Part 10

Az egyik debreceni nagyszabadságra én is felejthetetlenül visszaemlékezem. Az apám nagyjószágokat hajtatott fel a vásárra. Alkonyatkor indultunk hazafelé. A nyilazó napvilág bucsu sugaránál a debreceni kétágú torony aranycsillagai a toronyra szállt égi jelként ragyogtak. Oszladozó nyájak bőgtek az országúton. Nyihogtak a lovak. Egyik-egyik kanca élesen nyerítve hívta kis-csikóját. Jókedvű emberek kacaráztak a kocsikon. Vagy nótaszóval dícsérték a sikerült vásárt. Hazafelé menet több úri fogattal verődtünk össze. Mi vezettük a kocsisort. A mi vastengelyes bricskánkat széltében fogott három erdélyi faj-ló repítette. Ezek a szikár fejű, karcsú lábú, arabsvér-keverék paripák voltak kedvencei apámnak. Kocsiba és – mint szenvedélyes agarász – hátilónak is ezeket a kecses, okos, csupa nemes ideg- és tűz-jószágokat tartotta. A Hajdúságról Brassóig kész volt lekocsizni kedves paripáiért. Lókupec örmények, szilágysági és erdélyi híres lótenyésztők kedvvel szolgáltak neki, kedvvel adták kezére a fejedelmi állatokat, mert igazi árát nem sajnálta a „jó lónak“. A remek teremtések közül száz lovat is összecsereberélt addig, míg a kedveszerinti fogatot összepárolta. Az ilyenekre illett is a „tüzes sárkány“ nevezet. A kocsist is meg kellett válogatni melléjök, aki értett a nyelvükön. Kocsisnak a vén Balogh Pista ilyen ember volt. Istenes-ember hírében nem állott Balogh; sőt „rossz“ Baloghnak nevezték a kissé hajlotthátú, madárhúsú, izmos vén embert. Szinte szúrt a sárgásbarna szeme. Az ilyen szemet macska-szemnek, magyar-szemnek is nevezik mifelénk. Horgas keselyű orra alatt kunkorgós fehér bajúsz berzenkedett. Mintha Botond vezér kalandos seregéből maradt volna vissza ez az agyafúrt vén huszár, ki már 48 előtt fogyasztotta a „császár kenyerét“, 48-ban meg a magyar zászló alatt verekedett öreg Virtemberg-huszár cimboráival. Azontúl a kocsmáknak, méneseknek, meg a német zsandároknak lett réme Balogh. Lovat lopott, verekedett, betyárkodott mindenfelé. A mi lovaink körül is szerencsét próbált egyszer. Ám az éber kocsisok rajtacsípték s ha az apám közbe nem lép, agyonverik. Apám még gyógyíttatta is a kegyetlenül összetört öreget. Balogh később, mikor már a betyáréletből kivénült, hálából hozzánk szegődött kocsisnak. Olyan kocsis nem került másik. Ő, meg a lovak beszélgettek egymáshoz. Halk szóval játszva kormányozta a legszilajabbakat is. Élesebb felkiáltása fájdalmasabban hatott rájuk az ostorcsapásnál.

A debreceni nagyszabadságból hazafelé menet – ekkor is – a vén Balogh, rossz Balogh ült a bakon. Elébe vágtunk már sok vásáros kocsinak. Ilyenkor a más porát nyelni, hazafelé menet az úton időt vesztegetni nem magyar szokás. Debrecentől Nánásig az utat rövid fujtatással – Böszörményben a Vilmányi Sára asszony fogadójánál – szoktuk megtenni. Most akadályunk támadt. A vert út mentén göröngyös, döcögős volt a fasorköz. Erős négy lóval, könnyű parasztkocsin egész szekérderék „böszörményi bicskás“ poroszkált előttünk. Ezek a böszörményiek verekedős, zsiványkodásra is szer, gazdag kevély hajduk voltak mindig. Mostan is szilajul kurjogattak a kocsiderékból. Rázogatták a kulacsot hetykén. Midőn melléjök és eléjök akart vágni a kocsisunk, engedték egészen a fordulásig, de ekkor azután:

– Gyihé! – közécsaptak a négy lónak. A vert út kövér porában vígan iramlottak tovább. Minekünk a gyötrelmes, döcögős útszélen, melyet még egy korábbi nagy esőzéskor felvágtak a marhák, lehetetlen volt a versenyzés; mert az apám sajnálta a lovait is. Számoltak ezzel a böszörményi zsiványok is. Mihelyt megcsendesedtünk, visszatartották a lovukat. Amikor pedig elejbük akartunk vágni, kötekvőleg ismét neki engedték a gyeplőt. Röhögték a próbálkozásunkat. Csúfszókat kurjogattak felénk. Az apám végül puskájához kapott:

– Mégis csak közé durrantok a lovuknak, – mondta.

