Part 11

A XIX-ik század elmúlásával szomorúságos külső képet öltött az Ős-Debrecen. A kálvinista Rómának jó és rossz oldalaival kijegecesedett patriarkális korszaka bomlásnak indult, ám a romhalmaz felett még nem épült ki a merész áldozatkészséggel tervezett ifjúszép Új-Debrecen sem. Századok óta megalapozott helyükről utcasorok és kedves emlékű civis-tüzhelyek tünedeznek el szinte egyik napról a másikig. A porfelhők, tátongó gödrök, a kőfalbontó csákányok ádáz csattogása izgalomba riogatják a csendes szemlélődőt, aki küzdött és örvendezett, reménykedett és csalódott a porba omló öreg falak között. Borongósan, feketén hollószárnyak verdesnek szemébe. Nemcsak a jól ösmert meleg falak, az emberek kicserélődése is megkezdődött itt. A messze földre híres vendégfogadót, az Arany Bikát is lebontják, amely századok óta egyik legemlegetettebb közhelyisége Debrecennek. Többszörösen át- meg átépítették a hosszú idők folyamán. A remekbe kovácsolt régi címere, az arannyal bevont Bika-cégér elkallódott régen, csupán büszkehangzású neve örökült meg.

Az 1700-as években már népszerű szállóhely és vendégfogadó volt az Arany Bika sarokra épült, iromba földszinti házával. Tekintélyét a nemes várostól kölcsönözte, amely tulajdonosa a vén fogadónak. Árendásokkal kezeltette a fogadóját. Az 1807-iki esztendőben polgár Kovács Mihály úr őkegyelme volt a Bika árendátora. Akkor már külön kávéházi helyisége és billiárd-asztala is volt a Bikának, amint az kitünik az árendátornak a nemes tanácshoz intézett panaszos feljelentéséből. A kávéházban a billiárd felett támadt a csetepaté, midőn Réthy, Palásthy, Gulácsy, Sárközy duhaj diákúrfiak – hajnaltájt – minden ónokkal együtt beverték a fogadó táblásablakait is…

Jókai Mór „Kis királyok“ regényének egyik fejezetében híven és derűsen rajzolta meg a Bika-fogadó belső életét a törzsvendégeivel együtt. Ezek az állapotok körülbelől az 1870-es évek végéig fennmaradtak. Azontúl történt az emeletes Bika felépítése és lassú, halk kicserélődése a jellegzetes törzsvendégkoszorúnak. A harsány vidéki földesurak, a szűkszavú, úgynevezett muskotály-civisek, a nagyhírű különféle kupecek és kalmárok pusztulásával elmúltak azok a gondtalan idők, midőn a Bikában vásárok alkalmával a Boka Károlyék muzsikája mellett százezreket pocsékoltak el borra, táncra, kártyára, esztelen fogadásokra. Falvak cseréltek itt gazdát. Az 1830 és 1840-es években a legérdekesebb debreceni civis, az ördöngös hírű Táncos-Kovács István is itten tartotta áldomásait. Az a Táncos-Kovács István volt ez, aki a debreceni nép hite szerint mérhetetlen kincseiért lelkét kötötte le és minden pénteken éjfélkor ledobbanásig táncolt az ördögnek. A szegény emberből többszörös milliomosságig felgazdagodott civis-nábób országos vásárok alkalmával százezreket érő gulyákat és birkafalkákat csereberélt és pazar áldomásain semmi sem volt drága és elég. A szarvasmarha, különösebben a birkák voltak kedves, hasznos jószágai. Olyik alkalommal százezer birkája is legelt a pusztákon. Három nap, három éjszaka eltartottak ezek az áldomások. A gazdák és kupecek el-eldalolták a nemzetes Kovács gazda kacskaringós hortobágyi juhász-nótáját:

Ha kimegyek szentiványi halomra, Onnan nizek szíp legelő nyájamra, Onnan parancsolom a cselédemnek, Csapd meg jaz elejit… … Arra jaz cserjésnek…

