Part 6

A kollégiumban az első diák a szénior. Az esküdt felügyelők és a skribák is a belső emberekhez tartoznak. A karácsonyi és husvéti legációk javát ők kapják. Hajdanta a makhinisták (tűzoltó-diákok) és a kántus tagjai is elsőbbségben részesültek az ünnepi szentkövetségek kiválasztásánál. Elekció a neve a legációk feletti osztozkodásnak. A jobbvérű tiszteletes szénior urak, amilyen, a mostani mándoki pap, ifjabb Görömbey Péter volt, csikóbőrös kulacsot járattanak körben ilyenkor. Némelykor a lóvásár sem volt hangosabb, olyan fortélyos egyezkedésekkel történt az ünnepi követségek csereberélgetése és bár olyik-olyik falusi szentgyülekezetnek veszekedett híre volt, a kollégiumi diákság történelmében nem fordul elő, ha kérték a legátust, hogy ne kaptak volna. Midőn a theológus atyafiak és jogász úrfiak előkelő főbbrendjéből nem került vállalkozó, a prepák (tanító-jelöltek), baglyok és vércsék (felsőbb gimnázisták) közhadi népe, jó nulatság reményében, kapható volt a nehány pengőforintos legációkra is. A hetedik vármegye Istenhát-megetti falúja sem volt távol a leginkább az „apostolok lován“ kutyagolgató debreceni diáknak.

Ezermester Kovács Miska theológus, ki fanyelű bicskával sikerült szobrokat farigcsált, sőt a brugóból (diák-kenyér) a nagytiszteletű (négylovas, azaz akadémiai) professzor urak ábrázatját is kigyúrta, Sámsont választotta legációul. Sámson a kedvesebb, a jobb legációk közé tartozott mindig. Debrecennek a szomszédjában fekszik. Homokján kiváló fajbor terem. Népe jómódu. Nemes urai a nyakas kálvinista Budaházyak, Bigék, Gődényiek szerették a mulatságot. A sámsoni kúriák kisasszonykái meg éppenséggel szemrevaló bájos virágszálak voltak. Hajdusámsonnak volt a lakója a kollégiumban népszerű Bagoly gazduram is, aki az igehirdető ünnepi követeket mindig aszerint jutalmazta, ahogy tréfás kérdéseire és ötleteire visszavágott a diák.

– Szervusz ünnep! – ezzel köszöntötte Bagoly úr Kovácsot.

– Alázatos szolgája tíz forint! – válaszolta Miska, a találékony „requirándus“, mire Bagoly úr mindjárt markába is nyomta a tíz forintot.

*

Még mikor Kágyiné főzött a diákoknak, abból az időből maradt fent:

Lencse, borsó, kása Diák táplálása…

Ez nemcsak vers volt, hanem a debreceni diákság kosztját illetőleg az igazságnak is tökéletesen megfelelt. Mindamellett a vén kollégiumban akkor sem került gyomorbajos diák. A lencséből kipiszkálták a zsuzsokat. Akinek nem ízlett, odébb tolta a bögrét. A diákasztalról ugyan nem hullott maradék étel a Kágyiné asszonyság házi malacainak.

