Part 4

Nem hiába volt vitéz katona Baranyi Miklós, midőn Kubinyi Anna részletesebben is felvilágosította, megtetszett neki a bájosan merész eset. Érsemjéntől jófutamodásra esik Beregben Sárosoroszi, a bujdosó honvéd menten nekivágott az útnak. Az országútját kerülve, lassú menetelésben utazgatott. Fekete hátaslován holdvilágos estendet érkezett Sárosoroszi alá. Kitünően tájékoztatták Fráterék, mert mindjárt az urasági kovácsműhelynél állította meg a lovát.

– Hé, hó! Mester uram! – bekiáltott a műhelybe. Elcsendesült a pőrölycsattogás. A kohótűz lángpírja kicsapott az ajtóból s a mester végigfürkészte a délceg lovast:

– Mivel szolgálhatok az urnak?

– Az inasgyerekre volna szükségem egy félórára, ha ideadja?

– Hogyne, jó szívvel uram.

– Akkor hát gyere csak, fiú! Ezt a levelet beviszed a Morvay-udvarba. Átadod Zsófi asszonynak, a házvezetőnőnek. Megvárod, hogy mit üzennek. Ügyelj arra is, hogy meg ne lássanak. Érted?

– Megértettem. A fiú gyorsan járt. Hamar hozta a választ. Az öreg Morvay úr a plébánossal „tartlizott.“ Zsófi asszony, a házvezetőnő ügyesen kiszólította Louiset és a kertvégén találkoztak Baranyival. Rövid néhány szót váltottak csak a holdsütésnél. Egyetlen kézszorítással határoztak sorsuk felől, Baranyi Miklós az éjszaka visszafordult Biharba és nemsokára Fráter Tamást küldte el maga helyett a szép Morvay Louise-t „kikérni“. Nem éppen könnyű feladat volt ez a lánykérés, ámde az öreg Fráter Tamás úr jól végezte dolgát – a Fráterek ilyenek! – meggyőzte az öreg Morvayt s bár annak a fejében még mindig motoszkált az Ujfalussy eset, nem ellenkedett tovább. A kemény luteránus úr ugyan holtáig dohogott amiatt is, hogy katholikus ember lett a vője (a Baranyiak katholikusok). Többek között is egyszer, midőn látogatóban járt Baranyiéknál és sírva fakadt a szopós kis unokája, a vén komoly luteránus így kiáltott a dadára: – Hamar, dada, siessen csak be! Sír a – gvardián…

Foltényi Vilmos szinész.

Az utolsó évtizedek felforgató korszelleme nem kímélte meg a magyar színpad világát sem. Külső méreteiben, pompájában ugyan óriásit fejlődött színészetünk, de a villamos erőktől forgatott és beragyogott „rivaldákon“ hiába keressük a régi magyar színészet hagyományos eszményeit. Itten is teljes a nemzetietlen kivetkőzés, node én nem akarok kritikusi tollat bitorolni, midőn egy régi, érdemes színészünk alakját méltatom s annak kiszakított élettörténetét ösmertetem.

Foltényi Vilmos színész ez a régi, érdemes színjátszó, aki az 1840-es esztendők elején került a magyar színpadra és akit, mint nyolcvanöt esztendős aggastyánt, 1905 február havában temettek el Debrecenben. Foltényit a hivatottság és a hivatás rajongó szeretete vitték a színészethez. A felsőbb iskolák végzése után, mint nem közönséges műveltségű fiatalember, uriház kényelméből csapott át az akkor még rögös, bizonytalan színész-pályára. Szép tehetségével, úri modorával a régi magyar színpad nagyjainak igaz barátságát hamar kiérdemelte az „úrfi“.

1844-ben a pesti Nemzeti Színháznál énekelgetett Foltényi Vilmos. Vörösmarty hatalmas költeményének, a „Szózatnak“ megzenésítésére ekkor tűztek ki húsz darab arany pályadíjat. Nem maradt meddő a pályázat. Érdekes az Egressy Béni pályázata. Egressyvel gyakran tréfálkoztak a színészpajtások:

– Ezt a Bénit csak oldalba kell lökni, mindjárt melódia ugrik ki belőle. – Egressynek tényleg képessége volt a zeneszerzésre is. Foltényi mondása szerint: – „Csak úgy csengett, zengett a lelke a szebbnél-szebb melódiáktól.“ – Midőn tehát elkövetkezett a pályázat határnapja és Egressy felnézett a délelőtti próbára, Foltényiék ismét szóvátették előtte a „Szózat“ megzenésítését: – Mégis kár, hogy nem pályáztál Béni…

– Már miért volna kár?