– Kár volna azokért a jó lovakért, – szólt Balogh.

– Igaza van, öregem, – apám némileg lecsendesült; de mivel a böszörményiek tovább komiszkodtak, ismét fellobbant. A bicskások közül egy sugár bajuszú, hórihorgas hajdú volt a leghangosabbik. Ez károgott a legcsúfondárosabban. A lovakat ez ostorozta irgalmatlanul: – no, ezt a betyárt mégis csak megsrétezem, – mondta az apám.

– Ilyen ürgések[6] miatt csak nem szerez bajt az én kedves uram, – vélekszette halkan Balogh, – inkább tessék rám bízni. Majd móresre tanítom én őket, hogy máskor ne kössön ki rendes úri emberrel az ilyenféle bűrhasú paraszt…

Apám a rossz Balogh berzenkedésére elnevette magát:

– Jól van, no! Lássuk. Mit tud kend?

Balogh megcsendesítette a lovakat. Nagy hujjongatva a böszörményi bicskások is megcsendesedtek. Balogh valamit motyogott a lovaknak. Az arabsok hegyezni kezdték a fülöket. Majd mintha kígyó szisszentett volna, a vén kocsis hátborzongatón különös hangjára, összeágaskodtak a lovak. Azután…

– Urficskám, kapaszkodjék a kocsi oldalba, – még figyelmeztetett az öreg. Azt hittem, hogy ég-föld összeszakad, olyan irtózatos erővel zúdultak neki a lovak. A böszörményiek a vert úton most már hiában ostorozták a lovukat, a saroglyát elértük. Már kocsi kocsi mellett csörgött. – Huj, Mirza! – az aranyszőrű ostorhegyesre, mint átkozódó pogány pap, szörnyüt rikkantott az öreg. Egész megnyult a vén ember. Mintha szárnya nőtt volna, félemletesen lobogott a félvállára akasztott fekete dolmány és az ostorral – amúgy visszájára – közécsapott az elfehérült bicskásoknak. Pillanatig, a két kocsi mintha egymáshoz ragadt volna… Behunytam a szememet. Óriási csattanást, recsegést hallottam. Rémleteset zökkent a kocsink, hanem azért tovább száguldottak a lovak. A fojtogató porfelhő elborított mindent. Emberi jajsikoltás, lovak vészes nyerítése süvöltött a hátunk megől.

– Teringettét! – kiáltotta apám, az irtózatos zökkenéstől a pipacsutorát majd hogy ketté harapta, – mi volt ez öreg?

Balogh, a horgas orrú, szikár öreg magyar, halkan felnevetett:

– Eh, heh! Ez bizony egy kis tengelyvégszegakasztás volt, kedves gazdán…

Dorogi Farkas Pál és a böszörményi öreg Fábián Tóni bátyám (kinek szavajárása szerint már a „hetvenhetedik ősapja“ is „tekintetes úr“ volt!) a Vilmányi Sára fogadójában beértek bennünket és beszélték, hogy a bicskások kocsija az országútról az árokba fordult. Beszakadt fejjel, zúzódott bordával, tört karokkal és kerékkel cselekedték azt a borzalmas jajgatást.

Kustár Ignác piarista.

Kustár Ignác piarista sem a szerzetesi rendjében, sem a magyar közéletben nem tartozott a vezérkedők közé. Csupán közkatonaként működött a hazafias tanítórendben, amelynek egy év hiányával nyolcvan esztendeig lelkes és buzgó tagja volt. 1813-ban január 23-án született a Pest vármegyei Kalocsán. 1831 szeptember 20-án lépett a piarista-rendbe. 1839 julius 26-ik napján avatták áldozópappá és 1910 április 15-ik napján hunyt el életkorának 98-ik, szerzetességének 79-ik évében. A szívós öreg magyar piarista rácáfolt a piaristák egy régi babonájára is. Calasanti Szent József, a rend alapító atyja ugyanis kilencvenkét esztendőt élt és mivel ezt a magas életkort alig érték még el más piaristák, a világ összes piarista kolostoraiban az a babonás hit és mondás terjedt el:

– Non videbis annos sancti patris, azaz: nem éled meg a szent atya éveit. – Kustár Ignác piarista rácáfolt a kegyes babonára. Nemcsak megérte, hanem jóval túl is élte a végzetes határidőt.

