Part 7

Az 1880-as évek elején az erdélyi részen zajlott az őszi hadgyakorlat. József főherceg, Fejérváry honvédminiszter és a lovassági felügyelő, sőt báró Nyáry udvarmester is résztvettek azon. A fenséges úr és a kegyelmesek alá Fényes kapitány huszárszázada adott egy-egy jó hátaslovat. Valami tehénlegelőféle területen pihenőt tartottak, a fenség is leszállott. Midőn azután ismét felüléshez kászolódott, észrevette, hogy a csizmája és sarkantyúja a tehénhulladéktól bemocskolódott. Kérőleg tekintett körül, de már ekkorra oda is ugrott az egyik szemfüles küldönc huszár és a nadrágzsebből kirántott csipkés, székely díszkendővel „lepucoválta“ a fenség lábbelijét. Majd tisztelgett. Azután maszatos kendőjét – ünnepi komolysággal és gondossággal összehajtogatván – visszadugta a zsebébe… József főherceg ezt már nem bírta ki tovább, megszólalt:

– Hogy hívnak és hol szolgálsz, édes fiam?

A huszár keményen vigyázz-ba vágta magát:

– Császári és királyi fenségednek alázatosan jelentem Csürdöngős Mózes, a magyar királyi kilencedik honvédhuszár ezred első századánál, első szakasz közvitéz, – szakaszparancsnok Szuper Mihály hadnagy úr, századparancsnok Fényes Jenő százados úr, osztályparancsnok Forster Emil százados úr, ezredparancsnok Jánky Lajos ezredes úr, dandárparancsnok Bulyósdy (Bulyovszky) Károly ezredes úr, lovassági felügyelő Henneberg Károly altábornagy úr, honvédelmi miniszter báró Fehérváry Géza altábornagy úr őkegyelmessége, honvédfőparancsnok ő császári és királyi fensége József főherceg úr! – A góbé még tovább is folytatta volna a bemutatkozást, de már ekkor a főherceg közbevágott:

– Jól van, nagyon jól van fiam Ördöngős. Látom, hogy tudományos huszár vagy. Hm, de, mondsza, van-e valami vagyonod?

– Alázatosan jelentem császári és királyi fenségednek, semmi sem az enyém, ami rajtam van.

– Jó, jó! De, hát amikor otthon vagy?

– Alázatosan jelentem, ha neézek az eégre s ha neézek a földre, minden a másé vagyon, amit szemeim látnak.

– No, no édes fiam Ördöngős! Az a zsebkendő talán mégis csak a tied, amellyel a csizmámat megpucoltad?…

– Alázatosan jelentem, az sem az enyém. Azt is csak a gyakorlatra adta ide a szeretőm.

Már erre a főherceget is elhagyta a hidegvére. Jobbnak látta felhagyni a további kérdezősködéssel. A kikivánkozó nevetést bajusz alatt visszafojtván, egy ragyogó sárga körmöcit odanyomott a góbénak:

– Derék huszár vagy fiam. Nesze, ezt meg kösd a zsebkendődbe! – A főherceg később, időmultával, visszafordult a kisérethez beosztott Fényes kapitányhoz: – Százados úr, ez az Ördöngős huszár ügyesnek és ragaszkodónak bizonyult s én hiszem, hogy ő belőle jó altiszt válnék?…

– Parancsára fenség! – felelte Fényes kapitány és a hadgyakorlat végével már „tizedesi“ két-két csillag ragyogott a Csürdöngős Mózes huszár zubbonyának gallérján.

*

Míg élt: – magyar érzésével, magyaros egyszerű szokásaival, magyar huszár-erényeivel példányképe volt honvédségünknek az öreg József főherceg. Holta után is a miénk maradt. Teste magyar földben nyugszik. Emlékével fel-felmelengeti lelkünket. Másként írnák a históriát, ha abban az időben – az ő vezérletével – háborúba vezették volna a honvédséget… Hajh, de a szárazságos hosszú békében meddőn sorvadtak el a legdicsőbb huszár-erények.

Magyar-Szeged.