– Mert az a Thern biztosan elüti a húsz aranyat, holott te, Béni, magad is csurranásig vagy melódiával… – Egressynek a művészi érzékenysége nem sokáig állta ki a csiklandozást, de meg a pajtások is tovább bizgatták: – Béni, mi is volna azt neked megírni? Még van időd rá. Tizenegy órakor jár le a terminus.

Egressy nem szólt a csipkelődzésekre. Míg a színpadon a próba folyt, felhúzódott egy második emeleti páholyba és megalkotta a Szózatnak azt a zenéjét, melyet ma is énekelünk… A kitűzött határidőre be is adta művét. A pályaműveket díszes közönség előtt mutatták be. Utolsóelőtti versenyműnek Egressy zenésítését énekelték Foltényiék. Egressy a súgólyukban izzadt, az egyik tenorista a kótapapiros megől leszólt a művésznek:

– Lesz-e bor, Béni? Mert ha nem lesz bor, nem lesz cé sem.

– Lesz minden fiúk! – súgta az izgatott művész. A színész-cimborák csakugyan kivágták a magas cé-t. Oly hévvel énekelték az Egressy szózatját, hogy a tapsnak, éljenzésnek valóságos viharzása támadt. A húsz aranyat Egressy Béni nyerte el.

– Node az is igaz ám, – beszélte Foltényi, – hogy miglen a Béni gyujtó szerzeményét szívvel-lélekkel fujtuk, a többi versenyművel csak úgy bántunk el, mint midőn a kórus „a grófné a vízbe fullad“ dalt énekel. – Egressy Béni nem is nyughatott a dicsőségtől, no meg a húsz aranytól sem. A magas cé-ért lekötött szavát beváltotta. Nagy áldomást tartott, elmulatták a húsz aranyat, pedig többször is figyelmeztették Bénit:

– Béni, legalább egy aranyat tegyél félre emlékül.

*

Minden korszakban előfordul, hogy a léhaság diadalmaskodik az örökméltóbb felett. A Szigligeti „Szökött katonája“ sem kerülte el a nagy alkotások sorsát. Fáncsi, a Nemzeti Színház művészeti vezetője népszínmű-pályázatot hirdetett. Ezen versenyzés során került pályabirálat alá Ney-nek „Vén sas“ című színműve a Szigligeti „Szökött katonájával“ együtt. A Vén sas értéktelen fércelmény volt, halálra bosszantotta az előadó színészeket is. A birálók mégis a helyi pesti pletykadarabnak itélték oda a jutalmat, pedig ki tudja ma már megmondani, mi fán termett az a jutalommal koszorúzott – Vén sas? Míg a Szökött katonában örökített magyar élet ma is gyönyörűséges, örökkön megkapja az igazi magyar ember lelkét.

*

A szabadságharcot a magyar nemzeti seregben küzdötte át Foltényi. 1849-ben már mint hadnagy egy honvéd lovas-tüzérütegnél szolgált, mert a színpadi hősök a csatamezőn is felsorakoztak. A Foltényi ütegjénél többen is összekerültek színészkatonák. Zöldi ugyanennél az ütegnél hadnagyoskodott. Ennél az ütegnél szolgáltak Benedek József és Bálinthi nevű színészek is. A Tokaj-Hegyalján, Mádon, történt velük a felejthetetlen eset. A községben megtorlódott a katonaság, úgy hogy az egyik ház előtt a tüzérüteg is kénytelenségből megállott, midőn is a zöldzsalugáteres fehér ház kisajtóján egy nő szaladt ki. Déryné volt, aki e zavaros időben Mádon húzódott meg. Lóhátról is felismerte a tüzértiszti ruhás színésztársait:

– Jaj, Foltényi, Zöldi! Maguk azok lelkem? Még a lovukat is megölelgette.

