Part 5

Mint öreg embert ösmertem meg Vay Dánielt. Már mint szegény ember, mint felejtett ember húzódott félre Debrecenbe. A nyugalmas civiseknél, mint a világi hiúságokkal teljesen leszámolt bölcs, sóhajnélküli derüvel éldegélte le csendes napjait az egykori pazar világjáró, a legendás gavallér nábób aki vén napjaiban Magyarország népies történetét is megírta. Midőn az egyedüli szórakozóhelyei a színház és a debreceni Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle uri kisvendégfogadó asztaltársasága voltak. Papp Gyurkától, a debreceni Kis Pipából, karonfogvást sokat hazakísértem az öreg Dániel grófot, aki, valami ifjabbkori lovagkalandjából, kissé bicegett az egyik tört lábával. Ilyenkor egy-egy piros almával mindig „megprezentelt“, feltünt nekem a görcsös, kampós, nyerskeményfa sétapálcája, amelyhez nagyon ragaszkodott:

– Ez meg már miféle emlék lehet? – kérdeztem egyikszer.

Vay elmélázva adta kezembe a botot:

– Paulus fiam, – mert így is szólítgatott, – nézze meg jól. Drága emlék ez nekem. Ezt a suharcot a Petőfi Sándor koltói fájáról vágta le, faragta ki az én jó Teleki Sándor ezredes barátom…

Tudom, mások is irtak már a koltói kastély kertjében hajladozó Petőfi-fáról, melyet a költő boldog ottidőzése emlékéül ültetett el. Kipp, kopp! Emlékeim sírdombját mégis megkocogtatom az iromba öreg pálcácskával. Az utolsó kóbor lovag Teleki Sándor ezredes odalent nyugszik. A mindenkitől felejtett Vay Dániel gróf is rég kint pihen a „nagyceglédi“ ákácfás, debreceni civis temetőn. Petőfinek a sírját sem ösmerjük. Hanem midőn jön a sárgalábú ősz, a jeltelen sirok felett búsan hulldogálnak a csörgő levelek és szellő támad, a szőke Szilágyságról, bárhol bujdosok is, lelkem megérezi ezt. Érezem és tudom, hogy a cigány Milka sóhajaitól terhesen síró őszi szellők szeliden ölelgetik körül a koltói kastélykertben Petőfinek tarlott lombkoronás fáját.

A Rózsa Sándor bandája.

Az 1830-as években, a szegedi alsótanyán még ritkásan bólogattak jegenyefák. Az akkor kietlen alföldi pusztavidéken ritkásan fehérlettek bokor-tanyák. A szélvész szabadjára kontyozgatta a gazdátlan buckákat. Virágoktól még nem rengedeztek a pusztai gyümölcsöskertek ágbogas fái. Bütykös szőlőtőkék százmilliói nem zabolázták le a futóhomokot. A szélvész kedvetelten kóválygott a katángkórók között. Szilaj pásztorok és vad nyájak tanyája volt a puszta. Az egyik gulyánál bojtárkodott egy Rózsa Sándor nevezetű legény is. A csontos arcú, széles vállú, zömök kötésű bojtárlegényt bizonnyal megbecsülték a cimborái. Éjszakai tanyákon, a lihogó pásztortűznél bizonnyal földhöz verte valamennyit. Nálánál különben a lovat sem ülték meg a pusztai legények. Akkor a gulyások is lovasnépségek voltak. Azonban az igazi jódolguk a számadóknak volt. Azok behúzódtak a szép csárdásnékhoz, akiknek a superlátos nyoszolyája – a nóta szerint – hat párnára volt felvetve. Bodrosak, fehérek voltak azok a párnák. Ám a szegény bojtárnak, ha esett, ha fujt, kint kellett emésztődni a vadasszőrű marhák után. Ha esett, ha fujt, szegény bojtárnak szegény volt a sorsa.

– Bezzeg gyöngy az életök a szabadlegényeknek.

– Azok bizony nem süvegelnek senkit.

– Az övék a legfutósabb paripa.

– Pénzük sohsincs fogytán.

– Ménes, gulya, úr, paraszt, vásáros nép: nékik adózik.

– Kocsmárosné nékik főzi, ami jó.

– Ma Tiszán innét, holnap meg már túl a Dunán ölelgetik a menyecskét.