Kustár apót ismerték Szegeden, Debrecenben is. Debreceni rektor korából örökiglen emlékezetesek maradnak a gazdasági számadásai. A rendház sárgult naplójában annyiból áll egész esztendei számadása:

– Ez az év borban erős volt, magban gyenge, – vagy más esztendőről, – ez az év magban erős volt, borban gyenge.

A máramarosszigeti rendházban tanyázott legtovább. Ebben a felvidéki kedves városkában több időt töltött, mint ameddig más embernek az élete terjed. Már a 48-as események Szigeten találták Kustárt, aki nemzetőrbajtársaival őrizte a határt és mindig szívesen beszélgetett ezekről a mozgalmas időkről. Olyan kitünő emlékezőtehetsége volt, hogy nemcsak az eseményekre, hanem az események napjára, sőt órájára is pontosan visszaemlékezett.

– A multkor, – rendszerint ezzel a szóval kezdte elbeszéléseit. Hatvan-hetven esztendővel azelőtti eseményekről is úgy beszélt, mintha azok néhány napja történtek volna. Midőn pedig magas korban nyugalomba vonult, ekkor kezdett igazán a kedve szerint élni. Lovat vásárolt. Lóháton járta fel a környék kuriáit, melyeknek a nemes urai és hölgyei becézőleg szerették Kustárt. Az apó, gitár kíséretével, régi nótákat énekelgetett a Szaplonczay, Hatfaludi, csebi Pogány családok hölgyeinek. Gitárját pengetve, érzékenyen rezegtette az apó:

Túl az erdőn lakik babám, De az álnok nem jön hozzám; Bús leszek én, míg el nem jön, Ki ott lakik túl az erdőn…

Az erdőt, mezőt, fűvészkedést, kertészkedést mindennél inkább szerette Kustár. Kirándulásra, halászáshoz, a Szigeten kedvelt rákászásra mindenkor kapható volt. Szívós fürgeségét jellemzi, hogy nyolcvan esztendős korában megmászta a havasfejű Magurát. Nyolcvankét éves korában a kállóikopogóst is eljárta. Névnapja alkalmából szerenáddal tisztelték meg a tanártársai és az öreg Kustár cellájában olyan parázs mulatság kerekedett, hogy a fiatalsággal nemcsak versenyt énekelt, hanem sort is táncolt Kustár. A taktust a csizmaszáron verte ki, merthogy a zsinóros magyar nadrágtól és hegyesorrú magyar csizmától sem pártolt el soha… A hegedű is kedves hangszere volt. Szeretettel és jól hegedült. Hegedüihez maga választott fát és szegedi mesterével faragtatta ki azokat. Öt darab hegedűt hagyott hátra. Kedves szórakozása volt a nyelvészkedés is. Törökül is jól beszélt. Nyelvtudásának hasznát látta nyolcvannyolc esztendős korától, midőn fölcsapott világutazónak. Európa már szűk volt neki. Afrikába is átment, Bejárta Egyiptomot. Afrikai útjáról érdekes fényképfelvétel maradt fent. Megörökítették, amint Kairónál a piramisokat és a szfinxet nézdegélte az öreg úr tevehátról – reverendában… Ázsiába, Jeruzsálembe (máramarosiasan Jerusolájimba) mindig készült, de sohsem jutott el. Pedig egyszer útnak is indult, de Konstantinápolyban, ahol éppen valami járványos keleti nyavalya dühöngött, lefülelték és tizennégy napig vesztegzár alá fogták az apót. Haragjában örökre lemondott a palesztinai útról. Annál sűrűbben meglátogatta Olaszországot. Rómát is többször felkereste. Mindig egyedül utazgatott. A Vezuv tűzokádó-hegy kráterét kilencven éves korában nézte meg. Ösmerte Párist. Beutazta Angolországot, de Londonban éppen a világforgalom és sokadalom zajlása nem tetszett neki. Ahányszor külföldről hazatért, magyarsága fokozottabb erővel tört ki belőle:

– Szép Páris, szép London, hanem a mi ifjú Budapestünk mégis szebb, – külföldi útjaira vonatkozó elbeszéléseinek mindig ez volt a refrénje.