Tüzes mádi bort hozatott a hadfiaknak, akik csak úgy lóhátról nyakalták a tokaji hegy lelkét. Berúgott az egész lovasüteg. Klapka tábornok éppen arra lovagolt el. Mosolyogva tisztelgett oda Dérynének s tréfásan szólt rá a tüzérjeire:

– Ilyen fogadósné mellett csodálom, hogy még az ágyútok is be nem rúgott fiúk?

Perczel Móric tábornok meg a parlamentet okolta mindenért, a tisztjei előtt csak az volt a szavajárása:

– Fikom a sok fiskális mindenét, szétszórom őket.

*

Temesvárnál elveszett a csata. A honvédsereg felbomlott. Egyik rész a menekülést kereste, a másik még nem mondott le minden reménységről. A hadi szerencse jobbrafordulására számítottak és együtt maradtak. Lukács honvéd tüzérezredes a menekülésre szánta magát.

– Én kimegyek az országból, mondta az ezredes.

– Én nem hagyom el a hazát, – szólt Foltényi hadnagy. A búcsúzásnál az ezredes remek fekete háti lovát Foltényinak adta. Foltényi ezen a feketén lovagolt Déva alá, ahol a honvédseregnek ez a töredéke is lerakta a fegyvert az oroszok előtt. Egy gavalléros orosz főtisztnek megtetszett a Foltényi fekete lova s bár erőszakkal is elvehette volna, hetven rubelt ajánlott a lóért. Hetven rubel ezüstben nagy pénz volt a hadifogolynak, Foltényi alku nélkül belement a vásárba, hiszen a Kossuth-bankót már el sem fogadták tőlük.

Az oroszok Szászvároson adták osztrák kézre Foltényiékat. Az egyik osztrák tisztnek mindjárt szemébe tünt a Foltényi hadnagy ezüst rubelektől duzzadozó zsebe. Engedelemkérés nélkül kizsebelte a hetven rubelt:

– Warscheinlich haben Sie das erobert? (ezt ugyebár zsákmányolta) – elméskedett az osztrák, aki kotorászás közben talált még egy gyufatartót is azt kegyesen visszaadta:

– Warscheinlich das ist ein Andenken?… (ez ugy-e emléktárgy), – Foltényi bátyánk félszázadév múltával is háborogva emlegette: – ilyen gavallér volt az osztrák.

Gyulafehérvárnál egy régebbi ösmerős császári katonaorvos közbenjárásával nemcsak a hadifogságból, hanem a továbbszolgálás gondjától is megszabadult; mert az orvos „untauglich“-nak nyilvánította a kistermetű Foltényit. A kétfejű sasos „certifikát levéllel“ gyalogosan Kolozsvárnak indult Foltényi, ahol színtársulat működött. Szívesen fogadták. A társaság nagyon is hiányos volt még ekkor, a tagok közül többen bujdostak, mások német fogságban szenvedtek, kerültek olyanok is, akik a csatamező sírjában álmodtak a szebb jövőről. Kórusuk sem volt rendes, mindamellett a Wohlgemuth táborszernagy tiszteletére rendezett díszelőadást a „Gotterhalte“ eléneklésével kellett kezdeni. A társulatnál Filippovics és Foltényi ketten voltak az énekesek, tehát a díszelőadáson is nekik kellett énekelni.

– No, majd adok én nektek Gotterhaltét, – duhogta magában Foltényi s midőn Filippoviccsal kiállottak, Foltényi kézzel-lábbal is dolgozott, úgy mutatta, hogy micsoda tüzesen, micsoda szívből énekel. Énekelt is. Csakhogy félhanggal mindig lejebb, mint Filippovics. Cudarul helybenhagyták a Gotterhaltét. Wohlgemuth táborszernagy sietett kijelenteni:

– Máskor hagyják a Gotterhaltét. Hiszen látom, megvolt a fiatalemberben az igyekezet, de nem tud szegény énekelni.

Czelesztin nevezetes szinész volt ugyanakkor még a magyar szinpadon. Jeles szinész volt, de felette piszkos jellemű ember. Korábban a kolozsvári főuraknak volt a tányérnyalója, most, hogy rosszra fordult a magyar ügy, az osztráknak hizelgett és kész volt egykori pártfogóira, a főurakra is árulkodni. Czelesztin cselekedte meg azt is, hogy a társulat tudta nélkül elment Urbán generálishoz s beadta neki, miszerint a társulat német szindarabot akar előadni. Urbán természetesen örömmel hallotta, hogy ennyire megjavultak a rebellis erkölcsök. Annál inkább felzúdult a társulat a Czelesztin értesítésére.