*

1849-ben augusztus harmadik napján az Arany Bikában ebédelt Nagy Sándor honvédtábornok is a vezérkarával, midőn a nyulasi külső-vásártér felől megdördültek az ágyúk. Az Újvárosról előnyomuló orosz sereg támadásba lépett a honvéd hadtest ellen, mely a Görgei főseregének volt a hátvédje. Nagy Sándorék ott hagyták a pompás ebédet. Lóra pattantak. Vágtában száguldottak a csatamezőre. Az óriási orosz túlerő iszonyú vérontás árán diadalmaskodott s a csatát követő egyik napon az orosz vezér adott díszebédet a Bikában. Boka Károly cigányprimás ekkor és itt zendítette rá a „jaj, de huncut a német“ kesergőt. Vesztére jelen volt egy olyan muszkavezető, aki elértette a nótát és a piacon deresre húzatta, huszonötig pálcáztatta a kiváló hegedűművész Bokát. A Bikában egyébként többször is támadt kínos kavarodás a „mégis huncut“ nóta körül. Pléhgalléros osztrák generálisok jelenlétében, huszártiszti díszlakomán, a hadgyakorlatra bevonult császári és királyi tartalékos huszárhadnagy ifjabb Tisza Kálmán úrfi reccsentette rá a „jaj de“-nótát. A megrőkönyödés elképzelhető, mert hogy csiklandósabb legyen a helyzet, az ifjú Kálmánnak élt még az apja, sőt éppen a miniszterelnökséget is viselte még az öreg Kálmán úr… Rácz Károly debreceni cigányprimás (a Csokonai-daloknak egyetlen mestere) ezzel a nótával ugyancsak a Bikában szerezte „királysértési perét“, midőn a Kossuth Ferenc tiszteletére rendezett díszlakomán, a Kossuth első országos körútja alkalmával, helytelenül húzta rá a nótát az első, az úgynevezett „hivatalos tószt“ után…

A Debrecenen átvonuló politikusoknak, művészeknek, művésznőknek és főkatonáknak is mindenkor kedvelt szállóhelye volt a Bika. Az öreg József főherceg után az egyik lakosztályt „József főherceg szobák“-nak nevezték el… A Bika emeleti dísztermét az ifjúkorán elhunyt, lengyel származású Mirkovszky festő gyönyörű falfestményekkel ékesítette fel a debreceni magyar nép életéből, ebben a teremben a nagy áldomások mellett országraszóló politikai tüntetőgyűlések is estek. Báró Bánffy Dezső itt bontott új-párti zászlót. A debreceni csizmadiaszínt elhagyván, midőn még kormányon voltak, Justhék is ide vonulgattak fel. Emlékezetes népgyűléseiket itt tartották az – önálló bank mellett. Kedvesebbek, megkapóbbak azok az emlékek, melyeket az Arany Bika dísztermében lezajlott bálok hulló rózsalevélkéiből szedegethetünk össze. A Nagyalföldtől a máramarosi Kárpát-hegységig felkapottak voltak az itt tartott debreceni jogász- és gazdász-bálok. Amikor az ábrándos, szőke Lengyel Ilka és barna, bájos Orosz Ida voltak a körülrajongott bálkirálynők.