*

A kollégiumban a diákok tanyája a „coetus“ volt. Ma is az. Fehér meszelt szobák, megfarigcsált asztalokkal. A vaságyakat szalmazsákkal és hazulról hozott ágyneművel bélelték ki. Láda, faszékek, mosdótál, esetlen mázos korsók egészítették ki a diák-otthon berendezését. Hát még mikor – mondjuk az ezernyolcszázhatvanas években – a kunyhósor is állott még. Ezekben uraskodtak az esküdt diákok. Egy-egy szobának három lépés megvolt a hossza. Mostan a kollégium első és második emeleti szárnyait lakják a diákok. A keleti szárnyon a „míveletlen népek“ prepák tanyáznak a baglyokkal, a nyugati oldalon a theológusok és jogászság képviselik – mondjuk rá – a nyugati civilizációt. A Hungária, Dácia (nem az oláhság, az erdélyrészi magyar-székely fiúk – mint madarasi pap Kövendy Dénesék – kifogóhelye), Békés, Grand-Hotel, Konkordia és a Pannónia a nevezetesebb cétusok. A Pannónia tekintély dolgában a mágnás kaszinóval vetekszik. Olyan diákok kerültek ki a táborából, mint a néhai Erőss Lajos püspök, Dicsőfi József debreceni pap, Magoss Gyuri doktor, debreceni városi főügyész, a költő Szabolcska Mihály – Kahály úr diák néven, – aki a kotyogós kulacs sestakerti nedűje mellett sűrűn népszerűsítette itt a „bakabibliát“. A Pannónia eseményeit, amolyan Csittvári-krónikaszerű jegyzőkönyvben, évről-évre megörökítik a cétus-urai még a „makhinista-világ“ óta. A bentlakosok egyes kiválóbb törzsvendégeiket konyhalatin-nyelven megírt díszoklevéllel is kitüntetik, magukhoz felemelik; az ilyen zamatos, ötletes és csintalan diák-oklevelek szerkesztésének a vidám tiszteletes Szarka Boldizsár volt egyidőben jeleshírű főnótáriusa, aki azóta Panyolán, mint az árvizektől ostromolt panyolai magyarok papja, erős lelkéről, nagy hitéről és önfeláldozó bátorságáról is nemes példát mutatott.

*

A diák életnek bizalmas meleg kiegészítő részei a korcsmák is. Régente Bánki bácsi, Papp Gyurka, Lisztes bácsi, a kopasz Kájnrát (aki „alúl a németet“ szóval mindig a boros pohár aljába töltötte az ásványvizet), a vén Torma, Szabó néni voltak a híresebb diák-csaplárosok, míg újabban Törő bácsi, Kupecz bácsi – az „Aranykapta“ ura, – Kemény Jankó a „Kis pipa“ lágyszívű, áldozatkész fogadósa (pénztelen diáktól sohasem szokta a bor árát kérni!) érdemelték ki a „diákok vendéglőse“ hírnevet… Régente persze vígabb volt a diák élet is, amikor egy „kispetákot“ kellett fizetni az adag kolbászért és kenyérért. Tizenhárom erős krajcárt tett ki ez a kispeták. „Énekszós“ temetésért fizették. A „prédikációsért“ már „nagypeták“ járt ki, ami tizenhét krajcárnak felelt meg.

– Lelkem öcsém, ugy-e bizony megisznak még egy kancsóval? – Bánki bácsinak meg ez volt a szavajárása diák uraimékhoz. Kis cserép kancsókban, úgynevezett „orros“-ban mérte az ordas sestakertit. A három szép lányát is diákok, végzett kollégyisták vették nőül. Derék magyar diákok voltak ezek a Bánki „vők“: – Both, Beke és Biki urak.

*

Máramarostól a Bánságig mindenhol megfordultak a debreceni diákok, mint szuplikáns-diákok pedig széles Magyarországot bekalandozták. Az új nótát, az új tréfát a debreceni diákok hordták szét, amikor még nem zakatolt a vasút, nem repkedtek az útszélen újságnyomtatványok. Táncban, birokra is megállották a helyüket. Az ottományi „Gyilkos csárdánál“ még a menyasszonyt is ellopták a debreceni diák úrfiak (Fráter fiú, egy jogász vezette azokat is)… Azóta ugyan nagyot változtak az idők. Mások a szokások a debreceni kollégiumban is, hanem azért a mágyikás Hatvani professzor fekete csókái és varjai – lángveres téli alkonyokon – ma sem hiába keresik fel a vén kollégium épülettömegét, még élnek itt a régi diákhagyományok. Hiában öltött modern köntöst magára, ma is sok debreceni diáknak „feszítik agyát karakán ideák“.

A kántus.

