Part 2

Darvay Dániel 1836-ban megvált Milánótól. Mint kvietált-kapitány hagyta el a Radeczky-huszárokat. Sem a tüzes szemek, sem a Kiss Ernő barátsága, sem a Radeczky tábornagy kitüntető jóindulata nem tarthatták vissza a Radeczky-huszárt. Hazajött Biharba. A világtól teljesen félrevonult a milánói szalonok dédelgetett gavallérja. Csokalyi kuriájában telepedett meg. Soha többé nem kötött kardot. 48-ban sem. A császár hívására sem. Még egyszer, utoljára találkozott Kiss Ernővel. Kiss már akkor honvédtábornok volt. A honvédsereg élén vezérkedett Délmagyarországon. Ittebére hivatta el milánói régi bajtársát, Darvayt. Már akkor felperzselték a Kiss Ernő eleméri kastélyát. Milliókat érő műkincseitől kifosztották a kastélyt. A romoknál találkozott a két jóbarát. Néhány nap multán örökre elváltak. Kiss Ernő, mint a szabadságharc egyik vértanúja fejezte be életét. Bajtársa, a szalonhős Darvay békés egyhangúságban megöregedett. Szófukar, különcködő falusi úr vált belőle. Édes titkait egyetlen Ferenc fiának sem fecsegte el. Az elmult álmokat, kiégett örömöket magával vitte a csokalyi temetőbe… Némelykor – aranykék őszi verőfényben – susogni kezd a nádas az Érvizéből. Sejtelmes szelid hangok támadnak a virágszagú csokalyi mezőn. Talán a milánói szép dámák kóbor lelkei sóhajtoznak ilyenkor a Radeczky-huszár után?

A Tiszák.

A Tisza-család első ösmert őse 1332-ben a Károly Róbert király temesvári udvarában tünt fel. Ez a „Tisza mester“ ajtónálló belső vitéze volt az udvarnak és Erzsébet királynétól Ladány-birtokot kapta adományul. Azontúl történetileg kevésbbé ismert a Tiszák szereplése, hanem az utolsó száz évben annál jelentősebben vezérkedtek és nemzedékek ajkán, meggyőződésében súlyos fogalommá jegecesedett a Tisza-név. Nagyapa, apa és az ifjabb ivadék: Tisza István gróf vezéregyéniségek, akiknek a nevére táborok esküdtek hűséget vagy ádáz harcot.

Borosjenői Tisza Lajos, a nagyapa, mint teljeshatalmú biharországi adminisztrátor, fegyverrel verette ki a vármegyeházából a kemény ellenzéki nemeseket. Midőn azonban a szabadságharc után a császár egyik tábornoka részéről valamiféle kicsinyes bántódás érte – váradi kuriájában – Tisza Lajost, a kérlelhetetlen úr többé sohasem tette be lábát Váradra. Még az udvar politikáját képes volt szolgálni, hanem a császár baloskezű szolgáit közelről nem tűrte az egykori vaspálcás kényúr.

A fiát, Tisza Kálmánt, meg hajszál lépés választotta el, hogy mint „lázadóval“ bánjanak el vele. Az emlékezetes pátens-forradalom alkalmával, mint a szalontai református egyházmegye lelkes fiatal kurátora, rettenthetetlenül vezérkedett a helvét hitvallású tiszántúli református egyházkerületnek a debreceni kistemplomban – császári tilalom ellenére – megtartott közgyűlésén. Ahol Hanke császári biztos, bizakodva a kivezényelt gyalogság, lovasság, tüzérség erőszakos hatalmában, kalpagját az Úrasztala előtt felcsapta és – kezében az irott császári rendelettel – kevélyen így förmedt fel:

– A rám ruházott hatalomnál fogva, ő felsége a császár nevében ezennel feloszlatom ezt a lázadó gyűlést.

A református világiak és egyháziak felülről támadott felekezetük jogainak és szabadságának megvédelmezésére gyültek össze a templomban, a templomi székéből felállott az agg Balogh Péter püspök és a gyűlés sorsát eldöntő rögtönzéssel felelte vissza:

– Én pedig az én Uram-Istenem nevében ezennel megnyitom a gyűlést.