Magyar-Szeged! Lehetne ezt másként is írni?… Bizony, alig száz esztendővel: „Rátz-Szöged“ néven emlegették ezt a tiszaparti magyar tanyát; holott a szeri-pusztán áldozást tevő Árpád vezér fehérlovas, puzdrás magyarjai hasították az első barázdáit. Az ösztövér keleti ősök félvad szlávoktól, réti éhfarkasoktól hódították el a szűzföldet a Tisza-Maros közén. Vízililjomok virítottak ottan, midőn a vadász, halász és pásztor magyar vitézek az első bogárhátú földkunyhót megásták a nádasok és mocsártölgyek rengetegében. A potrohos öreg kőbástyákhoz és keresztes templomokhoz szintén magyar kéz gyúrta, magyar kéz égette a keményen kongó első érctéglákat. Rácok, dalmaták, németség későbben szivárogtak be. Mint ahogy a fecske fészket tapaszt a kész házfalra, a biztonságos ereszet alá. Az idegen törekvéseket tutorozgató udvari politika mellett eshetett meg, hogy a fecskékről keresztelték el „Rátz-Szögednek“ az ősmagyar „Mező-Szegedet“. Az a csufondáros „rátz-nevezet“ nem is tarthatta fenn magát. A szegedi magyar népkazán magába olvasztott rácot, mint belpalánki németet, sőt – szaporafajta és dolgos – magyarjaiból százával, ezrével csurrantja ki munkásember feleslegét nem ugyan az amerikai kőszénbányákba, hanem Szlavóniáig, hol tunyha idegen kezeken dudvásodik a magyar föld.

Ez a Szeged nem hiában beszéltet magáról olyan sokat. Ez a sűrű beszéd a duzzadó élet szava. Életöröm melódiái ezek. Magyar kasza peng ott. Magyar mesterek pőrölye cseng ott. Mikor a „nagy árvíz“ boldog fehér házait fekete iszapba fullasztotta és a sárgasörényű árvízrém csecsemők bölcsőjét kavargatta a felszakított sírgödrök felett, – ez a nép hitét akkor sem vesztette. Egészséges életkedve virágot bontott a harsogó örvény felett is. Érezte erejét. Hivatásának tudatában megnyugodva fogott a romok eltakarításához. A veszedelmek csatamezején nem riadt vissza az új tűzhelyek felépítgetésétől sem.

Századok képét előrefestegető, századok alakulását előre kicövekelő méretek azok a várostervek, melyekben Tisza Lajos gróf, ez a józan kálvinista ésszel és méltósággal számító, mindenkinél büszkébb magyar főúr e kiválasztott népnek az ifjú Magyar-Szegedet térképre foglaltatta és megalapozta. A város mocsárba sülyedt belsőtelkein ugyan évtizedekig kántáltak még a kecskebékák. A Tisza Lajos gróf királyi biztostól merészen alapozott és a körtöltéssel bevehetetlen magyar várnak elkerített Szeged város ilyen arányú életképes fejlődése kivihetetlennek tünt fel. A bámulatos sugárutak, páratlan körutak, nyílegyenes oldalutcák, a szabályos piacok és sétaterek tussal kihúzott fekete vonalai inkább megdöbbentőn, mint biztatón vigyorogtak le az üres fehér várostérképről. A talpát megvető, helyét a legmostohább viszonyok között is fenntartó magyar népjellem hullámveréseit tanulságosan ábrázolja ez a mind tovább színesedő térkép. A magyar jellemerő kiválasztott példányképe, a bámulatos szegedi nép alig néhány évtized alatt kitöltötte a hézagokat. A mocsárszagú földből százával, ezrével dúródtak ki a téglaházak és paloták. Egyre hamvasabban, egyre felségesebben bontakozik ki a szűzies magyar alföldi középpont: – minőnek holdas éjszakákon, ablakából eltekintvén a rom város felett, Tisza Lajos álmodta és akarta Magyar-Szegedet.

