei sorakoznának fel a névtelenségből. Az a szegedi nótárius is, akiről itt megemlékezem, legérdemesebb tagjai között említhető fel a nótárius-karnak. Németesen hangzik a neve (Beck), de belső és külső tulajdonságaiban, szokásaiban megrögzöttebb eredeti magyart nem ismertem a szegedi Bekk Istvánnál. Szegeden, a tiszamenti színmagyar városban negyven esztendőn át népszerű kedves fogalom volt a Bekk István katonaügyosztálybeli jegyző neve, alakja, karakán magyar jelleme. Emberöltőn át százezernyi magyar ügyét képviselte a hajszálhasogató katonasággal szemben. Szeged népe – ezért – hálás szeretettel ölelgette körül nótárius Bekk Pistát. Ugyanis Istvánként csupán a hivatalos írásokon szerepelt ő kegyelme, – Pisti, Pista úr, Bekk sógor volt az ő neve mindig. A sógor-nevezet a saját szavajárása után ragadt rá, mert akit szeretett és meg akart becsülni, ha mindjárt tanyai tarhonyáshasú kismagyar volt is, sógornak, sógor úrnak szólította. Bekk Pista után Szegeden így támadt egész sereg népszerűvé vált sógor a polgárság köréből, mint teszem azt: a várnagy Apró Pista sógor, rendőrbiztos Szekula és Bende sógor, halászmester Bitó sógor, a vendéglős Janik, Kis Palcsi, halászcsárdás Ónozó Poldi sógorok, Lechner-téri boltos Böröcz Pál sógor, a szakácstudományáról híres utibiztos néhai öreg Gróf János sógor, nótaszerző alsóvárosi franciskánus barát, páter Radvánszky Jóska sógor, Kabók sógor a magyar zsinórdíszek rajzolómestere, paphalmi nagygazda Gombos Sándor sógor, a mókás vadász, szinész, író és ivó Terestyéni, másként Csényi Gyula sógor, tanyai kapitány nátha-Tóth Antal sógor, nagyszakállú igazgatótanító Kovács Pista sógor, ki minden felköszöntőjét „már a régi görögök“ bevezetőszóval kezdette, a „polgárőrség“ zászlótartója fésűgörbítőmester Hirháger Fránci sógor a Felsővárosból, piktor Jóska, aki egyébként nem piktor, hanem Kovács József tűzoltóparancsnok volt, a Kertész ügyvéd és Kertész a csirkefinánc (vámellenőr) sógorék, Kriszt sógor, a nagyorrú városi gazdász, a branyiszkói honvéd s főlevéltáros Koncz „tátival“ és a többiek még sokan, eredeti, érdekes, érdemes oszlopai egy színmagyar, erős és derült polgári életnek. Persze Bekk Pista sem kerülhette el sorsát, végül maga is „Pista sógora“ lett az egész városnak.