– Gavallérok azok.

– Bezzeg mi, szegény bojtárok.

– Csekély az éhbérünk.

– Szolgák vagyunk mi, – lihogó pásztortűznél Rózsa Sándorék elbeszélgették. Szunnyadozott a gulya. Az éjszaka a pusztán omlós, fekete dunyhát takart végig. Nagy kísértő az éjszaka.

– Sándor pajtás?

– No, mit főztél ki már megint?

– Hallod, annyit mondok én, egyszer már mink is próbálhatnánk szerencsét, – kezdeményezte az öregbojtár Daru Pista, – mit szóltok hozzá? A Pallavicsinyi földjén jó lovakat nevelnek azok a kényes dohánykertészek…

– Bizony jutna is, maradna is azokból, – helyeselte Kusza András a másik bojtár.

– Nem bánom, hát próbáljunk szerencsét, – felelte Rózsa Sándor és az egyik felhős őszelő éjszaka lórakaptak a bojtárok. A hantházi és homoki dohánykertészek a szérüskertnél egész falka lovat vertek ki éjszakára a rétaljban fűvelni. Béklyót csörgettek a lovak. Még külön lópásztor is vigyázott rájuk, azt azonban elnyomta az álom, mire felneszelt és lármát ütött, néhány lóval elugrattak Daru Pistáék. A setétben a Rózsa Sándor lovát is magukkal vitték, miközben Sándor még a nyügöt oldozgatta. Sándor a csávában maradt, ijedten hasalt a zsombék közé, midőn felcsődültek a vasvillás dohánykertészek. Kabók, az urasági hajdú, vezette őket. Veszekedettül kurjogatott Kabók:

– Csak csíphessük el valamelyiket, elveszem a kedvüket a lókötéstől. Szalmát rakok a hátára. Elevenen sütöm meg a kapcabetyárját.

Rózsa Sándor homlokán kiütött a verejték. A felgyujtott szalmatűz véres fényt lökött az üldözők kászolódó lovascsapatjára. Ám, hamis nyomon vágtak neki a pusztának. A zsombék között Rózsa Sándor is becsuszkált a nádba… A három bojtár nem is a lóért, hanem három tehén miatt került először bajba. A sikerült lókötésen felbátorodtak és a félegyházi határból teheneket loptak a bojtárok. A kun ember kinyomozta és a törvény kezére adta Sándorékat. Rózsa Sándor a három tehénért esztendei börtönt kapott, melynek még száz bot is volt a hátulütője. Huszonöt pálcájával negyedesztendőnként szolgáltatták ki ezt a botbüntetést. Közokulásra a szegedi városháza előtt a pellengérnél folyt le az ilyen botozás. Rózsa Sándoron ötven pálcát már kivertek, a másik félszázat meg akarta „spórolni“. Fergeteges téli éjszaka a kéményen keresztül kimásztak a városháza tetejére. Vastagon szakadt a hó. Sándorék még napközben, a rabmunkát végezve, a hóból valóságos sáncokat lapátoltak össze a városház tövébe. Ilyen hócsomóra ugrottak le a vakmerő emberek.

– Egy kicsit bizony lement az ábrázatomról a máz, – beszélte későbbi életén Rózsa Sándor. A rókusi kapun kívül már találtak ismerős orgazdát, aki – lábukról-kezükről – lereszelte a vasat. Azután, virradatot sem várva, nekilódultak a végetlen fehér pusztának. A Buki-csárdában Polgár Jóska nevezetű jóbarátjok volt a csárdás. Elérték a csárdát. Szilajul villant össze a szemük. A csárdatornác faoszlopához két pandurló volt kikötve. A perzekutorok a tokban a pisztolyt, a nyeregkápához akasztva a karabélyt is kinthagyták. Most már nem voltak védtelenül Sándorék. Berúgták a csárdaajtót. Pillanat alatt lejátszódott a rémes támadás. Rózsa Sándor kárörömmel rikoltotta:

– Ej, ni! Hát kend az, Kabók!

Az urasági hajdú Kabók ugyanis időközben városi perzekutornak csapott fel.

– Tán megbolondultatok, hé? – Kabók kardjához kapott. Kiugrott a sarokból.

