Part 3

– Dobozy úr tudta, micsoda lármás nemzetség a cigány, ha iszik, tehát ijedten szólt a bandára:

– Fiuk, az Istenért, ne igyatok. Koncert után az én vendégeim lesztek.

– Mikor a királyoktól elbúcsúztunk, a berlini nagyfogadóban, – pillanatig felvillant a vén cigány kiégett szeme, – pezsgőt nyakalt a bőgőhordozónk is. Pelbárthidát, Nyüvedet, Vajdát ekként hegedültük el.

*

Franciaországban „Aj-fürdőben“ egy kövér úr magyarul szólította meg a bandát. Borkereskedő volt ez a francia. Még akkor becsületesebb hírü volt a magyar bor és ez a francia a magyar földre is eljárt bort vásárolni. Úgy megörült a cigányoknak, hogy az egész bandát meghívta vendégségbe.

– Kosárszámra fogyasztottuk a drága francia pezsgőt. Mégis akkor, – sóhajtott a vén Balog, – savanyuvízzel inkább ízlett volna nekem egy kis sesta-kerti vinkó.

Megoldódzott a francia borkereskedő nyelve is:

– Van, hát van minálunk Franciaországban is jó bor, hanem azért a legjobbat a Szeremley Sándor úr jankai pincéjében kóstoltam.

*

Párisban egy cigányt is eltemettek. A klarinétos Boka Lajos halt el az idegenben. A párisi nagytemetőbe szomoru hegedüszóval temették el. Nem került idegen mellé. A szomszéd sírban Fitos Sándor nevezetü párisi magyar táncmester aludta az igazak álmát.

*

Bécsben, 1846-ban a magyar gárdistákkal barátkozott sokat a nagyságos Dobozy úr Boka Károly bandája. Kitünő nemes urak voltak ezek a gárdisták is. Öreg Dajna-Balog Bandi, aki édesapja volt a Szemere Miklós legkedvesebbik cigányának, a kisbőgős Dajna Bandinak, holtáíglan nem felejtette el, vénségének utolsó éveiben is szeretettel emlegette Balásházy Misa gárdatiszt urat.

*

1848-ban ugyancsak a Boka Károly bandája volt a „miniszteri banda“. Recsky „Pestre“ is felvitte a bandát. A „Fehér-hajóban (?)“ hajnalokig muzsikálgattak. Midőn pedig Kossuth Lajosék Debrecenbe kerültek, mind Kossuthnak, mind a tábornokoknak állandóan játszott a banda; de már ekkor nem Dobozy Károly nagyságos úr volt a direktoruk…

Amikor pedig én megismertem, már nem zengedeztette az ezüst szavu havasi kürtöt Dajna-Balog Bandi sem. Ereszkedett húrú, kopott nagybőgőt dirmegtetett, dörmögtetett a vén cigány.

– Kikoptunk uram, örökre kikoptunk a szép magyar világból! – fejét sírva hajtotta le a vén cigány, a mi hajnalokig tartó keseredett szilaj duhajkodásaink _között_.

Csokalyi Fényesek.

Csokalyi Fényesek!… Midőn a Fényesek nevét leírom, mintha a magyar nemzeti küzdések évezredes hadának daliái sorakoznának fel előttem a sírhalmokon borongó túlvilági ködből. Midőn a Fényesekről beszélek, avaron járván az idők vén fája alatt, megelevenednek előttem a többi magyar kuruc, büszke kuruc nemes családjainknak fényen át, borún át kialakult sorsváltozásai. Sírhalmuk a hazai földben süppedezik. Családi történetük is a nemzeti történelem évezredes fájáról ágbogzódik szét egyszer dús, máskor satnyább, de mindig igaz magyar szövésű hajtásokkal. Végzetes gyarlóságaikban, mint hazáért-nemzetért mérhetetlen önfeláldozásra kész erényeikben a vérbeli magyar erő, magyar kiválóságok és hibák kijegecesedett példányképei ezek a nyakas nemesek, akik felé sokan igazságtalanul és ízléstelenül szórják a mocskot. Holott ez a nemesség nem azonos a német rablólovag-várak dölyfös és kapzsi hadával. Ez a nemesség hivatását úgy fogta fel, hogy a többszázados harcok idején mindig legelől küzdött és a legnagyobb áldozatokat hozta. Kiváltságait pedig mindig józanul és méltányosan osztotta meg az őstalajból előtörő ifjabb, nemes erőkkel. Kossuth Lajos vezérkarát, Kossuth Lajos seregének magvát ezek a nemesek alkották. Kossuth Lajos vezérkarának volt egyik kiválósága csokalyi Fényes Elek is, akiről és akinek a családjáról most – járván alatta az idők vén fájának – beszélni akarok.