A debreceni diák énekkart, a kollégium énekkarát nevezték el „kántus“-nak. Az ódon főiskola boltozatos termében rendezett alkalmi ünnepélyeken kívül, a távol vidékeken is maradandó hatással szerepelgetett a kántus. A vidéken a református „nagytemetéseknek“ legmegkapóbb ékessége mindig a kántus volt; mert a kálvinista temetések rideg gyászpompájában a fájdalmat egyedül az énekek felséges ereje fejezi ki. A kálvinista pap a ríkatásnak a mestere, énekeinkből áradozik a vigasz. Ezeknek az énekeknek az első dalosai meg a debreceni „kántista“ diákok voltak, azok ma is. Vendégszerepléseiket ilyenkor gazdagon jutalmazták a Tiszák, Degenfeldek, Wesselényiek, Domahidyak, Fráterek, Lubyak, Isaákok és a többi nyakas kálvinista urak és szendeszép kálvinista úrnők temetésein. A temetések után tálalt toroslakomán persze már nem szívet nyilazó gyászéneket zengedeztek, azok a régi, komoly magyar dalok csendültek fel. A kollégium mostani legrégibb, legkedvesebb diákját is a kántus nevelte nagyra. Mácsay Sándor a debreceni kiváló karnagy és dalszerző – a theologiát elvégezvén – 1877 óta véglegesített vezetője a kántusnak. Bár időközben a kollégium ének- és zenetanári székét is elnyerte ez a szerény művészlélek, mint aki a hetvenes évek óta állandóan kántustag és énekvezér, méltán nevezhető a debreceni kollégium legrégibb diákjának. Tavaly – Somogyi Sándor debreceni szobrásszal – ezüst plakettet is verettek a tiszteletére.

A kollégiumi „öreg“ kántusnak maholnap ifjabb versenytársa is támad az egyetemi énekkarban. Bizonnyal öröm és gyönyörűség ez. Hanem azért én mégis azt hiszem, Mácsay Sándor már csak megmarad holtig kántistának. Mélyen érző lelkében fel-fellobognak a régi diák-élet derűs emlékeinek őrtüzei. Visszasóvárogja a rég elzengett melódiákat, midőn még maga is sort énekelt a kántusban Timár Imre, Csiky Lajos, Fazekas Miklós, Varga Károly, Vértessy Móric, Nyakas Balázs, Dicsőfi József, Torday Gábor, Magoss Gyuri, Ferenczy Gyula, az orosz Kisázsiában elhunyt Kállay Ferkó és a többi más diák-kántista cimboráival… Bizonnyal eszébe jut a pír-i földesasszony temetése is, az az emlékezetes téli temetés, midőn a hózivatar, szerencsére temetés után, az érmihályfalvi vasútállomáson szorította a kántust vagy másfél napig. A vonatok felakadtak a hóban. Még „peregrinus“ Nagy Jóska sem mert nekilódulni a debreceni befújt útnak, pedig Jóska kocogvást szaladta keresztül a vármegyéket.

A vasúti vendéglőbe szorultak a diákok. Másfél napig a négy fal között „rostokolni“ annyi pihent eszű diáknak: – rengeteg idő volt ez. Nóta, tréfa, ital: mind sorra kerültek. Dehogy kerülte el a figyelmöket az a cilinderkalapos utazó úr sem, akit velök együtt szorított be a fergeteg. Összesúgtak a diákok. A fogadósné konyhájából összeszedtek minden tepsit, pléh fazekat, fedőt, mozsárt s úgy sorakoztak fel a gyanútlanul sétáló cilinderes „uraság“ körül. Debrecen ősmagyar vidékén még akkor nem igen volt népszerű viselet a „köcsögkalap“. A tűzoltódiák „nagy botos“, a ki basszista is volt egyszemélyben, jó Torday Gábor bőgőző hangon elkiáltotta:

– Ki a huncut?

– A német! – rémséges erővel zúdult fel a kántus… A tepsiket, a pléhfedőket is összeütötték. A pokoli zajtól, a diákok felzúdult hadától rémülten sinalt kifelé a cilinderes utazó úr.

– Nem is került többé a szemünk elé, – beszélte nekem egyszer még Debrecenben, havas, téli délutánon, – szürcsölgetvén a piarista atyák pincéjéből vásárolt diószegi bakatort, – néhai vén tiszteletes Timár diák, a kalandos és tragikus életű „volt pap“, akiben nem közönséges poéta-lélek és magyar elme égett el, tarlottan és letörötten járván a vidéki élet kálváriáját.

Érmelléki szüretek.