– Nem a!… Most majd én égetem meg kendet, – felelte kurtán Rózsa és a pandúrra sütötte a pisztolyt. Kabók holtan bukott a földre. A másik perzekutort Daru Pista lőtte agyon. Rózsáék a legyilkolt pandúrok lován és fegyverével csaptak fel futóbetyárnak. Az 1840-es években már országos hírneve kerekedett Rózsa Sándornak. Hozzászegődött a híres Fábján Pista is Sarkadról. Ugyanaz a Fábján Pista volt ez, aki felől később az osztrák zsandárvilágban azt dalolták:

Engem híjnak Fábján Istvánnak, Kiállok én huszonhat zsandárnak…

Kiss „bácsi“ is Rózsa Sándorékhoz állott bandába. Gyilkos természetű, vad haramia volt ez a Kiss bácsi a jászok földjéről, Móró János és Tóth Jóska is Rózsáékhoz társultak. Tóth Jóskának olyan remek szép asszony felesége volt, hogy még a csongrádi komiszáros is „szömet vetött“ rá. Tóth Jóska még akkor a Körös-csárdában csaplároskodott. Már mint futóbetyárt – Jóskát – ugyancsak a csongrádi komiszáros lőtte agyon, de elsőbb még Tóth Jóska is csúfot ejtett az öreg Hábel szegedi perzekutoron, aki negyven évnél tovább szolgálta Szeged várost és már Kotolár kapitány idején betyárt kergetett. Betyár Tóth Jóska ennek az érdemes öreg perzekutornak az orrát lőtte le, ezentúl a szegediek Hábelt „pisze Hábel fűhadnagynak“ tisztelték. A szegediek szerzettek nótát betyár Elek Péterről is:

Hallottad-e hírét Szegvár vidékinek, Kurca partján épült Erős tömlöcinek, Abba bezáratott Elek Péternek?…

1848-ban már olyan félelmetes volt a Rózsa Sándor bandája, hogy midőn Sándor – a hazát akarván szolgálni – kegyelemért folyamodott, Jókai Mór vitte le neki a kormány kegyelemlevelét és Rózsa Sándor betyárokból, pásztorokból egész lovascsapatot verbuvált. A Délvidéken a rácok és a császári katonák rettegték is a drótcsapós ostorú „pányvavetőket.“ Azonban a nemzeti szabadságharc letörésével ismét futóbetyárnak sülyedt vissza Rózsa Sándor. A szegedi pusztákon sok zsandárlegény és idegen katona pusztult el a kezétől. Biztosan talált a betyárok puskája. Kérlelhetetlen hajszák, különösen szomorú idők voltak ezek. A zsarnokság méltó ellenfelére talált. Midőn a nemzet gúzsbakötve hevert a bitófák tövében, a futóbetyárok felvették és állották a harcot az oktalanul hóhér hatalom pribékjeivel. Tehát nem éppen erkölcsi megtévelyedés szülte, hogy az Alföld magyarjainál oly sokáig rokonszenvesek maradtak a pusztázó betyárok és a róluk költött betyárlegendák.

Hortobágyi gulyások.

Már megkovácsolták a gőzekét, mellyel a Hortobágy-puszta óriás szűzföldtestébe vágja éles barázdáit egy más korszak gazdasági művelődése. A régi jó idők elmúltak, mikor még a hortobágyi pusztán ezüst huszasért legelt a darab nagymarha. Akkor még voltak pásztor-dinasztiák. A számadóság firól-fira öröklődött. Kétezer darab ökröt vagy más jószágot kicsaptak a számadó keze alá és e lábas kincsekért nem annyira földi vagyonával, mint becsületes józanságával kezeskedett a hortobágyi számadó. Ezek a számadók a gyerekkortól nevelték az utódjokat. Midőn a Pista fiú tizenkettedik esztendejét betöltötte, cifraszűrt vásárolt neki az apja. Tavaszi gulyakiveréskor a Hortobágyra vitte a gyereket. A Pistit „kis talyigásnak“ fogták be a süldő bojtárlegény mellé, aki a gulyástanyán őrködött és értett a dögnyúzáshoz. Ez a „talyigás bojtár“ végezte a főzést is. A többi gulyás foglalatoskodása már napfeljötte előtt kezdődött. A gulya napfeljött előtt megindult a „szép zöldellő mezőben“. A legelésző gulyával a bojtároknak is indulni kellett. Elsőbb – a kunyhóban – mindegyik kanyarított olyan darab búzakenyeret, mellyel estélig beérte. És az ezernyi gulya lomha méltósággal terült szét. A bojtárok, némelykor hat, sőt tíz bojtár is, a gulyaszéleken lézengtek. Egymás kurjantását sem hallhatták. Valamelyik ponton ott lappangott a számadógazda is.