Csokalyi Fényes Elek nem karddal szolgálta hazáját. A Fényes Elek súlyos fegyvere az írótoll volt. Izzólelkű magyar tudós és író volt Fényes Elek. Alapvető statisztikusunk. A földrajzi, néprajzi, történelmi tudományoknak egyik leghivatottabb mívelője. Közgazdász is. Kezdettől lelkes iparbarát. Bihar vármegyének legbájosabb vidékén, a zúgó nádasokkal, suttogó erdőkkel, sóhajtozó szőlőlevelekkel felbokrétázott szelid Érmelléken született. Az 1807-ik esztendő julius havának 7-ik napján a csokalyi Fényesek egyik családi kuriájában látta meg a napvilágot. Fényes Antal földbirtokos úr és Nadányi Zsuzsánna úrasszony voltak a szülei. Elek második szülöttje volt a családnak, Károly nevű bátyja volt az elsőszülött fiú. Összesen, fiúk és leányok, tizenegyen voltak testvérek. Születési házát, a tornácos, kandallós, fiú-ágra készült hatalmas kuriát még valamikor az 1700-as években építtette sánta Fényes György, ki Érendrédről helyezte át a székhelyét Csokalyra, melynek egész határán birtokos úr volt. Antal és György fiai után még számosan élnek utódok, azonban Csokalyon egyedül az öreg Fényes Balázs lakik. Már a kuria sincsen Fényes kézen, a Noszlopy Gyula volt országgyülési képviselő tulajdona. A barna szépség Fényes Ilonával nyerte el az ódon kuriát, melynek falán vésett betűs szerény márványtábla hirdeti:

– „Itt született 1807 julius 7-én Fényes Elek magyar földrajzi író. Ezt az emléktáblát tisztelői állították 1890-ben.“

Az a gyermekkor, a Fényes Elek játszi gyermekkora csendes gyönyörűségek között folyhatott le szerető szüleinek oldalán, az ősi kuria biztos, meleg falai között. A magyar kálvinista egyszerűség, a magyar föld, a magyar nép iránti szeretet és érdeklődés ebben a derűs kuriában gyökerezték át a szívét. Ezer lakója ma sincsen Csokalynak. A Fényes Elek gyermekkorában még összetartóbban, összemelegedettebben élhetett ez a kis magyar község, melynek helyrajzát rigmusban is megadja nekünk a nevetős kékszemű, örökvidám csokalyi birtokos Gulácsy Sándor pajtás:

Fekszik az Érvölgyén, Hol nincsen semmi baj, Süppedező helyen, Nádasok közt Csokaly…

Elképzelhető, Fényes Elek úrfi-korában még nagyobb lehetett itt a nádas, kevesebb a baj. Hiszen például, ami csak a Fényes családot illeti: még 1848-ban is mintegy negyvenezer hold földet birtokoltak Csokaly, Érendréd, Érdengeleg, Vértes, Kágy, Álmosd, Oláhfalu, Hadház s több más helyeken. A szóhagyomány szerint, melyet nekem a csokalyi református pap, tiszteletes Simon Imre úr jegyzett fel, Csokalyhoz regényes, kedves történet fűzi a Fényeseket. Még az ősidőkben az egyik sugár, fekete bajúszú Fényes levente egy főúri vagy fejedelmi „aggszűz kisasszonytól“ egyetlen „forró csókért“ kapta volna ezt a gyönyörű falut, amelynek ezentúl így lőn „Csókalj“, később „Csokaly“ a neve. Akinek tetszik, el is hiheti…