Az újabb időkben az Arany Bikának a kávéházi élete fejlődött ki rendkívüli méretekben. A „Közvélemény-asztalnál“, melynek jellegzetesebb tagjai az elhunyt Kölcsey Ákos és Jablonczay Kálmánon kívül a tollat is ügyesen forgató, recsegős szavú Járossy Lajos honvéd kapitány, agarászmester Publig Ernő tüzoltóparancsnok, festészetben, sportokban is kiváló Könyves-Tóth Mihály városi szenátor, vízivó Burger Péter 48-as politikus szemorvos, drogériás professzor 67-es Jósa Vince, kedélyesen elkapucinerezgetik a gavallér Domahidy Elemér főispán a Hajdu vármegye közigazgatásában maradandó érdemű és emlékű Weszprémy Zoltán nyugalmazott kollegájával együtt. Más sarokban a „billiárd-akadémia“ tagjai csattogtatják az elefántcsont golyókat. A sűrűn szapult Aczél Géza főmérnök itt is biztos kézzel kezeli a dákót. A bohém paptanár Nagy Vilmos a kollégiumból példátlanul vakmerő szójátékait itt adogatja le, hogy még az örökmozgékony Thiessen Arthur bankigazgató is lesujtva némul el, a zenetanár és szerző Psenyeczki-Nagy Zoltánnak meg, kinek az élete tökéletes hármónia, hamis útra szalad a – feketekávéja, szidják is ilyenkor a – Vilit… Mégis a legérdekesebb kávéházi vendégek azok a hosszúszárú pipából füstölgető, csizmanadrágos civis-gazdák, nemzetes Szentesi, Kertész, Bányai, Zöld, Balogh, Gyarmati, Polgári, Jóna, Jobbágy, Ungvári, Harangi Sándor uraimék, akik itt teszik szóvá a „város dógát“ és a szenzálokkal üzleteket is itt bonyolítgatnak le – vizecske mellett. Az éjszakák már a mulatozóktól hangosak. Magyariék, Rácz Károly muzsikája mellett, Vilmos huszártiszt korukban, királyunk keresztfia braganzai Ferenc József herceg és a pápai gróf Esterházy Pál nevezetes murikat rendeztek itt… Az öreg szállóház utolsó „fogadósára“ sohsem volt panasz. Kerekarcú civis Németh András nagyvendéglős vérbeli magyar szerénységével, előzékenységével, ízletes konyhájával, gazdag pincéjével a téglabontásig becsületesen fenntartotta a vén Arany Bika hagyományos jóhírét.

Betyárok – pandurok.

Az én lelkembe is belopta aranyhamvas vizililjomait az ősrét. Vadász urak, csonbókos hajú pásztorok, katonaviselt öreg cselédek beszédeitől ott kezdett ébredezni és benépesedni a képzeletem. Ezeket a mesélő alakokat, ezeket a szűz érzéseket, a pusztán virrasztott éjszakák színhullámait, a réti nádrengeteg mélységes zengésű melódiáit lelkemben elnyomni, emlékezetemből kitörölni többé nem lehet. Az én magányos életem, csupán kis talyigakerék nyomásnyi, de bekanyarogja az ősrétet, ott süppedezik az őspusztán…

*

Jeles pandurt ösmertem többet is. Már a betyároknak inkább csak hírnevök csapódott el hozzám, merész szárnysuhintással, mint éjszakából kibontakozó fekete madarak. Borzongató vijjongás után alighogy feltünnek, máris nyomukat temetik a setét felhők. Ritkán hunytak el úgy vízszintesen, mint a fegyházból kiszabadult és Váradon holtáig vezeklett öreg Dobos Gábor, aki gyermekéveimben Bihar, Hajdu, Szabolcs és Szatmár vármegyék százezernyi népét izgatta vakmerő rablótámadásaival.

A gavallér Sós Pistáról, a délceg szegénylegényről is regényt lehetne írni. Az orgazdái dús vagyont szereztek s nem egynek az ivadéka ma is kastélyban uraskodik. Maga a délceg betyár kivert vadként, titokzatosan pusztult el. Éjszaka a Tiszaparton lőtték le lesből, állítólag asszonyi kéz okozta a vesztét. 1848 előtt a nyiri rónákon Gesztely, másként Geszten Jóska sem volt utolsóbb szegénylegény. Még a kállói „kettős-börtön“ sem fogott ki ezen a vasgyúrón. Pedig a kállói „kettős“-től rettegett a pusztáknak a legelszántabb fia is. Abba a tömlöcbe két ember hogy éppencsak befért. Mezitláb zárták be ide a betyárt. A padlója: élére állított és szegezett lécekkel volt – ◇ ilyeténképpen – kirakva. A láncravert betyár le sem ülhetett. Sajgós meztelen lábával kínjában csak tipergett, toporgott, kapkodta a lábait a lécélről, ezért mondják ma is a nekivadult táncosokról, hogy „eljárta a kállói kettőst“, „eljárta a kállói kopogóst“… Gesztely Jóskán még ez a tömlöc sem fogott ki, mert mikor a kállói vármegyeházán a táblabírák vallatták és Zsiros Pista nevű cinkostársa szembemondta a dolgait, Gesztely lecsavarta kezéről a nehéz bilincset, úgy ütötte arcul Zsirost, hogy az menten lebukott. Viszont a népszerű Kállay alispán lovát, melyen a vármegyeház udvaráról megugrott a betyár, gavallérosan visszaküldte. Ez a Gesztely Jóska különben a gazdag papoknak és zsidóknak volt a réme. Egyik legenda szerint a geszterédi erdőben agyonlőtték. A „nótájából“ inkább arra lehet következtetni, hogy – felakasztották, mert azt mondja ez a nóta:

Gesztely Józsi temetője, Kinn van a lába belőle,[7] Hideg eső esik rája, Megfázik a lábaszára…

Igy elmult bizony Geszten Jóska, elmultak a szabolcsi táblabírák is. Az utolsó szabolcsi táblabírák nevét 1847-ből, ahogy a megye történetéből olvastam, emlékezésül ideiktatom: – Tekintetes és vitézlő Jármy Menyhért, Elek János, Bónis Károly, Fazekas László, Mikecz Pál, Uray Tamás, Ferenczy Alajos, Butkay Ferenc, Szunyoghy Rudolf, Katona Lajos, Zoltán Mihály, Erőss Lajos, Inczédy György, Somossy Ignác, Lengyel Miklós, Sulyok Dániel, Jármy Tamás, Patay István, Kastal Imre, Szabó István, Apagyi Mihály, Kállay Bertalan, Fejér József, Fekésházy Mihály, Hunyady Sándor, Szentmariay Károly, Fülöp Antal, Kovács Ferenc, Kállay Manó, Bezdédy László, Rásó Lajos, Fazekas István, Palaticz Mihály, Pethő Sámuel táblabíró uraimék történelmi korhatárnak az ajtóját csuktátok be és én – a multat visszaálmodó tanyátlan utód – a szeretőszívű megemlékezés virágbokrétáját imhol a ti régfelejtett sírotokra is leteszem; hiszen kuriáitok, ősföldjeitek úgyis nagyrészt más gazdák kezére kerültek már.

*

Érdekes, hogy a betyárok legendáival mindig szívesebben foglalkozott népünk, játszásközben mi gyermekek is muszájból vállaltuk a pandurszerepet. Német, tatár és pandur egyikünk sem akart lenni, a kurucot vagy a betyárt játszottuk örömestebb. Ma már másként méltányolom a mi betyárkergető vén csendbiztosainkat és pandurjainkat; mert kemény és kérlelhetetlen lovasvitézek voltak ezek is. Minden határjárásnál játszottak a halállal. Node a bőrük sohasem volt selymes, azért nem is kimélték. Ha rájok gondolok, mennyi virtus, mennyi őserő elevenedik meg előttem. Milyen kiválasztott virágjai voltak ezek is egy nyílt harcra teremtődött fajnak. A halódó pusztai élet utolsó portyázói voltak a pandurok is. A hajdusági füstös cigány Barcza Dani, szabolcsi Vay Gyurka, bihari Osváth Pál, tokaji Vajthó Pali, aradi Ritt Lojzi, szegedi Somogyi Jóska és Daróczy Pál, pusztai kapitány Vadász Lajos, kisteleki Klemm Jusztin és debreceni Farkas Berti[8] „komiszárosok“ élettörténeteit ha megírná valamelyik fajtájokbeli író, a bátor magyar szív, az erős magyar lélek, a vasököl olyan bajnokainak állítana emléket, milyeneket a hajdani nagy harcok korszakaiban találhatni sűrűbben. Regényességben, jellemfejlesztő tanulságokban olyan gazdag férfi életek, lovag-tragédiák voltak ezek, amelyek idegen nyelvről, idegen népek életéből átültetve érdekelnék a mi „kulturifjainkat“ is, akik most – itthonról kapván azokat – lekicsinyléssel, gúnnyal térnek napirendre felettök. Hiszen az egyik írótárs, bizonnyal az érdekesség fokozása végett, derék magyar csendőreinket is az amerikai „cow-boy“-okkal vonta egy kalap alá; persze nem tudják, vagy legalább is nem akarják tudni, hogy a magyar pusztázó-élet története régibb hajtású, mint a bőrnadrágos, simára nyúzott arcú amerikai csikós legényeké és hogy a mi derék csendőreink élete, szokásai is, bár korhoz idomultan, a régi vitéz idők nyomán alakultak ki és a régi pusztázó magyar virtusokat örökítik tovább. De, persze! Ha a magyar erő és eredetiség megnyilvánulását kell elismerni, vagy éppenséggel még méltatni is, az sokónknak mindjárt nem érdekes. Az érdekes világ és élet sokónk előtt legalább is Páris város szemétdombjainál kezdődik.