A talyigás-bojtár sem nyomta el az oldalát a kunyhónál. Öt-tíz darab fejőstehén állandóan gyepelt a tanyánál. Miután a teheneket megfejte, öblös bográcsba elszűrte a tejet. Ha sánta marhák maradtak vissza, megitatta szegénykéket. Lassan-lassan főzéshez fogott. A tűzrevalót a kistalyigás szedegette össze. Hortobágyi tőzeget bőven hullajtottak a marhák, száraz állapotban sikeres tűzrevaló az. A szinültig tejjel tele bográcsot a „szolgafára“ akasztották s hogy oda ne kozmásodjék, a kistalyigás nádszálpálcikával kavargatta a bogrács belső fenekét. Midőn felforrott a tej, a talyigás sót, paprikát vetett bele, majd annyi száraz tésztát, hogy hamarosan sűrű, jó leves főtt belőle. Ezt nevezték „tejbe tésztának“. A még régibb szabadvilágban a parázshúsnak sem voltak fogytával. Egyik-egyik civis gazdának száz-kétszáz marháját kinyaralta a Hortobágy, kis pótlékkal meg kiteleltek az erdőn, azért öt-hat marhának a nyári elhullásán meg sem ütődtek a gazdák.

– A Hortobágy szűlte, a Hortobágy ette meg, ez volt szavajárása sok gazdának. Hiszen jutott is, maradt is. A baromorvosok sem firtattak minden dögkórt. Döglött bizony ott elég Isten híre nélkül is. A magyar pásztorhit szerint a dögöt Isten adja, tehát Isten hirével esett dög volt az, melyet például a vértályog ölt meg. Míglen az Isten hire nélküli jószágesésben a pásztorok bicskája is részes volt… Amúgy, vagy emígy, de hús állandóan került a bográcsba. Almanagy darabokra vagdalták az ilyen húst. A vasbográcsba alúl rakták a velőscsontokat, azon felülre a felsózott, felpaprikázott parázshúst. A húszliteres vasbográcsba három liter víznél nem töltöttek többet. A szolgafán, csendes tűznél, rotyogtatták ezt a bográcshúst. Leve alig látszott. Kavargatással sem törték össze. Midőn e parázshústömeg a bográcsban reszketőn mozgásba indult, tisztában volt a pásztor, hogy alól már megfőtt a hús. Valamelyik erős legény leemelte a füles bográcsot és – a gyepre terített gyékényen állva – sajátságos fogással addig rázogatta, kászolítgatta a hústömeget, mígnem az teljesen megfordult a bográcsban. A csontok is felülkerültek. Ezeket még visszanyomkodták – a húsba. A felülfordult húst akár falatozhatták is… Midőn pedig a fővőhús másodszor is megmozdult és rezgelődni kezdett, ez már annak a jele volt, hogy teljesen elkészült – a gulyásos. A zamatos húsról letöltött lével a száraz tésztalevest izelítették alkalomadtán. Bőség idején a főtt parázshúst gyékényre öntögették és – a napon félig kiszikkasztva – később hidegen csemegézték a húsostarisznyából.

*

A talyigás – elkészülvén a tejbetésztával, – a húsostarisznyából szükségszerinti elég szikkasztott húst is rakott egy kisebb vászonzacskóba, előkereste a kétméteres s mindkét végén bemetszett válladzó rúdat, a rúd egyik végére a bográcsot, a másikra húsostarisznyát, esetleg a vízescsobányt is felakasztotta. Várván-várt terhével elindult a talyigás… Poroszkálva kocogta körül a szétterült gulyát. Egyik bojtártól a másikig kocogott. Mindig pompás kisérettel hordozta körül az elemózsiát. A fehér komondor kutyák is elkísérték…