– Nem játszunk német darabot! – tiltakoztak a szinészek.

– Aki nem akar játszani, az álljon félre a többitől! – ordítozta Czelesztin dühödten. Foltényi néhányad magával félreállott s Czelesztin, miután névszerint megjegyezte, számbavette őket, futott a „kegyelmes úrhoz“, feladta őket, mint lázadókat. Urbán egy dragonyos kapitányt küldött a színházhoz, aki maga elé parancsolta Foltényit a társaival.

– Maguk miért nem akarnak németül játszani, – kérdezte a kapitány.

Foltényi felelt a többi helyett is:

– Mert én nem tudok annyit németül s ha valamit eltévesztek, kész a botrány.

– Ez igaz! – a dragonyos kapitány elfogadta a mentséget. Mindamellett Czelesztinék Kósa, Pósa, meg valamiféle Farkas nevű magyar szinésszel előadtak egy érzelgős német darabot. Német szerepében Czelesztin lőtte a legnagyobb bakokat, mert Czelesztin is született magyar ember volt. Többé nem is erőltették ezt az alacsony hizelkedést. Czelesztinék is felhagytak a német előadással.

Kolozsvárról Nagybányára vetődött Foltényi, ahonnét Petz nevű bányatiszttel Pestre fuvarozott fel. Ilyen kocsiülésen azontúl sem ült Foltényi, a bányatiszt kocsiján aranyat szállított Pestre… Foltényi Pesten, a hirhedt rendőrfőnökkel, Prottmannal is megismerkedett. Mint volt honvédnek jelentkezni kellett nála.

– Foltényi? Hm! Mi volt azelőtt?

– Énekes. Baritonista.

– Szép… Mit énekel?

– Carlót, Ernániban.

– Derék! – ezzel a rettegett rendőrfőnök befejezte a kihallgatást és Foltényi a katonáék elbocsátó levelével és a Prottmann igazolványával véglegesen visszatérhetett a szinpadhoz, melyen a „nagy“ Szentpéterivel is játszott együtt. Még az 1840-es években játszották a Lumpácius Vagabundust, vagyis a „három jómadarat“. Az egyik szinésztársuk közönségesen ugrált, bohóckodott annál a jelenetnél, ahol kiderül, hogy ötvenezer forintot nyertek a lutrin… Szentpéteri nézte, nézte darabig ezt a bohócos ugrándozást és izetlenkedést, azután rámordult Foltényira:

– Öcsém, lökd ki ezt a németet! – Szentpéteriék még őrizték a magyar szinpad becsületét, méltóságát. Vajjon mit csinálna most, ha feltámadna Szentpéteri?

A világosi átok.

Mint őszi ködön át lihogó pásztortűz, a múltból úgy világít felém sok régi magyar ember mondása és beszélgetése a szabadságharcról. Népünk szeretett regősei, az elaggott honvédek pazar kézzel, megható szeretettel fonogatták és fonogatják az utolsók is a koszorút a régi zászlókra, a régi zászlótartókra. Borostyánlevél, virágos ágacska, a sírhantokat is beharmatozó áldás dúsan jutott a nemzeti hadsereg kisebb, jelentéktelenebb vezetőinek is. A népszeretet és hálálkodás e dicsfény sugárzásának hátterében csupán egy óriási árnyalak állong, mereszkedik rémséges magahagyottan, átkos virágtalanul… A magyar nép régen szeretetébe fogadta és kedves nótáiba foglalta Ferenc Józsefet, aki az aradi vértanúk szörnyű halálitéletét jóváhagyta. A magyar nép Haynauval szemben is legyőzte utálatát. Meg nem bocsájtott neki, de legalább igyekezik elfelejteni. Csupán a magahagyott óriással, Görgei Artúrral szemben nem engedett fel a fagyos néplélek. Az itélkező magyar nép lelkében sem részvéte, sem virága nincsen a vezérnek. A lihogó pásztortüzek regősei felháborgó szilajsággal és kérlelhetetlenséggel kongatják a Görgei nevet. Bármilyen fájdalmas, bármilyen szomorító és szörnyűséges is ez az engesztelhetetlenség, a magyar mezőkön nem terem elég megérdemelt balzsamvirág a tragikus sorsú vezér sebhelyes homlokára. A magahagyott óriás körül terpeszkedő sötétségből sistergő villámcsapásként csattog ki a hazaárulás vádja.