Az akkor még fiatal Tisza Kálmán egyik előkészítője volt ennek a történelmileg nevezetes, súlyos gyűlésnek. Nem a megrőkönyödött hatalmon mult, hogy Tiszáékat, mint lázadókat, hadbíróság elé nem állították. A nemzet kitörésétől riadtak vissza.

*

Apai nagyanyja után az ős gróf Teleki-családdal vérrokon Tisza István, az unoka. A magyar nemzet történelmében kiváló erdélyi hazafinak Széki gróf Teleki Mihálynak leszármazója Tisza. Apafi Mihály fejedelemnek volt kancellárja ez a híres államférfiú; de ugyanez időtájt szerepelt Erdélyben Tisza Istvánnak atyai ágon való őse is. Ez a borosjenői Tisza István főispáni méltóságot viselt és mint kiküldött „török követ“ a szultán konstantinápolyi udvarában többekszer megfordult. Haller Gábor (1663-ban) felőle írta Apafinak:

„Az Tisza uram discursusának mennyire kellessék Nagyságodnak helytadni, ez dolgok naponként világosítják, – közmagyar szó, Kegyelmes Uram: minden botnak végén a feje. Nemcsak eleit, hanem utólját (is) kell nézni a tanácsnak; könnyü feltalálni némely serény elmének a dolgot, de annak eleit, közepit és végit megfontolni megért elmétől lehet, ennélkül pedig veszedelmes a serénykedő elme; melyhez képest, mely gyengén állanak most a dolgaink, igen tapogatva kell cselekedni (tudniillik némely a törökkel tisztázandó dolgok forogtak szóban).“

Amit Haller Gábor 1663-ban írt az István gróf hasonló nevezetű őséről, István gróf pályafutására is illik. István gróf sem igen szokta számításba venni, hogy minden botnak végén a feje…

*

Édesanyai ágon sem közönséges családok leszármazója Tisza István. Nem a cimerekre értem a közönséges szót. Hiszen századok fénye ragyogja körül az Európa hadi- és udvari-történelmébe beiktatott gróf Degenfeld-Schomburg nevet; mely névnek és cimernek a magyar földön meggyökeresedett viselői is igazán érdekesek és érdemesek. Az a délceg gróf Degenfeld-Schomburg vértes-kapitány, aki a mesésvagyonú magyar nábóbnak, bökönyi Bekk Pálnak Paula leányát nőül vette, kiváló főúri családot alapított a Hajduságon. Református egyházuk és magyar hazájuk iránti példás hűség, áldozatkészség jellemezték, jellemzik ma is a Degenfeld-Schomburg kapitány leszármazóit. A nép kedves emlékezése szerint a téglási nábób Paula lányával egy hijján száz, azaz kilencvenkilenc falút kapott – hozományul… Egyébként a Bekk Paula aranyos kezéért a csínyjeiről, szertelen virtuskodásairól hirhedt, Vas Gerebentől és Jókaitól regényhőssé avatott füredi földesúr – Jósa Gyuri – is pályázott. Csupán a betyáros viselkedésén, leirhatatlan csínyjén mult, hogy a háztűznéző vacsora után, a karikagyűrű átnyujtása helyett, azt jelentette neki a huszár:

– Nagyságos uram, be van fogva! A hintója előállott.

És jól is volt, hogy ez így történt. Jósa Gyuri markában sárrá vált volna még a szín-arany is; így pedig a Degenfeld-Schomburg kapitány és a Bekk Paula leszármazói a magyar hazának, főként a magyar református egyháznak vezérférfiaivá nevekedtek. Az Imre gróf a tiszántúli református egyházkerületnek évtizedeken legnépszerűbb főkurátora volt. A szabadságharc gyászos végeztével elitélték őt is, Haynau bukása előestéjén, tromful Bécsnek, váratlanul kegyelmezett meg neki egész tömeg hazafival együtt. Ennek az Imre grófnak, aki Tisza Istvánnak anyai ágon egyik legérdemesebb őse volt, több vármegyére terjedő uradalmain, az elnyomatás időszakában, a gazdatisztjei és egyéb bizalmas intézői mindnyájan a bujdosó honvédtisztek közül kerültek ki, sőt a sok ezernyi cselédsége között is első helyre tette a volt honvédet.