*

Ezt az immáron elhunyt Farkas Bertit is, az egyik utolsó vérbeli pandur komiszárost, mennyire félreismerték. Előkelő nemes magyar családból származott (a szépapja még alispán és nemesi felkelővezér volt Zemplén vármegyében). Összeköttetéseinél és birtokainál fogvást szerepelhetett volna az úgynevezett „komoly pályákon“ is. Megmaradhatott volna gazdag földesúrnak. Mint jó svádájú, ötletes, gavalléros ember akár képviselő is lehetett volna. Lobogó vére azonban a pusztázó életre hajtotta Berti bátyánkat. Az őslovagi tűzvér, mely időnként mindnyájunk szegény rablelkében fellángol, elragadta Berti urat. A tűzvér elragadta és kisodorta nyugodalmas úri otthonából. A fergeteges pusztai éjszakákba sodródott ki Bertók bátyó. A futós, szép ló, a csárdabeli tanyázgatások, betyárhajszák izgalmai, a túlkerülés ravasz pásztorok eszén: megejtették ősvágyaktól, sejdítésektől, hagyományoktól áthatott lelkét. Mindent rááldozott, hogy csak olyan mód élhessen, amiként századokkal odelőbb török-tatár-németverő ősei éltek. Évtizedeken puskavégre adta az életét, miközben vagyonát a pusztázó élet hadiköltségeire váltogatta be… Összetört, alakoskodó szegény emberré vált már akkor Farkas Berti, amikor Debrecen város szolgálatában, mint mátai biztos, gazdasági felügyelőnek a Hortobágyra kikerült. Ott mégis megvígasztalta a puszta. Olykor zúgó fergeteg táncolta körül s megszaladt egy ménes. Álmodozó lelke elringatódzott a délibáb ezüstös csalóka hullámain… Midőn pedig hivatalából kiválasztották és a vén pusztázó magyar a városba – beszorult, összeomlott tragikus életében hamar elkövetkezett a befejezés is. Megváltás volt reá a halál, hiszen ma-holnap a Hortobágy-pusztát is felturják a telhetetlen emberek.

Magyar mesterségek.

Azt olvastam, hogy Sopronban meghalt az utolsó szűrszabó. Nemcsak Sopronban, az ország más vidékeiről is pusztulnak a szűrszabók. Pedig törzsökös magyar mesterség a szűrszabóság is, hiszen a szűr százados viselete a magyarnak. Főbbrendüek, mint a köznép előszeretettel viselték. A szűr anyaga, színe, szabása természetesen viselőinek rangjához és életkorához képest változott. Az úgynevezett „cifraszűrökön“ színgazdag keleti pompát remekelgettek a hozzáértő mesterek. A cifra szűrökről mint kiterpeszkedett bájos pávamadár ragyogott le az ős képzelőerő, – az ötletes népművészet. Virágok, levelek, madarak különféle alakzataiból varázsolták elő ezeket a díszeket. Az Alföldön a szegedi, miskolci, kiváltképpen a debreceni szűrszabók voltak nevezetes mesterek. A Hajduság, Nagykunság, Nyirség és Tiszahát magyarjai a debreceni szűrszabók remekeivel pompáztak. Negyven, ötven esztendővel ezelőtt, a debreceni vásárokon, félszázan is kerültek, akik kirakodtak. Az 1911-dik esztendőben már csak heten nyűtték pusztulásnak indult szép magyar mesterségüket, két asszonymester is került közéjük. Névszerint Harsányi Gábor, Harsányi Gáborné, Jancsó Lajos, Jancsó Lajosné, Jancsó Dániel, Molnár József és Végh Mihály ezek az utolsó debreceni szűrszabók. Az egyik debreceni mester, alig néhány éve, csodaszépen kivarrott szűrt és fali pokrócot remekelt a pápai Esterházy Pál grófnak. Az Esterházyak legrégibb nemesi címerét varrta ki a harmatos üde selyem virágokkal, levelekkel, madárkákkal teleszórt szűrdarócra.