Magyar-Szegeden azóta sem szünetel a falbontó csákány csattogása. A malteres kanalak nem rozsdásodtak be. Kállay Albert hosszas főispánsága idején, az okos szóra hajló néhai öreg Pálfy Ferenc korszakos polgármestersége alatt hatalmas lökésekkel haladt előre, előbbre a város a Tisza Lajostól kicövekelt úton. Amikor pedig a munkáskezek szünetlen kopácsolásától és a sok elegyes értékű birálgatástól zúgni kezdett Kállay Albert feje, Eiffel mester remek Tisza-hídján az újszegedi rózsaligetbe sétált át frissülni. Már a séta tekintetében öreg Pálfy Ferenc podeszta sohasem tartott főispánjával, bár gyönyörű fogatai is voltak az öreg úrnak, a Tisza partján inkább gyalogszerrel bandukolt kuriája felé. A halpiac tarka népén, a Tiszán úszkáló hajókon mindig talált kedves szórakoztatót. Ennek ellenére bölcsen megértették egymást az újszegedi rózsáskert-barát főispánnal és becsületes végrehajtói voltak Tisza Lajos hagyományának, a Magyar-Szeged kiépítésének. Azonban azt is el kell ismerni, hogy a városi tanácsban és a képviselőtestületben is egyenlő szeretettel, egyenlő nemes áldozatkészséggel fogták fel és értették meg Szeged hivatását nemzetünk életében. A süvöltős hangú vén Babarczy József fiskális, Magyar János pápaszemes prókátor kollégájával, latinul és ékesen beszélő öreg szénátor Vágner Károly úr (tőle származik a kitünő mondás: volt ott minden – tudnillik a dorozsmai lakodalomban, – csupán kénálás nem volt!), zsombori Fodor István a kiváló városi tanácsos Károly fiával, nábób szatymazi Zsótér Andor (már az apjának száz bőgős hajója fuvarozta a búzát Tiszán-Dunán), miniszteri tanácsosságra emelkedett Enyedy Lukács, Taschlerék, a kiváló oktató piarista Magyar Gábor, az ugyancsak piarista Tóth Antal a községi iskolák felügyelője, raggambi Fluck Ferenc 48-as huszár, jótékony Oltványi Pál prépost, a nagytehetségű, de szerencsétlen végű Vass Pali, Ivánkovits János (később rozsnyói püspök) és testvére Sándor, a főügyész, a költői lelkületű Szabados tanácsnok, gavallér Szluha főkapitány és hivatali örököse a jóakaratú Rainer József hosszúszárú tajtékpipáival, melyekhez hasonló készségekből karikázta a füstöt a halvérű Drót (dr. Tóth) Pali is, a diplomata László Gyula vicepolgármester, köteles Bakay Nándor, Lábdy Antal a művelt magyar nagyiparos, tanyalakó óriás Pálfy Antal (Tóni bátyánk egyszer földhözvágta a vásári hírhedt birkozó Markuleszt is), a szelid apát Varga „páter“, a népszerű pap, szónok, emberbarát Jászay Géza plébánostársával (címzetes püspök azóta), história író Reizner János, Pillich Kálmán Szeged Eötvös Károlyja, Nagy Sándor öreg szerkesztő, Rósa Izsó, csendes Tóth Mihály főmérnök, nyakkendőtlen republikánus Polczner Jenő követ, Lőw Emánuel a tudós és hazafias főrabbi, mintagazda Lichtenberg Móric, vendéglős Balogh Ferenc, zöldkalapos Zombory Tóni tanácsnok (az „ujdondászok“ ádáz ellensége), a jóízű, remek szegedi magyar Fajka János főszámvevő, mindenttudó Obláth Lipót, a szegedi népélet érdemes örökítője Kovács János író, pattogós Kószó Pista az ügyvéd, Kulinyi Zsigmond, Békefi Antal (a szegediek Tónija), Palócz László, Balassa Ármin az ujságírás berkéből a többi derék szóvivőkkel soha nem voltak kerékkötők, az értelmes szegedi tanyásgazdák példányképe Papp Pista sem, az alsóvárosi öreg parasztvezér Vőneki Pál uram sem, aki különben elvégezte a gimnáziumot a piarista atyáknál, sem a kuruc Sáry János hentes, furfangos Ruzsa Vince sem. Elmúlt a Masa sógorék kora, akik lovas-szoborral akarták megtisztelni a szerzetes Dugonics apó emlékét. Magyar-Szegednek ezen lelkes újraépítői, bár maguk érezték legnyomasztóbban a terheket, meghoztak a „városért“ minden áldozatot. Olyanoknak ismertem meg őket, mint a szülőföldemről azokat a kedves öreg hajdúgazdákat, kik utolsó jártányi erejükkel is nemes gyümölcsfát oltogatnak, diófát ültetgetnek a kis – onokáknak…