Imre gróf utóda, a Pál gróf, mint vagyonszerző- és gyarapító-gazda tünt ki. Még vagyonánál is büszkébb volt a négy gyönyörű, kedves leányára és mikor férjhezadta őket, Pál gróf mondta el:

– Hercegtől a nemes emberig mindenrangú vőm van nékem…

Az egyik Degenfeld-leányt Odescalchi herceg, másikat Károlyi gróf, a harmadikat Podmaniczky báró vette nőül, a negyedik, az Ilona grófnő, a nemes ember felesége lett… Igaz, hogy ez a nemes nem kevesebb ember volt, mint borosjenői Tisza Kálmán, az István gróf édesapja.

*

A családiasság mindig jellemezte a Tiszákat. A Tiszák női, mint férfiai mindennél inkább szeretik és becsülik a tűzhelyt. A Tiszák gyermekei nem kerülnek cselédkézre. Midőn már annyira serdült a fiugyermek, a debreceni kollégiumból hoznak mellé nevelőt. S mert buzgó reformátusok a Tiszák, a teologia első diákját választják ki. Igy például az egyik Tisza-fiúnak, a költőies lelkű Domokosnak, Arany János volt a nevelője, – István gróf mellett a történetíró Géressy Kálmán nevelősködött. Az ilyen „instruktorokat“ is valósággal családtagul becsülik Tiszáék, kik már a ringó bölcsőnél egyengetni kezdik a gyermek útját. István gróf, mint elsőszülött, különösen szemökfénye volt a szülőknek. István gróf bölcsőjénél még a kifelé rideg Tisza Kálmán is felmelegedett… Abban az időben történt, hogy a pólyás babát meglátogatta a nagyanyja, a született Teleki Julia grófnő; meghatottan hajolt kis unokája bölcsőjére s becézőleg mondta:

– Édes, aranyos kis Pistám…

Biharországban így beszélik, Degenfeld Ilona grófnő, a Pista gyerek bájos fiatal mamája megütődötten pillantott anyósára. Ekkor mondta a Tiszákat jellemző kijelentését:

– Kedves mama, ne nevezze a fiunkat Pistának. (Ez árthat a – karrierjének.) Legyen ő csak István.

*

Bogdi Papp Elek bátyánk, a nádudvari hajduknak huszonöt évig népszerű öreg követje, egyszer deputációt vezetett Gesztre. Még a Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején történt ez. A küldöttséget elkísérte az egész ország Patay „Pista“ bácsija is. Tisza Kálmán ebédre is ott fogta az urakat. Ebéd után a csibukot sem engedte el s mivel a fiatal Tisza urfi ott sündörködött a vendégek körül, az apja rászólt:

– István fiam, hozzál csibukot a bácsiknak.

Papp Elek, midőn meghallotta a kurtanadrágos Tisza-gyerek ilyen komoly megszólítását, az öreg Patayhoz fordult:

– Hej, Pista bátyám; hát belőled lesz-e valaha István?

Tisza Kálmán elnevette magát… Pedig hiába öregbítették Istvánnak a Pista gyereket, közszájon mindig Tisza Pista volt s maradt a neve. I. Pista volt a Károlyi, II. Pista a Tisza. Rakovszky ellenben Stefi és nem Pista. Ami nagy különbség.

Bihari kortesek.

A leglomhább magyarnak is felbizsereg a vére, midőn a kortesvezérek kibontják és meglengetik a zászlót. A korteskedés közben minden nyugati cafrang lehámlik az újkor nyomása alatt meglapult magyarról. Felvirrad az ősi virtuskodások hajnala. A szép beszéd pengő aranypénz becsével vetekszik. A kortesvilágban tünik ki igazán, hogy a magyar a szép beszédet, a sok beszédet mennyire szereti – hallgatni… A jószavú, az úgynevezett „svádás“ ember nálunk mindig könnyebbszerrel haladt előre, mint a hallgatagon cselekvő bölcs. A magyar falu mostani nehéz viszonyaink között is ékesszavú papjára és követjére a legbüszkébb.