*

Csokalyi Fényes Elek a jó magyar Gvadányi generálistól megénekelt falusi életnek nem választotta a sekélyesebb oldalát. Az agarász, vadász, kortes, névnapi és szüreti kalandokkal füszerezett virtuskodásokat. Koraifjan előretekintő lelkét nem tespesztette el a kuriák kövér legelője. Más italra szomjúhozott Fényes Elek, mint azok a jó öregek és ifjú cimborák, akik tavaszi vízáradások alkalmával százados nyárfaderékból vájt csónakon, rengő-ringó lélekvesztőn eveztek ki a körülhullámzott csokalyi kies ér-völgyszigetből a kágyi hegy pincéihez bort lehúzni, bort kóstolni, Csokonai jércéjeként kotyogós nyakú kulacsokból barátkozni. Fényes Elek az ő nagy föld- és fajszerető lelkével ifjú Robinzonként vágyódott ki a világba, a küzdelmek és nagy törekvések tengerére. Tanulmányait a debreceni kollégiumban alapozta meg. Akkor még Csokonai nótái is ifjú erővel csendültek fel a boltozott folyosók zegzugán. Buday Ézsiások voltak az ifjúság lelkivezetői.

Öreg debreceni kollégium! Még vaskalapos hagyományaid is tiszteletreméltóak, mert magyarok. Ördöngös Hatvani professoroddal együtt mindig tárháza voltál a serényen kutató és szorgoskodó magyar elméknek. A poétáid sem voltak idegen tollakkal ékeskedő, lármás szószátyárok. Azok is a velejét keresték és tálalták fel mindennek. Iromba, tölgypados tanszobáidból, fehér, meszelt diák-cétusaidból mindig vértezetten rajzottak nemzetünk életébe a bár ridegnek tetsző, de okos, következetes, a nemzeti művelődés hasznos munkájában ernyedhetetlen Fényes Elekek, Arany Jánosok, Révész Imrék, Kiss Albertek, az egyházi történetíró, nemeslelkű tanár, genfi díszdoktor Balogh Ferencek, György Endrék, Tisza Istvánok.

Fényes Elek Debrecenben, Nagyváradon, Pozsonyban végezte tanulmányait. 1828-ban tett ügyvédi vizsgát. 1831-ben elhunyt az édesapja, ekkor örökölt birtokrészét a testvérének elzálogosította és a pozsonymegyei Sárosfán bérelt birtokon gazdálkodott. Már itt a falun laktában sokat utazgatott és gyüjtögette statisztikai adatait. Első művével (Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapota statisztikai és geográfiai tekintetben. Pest 1836–40. VI. kötet) kiérdemelte az Akadémia kétszáz darab aranyas nagyjutalmát. Ekkor a fővárosban telepedett meg s a nemzeti újraébredés lázas korszakában irányitó vezérszerepet töltött be és mint néhai derék öreg Tóth Lőrinc írja: „nemcsak tudományosan munkálkodott, hanem a sajtóban és közgazdasági egyesületeknél is szóvivő volt“. Az Akadémia már 1837-ben levelező tagjává választotta. Kossuth Lajossal és gróf Batthyány Kázmérral megalapította a magyar iparegyesületet. Szervezte az ipariskolákat. Ipari mű-kiállításokat rendezett. Lapot szerkesztett. 1841–42-ben megírta és kiadta háromkötetes „Magyarország statisztikája“ című művét, melyért ismét akadémiai nagyjutalomban részesült. 1842-ben a Magyar Nemzeti Kör alelnökéül választották. 1847-ben „Magyarország leírását“ két részben adta közre. 1848-ból (csonkán maradt) „A magyar birodalom statisztikai, geográfiai és történelmi tekintetben“ című művének első kötetét jelentette meg. A szabadságharc fergeteges időszakában sem szakította félbe munkálkodását. Szemere Bertalan belügyminiszter osztálytanácsossá nevezte ki és az országos statisztikai hivatal szervezésével bízta meg. A viharfelhők bokrosodásával a vészbiróság tagjává is kinevezték. Jellemzi, hogy bár szigorú lelkületűnek ismerték, halálra senkit nem itélt. Mégis bujdosnia kellett. Szülőföldjére menekült, míglen 1849 őszén önként jelentkezett az osztrák haditörvényszék előtt. Fogságot is szenvedett a pesti Ujépületben. Szerencséjére egy hatalmas befolyású volt politikai ellenfelének közbenjárásával a súlyosabb büntetéstől megszabadult. Alaposabban megszenvedett a „magyar szabadságért“ Dénes nevű testvéröccse, a 48-as honvédtüzérkapitány, aki hat esztendeig raboskodott Kufsteinban.