Hanyatlásnak indult a suba- és guba-készítés is, pedig a suba- és ködmen-készítők is eredeti selyemvarrásokat, szironyos díszeket remekeltek az irhára. A suba-készítő szűcsök között a szegediek voltak a leghíresebbek, a híres Csikay szűcsmester Rózsa Sándornak és a többi nyalka betyárnak, pásztorságnak volt az udvari szállítója. Még a Bakonyból is felkeresték éjszakáknak idején… Ma is híres, ma is kapós a szegedi suba. Már a gubások között a debreceniek vezettek. Debrecenben még ma is működik húsz-huszonegy gubás-mester, azonban az uri gubások rendje kipusztult az utolsó nemzetes Bisothka István úrral, aki négyszáz, ötszáz forintos, sőt jóval drágább gubákat is remekelt. Az „öreg“ József főhercegnek is csinált egy ilyen „uri gubát“. Jókai Mór is jól ismerte Bisothkát, aki még minden tekintetben eredeti „muskotály civis“ volt.

Bealkonyult a túri süvegjártóknak is. A fehérvári bicska és csutora sem a régi már. A szegedi „halbicskát“ még ugyan divatba hozta a néhai Sziráky mester, akit Mikszáth Kálmán is megrajzolt. Pósa Lajos is őrizget ilyen bicskát. Ha Sziráky véletlenül angolnak születik, bizonnyal a világpiacra került volna ez a finom izlésű, nemes acélanyagú „csecsés“ portéka.

Küzdelem a sorsuk a hódmezővásárhelyi, karcagi, mezőtúri, rimaszombati fazekasoknak is. A kulacsot is leginkább képletesen emlegetjük. Politikusokról állítják, hogy kétkulacsosok. Én még láttam az édesanyám apjánál, az én jóságos és nemes öreg Daróczy István nagyapámnál olyan széleshasú csikóbőrös kulacsot, amelyből egy-egy nyakcsavarintással piros ürmöst vagy fehér bort tölthettünk. Ma nem faragnak ilyen kulacsokat. Hirét, nevét, ősdivatját veszítette a füredi nyereg is. Ezeket a tetszetős és célszerű lovaskészségeket pihelykönnyű száraz nyárfából faragták és sodrott bélhúrral húrozták fel. Pogányos díszüket a rézveretű kápa alkotta. Árpád apánk óta századokon át változatlanul használták – lovasaink – a füredi nyerget. Ma már ez sem jó. Talán mert a miénk?… A gyárüzemes ujkor lassanként kiirtogatja és elhantolja a régi vágású szíjgyártókat is. A mi sallangos, csótáros, bogláros, pillangós, csillagos könnyed kantár, hám- és nyeregszerszámainkat egyszálú, otrombán nehézkes, idegen portékákkal cserélgetjük fel.