A kortesvilágnak a leghangosabb szójátszói minden időben a fürge és leleményes kortesek, akik nagy családfájú ősökre tekinthetnek vissza. A Kossuth Lajos követté választásakor Pest vármegyében nem kisebb hazafiak voltak a kortesvezérek, mint Batthyány Lajos gróf és Podmaniczky Frigyes báró, aki naplójában is megörökítette „váci“ követválasztó hadjáratának kortes-éleményeit. Mégis vérbelibb kortes-király nem került a magyar földön Biharország történeti nevű fiánál Beöthy Ödönnél. A fokosnak fénykorában a „liberális“ nemességnek az ifjú Beöthy Ödön volt leggyújtóbb szavú, körülrajongott népszónoka. Ez a szenvedélyes férfiú egyetlen maró szavával, vérig szúró megjegyzésével örök időre pellengérezte, sőt letörte az ellenfelét. Pedig az első felszólalása alkalmával teljes kudarcot vallott Bihar vármegye ódon tanácskozó termében. Ennek a kudarcnak érdekes a története.

Beöthy Ödön a gazdag földesúri család ivadéka, süldőlegény korában, a katonaságnál próbált szerencsét, de – miként Petőfi – Beöthy sem vitte tovább a közlegénységnél. Hamarosan ott is hagyta katonáékat. Hazament az ősi kúriába. Azonban a rendkívüli akaraterő otthon is kitört belőle. Elhanyagolt tanulmányait magánúton pótolta. A mai középiskolának megfelelő osztályokból kitünően vizsgázott le. Mindjárt kedve támadt a közszerepléshez is. Bihar vármegye közgyűlésén nem kis fába vágta ellenkedő természetének baltáját. A vármegye nagyeszűnek és ékesszavúnak elismert főjegyzőjét Szarukánt támadta meg. Persze balul ütött ki a szűzbeszéd. A szónoklásban gyakorlott és nagyobbtudású főjegyző apróra törte Beöthy érvelését. Bizony kikacagták a merész ifjú szónokot. Viszont Beöthyre meg az a legszebb jellemzés, hogy az első csúfos kudarctól nem kedvetlenedett el. Belátta: köszörületlen a kardja, fogyatékos a tudása. Félrevonúlt. Évekig nem hallották hírét. Biharkovácsi kúriájában egy kiváló oktató irányításával tanúlgatott jogot, történelmet, mindent, amivel későbbi országosan elismert tekintélyét megalapozta és négy év múltán fényesen kiköszörűlte az első csorbát. Az aranyszájú főjegyző, kinek a neve kezdő szótagját zsebkendőbe dugott orral ejtette ki, letört mellette. A báródsági büszke oláh nemesek, akiknek a „báródsági bikának“ nevezett nagyszakállú Venter Koszta volt a híres kortesvezérük, menten kapitányuknak választották Beöthyt. Azontúl a bihari „restórációkon“ báródsági fokosos seregével többször döntött Beöthy, mert senki sem tudta veszedelmesebben felgyújtani a szenvedélyeket. Vaskos élceit rettegték az ellenfelek.

Eleinte egy úton haladtak Bihar másik jeles fiával, Tisza Lajossal. Követtársak is voltak együtt. Midőn pedig Tisza Lajost bihari adminisztrátorrá nevezték ki, a vármegyének már alispánja volt Beöthy. Ebből az időből támadt személyeskedésig fajúlt engesztelhetetlen gyűlölködésük. Az egész vonalon megindúlt az ádáz harc a liberális és konzervativ nemesek között. Beöthyék nevezték el Tisza Lajos nejét, született Teleki Juliánna grófnőt „dajka Julinak“. A grófnő ugyanis, mint okos és hűséges feleség, férjének minden cselekedetéhez hozzászólott. A pellengért semmiesetre sem érdemelte; node Beöthy Ödöntől kiméletet nem várhatott senki. Amikor egyszer például a sógorával összeakaszkodott, parancsban adta ki a béreseinek, hogy e naptól minden rudasökrét nevezzék – Bigének. Tudniillik: Bige volt a sógor családi neve.

A hagyományok szerint Beöthy Ödön odáig vitte a szabadelvűséget, hogy az esküvőjét sem templomban tartotta meg. A Beöthy-birtokon talán még terpesztgeti lombkoronáját az az öreg tölgyfa, amely alatt az esküvő megtörtént… Beöthy Ödönnek kitartó konokságából sokat örökölt nem kevésbbé tehetséges és engesztelhetetlen kuruc fia: Beöthy Ákos is; a ki 1868-ban a „bihari“ kerületben lépett fel, mint képviselőjelölt, de mert Gáspár 48-as honvédtábornokkal szemben elbukott, holtáig elkerülte Bihar vármegyét, amelynek egyik nagybirtokosa volt.