A piaristáknál emlékezetes marad a Kustár apó gyémántmiséje. A szatmári püspök felhívására ülte meg hatvan éves áldozópapságának a fordulóját, vagyis a gyémántmisét. Hetvenöt év helyett hatvanra szokták ünnepelni a gyémántmisét, mert a hetvenötéves áldozópapság már olyan ritka, hogy száz esztendős életkor kellene hozzá… A Kustár apó ünnepét lakomával fejezték be. A lakomán Sziget-város és a vidék kiválóbb urai is résztvettek. A gyémántmisés szerzetes saját diószegi szőlőjéből kedveskedett válogatott finom bakator borokkal és a felköszöntgetésekre annyit mondott:

– Domini, hagyjátok! Ez csak máramarosi gyémánt volt. Majd akkor beszéljetek, ha a braziliainál tartunk… – Ez az Istenben hivő vidám öreg piarista patikára, orvosra sohsem költött pénzt. – Egyedül a növényekben van a gyógyító erő, – ezt vallotta és a gyógynövényeket sajátkezüleg szedegette kint az erdőn-mezőn. Thea-főzettel vagy a balzsamos növények gőzével gyógyítgatott másokat is. Egyébként mértékletesen élt. Bort keveset iszókált, akkor mindig jót. A tréfálkodást szerette, el is értette. Híres „nagymondásai“ maradtak fent, hogy például a többek között egyszer – szörnyű viharban – patkólt csizmája sarkával, a hegytetőről, miként rugta le a villámokat a völgybe… Mint középtermetű, ösztövér és igen rücskös ábrázatú ember kedvesen vigasztalgatta más hasonlóan ragyás ábrázatú felebarátjait. A szegedi piaristák rendházában, mint vendég, ilyen kedve szerinti rücskös, szikrázó szemű, nevetős lelkű fiatal szerzetes-tanár kollégájával akadt össze. Nézte, nézte, hallgatta darab ideig a mozgékony Divényi Gyulát, az ifjabb piarista nemzedék közül a népszerű, kedves tréfaszerző „rücskös barátot“, végül a refektóriumi elcsendesült asztalnál rászólt: – No, öcsém! Maga hosszú életű lesz…

– Honnét tudja azt bátyám? – kérdezte a meglepődött derék Gyula páter.

– Mert a rücskösöket az Isten hosszú élettel kárpótolja, – felelte szelid pajzánsággal a ragyavert arcú Kustár, aki hosszúra nyult életén át annyira megbarátkozott a halállal és az elmulás gondolatával is, hogy a szigeti temetőben előre megvásárolta sírhelyét. Sőt a sírkövét is előre megcsináltatta, felállíttatta a temetőben. Nevét és hogy mikor-hol született – szintén – felvésette a sírkőre. Felvésette a „meghalt“ után még az 1880-as években az 1-et is, midőn pedig az 1900-at is megérte, az 1 mellé 9-et is vésetett. Ennél a számnál megállott: – Domini, csak várjunk, várjunk, hátha még a századik esztendőt is megfejelem…

Halottak estéjén minden esztendőben kiült a sírhelyéhez, amelynél gondosan ülőpadot is csináltatott… Gyertyákat égetett halott kedveseinek emlékezetére és őszi alkonyatokon szelid mosollyal úgy várta a halált. Leghívebb barátunk nem is maradt el. Éppen mikor a szigeti kolostor híres kertjében virágpompába borultak a gyümölcsfák – szép tavaszkor – hűs karja közé ölelte Kustár apót. Az alma-, körte-, cseresznyefák virágocskái illatos tengerként rengedeztek, amikor eljött a halál és magával vitte a barátok kertjének közel százéves kertészét, mert Kustár apó tényleg kertésze volt ennek a gyümölcsösnek. 1837-től gondozta a szigeti piaristák kertjét. A legnemesebb gyümölcsfák seregét nevelte fel, bár közben ujabb gyümölcsfajok is támadtak, Kustár apó ragaszkodott a régiekhez. Amikor a házfőnök egy-egy korhadt öregfát kivágatott, gyásznapja volt Kustárnak. Minthacsak az ő vénhedt tagjait vagdalták volna a fejszések, úgy megsiratta kedves „fácskáit“.