A szülőváros iránti nemes szeretetben és áldozatkészségben nem maradtak hátrább az utánok következett mostani ifjú szegedi polgár nemzedékek sem, akiknek az élén a nagy eszű és meleg szívű irodalom- és művészet-barát Lázár György polgármester már nemcsak építgeti, hanem csinosítgatja is a szeretett „várost“. A tervezésnél széles látkörű, a kivitelnél ernyedetlen Lázár György még a régi városépítők közül nevekedett nagyra az atléta Bokor Pál, Taschler Bandi (a nagytata), elegáns Gaal Endre, jóbarát Balogh Károly, kedélyes Koczor Jancsi (másként I-ső János is), komoly Szekerke Lajos[4] tanácsuraival együtt.

*

A palotás ifjú Magyar-Szegednek kedves kiegészítő részei a Felsővároson azok a boszorkás hírű, kanyargós sikátorok is. Itt lappangott Dugonics apónak az ódon, lesüppedezett háza, melyben bölcsője ringott. Melynek diófaasztalánál az iromba lúdszárnyat művészi írótollá faragta. Honnét koporsóját kikísérték a temetőbe, merrefelől a Makkoserdő tölgyfái, cserfái rengedeztek. Lelkes piarista Dugonics apánk nem éltél hiában. Bárlan könyveidet nem forgatja a nájmódis-világ, nyelvednek aranykincsei kophatatlanok. A lippenős pillájú szegedi menyecskék, az édes ajkú szegedi lányok ma is a te nyelveden beszélgetnek. Dugonics apánk nem éltél hiába, ha mindjárt a kőfalbontó csákány földreterítette a te egyszerű, ősi házadat is. Mert ritkulnak már a Maros-utcában is a zsalugáteres fehér házak. Malomkő nem terpeszkedik a modern házak küszöbénél. Felejtgetett mesék, érthetetlen hagyományok, idegenszerű nevek örökítik még a régi idők, régi emberek emlékét. Ahogyan ott kanyarog a Hóbiárt pasa utcája is… Szerelmes természetű ember lehetett ez a főrendű muzulmány. Az utcát is azért nevezték el róla, mert a felzúdult szegedi menyecskék – a kalandos basát – itt verték agyon papuccsal… Magyar-Szeged olyan is vagy te, mint szeliden folydogáló Tisza folyód. Mélységeidben csoda erők, iszapba sülyedt őskincsek rejlenek. Aki állott partodon, aki kóstolta vizedet, többé nem felejthet el. A szegedi kopogós sarkú, icipici szattyán női papucsok ákácfámnak utolsó virágzásakor is megdobogtatják szívemet.

Gabara piktor.

Gabara piktor egy furfangos hírű, csinjeiről nevezetes, különc szegedi csizmadiának volt a gyermeke. Az asztalos-inas Munkácsi Mihály a pemzlit és színes festéket a műhely zugolyában kéznél találta. Füttyszó mellett tulipiros rózsákat, hupikék liliomokat és tulipántokat festegethetett a menyasszony-ládákra. Az ifjú asztalos-inas képzeletéből harmatos virágbimbókat és képeket fakasztottak már ezek az egyszerű festékkeverékek is. Bezzeg más sorsú a csizmadia-inas. A Gabara csapongó képzelete is minduntalan a csirizestálhoz tapadt, mint ahogy a tál szélére telepedett selyemszárnyú legyecskék is ott ragadnak… Ezek a mostoha körülmények leginkább igazolják a Gabara Vince született művésztehetségét, mely a szerény világítású csizmadia-műhelyben is kibontotta szárnyacskáját s a csirizes tálról is felrepült. Már kezdetleges rajzaival annyira feltünt, hogy a szegediek városi ösztöndíjjal küldték ki Münchenbe a fiatal csizmadia-legényt. Ottan sem vallottak szégyent vele, rajztudása alapján a müncheni akadémiára is felvették Gabarát. Gabarát kezdetben felkarolták a müncheni mestertanárok, mert művészi kezenyomán az őstehetség lángja lobbant fel. Jövőt jósoltak neki. Egyideig haladt is meglepően előre, de azután egyszer csak – magyar tehetségeknél nem ritka az ilyen sors! – megbicsaklott. Mindinkább elhanyagolta tanulmányait. A hét elején, mikor a tanár „beállította a modellt“, még csak feltévelygett az iskolába. Egykét óráig elpiszmogott a festőállvány körül, azután szökött ki a – szabadba… Lassan olyanná hervadt a művész lelke, mint letarolt liget. A vizsgálatokra is cimboráitól szedegetett össze rajzokat, melyeknek egyszerűen aláfirkantotta nevét. Szegedre is leginkább ilyen rajzokat és festményeket küldözgetett haza. Otthon örvendezve hiresztelték a jóakarói, hogy „micsoda nagy piktornak indul ez a Gabara“. A müncheni mester-iskolában akkor még nagyobb volt a tanszabadság is, tehát a „bizonyítvány“ miatt sem aggályoskodott Gabara. Mindig jó bizonyítványokkal tüntették ki, olykor-olykor megnyilvánult ősereje a tanárokra is hatással volt. Elnézték a gyarlóságait.