*

Abból a büszke nemes Szilágyi-családból származott Szilágyi Ferenc váradi törvényszéki bíró, mely család ma is birtokos Berettyóújfaluban és Micskén. Székely eredetűnek vallják magukat. Szilágyi Ferenc „fekete húnnak“ is nevezte magát s a Biharországban emlékezetes hírü pecsovicsnak, a nagyétvágyu Szilágyi Lajosnak volt a fia. Annak a Szilágyi Lajosnak, akiről a Beöthy Ödön idejében, a 30-as, 40-es esztendők küzdelmei alatt rigmust is faragtak a liberális-nemesek. Ráverselték, hogy az öreg úr királyi adomány alapján dézsmát szedeget a pályi erdőség fekete rigóinak tojásaiból… A fia, Szilágyi Ferenc messze távolodott pecsovics apja nyomdokaitól. Köztársasági érzelmü embernek vallotta magát. A köztársasági eszmék iránti rokonérzésből tanult meg franciául is. Állandóan francia könyveket és francia köztársasági lapot olvasgatott. A szabadságharcban Kossuth Lajos mellett szolgált, mint miniszteri fogalmazó és Kossuth annyira megbízott benne, hogy jelentékeny pénzküldeménnyel bizalmas küldetésben Bem apóhoz is leküldte. Világos után Szilágyi Ferenc nem menekült ki külföldre. A hazai földön bujkált, mígnem Micskén fedél alá jutott a Baranyi Imre házánál. Most hasznát látta francia nyelvtudásának, a Baranyi családnál mint francia tanító szerepelt és az egyik kedves Baranyi kisasszonyt addig tanítgatta az „aimer“ ige hajtogatására, mígnem komolyan és magyarul is megszerették egymást. Férj és feleség lett belőlük… Ezt a fekete hún Szilágyit rendkívül szerette és becsülte az öreg Tisza Kálmán úr is, bárlan sohasem szavazott a Tisza Kálmán pártjával, a kormánypárttal. Szilágyi Ferencnek még ezt is elnézte Tisza, sőt, az egyik választás alkalmával, Nagyváradon vállát veregetve bíztatta a vén republikánust.

– Eredj már Feri bátyám szavazni; úgyis tudom, hogy ellenem szavazol.

A Baranyi urak.

Tavaszkor a micskei „rongyos szőlő“-nél kibontogatják kövér rügyöket azok a százados szelid gesztenyefák is, melyeket a Baranyi-család egyik ősanyja Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata nagyasszony sajátkezűleg plántálgatott el annak idején. A fát, virágokat szerették is mindig a Baranyiak.

Kék, zöld és arany az alapszínei a tavasznak. Az ég hamvas kéksége, a föld harmatos zöldje és a nap meleg aranyos sugárzásai alkotják szűzies báját az ébredő magyar földnek. A magyar tavasz ezen kék, zöld színei a nagyváradi és micskei Baranyi-urak családi címeréből is ránkmosolyognak. Kék szárnyfelhős zöld mezőből méltóságosan emelkedik ki a kétfarkú oroszlán. Jobbmarkában súlyos buzogány jelképezi a harckész vitézséget. Megkapóbb az a fehér liliom az oroszlán balmarkában. A fát és virágokat bizonnyal szerették, mindig nagyon szerették a Baranyiak, hiszen oroszlánjuk előtt a rózsaszál is kinőtt a zöld címer-mezőből. S hogy a virágszerető Baranyi urak a szép asszonyos kalandokból sem maradtak ki, arról meg éppen Jókai Mór állított ki örökbizonyítányt. Jókaink „Egetvívó asszonyszív“ című regényének Baranyi Miklós szeptemvir a hőse.