Elmulának a vígkedélyű gombkötők és zsinórozók is, mióta hogy levedlettük a nemzeti öltözetet. A színmagyar Debrecenben az 1911-ik esztendőben még négy gombkötő- és paszományos-mester küzködött a sorvasztó közönnyel. Aláhanyatlottak az igazi magyar szabók is. A kalaposokról sem mondhatok jót. A Hajduságra Bécsből szállítják a Kossuth-kalapot. Megfogyatkoztak a miskolci csizmadiák is. Ma már nehéz feladat volna jegyzékbe szedni azt a bizonyos kilencszázkilencvenkilenc miskolci csizmadiát. Aki csizmadiának megmaradt, az is inkább „suszternek“ vagy „lábbeli készítőnek“ tituláltatja magát. Nem igen remekelgetnek rámás- és piros-csizmákat. A borsodi menyecskék olcsóbbfajta osztrák topánkában gacsolnak. A legényeknek az irdatlan lóbőr-csizma is megfelel. Rózsáspatkóért, tarajos pengő-sarkantyúért nem törik magokat. A táblás fokosok, makkosfedelű kupák, a csengők rézöntő mestereinek is befellegzett. Elnémultak a gulyakolompok. Felszántogatták a legelőket. A csinos viseletére rátarti pásztorok is elfogyatkoztak. A cserényeknél, karámoknál nem pepecselgetnek szíjfonatokat, ólmos- és rézvereteket, csont- és fafaragásokat. A faragó művészet egyébként is sok eredeti mesterét veszítette el a vizi-, szél- és szárazmalmok fogyatkozásával. A gőzmalmok robotos molnárai nem értik a járomfák, kapufélfák, fejtőlvalófák, mércék, mángorlók, csigatésztacsinálóbordák farigcsálását. Fogytomig jutottak a szegedi hajóácsok is. Az élhetési gond az asztalos-mesterekből is kiölte a virtust. Szegény népnek sivár az izlése. Az uborkafára felkapaszkodottak inkább a tömegpompát, a rikoltót keresik. Manap megfelel a paszulypipa, azelőtt világra hiresek voltak a tajtékpipa faragó mestereink. Debrecenben évekkel ezelőtt meghalt Egri Mózes, az utolsó „piparezező“. Még régebben elmult az ötvösök és kardcsiszárok fénykora. Nem kiszakított sorokat, köteteket írhatnánk a mi elpusztult magyar mesterségeinkről. Ám, mi közönyösek vagyunk. Közönyösek vagyunk arra is, hogy a porbahullott gyöngyszemeket felszedegessük és kegyeletesen füzérbe kötve – külön nemzeti kincsesházakban – megőrizgessük. Élelmesebb gyűjtők idegenbe hurcolják pusztuló magyar mesterségeink és népművészetünk őskincseit. Pedig ha már az őseredeti magyar mesterségek pusztulását nem akadályozhatjuk meg, legalább az emlékeit ne hagynánk megsemmisülni és szétkallódni. Hanem inkább lelkesen oltalmazott, vidékenként is öntudatosan gazdagított gyűjteményekkel igyekeznénk visszavarázsolni azt az időt, midőn még nem süvőltött fülünkbe a gyárkazán, midőn még aranytallus kakasok kurjogatták a napfelkeltét és a mestereink üde arccal, üde lélekkel, füttyös jókedvvel állottak kedves, megbecsült munkájukba.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az alföldi kálvinista magyar sirok „fejfájára“ fenti rövidítéssel „A boldog feltámadás reménye alatt“ vigasz jeligét vésik.]

[Footnote 2: Az országos hírű Dely Mátyás állatorvost, a hortobágyi volt állatorvost, 1910-ben a budapesti állatorvosi egyetem tanári kara „dísz-doktorul“ választotta. Tiszapolgáron él.]

[Footnote 3: A csokalyi emeletes népiskola átellenben esik a kágyi szőlőhegygyel.]

[Footnote 4: Részvéttel jegyzem ide, hogy e könyv szedése alatt férfikora delén meghalt.]

[Footnote 5: A szegedi boszorkányperek áldozatait, a szegedi Tisza egyik szigetén, az úgynevezett Boszorkány-szigeten égették el tüzes máglyahalállal.]

[Footnote 6: A böszörményi pusztákon mindig sok volt az ürge és a böszörményi hajdukat azzal csúfolták, hogy húsáért fogdossák és megeszik az ürgét.]

[Footnote 7: Az volt ugyanis a szokás, hogy amikor a betyár teste magától leszakadt az akasztófáról, az akasztófa tövében csak úgy téltul elföldelték.]

[Footnote 8: Meghalt Földesen, 1912 május havában.]

TARTALOM.

Darvay kapitány 5 A nagyabonyi nóta 11 A Radeczky-huszárok 16 A Tiszák 25 Bihari kortesek 32 A Baranyi urak 37 A Dobozi úr cigányai 41 Csokalyi Fényesek 46 A Morvay Louise regénye 56 Foltényi Vilmos színész 63 A világosi átok 71 Petőfi körül 75 A Rózsa Sándor bandája 81 Hortobágyi gulyások 87 Debreceni diákok 97 A kántus 104 Érmelléki szüretek 107 Az öreg József főherceg 113 Magyar-Szeged 121 Gabara piktor 128 Az asztaltársaságok 133 Notárius Bekk Pista 148 A dudások 154 A podeszta 161 A debreceni nagyszabadságon 169 Kustár Ignác piarista 177 A „tokaji“ hazájáról 183 Az arany bika-fogadó 190 Betyárok – pandúrok 196 Magyar mesterségek 202