*

A X-ik honvéd zászlóaljat a Délvidékről a rácokkal, szerviánokkal vívott véres csaták után parancsolták fel Görgey seregéhez. Fekete János nánási közhonvéd Selmecbányán ismerte meg Görgeit, a vezért. Indulásra készen állott a sereg. A hideg veresre csípte arcukat. Midőn Görgei szemlét tartott a zord csapat felett, a X-ik zászlóaljból egy fiatal honvédnek a vállán elsült a töltött fegyver. A véletlen puskalövés nem tett kárt senkiben, csupán a Görgei lova ugrott félre. A tábornok korbáccsal vert végig a lován és haragjában megparancsolta a gránátosainak, hogy lőjjék agyon a honvédet. Felzúdult a X-ik zászlóalj, kiket Kiss Ernő és Damjanich a Bánságban „édes fiaim“ emlegetett. Fegyvert emeltek a Görgei kedves gránátosaira:

– Nem engedjük az ártatlan bajtársunkat, nem engedjük! – zúgta a zászlóalj.

Görgei kartácsra töltött ágyukat szegeztetett ki ellenök és a gránátosok a zászlóalj szemeláttára agyonlőtték a fiatal honvédet. A X-ik zászlóalj katonái ezért hidegültek el Görgeitől, bár a vezér azt adta okul, hogy merénylő volt az a fiatal katona s azért lövette agyon elrettentésül.

Az esztergomi hadiszálláson a kastélyban szállott meg Görgei. A szegedi diák Koncz Tóni káplárt, a csongrádi 33-ik zászlóaljtól, a kastélyba parancsolták, mint szolgálattevő altisztet. Aranypaszomántos főtisztek sürgölődtek a folyosón, midőn egy öreg huszár kitárta a szárnyas nagyajtót. A kis Koncz Tóni káplár dobogó szívvel húzódott be az ablaksarokba, Görgei lépett ki az ajtón. Piros tábornoki ruháján csillogott az aranysujtás. Vadonatúj volt még az a ruha. Görgei büszkén illegette magát s odafordult a főtisztek tömegéhez:

– Ugy-e jól áll, urak?

*

Miskolcon odamaradt a főzőkotla is. A muszka tüzérség a hegyoldalról lőtt be a honvédtáborba. Odamaradt a kotla, ezentúl nem főzött a X-ik zászlóalj, hanem retiráltak. Retiráltak mindig, mióta ismét Görgei vezérelte őket. Fáradtan, rongyosan érkeztek Aradra. Még este tovább is indultak. Fáradtak, éhesek voltak akkor is. Fáradtak és éhesek voltak, azért mégis sietve masiroztak tovább, Megörültek ennek a nagy sietésnek. Fekete János honvédéket azzal biztatta debreceni Szüts Bálint káplár:

– No, fiuk! Háláistennek, csata lesz holnap, azért sietünk annyira…

Huszárok, gyalogos honvédek, tüzérség, ágyúk, társzekerek beláthatatlan hosszú sorban mentek, mendegéltek. A holdvilág sárga fényözönnel ömlött a katonák szomorú arcára. Magas, töltött úton mozogtak előre. A holdas éjszakában Fekete János közvitéznek szemébe tünt egy katona-cimborája. A töltés oldalán kapaszkodott fel. A karján két nagy görögdinnyét szorongatott. Fekete János az éhes szemével majdhogy el nem nyelte a dinnyét:

– Honnét hozod cimbora?

Az ismeretlen honvéd fejével oldalt vágott:

– Abban a ligetben van még dinnye…

Fekete kilépett a sorból s mert éhezett, elindult a dinnyeföld felé. A félhomályban összeböngészett három nagy dinnyét. Telhetetlen az ember. Örvendezve emelte karján az ízletes gyümölcsöt. Már éppen fellépett a töltésre, midőn egy idegen katona elébe nyujtotta a lábát, Fekete térdre bukott. A dinnyék szétgördültek. A katonák íziben felkapkodták a zsákmányt. Másik zászlóalj volt már ez. Az idegen honvédek kárörvendve röhögtek Feketén. Megvakarta fejét. Elkáromolta magát.