*

Bihar-ország törzsökös nemes családjai leginkább kálvinisták. A szívósság, szaporaság családfenntartó erényeivel méltán ékesek. Egyrészök az első foglalóktól származik. Itt-ott elmerültek, elszármaztak közülök őscsaládok egyes ágai, mások, hál’ Istennek a nagyobbrész, keményen állják a küzdést, sikeresen művelik a szent rögöket. Midőn Biharország történetkönyvében lapozgatunk, a nemesi rendből káprázatosan nagy hatalomra és gazdagságra emelkedett borosjenői Tiszák mellett századokon át máiglan feltaláljuk a legtöbb négylovas bihari nemes család nevét és kiváló képviselőit. Nem tüntek le teljesen a katolikus Baranyiak sem, akik a Csanádyakkal az 1700-as években az első kiskirályok Biharban. Hatalmuk és gazdagságuk olyan súlyos volt, hogy egy akkor élő Tiszát, Tisza Lászlót Beőthy Lászlóval szemben elbuktatták az alispánválasztásnál, sőt még a főjegyzőségből is kibuktatták Tisza László urat. Dühöngött is ellenük a bukott Tisza-párt. Csufondáros verset csináltak a „gonosz“ Beőthyről és „ripacsos“ Csanádyról, az „Érmellék Istenéről“. Megvádolták a „zöldselyem inges“ Baranyi Mihály urat is, hogy „ravasz róka szerint“ járt el s mint „Hóra vitéz, Kloska követője, választott tiszteknek cédula szedője“ zöld ingjéből az asztal mellé és alá hullajtotta a Tisza-párt „voksait“; node a Beőthy-Baranyi-párt kortesei sem maradtak adósok. „Kutyaugatás napnak-holdnak nem árt“ magyaros vígasz mellett visszakurjongatták a csúfságokat, mivelhogy a „vitéz“ Baranyi úr „mind kézhez adta“ a voksokat és hogy a „szalontaifi“ Csanádyt „sem marnák“ a Tiszák kortesei, ha „szalonnát vesztegetne“ rájuk… Érdekes alakulása az időknek, újabban Biharból Tisza István gróf mellett két kiváló Beőthy is alvezérkedik, László a miniszter és Pál képviselőházi alelnök, sőt a szalontai járáshoz tartozó Geszten is egy Csanády, Csanády Jenő a főszolgabiró.

*

Biharban még ma is szeretettel emlegetik Baranyi Gábort, a hajdani biharmegyei alispánt. Nemcsak származására volt sokattartó nemes Gábor úr, ötletes jókedélyével is kitünt kortársai közül. Baranyi Gáborról maradt fenn, hogy mikor Király községbeli kuriáján időzött (ma Szathmáry-Király Andoré ez a birtok), hivatalos leveleit is ilyeténképpen irosgatta alá:

– „Kelt Királyi-lakomban, Gábor.“ – Majd hogy bajba is került emiatt, valami „delátor“ befújta Gábor urat az udvarnál, úgy-hogy felidézték Bécsbe, királyi dorgálásra. Mária Terézia uralkodott akkor.

– Vicispán úr, hát szép, szép az ősi juss, – mondotta a királynő Gábor úr magyarázatától felderülten, – hanem azért a formára is ügyelni kell.

Gábor úr bizony nem volt a formák embere, Gábor úr felől jár közszájon ez a mondás is:

Szeretlek téged Baranyi Gáborom,

Nem sajnálom tőled sem pénzem, sem borom.

Sok falu határát felölelte a Baranyi urak birtoka. A sárréti falvakat és a debreceni Zám-pusztát nem is említve, a Kőrös-völgyön át kanyargó Baranyi-hágótól a verzári kastélyig terjengett ez a kiskirályság. A Rézhegy-erdő aljában épült verzári kastélynak Baranyi Lajos volt egyik kiválóbb ura. Népiesen „bécsi“ Baranyinak nevezték, mert kétszer nősült Bécsből gazdagon. Midőn eszébe jutott: Bécsbe ment fel borotválkozni is, pedig akkor még nem ösmerték a vasútat. Az országútja is elkerülte Verzárt. Baranyi Lajos négyes, ötös fogaton kocsikázgatott fel a bécsi borbélyához. A magyar nemes ivadék és a bécsi német asszonyok vérkeresztezéséből mélyérzésű, előzékeny magyar urak támadtak. A törzs keveretlen micskei ága ma is inkább keleti szilaj vér. Baranyi Gábor vedresábrányi főjegyző nemzetségének sok százados hagyományaitól áthatott szilárd önérzettel vallja:

– Vagyonosabbak temérdeken kerülnek nálam, de különb urat nem ösmerek…

A Baranyi-név fenntartásáról a gyermektelen derék Baranyi Ödön, kúnszentmártoni és micskei nagybirtokos, óhajt gondoskodni. Micskei fiágra épült kuriáját a hozzátartozó négyszáz hold földbirtokkal családi alapítványnak szánta. Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata a „rongyos szőlőnél“ – tehát – nem hiába plántálta el azokat a százados szelid gesztenyefákat, fennmarad Micskén a Baranyi-név.