Fényes Elek a szabadságharc után irodalmi munkálkodásában keresett és talált vigasztalódást. A nemzetre becses munkálkodás volt ez, ám Fényesnek nem juttatott anyagi hasznot. Néhányat, a mi a magyarságot közelebbről érinti, felemlítek cím szerint, ezen korbeli ilyen művei voltak: Magyarország statisztikai és geográfiai szótára, Magyarország 1859-ben statisztikai, birtokviszony- és topográfiai szempontból, Magyarország ismertetése statisztikai, földirati és történelmi szempontból, az élettartam és halálozási valószinüség számítástáblázatai, térképek, helységnévtár, tanulmányok, hírlapi cikkelyek özönével; ámde mivel a sors legjobb barátait, támogatóit, Batthyány Lajos és Kázmér grófokat is elsodorta oldaláról, lobogó munkaerejével és óriás munkavágyával magára maradt a tudós bihari nemes. A tudományoknak már csak úgy élhetett, alapvető becses műveit már csak úgy hozhatta forgalomba, hogy gödöllői házát és birtokát is kénytelen volt eladni. Pestre, majd később a sívóhomok pusztán épült Ujpestre költözködött. 1858-ban az Akadémia rendes tagjául is elválasztották, de mert többszöri felszólitásra sem tartotta meg székfoglaló értekezését, a tagok sorából törölték. Próbálkozott a hivatalnok élettel is az Első Magyar Biztosító Társaságnál, ám nem egyezett a természetével. Midőn azután minden vagyonát felélte, a magára hagyatott nagyember, a bústekintetü magyar tudós az 1860-as évek elején a konzervativ kormány Pesti Hirnök lapjánál talált egy darab mindennapi kenyeret. Népe, mely könnyen gyullad, hirtelen lohad le és oly szertelen itélkezéseiben, rázúdult Fényes Elekre, ki egész munkás életét és ősi vagyonát áldozta nemzetének. Rákiáltották az akkor is divatos „hazaáruló“ nevet. Ezentul a „politikai halottak“ között említették a jó Fényes Eleket és mint Tóth Lőrinc meghatottan írta: 1876 julius 23-án, Ujpesten bekövetkezett haláláig minden biztos és állandó kereset nélkül, sokszor szükséget szenvedve küzdött, küzködött, vergődött öreg napjaiban.

*

A csokalyi Fényes családban nem egyedül Fényes Elek volt ilyen írói és művészi hajlandóságu. Például Fényes László és Mihály Münchenben tanultak festőmüvészetet. Míg a vagyon tartott, bizony ők is inkább csak a rokonokat festegették – barátságból… A nemesség lábai alatt az ősi földet az 1848-ik esztendő mozdította meg, midőn a páratlan önfeláldozással jogaikról lemondottak és a jobbágyság dolgos kezét felszabadították. Majd a fránya politika, az inkább üzleties újkor, a határtalan magyar vendégbarátság, a többször felületes, mindenkiben megbízó gazdálkodások, a sok szépséges Fényes kisasszonyok kezén adott hozományokkal lassan szétdarabolták, nagyobbrészt idegenkézre csúsztatták a még 1848-ban is negyvenezer hold földre tehető Fényes vagyont is. Az igaz is, hogy mindig szépek és kapósak voltak a barnapiros Fényes-lányok. Ma is emlegetik Biharban a Fényes Janka, Fényes Terka és a „hókirálynő“ Fényes Ilona – a veressapkás főhadnagy László lánya volt – bájos szépségét. A gyönyörű gyermek Fényes Annuska, a budapesti Király Szinház elragadó tehetségü kis művésznője is ebből a nemes vérből származik, mely a szépséges Fényes kisasszonyok, nagyvérü szilaj, de holtig becsületes Fényes-fiuk mellett az izzón lelkes magyar tudóst: Fényes Eleket is kiválasztotta nemzetünknek.