– Az áldótokat! – éhesen, porosan, fáradtan szaladni kezdett a zászlóalja után. Felvirradt, midőn Feketéék meglátták Világost. Harmat csillogott a fűvön. Nézgelődtek a honvédek. Nézgelődtek a honvédek és egyszer csak látták, hogy Görgei az erdő aljában ott lovagolt a díszruhás muszka főtábornok oldalán. Honvédekkel elegyesen nagy csapat orosz tiszt kísérte őket. Jóbékességgel lovagoltak egymás mellett. Felragyogott a nap. A honvédek átokszavakra fakadtak. Sokan sírva borultak egymás nyakába, különösen azok a vén huszárok… Ekkor tudták meg Fekete Jánosék, hogy nem lesz már több csata. Görgei elhagyta seregét. Nemsokára a muszkák ellepték a mezőséget, mint a rüh. Többen voltak, mint a fűszál. Verje meg az Isten…

Petőfi körül.

Teleki Sándor az ezredes volt az egyetlen grót, akit Petőfi Sándor lelkébe befogadott és bent is tartott tüneményes haláláig. Koltóhoz, Teleki ezredes koltói kastélyához fűződik Petőfi legérdekesebb, titokzatos szerelmi kalandja is. Koltón lobogott el égető szerelme a szép cigány Milka iránt. Bár a cigányleány áldozatul esett, Petőfi nem tekintette délignyitó útszéli virágocskának Milkát. A költő regényes szerelméről Zilahy Gyula színművészünk előtt Teleki figyelemreméltólag nyilatkozott. Zilahynak Teleki beszélte el, hogy Petőfi – nősülése előtt – mégegyszer és utoljára átlovagolt Koltóról Milkához, a szenvedélyes cigányleány megnyugtatására. Midőn azonban látta, hogy Milkát sem meg nem győzheti, sem meg nem vígasztalhatja, lóra pattant, az őrjöngő cigányleány hiába rohant utána, többé nem fordult vissza. Milka eszméletlenül bukott az út porába. Halálosan megbetegedett, noha leküzdte testi betegségét, lelke összetört. A csendes őrült cigányleány azontúl nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy Gyula a 80-as években, midőn Koltón Telekinél vendégeskedett, még látta az országút szélén Milkát. Kavicshalmon üldögélt Milka. Hidegbús szeméből kiégett a tűz. Kötőjét tépdeste s nézett előre az úton, melyen „a Sándor“ örökre eltünt előle…

*

Petőfi tudvalevőleg Debrecenben is emlékezetes napokat töltött. A vasútállomásnál, a katolikus szegényház szomszédságában – a Petőfi-téren – gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott és márvány emlék-táblával felékesített házacska, melyben Petőfi életének legszomorúbb telét szenvedte át. A bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a jégvirágot fűtetlen szobácskájának zúzos ablakáról. Pipára gyujtott az árva költő, hogy dermedt kezét megmelengesse.

– Boldogtalan voltam világéletemben, – keserves gyötrődéssel ekkor írta.

Petőfi hírnévtől és dicsőségtől környékezetten is lakott Debrecenben. Az úrias Batthyány-utcában áll a vén kuria, amelynek faláról koszorús márványtábla hirdeti, hogy e házban lakott „hazánk nagy költője“. A szabadságharc mozgalmas téli évszakán volt ez. Debreceni öreg Nagy Gábor, nyugalmazott megyei tisztviselő most, siheder legényke még akkor, látásból ösmerte Petőfit. Egy debreceni civis éppen Nagy Gáborhoz fordult kérdésével:

– Ugyan, öcsém uram, hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit?

– Azt könnyen megtehetjük bátyám. Minden délután a Fehér ló-fogadóban billiárdozik a költő.