A Dobozi úr cigányai.

Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másfajta Magyarországra emlékezett vissza, mint a mai. Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másvágásu magyar uraknak őrizgette az emlékét, mint a maiak. A Dajna Bandi „jóurai“ még Almássy Pál, Csernovits Péter, Puky Miklós, Recsky Bandi, kólyi Komáromy, az Ibrányi Ferenc és Dobozy urak voltak. Ezektől az uraktól, a debreceni nagyvásárok napjain, többet kerestek a cigányok, mint most egész esztendőben. Dajna-Balog Bandi – ilyenkor tele tüdőből, tele érzéssel fújta a „havasi kürtöt“. Azok a régi nemes urak az asztalra könyökölve hallgatták. Ej, de megis kopott ez a vén cigány, amidőn már én megismertem, egy városvégi malac-bandában dirmegtette, dörmögtette a nagybőgőt.

A cigánysors már ilyen, de valjon Dobozy Károly „nagyságos urra“ is ki emlékezik már vissza? Pedig nem utolsó magyar úr volt. Az lett a balvégzete, hogy bolondulásig szerette a cigány-muzsikát. Nálánál a született cigányprimás sem hegedült lelkesebben, holott az apja még, mint vitéz ezredes, nagy Napoleon császár ellen vezette a huszárait és három falut hagyott Károly fiára. Dajna-Balog félszáz esztendő multán sem felejtette el ezt a három falut…

– Vajda, Nyüved és Pelbárthida voltak a Károly nagyságos úr falvai, – beszélte, kiégett szemével maga elé merengve, a vén cigány.

Manapság, midőn nyugatra utazgatnak a keleti fiuk és magyar földünknek, nemzetünknek ócsárlásával akarják kiérdemelni az – ércszobrot, érdemes megemlékezni, ha már mindjárt egy régi öreg cigány gügyögései után is, Dobozy Károlyról. Dobozy Károly, a művészlelkü földesúr, kinek még a sirját sem ismerjük, más eszközökkel iparkodott a figyelmet felgerjeszteni „Nyugaton“. Cigányprimásnak csapott fel. És hogy idegen országokban is megismerjék a magyar zenét, óriás költséggel és fizetéssel nyugatra vitte ki a füstös fiukat, a debreceni Boka Károly zenekarát. 1845-ben indultak útnak. Dajna-Balog Bandi siheder volt még akkor és a „fliglihornit“ fújta a bandában.

– Bécs, Prága, München, Drezda, Berlin, Hamburg, Amsterdám, Hága, Páris voltak a stációk, – csak a nagyobb városokat említette Balog. Óriási volt az erkölcsi siker, – hanem azért, – mondta búsan a vén cigány, – elhegedültük a Károly nagyságos úr három faluját.

*

Berlinben a királyi udvarhoz is meghívták a „magyar muzsikusokat“. Éppen a szász király is Potsdam-ban vendégeskedett. A magyar nóta tetszett a két német királynak.

– Mégis a Rákóczit húzatták legszivesebben, – beszélte tovább Balog, – erre már az áldomást sem engedte el a burkus király. Pókhálós palackokkal rakatta tele a kerti asztalt, mert kint a fák alatt bandáztunk… A cigánynemzetség meg már – tetszik úgyis tudni! – olyan, ha bor van előtte, nem vár kínálást. Nosza, neki is láttunk. Vizespohárból nyakaltuk a százesztendős rajnai bort. Nevetett is bennőnket a burkus király, – ők éppen csakhogy gyüszühegyeltek belőle, – nevetve kérdezte a nagyságos urunkat:

– Herr von Dobozy! Mindig így isznak a magyarok?