Midőn mézesedik a gohér és vörhenyes bogyóemlőit duzzadozva kinálgatja a bakator, a csurranós szőlőfürtökön le-lecsípik magukat a darazsak. Node nem sokáig tart víg életük, mert rajtok ütnek a „berr“-es dérhullajtó szeptember, október hónapok, hegy-völgyön megkezdődnek a szüretek. A vincellérek és kádárok hűvös pincék mélyéből csendes pajták ürömszagú szobáiból napfényre állongatják a hordókat, taposó kádat, lihót, csebert, puttonyt és a faragott bálványfejes homlokú vén körtefa sajtót. Karlócától fel Magyarát, Tokaj, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Szerednye és az egész Érmellék bortermő vidéke megmozdul. Füstfelhők himbálódznak a hegyek oldaláról. Szüretelő edényeit öblítgeti, forrázgatja a melegkedélyű gazdanépség. Ha panaszkodnak is a zivataros nyárra, felderítik őket a szüreti rózsás reménységek. Az Érmelléken is újból kivirult a szőlőgyökér-féregtől elpusztított szőlőligetek nagyrésze, bár a felforgató évtizedek társadalmi vízözönje sok magyar tanyáról világgá seperte a kuriák őslakóit, a kivirult Érmelléken szüretelnek még a régi barázdák régi uraiból is. A többször szívünket sajgató, lelkünket szomorító birtokcserék dacára is sok érmelléki szőlő áll még a régi néven. Ilyen jelesebb szőlők például a székelyhidi hegyen a Gyalokay, Draveczky, Stubenberg gróf, debreceni Bészler, Kiskágyon csokalyi Fényes, Reviczky, Magyary, Lakatos, püspök Révész Bálint, Leszkay, Fráter, Gulácsy, Darvay, Miskolczy, Derzsy, Nagykágyon Pongrácz gróf, Kazay, Rimay, Lovass, hegymegi Kiss, Kólyon Básty (most Simonffy Gyuláé), Csáky gróf (most Szinay), Diószegen Zichy gróf, Kuczik, debreceni piarista, Sankán Paksy, Lévay, Hegyközszentimrén Dalmy, Beke s több más urak szőlői.

A filokszera-vész idejétől származik a nótás Érmellék hanyatlása. Ezt a tündéri tükörként mosolygós szőlővidéket siralmas darabokra zúzta. A zöldzsalugáteres pajták összeomladoztak. Fű nőtt az üres pincék küszöbén. A beteg tőkéket kivagdalták és feltüzelték. Fájdalmában sistergett a százados vén bütyök. Siratta azokat az elmúlt gazdag időket, mikor még az urak nem szökdöstek el a hegytől; mikor még a kapásnép nem keseredett le a „szocilustaságra“ és a más vidékre költözött csokalyi tanító sem panaszolta irgalmatlanul őszinte rigmusokban:

Isten hozzád Kágyi hegy, A vizavéd[3] már elmegy Más vidékre, más helyre, – Te is térj már eszedre… Ettem kolbászt eleget, Ittam jó bort eleget, Hogy a szőlő kiveszett, Vagy hat évig nem termett, Vízre fogtam magamat, Káromkodtam nagyokat…

*

Az érmelléki szüretek rendszerint október derekán kezdődtek. Csupán „hegybíró“ uramék szüreteltek korábban, mert később már sok ügyes-bajos ember dolgával kellett bibelődniök. Hiszen az érmelléki szüretek országos vásárjárással vetekedtek. Nemcsak Biharból, Szabolcs, Hajdu, Szatmár vármegyékből is rakott szekerekkel özönlöttek a módosabb emberek a – hegyre. Mivel a szüret tartama az időjárástól is függött, a kamráról, konyháról jóelőre gondoskodtak. Némelyik „szilvásban“ egész falka „szüreti bárányt“, sőt veresborjúkat is őrizgettek a szilvafákhoz kikötve.

Zenés hangszerszámaikkal mindenfelé cigányok nyüzsögtek a hegyek ösvényein. Váradról, Debrecenből és a vármegyékből is a hegyekre csődültek az első primások, mint a malaclopó cigánybandák. Muzsikától, nótaszótól zajlott az Érmellék. Egyik pajtánál napközben, másiknál éjszaka szólott a muzsika, nem egyedül a dáridózás kedvéért, hanem hogy a szedőlányok, menyecskék, puttonos legények és nyomók el ne széledezzenek. Muzsikahangok mellett lelkesebben mívelték a munkát. A klarinét rikoltozásánál a fagyos mustlét sem panaszolták fel a nyomók.