*

Hüse János számadó gulyás is egyetlen kedves Pisti fiát tizenkét esztendős korában kivitte – kistalyigásnak – a Hortobágyra. Széles a Hortobágy. A gulyának nagy a férőhelye. Mégis előfordúl, hogy a szomszéd gulyák „barázdolnak“, azaz két gulya egymás közelébe térül. A bojtárok parolázhatnak egymással, de ilyenkor szigorúan vigyázniok kell, nehogy a két gulya marhája összeőgyeledjék, vagy a szopósborjú áttévelyegjen. Ezekre a borjúkra különben is ügyelni kell, mert, ha jóllakik a szopósborjú, hamar a fűbe vagy a tövis közé fekszik. Lemarad a gulyától. Vagy a pusztában célttéveszt és elbódorog. Ámbár Hüse Jánosnál ilyesmi aliglan fordult elő. Hüse tartotta az ősi számadószokást. Pányvára bocsájtott nyerges lova mindenkor vele volt, ahol bajt sejdített, iziben ott termett. Naplementéig gondosan megitatták a gulyát. Miután a tévelygő borjakat is anyjukhoz igazították, az állásra térült gulyától alkonyatkor gazda és bojtárjai is a kunyhóhoz tértek. A port lemosván, kész vacsorához ültek, mely idő alatt a talyigás bojtár a Pisti gyerekkel ügyelt a kérődző gulyára. A bojtárok vacsora végeztével váltották fel Pistiéket, ilyenkor fele bojtár – a gulyaszélre ment, fele – maga dolgára – a kunyhónál maradt. Pistiék is visszakullogtak a maradék vacsorára. Többször az is előfordult, hogy nem maradt étel. Ez az ő bajuk volt, hiszen kezükben volt a főzőkanál, ha keveset kutyultak, ehették a száraz vacsorát… Ezen az estén is így történt. Pisti szontyolodottan bámult az üres bográcsba. Az apja mosolygott a gyereken:

– No, Pista fiam, hogy lesz most?

A gyermek visszamosolygott apjára:

– Édes apám, tele a láda, tele a tarisznya. Úgy sem leszek én pap, jó nékem vacsorára a sült szalonna is.

– No, nézd ezt a bogárt, hogy felmetszették a nyelvét, – nevetett az apja. Nyársra húzott egy darab szalonnát és megmagyarázta a szalonnasütés fortélyait. Midőn jóízüt vacsorált, apjához ült a gyerek. A számadó megszólalt:

– Melyikőtök van még itt fiaim?

– Én! Én! – három hang is felelte a sötétből.

– Jól van, no! – mondotta János gazda, – fogjatok tik is kisszéket. Gyertek közelébb. A Pista fiam oktatásából tanulhattok még tik is… Fiam, Pista, az apád, már minthogy én, nagyapád: az én édesapám, nagyapám, aki meg már néked szépapád volna, ha élne őkigyelme, mindnyájan az ő elődjeik is ezen a szép pusztán vénültek meg, mint számadó gulyások. Amikor pedig meghaltak, a legelső gazdák kikísérték őket a temetőbe. Minek a bizonysága ez, fiam? Bizony nem másnak, minthogy valamennyien becsületes számadópásztorok voltak. Hál’ Istennek éngem is szeretnek a gazdák, tehát úgy hiszem, méltó utódjok vagyok. Erre törekedj te is, fiam. Ha különben észreveszem, hogy a jó szó nem fog rajtad, Böszörményi komához adlak csizmadiainasnak, azért hallgass rám. Elmondom a gulyástízparancsolatot. Fiam, az engedelmességet tanuld meg először. A bojtároknak, mint nekem szót fogadj. A másik az, hogy mindent halljál meg, mindent lássál meg, de semmiről ne tudj. Azaz, bárki mit kérdez tőled, mégha legjobban tudod is, mondd rá: – én nem tudom, a számadó gazdától kérdezze meg kegyelmed. Harmadszor, ha a bojtárok előtted vagy neked egymásról vagy bárkiről valamit beszéltek, senkinek el ne locsogd, csupádon a számadónak mondd meg, mivel annak mindent tudni kell, mert hiszen mindenekről a számadó felelős. Negyedik az, ha vendég jön a tanyába és velem, vagy valamelyik bojtárral beszélget, se tudj, se láss. Bármi után kérdezősködnek, ne emlékezz rá. Mondjad, hogy neked más a dolgod. Mégha gazdaember jön is ki, és ha tudod is, hogy az ő marhájának a bőre van a szárítón, akkor se tudd, hogy kié volt az. Egy parancsolat az is, ne kívánd senkiét, de a magadét se hagyd. A hatodikat is mindig eszedben tartsd, ha tudod is, ki volt a tolvaj, valakinek a jószágát ki lopta el, a tudásod inkább rothadjon el benned, mert, ha kifecseged, szólásodnak keserves árát fizetheted. Hetedjére azt mondom, igen keveset beszélj. Még az Istenhez is halkan imádkozz, nehogy mások is meghallják, mit kértél az Istentől. A nyolcadik az: – bárkinél szolgálsz, hűséges szolgája légy. Dolgodat pontosan végezd, ez a kilencedik parancsom. A tizedik sem hosszabb: – kerüld a korcsmát és a korhely emberek barátságát… Ha majd korosodol, többi hozzád illő tanácsom sem marad el. Most pediglen imádkozzál s azután feküdj le! – Hüse János ilyen tanácsokkal nevelte az ő Pista fiát, míglen az Úr, a pásztoroknak is pásztora, őseihez szólította az öreg számadót. A javagazdák Hüse János koporsóját is kikísérték a Péterfia-temetőbe, aholottan „ABFTRA“[1] eltemettetett. Hüse Pistából pedig „István gazda“ lőn; mert, bárlan huszonötesztendős sem volt még, a nagycivisek – apja után – rábízták a számadóságot.