A „tokaji“ hazájáról.

A lelkes magyar Hegedüs Sándor, a tarcali királyi vincellériskola kiváló igazgatója, találóan jellemzi Tokaj-Hegyalja borát folyékony aranynak. Színére, becsére valóban arannyal vetekszik az igazi tokaji bor, amely méltó a királyok bora, borok királya névre is. Mintegy öt négyszög mértföldre terjed az a legendás föld, ahol a tokajit szűrik. Ennek az áldott hegycsoportnak Abaujszántó, Tokaj és Sátoraljaujhely alkotják a három sarokpontját. Tokaj babonás hírű Kopasz-hegycsúcsával nemcsak az ákácfáktól, ezüstnyárfáktól foltos hajdú rónát és a Nyirséget uralja, hanem uralkodik a cukorsüveg hegykúpokkal rakott egész Hegyalján, amelynek cimerét képezi. A nagyvilág a Hegyalja bortermését ismeri és élvezi „tokaji“ néven…

Tűzhányó eredetűek ezek a hegyek. Napsütéses oldalaikon, a földdé mállott lávahamútól borított sziklástalajba – a hagyományok szerint – a rómaiak ültették az első szőlőtőkét. A büszke légiók nyers katonái is vidultak a tokaji bakator aranyszínű levétől. Ezeknek a „sátorokra“ is emlékeztető hegyeknek az aljában, a folyók mentén, évezredek óta kanyarog az elmult és ezután jövendő világoknak útja az Alföld rónájára. Nagy emléktől szentelt itt minden talpalatnyi föld és szikla. Ezt a tájat felcserkészték Attila lovagjai. Árpád emlékét is kedves néphagyományok fűzik bokrétába. Ujhely felé túl a Bodrogon kékellik a Sátorhegy, amelynek aljában a páston sátort ütöttek a honszerzők. Ebben a sátortáborban tartották meg az emlékezetes haditanácsot, melynek rendelkezéseivel, az ország behódítására, seregekre szakadt a nemzet. Árpád hős vitéze: Szabolcs vezér Tokajnál kelt át a Tiszán a nevéről örökített szép terület elfoglalására. A tokaji magyar ma is szent áhítattal állítja, hogy a Tisza és Bodrog folyók összefolyásától határolt nyár-, nyir- és fűzfás, tölgyes szigetet, a virágoktól tarka selymes zöld rétligetet még az „ősök“ nevezték el „himes udvarnak“… Félemletes, igézetes határkőoszlop a tokaji Kopasz-hegy (az alföldi boszorkányok is odajártak az ördögtáncra), melynek sziklák és folyók közé rekesztett útzsilipjén a multban, ma is folyton csorog a népáradat az alföldi medencébe…