*

Alig pirkadt a nyári hajnal, Gabara már talpon volt. Már hajnali fél háromkor ott fütyölte a „Rákóczit“, a müncheni magyar művészek „jelhangját“, piktor cimborája ablaka alatt. Az emeleti ablakba harsányan kurjantotta fel a borzasfejű debreceni Kovács János piktornak:

– Gyere már te Kovács! Mert a bajorok elszagolják előlünk ezt a finom levegőt… Az Izár-partján neki vágtak az erdőségnek. Ahol legcsendesebb volt a bájos vidék, felállították a festőállványt. Gabara ilyenkor sem sokáig pacsmagolt az ecsettel, mihelyt felszikkadt a harmattól a pázsit, leheveredett a vadvirágokra. Pompás ötletekkel vidította, találó megjegyzésekkel irányította cimboráit. Maga ritkán festegetett. Midőn cimborái nógatták, azzal elégítette ki őket: – Egye fene a gyakorlatot, pajtás! Az elmélet a fő.

Gabara mégis egyszer, tanárja ajánlására, jó pénzért vállalkozott, hogy megfesti egy müncheni gazdag nagyúrnak az arcképét. Nagyobb összeg pénzről volt szó, tehát Gabarában is felpezsdült az élelmesség. Belekezdett az arckép festésébe. A kollegák a festményt féligkész állapotában megbámulták. Gabara három évig folyton készült a befejezéséhez, végül is örökre eltávozott Münchenből és még mindig nem készült el a festménnyel.

A Gabaráék cimboraságához tartozott egy Rosenmayer nevű, nagy igyekezetű és „eszményies“ piktortársuk is, aki az „angol park“ századéves fái alatt mindig oly áhitattal viselkedett, mintha csak a templomban ájtatoskodott volna. Ilyenkor a tréfát sem szívelte s mivel azt is kitapasztalták Gabaráék, hogy Rosenmayernek – ez alkalommal – fityingje sincsen és a rendes „sörözés“ költségeihez nem társulhat a jámbor, elhatározták a megugratását. Az angol park többszázados fái alatt Gabara kezdette:

– Te Kovács, – szólt a mester s rámutatott egy mohos öreg tölgyóriásra, – mit gondolsz, hány éves lehet ez a fácska?

– Hm, – debreceni Kovács Jankó különben is megfontoltan szokta leadni a szót, – ez bizonnyal lehet már vagy tizenöt esztendős…

Rosenmayer a festőállvány mellől felütötte – a fejét. Gyanakvón pislantott a két betyárra, de mégcsak akkor veresedett el, amikor Gabara megcsóválta fejét s gyászosan fanyar pofával, mint örökigazságot bökte ki:

– Nono, barátom… Lehet ez már vagy húsz éves is!

Rosenmayer dühében nagyot ugrott. Felkapdosta a holmiját:

– Bolond betyárok! – kiáltással elrohant.