Bárha más gazda kezén, a kiskágyi hegyalján áll még a gólyafészkes ősi szőlőpajta (a tornácos öreg kastély) és bólogatnak a vén diófák is, ahol ez a nemzetség fénykorának napjait élte Boka Károly, Balázs Kálmán debreceni cigányok muzsikája mellett. Bólogatnak még a vén diófák, melyeknek árnyékában Pálffy-huszárezredbeli Fényes Gyula hadnagy (később agyonlőtte magát), Simonffy Gyula hadnagy bajtársával (mint nyugalmazott huszárezredes él még Debrecenben) összepengették a sarkantyut és virradtomig rakták azokat a gyönyörü magyar táncokat a szomszéd szőlőbirtokos urak és a Fényes atyafiság kisasszonyaival. Még bólogatnak a vén diófák, melyeknél hazátmegváltó politikai terveket koholtak az öregek. És a fiatalság tánca gyakortább végződött házasságkötéssel. Ma is három Fényes-fiunak három Fráter-lány a felesége.

Fényes Gyula, (hajdumegyei tisztviselő) az ezüstös haju, barnapiros képü derék magyar „Fényes huszár“ várcsúcs-hegyi szőlőpajtájában, amelyről letekinthetni a kiskágyi pázsitos temetőbe, sokszor hangzanak fel emlékezések az elmúlt kedves napokról. A Fényes-atyafiak meg-megemlékeznek a tragikus sorsú magyar tudós Elek bátyjukról is, akit Mádi Lajos református lelkész (ma is él Ujpesten, mint esperes) 1876 julius 25-én temetett el az ujpesti régi katholikus temetőbe. Még akkor az összes keresztyén felekezetek odatemetkeztek. Mády Lajos lelkész úr írta ezeket is nekem:

– Fényes Elek sírja, ha jól emlékezem, a főbejárattól Ujpest felé eső részen a harmadik sor közepetáján van. Sírját hosszú ideig csak egy fejfa jelölte, hogy most van-e valami nagyobb sírköve? Nem tudom. A temető e részén ritkán járok…

Ez értesítés kézhezvétele után – 1910-ben – kimentem az ujpesti régi temetőbe. Az öreg Petró gazdával, a temetőcsősszel, aki 1880 óta őrzi a halottak birodalmát, kutakodtam az első magyar statisztikus és földrajzi író, akadémiai tudós tag, az az bocsánat, kitörölt akadémiai tag sírja után. A Mády Lajos lelkész úrtól említett fejfa rég kidűlhetett, tűzre kerülhetett. Kóréktól, tüskéktől beágazott, vadfűtől agyonburjánzott, besüppedt jeltelen sírhalmot találtam sokat. Fejfát vagy kőemléket a csokalyi Fényes Elek nevével sehol. Azóta, ahányszor a Fényes Elek jeltelen, ösmeretlenül elhagyott sírjára gondolok, szégyenpirtól ég az orcám. Ma már a statisztikai jelentős hivatalnak és tudománynak külön hatalmas palotája emelkedik a budai oldalon, Akadémiánk is dusálkodik a vagyonban, Fényes Elek alapvető munkáit széltére idézgetik, használják fel a tudósok és nemtudósok. A „kultura“ jelszavaitól vagyunk hangosak, annál inkább felsóhajtok én is öreg Mády Lajos ujpesti református esperes szavával: – „ilyen nagy ember (mégis) megérdemelt volna az utókortól egy kis síremléket…“

A Morvay Louise regénye.

A Felső-Tiszavidék református és katholikus nemes nemzetségei között nemcsak több vármegyére terjedő birtokaival, rangos férfiaival, bájos nőivel, hanem felekezetre is kivált az alsódraskóci Morvay-család. A Morvayak lutheránusok voltak, mint Kossuth Lajos. Morvay Károly, a család feje, a beregmegyei Sárosorosziban élt. A fehérszakállas, szikár Morvay 1848 előtt özvegy ember volt már, két szép leányával és fiával maradt az ősi kuriában. A dúsgazdag földesúr a rendivilágban tisztességből szolgált a vármegyéjénél is, mint főpénztáros. Abból az időből esett meg vele, hogy vertvasládájában hivatalos pénzt szállított Debrecenbe.