– Ujujju! – szapora táncot roptak a taposó kádban. Csokalyi Fényes Kálmán, Bihar vármegyében nevezetes főszolgabíró, különösen jól tudott bánni népével. Fagyos szüretkor új pár csizmával buzdította a nyomókat, akik ilyenkor csizmában taposták a bakatort… A kiskágyi szőlőhegy aljában hivogatólag még fentáll az a gólyafészkes kéményű, sok szobás, széles tornácos Fényes-pajta (ma Kovásznay Marcel székelyhidi főszolgabíróé), amelyben Fényes Kálmánék egész Biharországra híres szüreteiket tartották. Nevezetes, híres nemes úr volt maga Fényes Kálmán is. Kálmán úrról maradt fent, hogy az egyik homokfutó kocsiját sem szép szóért, sem pénzért nem akarta odadni Károly nevű kedves testvérének. Egyszer azonban elragadta a kis kocsit a Kálmán úr négy tüzes lova. A hídnak át úgy nekiiramodtak a lovak, hogy a kocsi két baloldali kereke a hídszélen kívül siklott és a kis ér felett a levegőben repült. Egész bizonyosnak látszott, hogy az erecskébe borulnak és a kocsi darabokra törik.

– Tiéd a kocsi! – Kálmán odaszólt a mellette szorongó Károly testvérének.

Véletlenül és meglepetésszerűleg, a gyors röperő folytán a kocsi épen gördült át a hídontúlra, Kálmán úr szavának állott, azonnal átadta a kocsit Károly testvérének.

Más alkalommal Fényes Kálmánék már a harmadik hete szüreteltek a kiskágyi nagyszőlőben, midőn a szüretre elvetődött Vértesről Irinyi József is, a gyufa feltalálója. Irinyi tudományos módszerekkel, de kevesebb szerencsével gazdálkodott a vértesi homokon. Persze atyafiságos magyar vendégszeretettel fogadták, hiszen újabb keletű az a közmondás: – mihelyt vendég, mindjárt menjék… Még az Irinyi könnyen lobbanó természete sem volt kellemetlen Kálmán úréknak, sőt annál inkább is kötekedtek a hajszálhasogató Irinyivel. Az ágyának a lábai alá, az ellenkező oldalokon, kavicsokat dugdostak, úgy hogy mikor s merre fordult, az ágya is arra döccent Irinyinek…

A világraszóló találmányát is méregből vesztegette el Irinyi. Bécsben az ösmerősei tréfából lekicsinyelték az Irinyi-féle első gyufát, mire Irinyi mérgében egy vacsoráért túladott a korszakos találmányon.

*

Hosszú szüretek alkalmával előfordult az is, hogy fogytomra jutott a hazai kalács és kenyér. Azért nem lyukadt ki a világ feneke. A szépséges nemes kisasszonyok nekigyűrkőztek a dagasztóteknőnek és frissen sűlt kaláccsal, foszlós fehér cipóval kedveskedtek a szüreti vendégségnek; mert mint azt az én csokalyi Fényes Gyula barátom mondja:

– A zongora távol volt tőlük. No, meg az anyák fősúlyt fektettek a jó gazdasszony nevelésre, ami a régi nemes, úri családoknál nem is hiányzott.

*

Enyhe estéken venyigéből raktak tüzet a pajták előtt. A pattogós venyigetűz lángja a csillagokig felnyúlt. Ezeket a kedves jeltüzeket a szomszéd falvakból is megbámulták, midőn a sihederek a krumpliba dugott égő venyigével dobták a rakétát… Abból sem támadt veszedelem, midőn a hetes esőtől felereszkedett az érmelléki agyag. Mindössze a fuvar változott meg. Míglen a szüretre négylovas hintón szállottak fel azok a hamvasarcú, dali madárként kedves Fráter, Fényes, Szunyoghy, Miskolczy, Buday kisasszonyok, hazafelé menet meg már négyes, hatos ökörfogaton indultak Álmosdra, Érkeserübe, Érsemjénbe… Mindamellett az ökörfogaton sem volt hosszú, unalmas ez az út. Balázs Kálmánékat is kocsira rakták. A szép biharországi kisasszonyok kedves nótáit gyönyörűséggel muzsikálták a cigányok uthosszant, miközben az úrfiak lóhátról csapták nem annyira a szelet, mint inkább a sarat a szép lányokkal rakott ökör fogatok körül.