*

– Incipit in Sátor, desinit in Sátor, – Szirmay Antal mondása szerint Sátorban kezdődik, Sátorban végződik a „tokaji“ hazája. A sátor-hegyeken terem a folyékony arany. Tokajon, Sátoraljaujhelyen, Abaujszántón kívül Tállya, Golop, Monok, Legyesbénye, Bekecs, Szerencs, Ond, Rátka, Mád, Mezőzombor, Tarcal, Bodrogkeresztur, Bodrogkisfalud, Szegilong, Erdőbénye, Erdőhorváti, Tolcsva, Olaszliszka, Vámosujfalu, Bodrogolaszi, Bodroghalász, Ujpatak, Sárospatak, Végardó, Károlyfalva, Szőlőske, Kistoronya határain szüretelik a „tokajit“. Ódon kis városkák szép történeti multtal és rejtett faluk a széleiken kastélyokkal, kuriákkal. A hideg aranyért sem omlott több vér, több verejték, mint amennyit a tokaji tüzes aranyért áldoztak az ősök. A honfoglalás óta századokon át csattogott itt a magyar kard és a kapa a szőlőgerezdes sziklákon. A Habsburgok Bethlen Gáborral, Rákóczy Györggyel vívott harcaik közben sem feledkeztek meg arról, hogy a folyékony tokaji aranyból részüket biztosítsák. A második bécsi- és a linci-békekötéseknek tárgyai voltak a tokaji királyi szőlők is. A király pincéjének ma is legbecsesebb kincse a tokaji bor. Annakidején Lipót urunk különösen kedvelte Tokaj borát s midőn Thököly Imre kurucai tiszteletlenül veszélyeztették a királyi szőlők termését, Lipót egész dandár labanc hajdút kirendelt a több száz hordó tokaji bor Bécsig fuvaroztatására. Ebre bizott hájat. Az oltalmul kirendelt labanchajdúk útközben mind beszopogatták Lipót urunk nektárját és azután – amint azt a tudós piarista Takács Sándor után Mikszáth Kálmán is ékes tollal megírta – felcsaptak kurucnak… Annálinkább rájárt a rud később a tokajvidéki nyakas magyarokra, elkobzott szőlőikbe császárhű urak ültek be. Ámde milyen a tokaji bor! Manap pataki Windischgrätz hercegék, a tolcsvai Waldbott bárók – 91 hold szőlővel, – gróf Wolkensteinok, Hardenbergek, báró Schellek is magyaroknak vallják magukat. Waldbott Frigyes báró becses ereklyeként őrizi azt a szuette öreg faprést, melyen Rákóczi Ferencnek, a fejedelemnek, csurogtatták a tokaji mézest. A Rákócziak és Rákóczi Ferenc emlékétől különben is beszédes az egész Hegyalja. A Rákóczi-kastélyokat, Rákóczi-pincéket, Rákóczi-szőlőket, Rákóczi-legendákat kegyelettel őrizgetik a „tokaji“ hazájában. A Tokaj-Hegyalján ma sem a királyi család az elsőbirtokos, az Andrássy grófoknak, a kuruc vezérek leszármazóinak Tállyán, Mezőzomboron, Szőlőskén, Monokon, Mádon, Szegilongon 140 katasztrális hold szőlő ontja a folyékony aranyat. Még Tarcalon is Andrási-kézen van 59 katasztrális hold szőlő, ezek nem grófok ugyan, de szintén törzsökös magyar gazdák. A grófi családra az Andrássy Gyula kilenc hold mádi szőlője a legemlékezetesebb. Itten tartották a nagyhírű mádi „kapásbálokat“, néhai gróf Andrássy György ilyen kapásbálon ismerte meg és hódította el a feleségét.

A király 105 hold szőlőjével második szőlőbirtokos a Tokaj-Hegyalján. „Császári és királyi udvartartás“ címen telekkönyvezték el ezeket a szőlőket, melyekből 50 hold a tarcali, 25 a tokaji, 30 a tolcsvai hegyen fekszik. Tarcalon a „Szarvas-őrzésbeli“, Tokajon a „Hétszőlő“ királyi birtokok. A király pincészete fejedelmileg pazar és mintaszerű. A szőlők terméséből már a hírnévért is minden évben félretesznek bizonyos mennyiséget, a többit eladják. Ezeknek a fejedelmi boroknak csakugyan nem kell cégér az ilyenekről maradt fent:

De vinum Tarcall Földre borulsz arccal…

Az erdélyi fejedelmeknek régente Bodrogkereszturon volt szőlőjük, ahol később a tréfáiról híres Józsa Gyuri is szőlőbirtokos volt. Hajdan az orosz cárok is birtokoltak a tokaji és bodrogkereszturi szőlőkből. Tokajon a görög- és a zsidó-templom között fennáll az az ódon ház, amelyben a cári szőlők őrizetére és munkáltatására kirendelt orosz törzstiszt egy szakasz orosz katonával lakott. Mágnásaink előtt is nagybecsű a folyékony arany. A Zichy grófok, a földéhes Hohenlohe Keresztély, a „mi van eladó“ herceg, báró Maillot, Szirmayak, Esterházy Gyula, Csáky Vidor, Lónyay Elemér, gróf Dessewffy Miklós és Tamás a középnemes, báró Vay Sándor, Harkányi, Sardagna, Jungenfeld bárók, Hoyos Sándor mindnyájan husz holdon felüli szőlőbirtokosok. Már Hadik-Barkóczy Endre, Edelsheim-Gyulay, báró Radvánszky Albertné, gróf Széchenyi Imréné, öreg Tisza Kálmánné (Tokaj), Almássy Pál, Csekonics Endre, Cziráky Antal, Károlyi László, Mailáth József, Sztáray Sándor, báró Sennyey Béla főrendüek az 5, 6, 7 és 8 hold szőlősbirtokosok között szerepelnek. A Tokaj-Hegyalja nevezetesebb szőlőbirtokosai közé tartoznak még a Láczai-Szabók (84 holddal), Görgeyek, Máriássyak, a bernáthfalvi Bernáthok, akik közül Béla úr a tokaji országos képviselő, Zsedényiek, Kossuth Lajos és János, Spóner testvérek, Lipóczy Norbert, Szabó Gyula örökösei, Dókusok, Zalay Andor, Zimmermann Adolfné és Jakab, Kossinszky Viktor, Pavletics György, Adriányi Kálmán (tolcsvai „mohpincéjében“ kincset érő százados palackborok pihennek), a hegyaljai szőlősgazdáknak népszerű oktatómestere, füredi Szabó Lajos viruló remek tarcali mintaszőlőjével, melyen a filokszera-veszedelem sem tudott csúfot ejteni, Tokajban a nánási Oláh-család, főszolgabíró Füzesséry Ödön, patikus Róthfuchs ev. János, Helm Sámuel, Kicsinkó Antal, Tittes Rudolf, ez utóbbiak a „Tokaji Bortermelők Társasága“ és a mádi Selbstherr testvérek régi cégje mellett nevezetes borkereskedők is. A jeles Kállay-nemzetségből már csupán Manó úr birtokol Tolcsván és Bodrogzsadányban tizenhat hold szőlőt. Az utolsó évtizedek alatt sok hegyaljai szőlő és pince cserélt gazdát.

A papságnak is kedves a „tokaji“. Az egri főkáptalan, a jászói és leleszi prépostságok, szepesi káptalan és püspökség mind fenntartanak itt szőlőbirtokot. A piarista atyák gyomorbajos és kedélybeteg szerzetestestvéreiket az ujhelyi kolostorba szokták küldeni, ahol nyolc hold szőlő tőkéiről csorog nekik a nektár. A sárospataki kollégium szellemét is megérthetjük, hogy ott a nagytiszteletű és nagyságos, négylovas (szóval igazándi úr!) professzorok – doktor Szabó Sándor ezidei rektorral az élükön – miért nem viselnek kálvinista vaskalapot; miért olyan nótás és virtusos a pataki diák. Hiszen a pataki kollégiumnak is három faluból (huszonhét hold szőlőn) szűrik a tokajit. A művészvilágot meg László Fülöp mester, a császárok és királyok udvari festője képviseli Tokajhegyén öt hold szőlővel. Ebből is megérthető az, hogy ez a világhírű mesterünk az idegenben, Angliában is miért maradt meg olyan hű magyarnak…

Régente nótásabb volt a Tokajvidék népe. Rongyosodásuk a filokszera-veszedelemtől számítható… Azóta ugyan a multak szenthagyományaitól áthatott, földszerető hegyaljai magyarság szorgalma, hűséges kitartása részben pótolta az óriás nemzeti vagyonveszteséget és az ujabb szűrésű essenciák, aszúk, szamorodnik, máslás és ordinariumok felnyerik ismét, mézes tüzökkel, a „tokaji“ régi hírnevét. Amilyennek odaelőbb világszerte becsülték. Midőn is Simon-Juda hetével (ősidők óta október 28-ik napján kezdődik a tokaji szüret), a lengyel borkupecek darázsmódjára ellepték a Hegyalját és csengő aranyakkal váltották be a folyékony aranyat. Ötszáz-nyolcszáz forintot is szívesen fizettek egy gönci-hordócska öreg borért. (A gönci-hordó 130 – 140 liter ürtartalomnak felelt meg. Régente „karikafának“ is nevezték és faabronccsal pántolták körül…) Az „ordinarium“ mustjáért sem sokaltak hatvan-nyolcvan forintokat; hahogy éppen megrázta bundáját a fagyos november, a pajta tűzhelyén lapos köveket melegítettek a szüretelők és a puttonosok ezeket a köveket hordozták fel a szedőkhöz, hogy gémberedett kezeiket megmelengessék. A tokaji szüret már ilyen, hol a cigányok fujják a pikulát, hol a szüretelő nép fújkálja az ujját. A szőlőtőke sem adja le ingyen a folyékony aranyat.

Az arany bika-fogadó.