*

Hüse Istvánt józan életre nevelte az apja. A hortobágyi vásárkor – nem is csuda! – a bőségesen kinált különféle kulacsoknak különféle tartalmától meg is kótyagosodott. Délután két órára már a csárdában húzatta a nádudvari cigányokkal. Táncolt, dalolt István. Node bent az uri ivószobában sem voltak csendesebbek. Görbenyakú Hatvani úr, a birkainspektor volt a leghangosabb. Csikós és gulyás nem barátja a birkának. A juhászt is éppencsakhogy szívelik. A nadrágos birkainspektor meg teljesen a begyökben volt. Az izgága természetű Hatvani Ménes nemzetes úrral vitatkozott:

– Mondom, ha mondom, öt birkának több legelő kell, mint egy marhának.

– Én mégis hét birkát számítok egy marhára, – erősködött Ménes.

– Ménes komámnál az igazság, – Dely Mátyás[2] hortobágyi állatorvos is beleszólt a vitába. Észre sem vették a kapatos Hüse István gazdát, aki az ajtóból hallgatódzott. Görbenyakú Hatvani Delyhez fordulva, mérgesen rákiáltotta:

– Szamár vagy te ahhoz, Matyi! – nem folytathatta tovább a mondókát, olyan pofon csattant a képére, székéről menten lebukott Hatvani. Hüse István számadótól származott ez a pofon, káromkodott a gulyás.

– Még te mersz így beszélni, te birkakirály! Te mered mondani a mi apánknak, hogy szamár!

– István gazda az úri ivószobából is ki akarta húzni és meg akarta taposni a birkainspektort.

– Nono István! Ejnye István! – Delyék felugráltak. Körülkapták, odébb taszigálták Istvánt, Hatvanit is felhuzgálták a földről. Dult-fult, kurjogatott Hatvani.

– Eresszetek! Hadd tépem széjjel ezt a gyáva parasztot.

Még szerencse, hogy hátra pillantottak Delyék. Elszörnyűködtek. Az ivóba állított ódon, öntött vaskemence felsőrésze, amely derékig egy meztelen nőt ábrázolt, az István gazda karja között begyeskedett. A fiatal számadó a verbunkost rakta a vasnővel. Delyék inkább szép szóval elvették tőle és kicsalták Istvánt. Kint a pásztorok, bent az urak és gazdák tovább mulattak…

Másnap hajnalban, az állatorvosi tanyán, korán kelt Dely. Alig lépett át a tanyaház küszöbén, István gazda billent elébe. Kókadt és szomorodott volt az István.

– No, mid feslett? – kérdezte Dely.

– Hej, nagy az én bajom.

– Mondd ki hát már iziben.

– Hej, uramatyám, nem tudom én, hogy mentem oda. Csak azt tudom, hogy a hortobágyi vendéglős szalmája tövében ébredtem fel.

– Pista fiam, ez még nem olyan nagy baj.