Az öreg József főherceg.

A magyar honvédség 1870-ben még fiatal intézmény volt. A közös hadsereg tisztjei idegenkedéssel, sőt kicsinyléssel bántak honvédeinkkel. A csufondáros elbánás nem egyszer tettleges összeütközésig fajult el. A pazonyi Elek Gusztáv ezredes és Zubovics Fedor huszárkapitány-féle kemény honvédtiszti-bajnokoknak – karddal és pisztollyal – sok pöffeszkedő „stiblit“ móresre kellett tanítani, míglen a császármadarak megszokták és tisztelték a honvédet. Ezek a napirenden lévő összeütközések még vaskosabban, nem egyszer vérengzéssel zajlottak le a hadsereg és honvédség legénységi állománya között felmerült villongásoknál. A piros nadrágjukról és zsinórozásukról „paradicsomos flaskóknak“ csúfolt honvédek többször karddal és szuronnyal vágtak vissza. 1870-ben országos feltünést és a „császáriak“ rovására kínos csufot keltett a székesfehérvári eset, midőn is ott egy alig huszonegy esztendős fiatal honvédhuszár-őrmester egymagában, súlyos tölgyfaszékkel, kilenc dragonyos altisztet – közöttük négy őrmestert – fegyverzett le és vert ki a fogadóból. József főhercegnek, a honvédfőparancsnoknak is fülébe jutott ez a huszárremek. 1872-ben Székesfehérváron a honvédhuszár-tisztiiskola vizsgálatán elnökölt az „öreg úr“ és a sikerült vizsga után a „Magyar király“-szálló emeleti éttermében ebédet is adott. Az ebédre meghívta az iskolaparancsnokot, a tanárokat és az iskolába vezényelt tiszteket, – akik mindnyájan fiatal hadnagyok voltak. Fesztelenül folyt az ebéd s eközben a fenséges huszár odafordult az alezredes iskolaparancsnokhoz:

– Nyolcszázhetvenben nyáron itt Fehérvárott történt, hogy egy honvédhuszár-őrmester kilenc dragonyos altisztet vert ki a csárdából… Hallott ön erről valamit?

– Fenség, – felelte az alezredes, – abban az időben nem voltam itt. Hanem az az őrmester most már hadnagy.

– Hadnagy?!… Hogy hívják?

– Csokalyi Fényes Jenő. Éppen itt ül mellettem.

A fenséges huszár kissé féljobbra fordította érdekes fejét s – az ő vontatott beszédmódjával – halkan így szólt:

– Hát, ön volt az hadnagy úr?… Kérem, beszélje el, mint történt?

Fényes hadnagy elmondta az esetet.

– Jelentem alázatosan fenségednek, így történt…

A fenséges huszár, akit 1840 elején Jászberényben avattak fel Nádor-huszárnak, elmosolyodott és helyeslőleg bólintott:

– Nagyon jó, nagyon jó! Örvendek, hogy a hadnagy úrnak semmi baja sem történt.

*

Azok víg idők voltak, amikor még gróf Vay László honvédhuszár ezredes volt a főherceg udvarmestere. Maga Vay is szókimondó, szíves vendéglátó, derüs lelkű magyar huszár volt. A tisztekre nem a szurkolás keserves órái, hanem igazán kedves ünnepségek voltak, ahányszor „vizitált“ a fenséges „öreg“. A vizsgát vagy szemlét mindig főhercegi ebéd követte. Megkivánta, de a példát is úgy adta a fenség, minthacsak magok között lettek volna a tisztek. A koccintgatás és diskurálás fesztelenül folyt. Az egyik ilyen ebéd alkalmával, leves után halikrát szolgáltak fel és a vendéglős egész tányér apróra vágott vereshagymát helyezett a fenség elé, aki – midőn észrevette a társaság érdeklődését – megszólalt:

– Én nagyon szeretem a vereshagymát, de otthon nem juthatok hozzá, mert a feleségem nem tűri a szagát. Azért tehát csak ha távol vagyok az édes otthontól, akkor élhetek hagymával; node ilyenkor azután ki is rúgok a hámfából… – Miközben ő császári és királyi fensége a tányér hagymát kebelezte, Fényes hadnagy gróf Vay ezredesnek tartott előadást a legjobbízű hagymásfalatról. Amely nem más, mint a nyársra húzott, pártűznél sütött szalonna, midőn is a magyar ember a sercegő szalonnazsírt a balkezében tartott, só-paprikával füszerezett, karika-hagymával bőven rakott vékony pirítós kenyérre csepegteti…

Gróf Vay egészen fellelkesült:

– Fenség! A Fényes hadnagy tud ám egy kitünő hagymásétel-receptet.