A komoly civis ünneplőbe öltözött. Sudár tölgyfapálcával a kezében fellódult a fogadóba. A „tekegolyós“ asztalhoz közel húzódott meg. Fekete kávét parancsolt ki és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres Petőfit. Jósok ideig várakozott. Végről is elunta a billiárd-asztalnál játszogató két fiatalember veszekedését. Bosszúsan fizetett. Távozóban éppen az ajtónál összetalálkozott Nagy Gáborral is, neheztelőn mordult a fiatal legényre:

– No, hallja öcsém, máskor a kutyáját tegye bolonddá az úr.

Nagy Gábornak zokon esett a szemrehányás s meglepődve kérdezte:

– Miért mondja ezt bátyám?

– Miért?… Mert én ugyan várhattam azt a híres Petőfit. A tekegolyós asztalnál ugyan ott lármázik, veszkődik két izgága fickó. Eluntam már őket hallgatni, mert különösen az egyik, az a nyurgábbik keselyképű sovány legény fenekedik fertelmesül mindenik lökésnél.

– Kedves urambátyám, hisz éppen az ott az a híres Petőfi Sándor! – szólt felderülten Nagy Gábor.

– Ühm, – a komoly, kövér civis köszörült a torkán. Megcsóválta fejét. Félszemvégről még visszasandított a játékosokra, azután bolyhosszőrű, csucskos fekete kalapját egy ujjával megbillentvén – ellépett.

*

Mándoki Béla volt szinigazgató, a debreceni színház nyugalmazott tagja, a városi szinpadon játszott együtt Petőfi Zoltánnal, a költő fiával. A költő apa nevéről dicsfény sugározta körül a fiút is. A debreceniek régente nagy szinészbarátok voltak. Petőfi Zoltánt is sokfelé hivogatták vendégségbe. Meg a korcsmákból sem maradt el, midőn előadás után indítványozták a cimborák:

– Gyerünk Zoltán Bánkihoz, Liszteshez, az Egy galambokba, Királyék, a Bikába, Bloksaihoz, – ezidőtájt ezek a helyek voltak a debreceni szinészektől és diákoktól kedveltebb fogadók, kávéházak.

Bárlan rendszerint aggodalmaskodott is, a „jónak“ sohsem volt elrontója Petőfi Zoltán.

– A mulatsághoz pénz is kell, fiúk, – szokta mondani, – node azért ti csak menjetek előre, majd utánatok megyek! – Időmultán mindig utánok is ment és fizetésnél mindig fizette is a részét.

– Ej, Zoltán, hisz’ néked van pénzed, – ha tréfásan rászólt valamelyik, elnevette magát.

– Hogyne volna! Kértem az apámtól kölcsön, – olyan sűrűn emlegette Petőfi Zoltán, hogy midőn az egyik este hátramaradt, meglesték a cimborák. A debreceni színház bejáró csarnokánál falbemélyesztésben áll a Petőfi Sándor szobra, az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel magában nem bízott, valami babonás mély érzület varázsa alatt apja szobra megé, a falba vájt lyukacskába dugdosta pénzét. Onnét szedegette ki a kölcsönöket, midőn társai, a vidám színészfiúk, Bánki uramékhoz hivogatták.

*

Gróf Teleki Sándor ezredesnek volt a kortársa és legbensőbb barátja Vay Dániel gróf is. Az a Vay gróf, ki nábóbi vagyonával, nem közönséges tehetségével, rajongó magyar lelkével egyik vezére volt a Kossuth Lajos útját és eszméit egyengető liberális ifjú főrendeknek. Az a Vay gróf, kinek élettragikumát Jókai Mór megkapóan szőtte bele a nagyidőkkel foglalkozó egyik regényébe. Vay Dánielt ugyanis, mint a konzervativ kormányra kellemetlen ifjú főrendi vezért egy osztrák gróffal, hirhedt kardvívóval és pisztolylövővel párbajra kényszerítették és biztosra vették a halálát, ámde gróf Vay fiatal feleségének és családja nőtagjainak rimánkodására a kitűzött párbaj elől külföldre utazott. A kormány elérte célját, a fiatal Vay további politikai szereplésre lehetetlenné vált. Ám a felbérelt osztrák katonatiszti vasgyúró sem sokáig örvendezhetett „diadalának“, báró Wesselényi Miklós a Nagyváradon vívott rémes párbajukban jobbkezefejét kardmarkolatostól együtt levágta a spadassinnak…