*

Gabarának éppen oly barátságos, kedves és hiszékeny népség kellett, mint a müncheni bajorság, mely a berlini bugrisnál is kiadósabb sörívó. A vérbeli bajornak nincsen szemefehérje sem, az is kárminszínben úszik a tenger italtól. Gabara a három év alatt legalább is hatvanszor változtatott lakást. Széles Münchenben nem volt olyan korcsma, ahol nem ösmerték és fel nem krétázták volna a mókázásairól is népszerű szegedi piktort. A szavát is készpénzül fogadták a kedves bajorok; ugyanis Gabarának volt egy varázsigéje, mellyel a legtolakodóbb hitelezőjét is kezes báránnyá szelidítette:

– Morgen kommt Geld von Szegedin; majd holnap ha megérkezik a szegedi pénz! – e varázsigével kvártélyos házaknál, hentesnél, boltokban, kocsmákban, szuszternél, szabónál, művész kollégái között, fent az akadémián három teljes esztendőn keresztül mindig, mindenhol érvényesült Gabara, akinek volt is valami bizalomgerjesztő vonás az arcában, lekötelező előkelőség a megjelenésében. Cézár arcú volt ez a csizmadia-fiú és amely bajorral egyszer beszélt, az a kedves ember eskűre kész volt, hogy „Herr von Gabara“ csupán mókából krétázik és legalább is földesúr – Szegedországban, ahová „akadémiai festő“ diplomával került vissza. Gróf Tisza Lajost, a hatalmas királyi biztost, is lefestette. A szegedi lapok szerkesztői, Nagy Sándor és Enyedi Lukács szerkesztők lelkes sorokban hívták fel a városi tanácsot Gabara „remek képének“ megvételére. Azonban ez a sikere sem jelentett szerencsés fordulatot zátonyra jutott életében, bohókás fejét ivásnak adta. Bárlan a szegedi családoknak még sok képet megrajzolt és festegetett, lejebb, mindig lejebb került az élet forgatagában. A művészet isteni lángjának ihletése kiégett lelkéből, eldurvult kezéből porba esett az ecset, a müncheni akadémiai festő visszakerült a – csizmadia-műhelybe. Már ekkor csizmadiának sem vált rendes mester belőle. Elvadult a várostól is, kihúzódott a szegedi tanyákra és a pusztán mint különködő, részeges foltozó csizmadia éldegélt még néhány évig. Testében megtörve, lelkileg meghasonolva – kora ifjan – hunyt el. Kint a pusztán ásták meg a sírját is.

Az asztaltársaságok.

A XIX. század első felében minden magyar háznál tárt kapu, illatozó meleg tűzhely, tele pince fogadta a vendégeket. A vendégváró barátság virágkorát élte. A kávéházat és kocsmát kényszerből keresték fel a tisztességes emberek. A vásáros közönség, meg az alkalmi korhelyek vetődtek be az ilyen helyekre, akik egyszer-egyszer ki akartak rúgni a hámfából. A régibb magyarság szórakozását otthon: – a család, komaság, a barátok kedves környezetében élvezte. A tűzhely hivogató lángjai akkor kezdettek elhamvadozni, midőn az ősiföld megmozdult az új eszméktől forrongó ifjabb nemzedék lába alatt. A régi családokból irodalmi, színművészi, politikai eszményekért rajongó ifjak mind többen és többen sodródtak ki bizonytalan, otthontalan küzdésekbe. A fellángolásoktól emésztett ezen rokonlelkek, a satnyán serdülő újkor váltott gyermekei verődtek össze először a régi Pest kávéházainak és vén vendéglőinek sarokasztalainál. A diákság, korhelykedő vidéki földesurak, világjárt lelkes iparosok közlegényeskedtek nekik. A jó vidéken, nagyobb iparűző és kereskedő városokban később alakultak ki asztaltársaságok, midőn a szabadságharc fergetegei felforgatták a nyugodalmas ősi berendezkedést és az idegen erőszak is betört, célzatosan rombolta a családias tűzhelyeket. És a nemzet legjobbjai közül ezrek hajszolódtak nincsetlenségbe. Midőn már birkózni kellett a napi kenyérszerzés gondjaival is. A lelki gyászhoz anyagi romlások is járultak. A vendégváró, venlátó rácsos magyar kapúk egymásután így csukódtak be. Hajótöröttek és az otthontól elszakadt küzdők seregestől özönlöttek széjjel. Az öreg hazabölcse, Deák Ferenc is kocsmára, sőt – lakni is – kocsmába szorult. Ámde az alkotmány feltámasztásával a magyarság rabbilincseit leverte. A nemzeti élet tavaszát felvarázsolta a hó alól. A senyvedő magyar lelkekről egyszeriben leolvadt a jégkéreg. A szeretet meleg érzései csorgadozni, csergedezni kezdtek, mint a kis patakok. A rokonlelkek és szívek egymást keresték, mint ahogy a csergedező erecskékből a kikericsvirágos, boglárkás aranysárgazöld tavaszi réten fenékig áttetsző, üde tavacskák folydogálnak össze, az újraébredező magyar életnek honfi bútól és csalóka reményektől nemesült lelkű bujdosói így keresték fel egymást. A füstös kávéházban, vén fogadók sarokasztalánál így szivárogtak össze. A hazaszeretet és nemzeti célok jelszavaival így alakultak különféle asztaltársaságok. Némelyik aranypennával írta be nevét a magyar élet történeti könyvébe.