– Bajnak, ez még csakugyan nem volna nagy baj! Hanem a kazaltövében még ráadásul hatszáz pengőforintomat is ellopták.

– Ez már aztán baj, István.

A gulyás felvágta fejét:

– Baj bíz’ ez; node meg is büntetem magamat. Tíz esztendeig soha semmiféle italt, víznél egyebet, nem iszom, – szólt, köszönvén, elballagott a gulyás.

Múltak az évek. Dely Mátyás régen elfelejtette az István gazda fogadását. Eljárt az idő. Állatorvos és a gulyás együtt vénültek. Egyszer az orvos, a hortobágyi fogadó előtt elkocsizva, harsány danát hallott odabentről.

– Már csak benézek, hogy ki lehet ez? Hó! – megállította lovait. Kihurkolta az istrángot. Bement a csárdába. Nagyot nézett. Hüse István számadó gulyásgazda dalolászott odabent. Takarosan bevolt nyakalva a gulyás. Hogy meglátta az orvost, felugrott az asztaltól, örvendezve szaladt elébe:

– Tekintetes uramatyám, jőjjön már no! Jőjjön csak be.

– De jókedved van! Hát te hozzád mi jutott István?

– Kedves jó uramatyám, tekintetes uramatyám! Ma tíz esztendeje ugy-e részegebb voltam?

– Vagy úgy! – Delynek ekkor jutott eszébe az István gazda fogadása, elmosolyodott, – derék ember vagy, István fiam; de, hát ezután hogy lesz?

– Hogy lesz, uram? Úgy, amint más becsületes józanéletű ember szokta, – felelte határozottan a gulyás és olyannak is maradt egész életében. Midőn pedig megöregedtek és szemük is elgyengült és ha találkoztak és szóbajött a régi idő, a vén gulyás mosolyogva nézett az idősebb állatorvosra és mosolyogva mondta:

– Ugy-e, uramatyám, megtartottam, amit fogadtam?

Debreceni diákok.

A legkifejlettebb és kifejezettebb magyar diák-élet őstanyája a debreceni kollégium. Multja, hagyományai több századosak. Németország, Anglia, Olaszhon öreg egyetemeit sugározza körül olyan meleg fény, aminő a debreceni kollégium ódon, erős homlokfalán az ónkarikás üvegablakokból kipislog. Galambok fészkelnek a vén iskolaház padlásán, sőt nem pusztultak ki mágyikás Hatvani professzor fekete csókái és varjai sem. A babonás hírű madarak lángveres téli alkonyokon károgva kerengenek az óriás épülettömeg felett. Boltíves szobácskák ablakán kivillog a mécsfény. Századok óta ifjú, erős diáknemzedékek ujhodnak és támadnak itt. A Felsőtisza berkeiből, az országnagy Bihar, a Szilágyság szőlőtőkés és erdős rónáiról, Szabolcs suhogó nyárfái alól, a Hajduság, Kúnság széles alföldi síkjáról hamvas arccal, lángoló szemmel sereglenek ide a színmagyar ifjak. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak hadi népének leszármazói a vén kollégiumban öltik fel a tudás vértjét. Bizodalommal, hittel sereglenek ide az ifjak a régi nemes kuriákból, tiszteletreméltó pap- és tanítói hajlékokból, a mestergerendás fehér műhelyszobákból, a gazdás házakból… A kész férfivá itten fejlődő ifjak derűje és dolgos kedve századok óta melegíti a vén főiskola zugolyait. Hamvas fiatalok az arcok, a lelkek, ám a történelmi mult sárga pergamentjei, kongós öreg tölgylépcsői saját külön öntudattal és virtusokkal varázsolják körül a debreceni diákot. Midőn az élet küzdelmeibe kiszármazik, aggastyán korban is hű marad a kollégiumhoz. Nem selyemkeztyűs ifjakat nevel ez az iskola. Diáki köztársaságában egyenlőség, testvériség uralkodik. Ötletes szilaj jókedv, lankadatlan tudásvágy jellemzik a debreceni diákot. Találóan illik rájok a régi diákdal:

Mikor Wittembergának Kapuját döngetem, A rektor mágnifikus Azt mondja énnekem:

Hej, domine spektábilis! Látszik, hogy kend magyar, Úgy döngeti, bongati, kongati ezt a kaput, Mint a jeges zivatar…

*