– Domine spektábilis, – felszörnyüködött a debreceni állampénztáros, – miért szerzett ilyen nagy fáradságot magának is, nekem is? Miért nem váltogatta be bankóra ezt a tengersok ezüstöt és rézpénzt?

Morvay, a máriásoknak darabonkénti gondos megpengetése mellett, hidegen felelte vissza:

– Azért uram, mert én úgy esküdtem fel, hogy aminő pénznemet kapok, olyat szolgáltatok be… – Ennek a kemény, komoly, szótartó nemes úrnak volt a nagyobbik leánya Morvay Louise. 1848/49. telén a sárosoroszi kúriából a biztonságosabb Debrecenbe költöztek be. Ilyen mozgalmas telet még nem ért a civis Debrecen. Pestről ide menekültek a kormány, a két „Ház“ tagjai, hivatalos személyek, katonai hadvezetőség, a környékből nemes családok. Morvay Károly leányaival apósának, a volt rendi képviselő, Botka Lajosnak kismester-utcai házában szállott meg, ugyanott, az édesapjánál telepedett meg Botka Imre is, a fehérgyarmati kerület első népképviselője. A Botka Imre révén kapott be a házhoz a mátészalkai képviselő, Ujfalussy Lajos ópályi nagybirtokos Szatmármegyéből, aki nemcsak barátja, hanem szomszéd földbirtokos társa is volt Botka Imrének. Ujfalussyt a polgár Harsányi nemzetes úr házánál kvártélyozták el s Botka Imre szívesen járt kezére, hogy komoly szándékkal forgolódhasson a szép rokon, Morvay Louise körül. Ujfalussy használta is a debreceni téli esték hosszú óráit. Nem a Fehér-lóban politizáló, Boka Károly hegedűjénél sírvavigadó képviselőtársai között, hanem Morvayéknál kereste szórakozását. A család részéről nem kifogásolták az érdeklődését. Csupán a Lujizka szíve körül támadtak bajok. Bizonnyal más, regényesebb „ideálról“ álmadozott. Akkor már nagyon elszürkültek a politikusok a csatamezők daliái mellett. A kúriák virágos fiatalsága nagyrészt honvédnek csapott fel. Éppen Debrecenből ment el Miklós-huszárnak a Lujizka siheder testvére, a Károly úrfi is. És az akkori leányok bizonnyal jobban is lelkesedtek azokért, akik a csatamezőre vitték életöket, mint akik a zöldasztalnál mentették a hazát. A szép Morvay leánynak sem volt kedveszerinti a politikus Ujfalussy. Akkor sem melegedett fel iránta, midőn Ujfalussy a családnál is jelezte kérő szándékát. A családhoz tartozók magyar szokással puhítgatni kezdték a húzódozó leányt, aki végül engedett a sok rábeszélésnek és szívós ostromlásnak. Jegyet váltottak Ujfalussyval. „Jókislánya“ igen szavára a komoly öreg Morvay úr is felvídult. Az országos élethalálharc izgalmaiban megkezdődött az eladóleányos-házak legbájosabb és kedves feladata: – a kistafirozás. Ódon cseresznyefa szekrények, rezedavirágillatú ezüstpántos, fiókos állóládák csak úgy ontották a kincsekkel felérő házi szőtteseket, fonatokat. Suhogó selyem, dús brokátok, hamvas bársonyok gazdag színpompával özönlöttek elő némely barnult diófa sublótból. A násfákat, ezüstholmik tömegét nem számítva, Morvay úr hatezer forinton felül jóval többet kiadott az előkészülődésekre. Lakodalomra még sem került a sor. Alig hogy felhajnalodott, rosszra fordult Magyarország sorsa. Az orosz cár hadai is betörtek. Világos után hóhérhalál, láncostömlöc rémségei környékezték a nemzeti ügy katonáit. A kiválóbbak menekültek az országból. Akik itthon maradtak, a réteken, erdőkön bujdostak. Ujfalussy Lajos valamelyik pusztai tanyán rejtőzködött. Morvayék is elszállingóztak Debrecenből. Morvay úr Lujizkát Biharba vitte Terebesre Fráter Tamásné nénjéhez, hogy a gazdasszonyságot tanulja. Node nemcsak a konyha, kamara, pince, tehenészet, kertészet, varrószoba hasznos titkaival és fortélyaival bibelődtek a Fráter-kurián, Fráter Tamásné a környék úriházainál is örömmel mutogatta be tiszaháti bájos kis rokonát. Átmentek Micskére is a Baranyi-család ősi fészkébe. A diófás, eperfás, birsalmabokros kuriák sűrűn sorakoztak Micskén. A Fráter-család kisasszonykái Morvay Louise előtt különösen sokat emlegették a délceg vitéz Baranyi Miklóst, aki mint kapitány küzdötte végig a szabadságharcot. Ekkortájt már bujdosott, falúról-falúra szökdösött az osztrák elől. A kisasszonyok a bihari kuriákban regényhősként emlegették Miklóst. Morvay Louise Baranyi Ágostonéknál érdekesen ösmerte meg. A Zólyomi Dávid-féle régi nagyrendház folyosóján medvebőrös kanapén aludt egy szép barna urilegény. Talán az éjszaka hetedik határból hajszolták meg a németek, azért aludt olyan mélyen? A vendégek jövetelére sem neszelt fel. A bátyjáék sem költötték fel a fáradt embert. Morvay Louise csupán egyetlen tekintetet vetett reá s lángbaborult az arca, midőn meglátta az alvó legényt… A bihari, szatmári, beregi kuriákon nemsokára meglepő hír futamodott keresztül. Azon idők patriárkális viszonyai között különösen az érdekelt családoknál keltett kínos visszatetszést a híradás, hogy Morvay Louise Ujfalussy Lajosnak visszaküldte a „jegyet“. A szótartó komoly Morvay Károly úr leginkább felháborodott és bár kedves lányát Pesten neveltette a híres Májerfinénál, eddig mindenhová lógós-hintón hordatta, mostani haragjában zötyögős igáskocsin, csutka ülés tetején vitette haza Terebesről Lujizkát. Ezentúl Sárosorosziban raboskodott Louise, hiszen a kor is szomorú korszak volt. A Morvay-kurián a plébánoson és néhány öreg szomszéd földesúron kívül más vendég nem forgolódott. A szép Louiset szíve titkával teljesen eltemette a csendes falú. Talán e szomorú magányban el is hervadt volna? Ámde – szerencséjére – a micskei emlékezetes látogatása után könnyített szívén. Mielőtt a jegygyűrűt visszaküldte Ujfalussynak, szíve titkát, Érsemjénben, feltárta Kubinyi Annának:

– Drága Annuskám, nem tehetek másként, mióta Baranyi Miklóst megláttam, még gondolni sem tudok más férfira. S ha a Baranyi felesége nem lehetek, nem is leszek a másé sem.

A melegszemű, gömbölyű barna Kubinyi Annát Gömörből hozta feleségül Érsemjénbe Fráter Ferenc úr. Kubinyi Anna még otthon megtanulta az édesanyjától, hogy a jó feleségnek férjével szemben ne legyen titka, amiket tehát Morvay Louisetől hallott, azonnal besugta férjének. Fráter Ferenc meg nem volt karthauzi barát, midőn kóborlásai közben hozzájuk vetődött bujdosó Baranyi Miklós, a kágyi bakator poharazgatásánál, kibökte Ferenc úr:

– Ej te Miklós! Nem jól van ez így, ahogy te csinálod. Én bizony a te helyzetedben segítenék magamon.

– Ugyan hagyd el! Hát mit csinálnék, pajtás?

– Mit csinálnék? Mit csinálnál pajtás? Én bizony elhoznám Beregből a leggazdagabb nemes leányt…

– Ki az te, Ferkó? – Baranyi karikára nyitotta szemét.

– A Morvay Louiset értem.

– Bolond beszéd ez, pajtás! Hiszen én még nem is láttam soha.

– Az nem határoz, pajtás, mert látott ám ő téged. Ez a baja! Aludtál, midőn meglátott Micskén. Azóta szerelmes beléd… Biztosan tudom.