– Hát beszélje el a hadnagy úr, – mondta érdeklődéssel a fenség, – tanítson meg bennünket arra a jó eledelre.

– Minálunk Biharban úgy csináljuk azt, – Fényes hadnagy előadta a fenti receptet.

A fenség arca felderült:

– Na, kedves Vay, ha hazamentünk, ezt megcselekedjük az alcsúti tanyánkon.

Az ilyen főhercegi ebédek után még egyideig együtt „tislizett“ a társaság. A fekete kávét ott itták meg. A főhercegi „cercle“ is családiasan – táblabírósan – az ebédlőasztalnál történt meg. Forintos szivarokat szívtak a tiszturak, – bezzeg később, mikor már a fukar Nyáry báró volt az udvarmester, hétkrajcáros szivar járta… A fenség, ebéd végeztével, ezüstkupakos makrapipáját szedte elő, melyre magyar címer volt kifaragva. A rövid megyfaszárról nemzetiszín selyembojt díszelgett és a jóféle szűzdohányt sallangos zacskóból sajátkezüleg kapargatta kedves pipájába.

– Már én csak nem adok egy pipa jó magyar dohányt száz havannáért sem, – szólt s ázsiai gyönyörűséggel eregette az illatos füstkarikákat. Midőn pedig csendes pipaszó mellett kidiskurálta magát, átment a másik szobába leheveredni. Búcsuzkodott a társaság is, gróf Vay elmenőben mindig rájuk szólt:

– Fiaim, rakjátok meg a zsebeteket szivarral, mert mostanában ilyent úgy sem szívhattok… – Ilyenkor bizony négy-öt darab szivar a dolmányzsebbe vándorolt.

*

A veszprémi hetedik honvédhuszárezredet 1878-ban Sárváron összpontosították, Kutassy Ignác alezredes parancsnoksága alatt. Előléptetési sorra került, vizsgáznia kellett, hogy miként vezet el egy huszárezredet. A vizsgára József főherceg is megjelent lovag Henneberg Károly altábornagy lovassági főfelügyelő és a dandárparancsnok kíséretében. Kutassy példányképe volt a daliás szép, gyönyörű magyar huszárnak. Midőn kétezerforintos sötét almásszürke paripáját combközé kapta és a kantárszárat neki eresztette, huszármondás szerint, a veszett fergeteg is csak csiga-biga volt a Kutassy alezredes száguldásához képest. Vezényszavával túlharsogta a legélesebb trombitát. Leirhatatlan az, amidőn Kutassy az egyes oszlopban menetelő huszárezred éléről két-háromszáz lépést előre robogott, majd visszafordult a dübörgő ezred felé és – égretartott tenyérnyi széles huszárpallosát villámként megsuhintván – vezényelt:

– Előrefejlődni! Vágtát, indulj! – Ezt a félemletes vezényszót nemcsak az ezredoszlop végén hallották meg. E hang csattanásától kilométer távolságokra ijedezve ugráltak ki a nyulak és reppentek fel a fogoly madarak; sőt Henneberg altábornagy kijelentésével:

– A határbeli ürgék is mind kibujtak a lyukból, mert azt hitték, hogy égiháború támadt…

A vizsga, természetesen, kitünően sikerült. A tisztikar ebédre a főherceg vendége volt. József főherceg elégült jókedvében ekkor mondotta Kutassynak:

– Az alezredes úr olyan igazi magyar huszár, hogy én üdvösnek tartanám, ha az alezredes urat halála után elégetnék és visszamaradó poraiból egy-egy csipetnyit beadnának minden huszárnak, hogy hasonlatosak legyenek önhöz…

*