Bekk Pista, aki Debrecenben is diákoskodott, az 1860-as évek végén került Szeged város szolgálatába. A „víz előtt“ még más kedvű nép lakta Szegedet. Munkára szorgos volt ez a nép akkor is, hanem azután a mulatozásokból is kivette részét. Hivatalnokok, kereskedők, iparosok, halászság, hajósok, gazdálkodók mindnyájan tele kamrával, pincével rendelkeztek. A jó mód ébren tartotta a jókedélyt, a vigadozó kedvet is. A legharsányabb közmulatságok a Felsővároson, az úgynevezett „kiskaszinóban“ zajlottak le. Testvérként szórakoztak ott a „batyubálokon.“ Az étel-ital egyébként sem volt drága, a cigányok is beérték a sűrű garassal. Micsoda érzékeny magyar nótákat zengedeztek akkor. Micsoda daliszépek voltak azok a táncok is. Csörgött, csattogott a sarkantyú, a lányokon, menyecskéken ropogott a bodros fehér ruha. Kipegtek, kopogtak a piciny cipellők. Jobb nótás legény, délcegebb táncos egy sem került ottan vicenótárius Bekk Pistinél. A barnahajú, buzavirágkék szemű vidám legény évtizedeken át lelke maradt a szegedi mulatozó társaságoknak. Amilyen pontos volt a hivatalában, hivatalon kívül a névnapok, disznótorok, lakodalmak, keresztelők, szüretek, sátoros- és nem sátoros-ünnepek minden szórakozásaiból részét nyűhetetlenül kivette. Öregeknek és fiataloknak igaz gyönyörűségére így élt Bekk Pista még a rettenetes emlékű árvíz után is, amely pedig alapjában felforgatta Szeged társaséletét. Sok muskátlivirágos tűzhely nem épült fel többé. A jómóddal elúszott a régi füttyös gondatlan jókedv is. A romok felett palotásabb város támadt. Megnőttek az igények. Elfinomult az izlés, de felszaporodtak a gondok, felburjánzottak az idegen erkölcsök is. Más Szeged város volt ez már. Más! Csupán Bekk sógor maradt meg a réginek. Nem ellenzette a józan haladást, hiszen tanácsaival ujságíró barátainak révén szeretettel szolgálta, nem egyben irányította is azt, mégis búsan nézte a szegedi magyar jelleg kivetkőzését. Legalább részben megpróbálta visszacsinálni a „vízelőtti“ régit. A magyaros érzésű embereket összehozta. A nemes magyar szokásokat ápolta. A palotás Szegednek is igyekezett megadni magyar zamatját, magyar zománcát. Érzéseit, magyar lelke belsővilágát külső viseletével is igyekezett kifejezni. A magyar ruha le nem vedlett róla. Egész látványosság a Bekk sógor ruhatára, találtatódnak ebben száz rőf zsinórral cifrázott nadrágok is… Hát még amiket kardokban, fokosokban, szíjfonatokban, fafaragásokban, kulacsokban, gombokban és magyar csattokban összegyüjtött?… A magyar csattgyüjteménye különösen olyan gazdag, olyan eredeti, olyan egyedülálló, melyhez fogható sehol az ország egyetlen gyüjteményében sincsen. Bekk sógor szorgoskodásának az eredménye a szegedi néprajzi múzeum is, melyet, mondhatni, a hivatalos körök ellenére erőszakolt ki. Már ma ez is egyik büszkeségük a szegedieknek. Nótárius Bekk Pistának valójára nagy érdeme és érdekessége, hogy az újkor átalakító hullámcsapásai között, mely oktalanul lekicsinyelt népéleti kincseinket tömegestől sodorgatja le az enyészet mélységeibe, – sem szívét, sem fejét nem veszítette el. És míg egyrészt nagyhálóval halászgatta a felejtés iszapörvényéhez sodort kincseket, másrészt a maga nemes szeretetét fel tudta gyujtani sok kiváló írónk és művészünk lelkében is. A Szegeden felserdült írók közül Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Lipcsey Ádám, Gárdonyi, Kemechey, Tömörkény, az inkább lágyszavú Homok (Cserzy Mihály), „költő“ Kisteleki Edus, világjáró Becsky Laci és még többen is „szegediek“ merítettek, meregetnek ma is a Bekk sógortól szinte ihletett erővel feltárt népéleti történeteinek, jellemzéseinek őskincseiből. A művészek közül Vághó Pál, Fadrusz, az öreg Vastagh apó, Garay Ákos mindnyájan gyönyörüséggel keresték fel a szegedi nótáriust, akinek atyai támogatásával kerültek a művészi pályára – az egyszerű föld népe közül – a Németországban ösmert nevű rajzoló, Berlinben kint lakos Tóth-Molnár Ferenc, a Franciaországba elszármazott Fancsali-Nagy János festők, egy Végh nevezetű szobrász. Ezermesterkedő szegedi műiparosokat ugyancsak Bekk sógor buzdított a különféle „magyar mívekre“.

Hermann Ottó, Seemayer Vilibáld megbecsülték, figyelmükre méltatták a nótárius Bekk Pista néprajzi ösmereteit. Node nem is csoda az, hogy a népéletnek annyi minden hétfátyolos titkát elleste Bekk sógor, hiszen egy-egy vasárnap délután – korra nézve – három-négyszáz esztendőt képviselő Matuzsálem apók összegyültek az asztalánál, mint vén Somogyi Jóska pandurkomiszáros, aki Rózsa Sándort a „szegedi várba“ bevitte, a Rózsa Sándor barátjai közül Zákány uram a kilencvenkét esztendős alsótanyai öreg gazda, Pottyondy „bácsi“, ki már 48 év előtt mint főhadnagy szolgálta a „császárt“ Taljánországban, Viski szíjgyártó, Bárkányi a pék, Kiskaskötő-Tóth János 48-as hadnagy s még sok másan vízelőtti öregek… Makrapipáink szűzdohánytól füstölögtek ilyenkor. Savanya buckai illatozott a rózsás kancsóból. Sok minden komoly dolog, de huncutság is szóba került. Mesék és valóságok elegyest bokrétástól, mint az aranyos napfénynél kibontakozó árvalányhaj pihés fehér fürtjei a réten, a virágszagú magyar mezőkön. Hej, huj! Olykor az udvari dudás Csonka-Bukoca-Tanács Ignác vizimolnár gazda is „rátette“ a Joó-pálost, a régi szegediek verbunkos táncdalát… Minek folytatnám tovább! Elavultak már azok a magyar nóták. A hegyről lefelé ballagunk mi is, kedves Pista pajtás.

A dudások.