*

Az 1880-as esztendőktől Debrecenből országos hírnévre emelkedett (a Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle Kis-Pipa vendéglőben) a gróf Vay Dániel, gróf Teleky Sándor ezredes és a református püspöki titkár (volt 48-as vadászfőhadnagy), Bodossy Pál bátyánk asztaltársasága. A két mágnás nevét sokat emlegették a régibb Magyarországon, Bodossy nem volt grófi származás, ámde nálánál nemesebb megjelenésű daliát nem ösmertem. Még magas korában is magyar uri férfiszépség volt, hozzá szikrázóan ötletes, minden társán felülemelkedő gavallér s mélyen érző költői lélek is. Előkelően szerény és dicsekvésnélküli vitéz katonája a nagyidőknek, aki a bölcs világfi Vay és kalandos lovag Teleky mellett sem szorult félre, sőt egymaga lelke volt a társaságnak.

– Pali bátyám! Pál bátyám! – volt a Bodossy neve az alsó és felső tiszavidéki református vármegyék úrinépe előtt. Ahol személyesen nem ösmerték, a hetedik, tizedik vármegyében távolfekvő kuriákba a diákok hordták el az ő gyönyörű magyar hírét. A két kálvinista gróf és a Bodossy asztalánál a tiszavidéki magyarság legérdekesebb alakjai összetalálkoztak. Földesurak, református papok, podolini számkivetésre kész piaristák és kollégiumi bohém tanárok, a főiskola öregebb diákjai a teológiáról és jogakadémiáról, ügyvédek, bírók, városi és megyei tisztviselők, katonatisztek, szinészek, szinésznők, nagycivisek, bormegissza vén kálvinista tanítók, írók, ujságírók, lapkiadók, félbemaradt és minden szép reményre jogosult zsenik átutazó ellenzéki képviselőkkel tarkítva, akik közül csak Thaly Kálmánt, Illyés Bálintot, a harangszavú Uray Imrét, Papp Eleket, Kiss Albertet említem fel… Az „uri civisek“ közül ölelnivalón kedves tagja volt a társaságnak Vértessy Lajos. A nagy színművész Zilahy Gyulát, akinek csak „Zsül ecsém“ volt a neve, különösképpen szerették mindnyájan s ha Zsül egyszer-egyszer lekésett a mindenesti összejövetelről, Vértessy szemrehányón nógatta a bájos művészfiút:

– Gyüjjön! Gyüjjön már no Zsül ecsém! Peletykáljunk egy kicsit… – Azonban a peletykálásnál nem állott meg Vértessy Lajos. Minden szép célra kinyílt az erszénye is. Mindamellett Vértessy Lajosnak is került ellenlábasa, a többszörös milliomos nagy pénzkufár civis Kavicsdi, aki – megszállván a jólélek, – harangot öntetett a verestemplom tornyába. – Átkos pénzen készült szégyenharang ez, – méltatlankodott Vértessy, – a szent eklézsiának el sem kellett volna fogadni. Valahogy ki kell köszörülni ezt a csorbát, hát meg is cselekszem. Én meg most már órát csináltatok a verestoronyhoz…