Part 1

MÓRICZ PÁL

RÉGI MAGYAR ÉLET

MODERN

MAGYAR

KÖNYVTÁR

MÓRICZ PÁL

RÉGI MAGYAR ÉLET

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER

_Herman Ottónak a tudós nagy magyar irónak hódoló szeretettel ajánlja_

_a szerző._

Darvay kapitány.

Csokalyon az 1798-ik esztendőben született Darvai Darvay Dániel. Darvay Károly és Csokalyi Fényes Zsuzsánna nagybirtokos szüléktől származott. Az egyetlen Dani urfit elébb otthon a házitanítók oktatták. Még otthon megtanulta a németet és franciát, majd a debreceni kollégiumba került. Ám a tudományok nem kötötték le. A nyugodalmas falusi élethez sem támadt kedve, hiszen gyermekkora a napoleoni csaták harcizajától riadozott. Midőn pedig felserdült, a viadalokból megtért rokkant vitézek beszélgetésein hevült a lelke. Hozzá a nagy vagyonban korán árvaságra maradt Dániel urfi. Aggódó szülék szeretete sem tartóztatta vissza elhatározásától, a vonzódástól a katonai élet iránt. Alig tizenkilenc éves korában Bécsbe utazott Sárói nevezetű sógorával. A magyar-gárdisták közé akarta felvétetni magát. Kihallgatásra jelentkezett Ferenc császárnál, aki kegyesen rábólintott jellegzetes Habsburg-fejével:

– Wir wer’ són makhen! – nyélbeütjük! – mondotta a császár. A Darvay urfi kérvényének még a szélét is behajtotta.

– Akkor rendben vagyunk, öcsém, – magyarázta az egyik gárdista atyafi, mert az igéretét még elfelejti a császár, de ha a kérvény szélét is behajtja, ez azt jelenti, hogy megtetszettél neki s továbbra is gondja lesz reád…

– Akár a gárdistaruhát is kiszabadhatod magadnak, – vélekedett egy másik gárdista, valamelyik Kállay-fiú Szabolcsból. Azonban másként történt. Dániel urfi a vizsgálatnál nem ütötte meg a gárdisták magassági mértékét és úgy rendelkezett a császár, míg kinövi azt a nagyságot, egy évig maradjon Bécsben az urfi. Mint kadétot a bécsi házi gyalogezredhez osztották be. Bécsben hamar eltelt az az egy esztendő, mivel pedig a gárdisták magasságát még egy év multán sem ütötte meg, az audiencián sajnálkozva dörzsölgette kezét Ferenc császár:

– No, kadét, most mit csináljunk? – kék szemét kérdőleg meresztette a csinos kis kadétra.

– Felséges uram, kegyeskedjék megengedni, hogy tovább szolgálhassak.

– És az anyád, az apád, fiam? – Ferenc császárnak erre is kiterjedt a figyelme.

Darvay lehajtotta fejét:

– Már régen meghaltak…

– Hát hová kívánkozol?

– Olaszországba. Huszár szeretnék lenni.

– No, persze, huszár! – a császár elmosolyodott, – wir wer’ són makhen!!

Darvay kadét még aznap megkapta az indulási parancsot. Majland (Milánó) volt a kijelölt stációja. A Radeczky-huszároknál mint hadnagy kezdte meg a szolgálatot. Huszonöt-harminc esztendeig odalent is maradt.

*

Darvay hadnagy nem léphetett a Simonyi óbester nyomdokába. Napoleon császár viharzásai alatt annyi embervér ömlött szét, hogy a vérszegény nemzeteknek jólesett megpihenni. Darvay nem a csatamezőn, hanem a milánói főrangú dámák szalonjaiban aratta diadalait. Radeczkynek is kedves huszártisztje volt. Milánóban szövődött életének a végzetes szerelmi regénye. Milánóban, Erzsébet főhercegnő udvarában ösmerkedett meg egy csillagkeresztes palotahölggyel, aki egy francia admirálisnak volt az özvegye. Özvegy báró Bellegarde-né (született Ghisztelles hercegnő) és a délceg bihari huszár annyira megszerették egymást, hogy a báróné kész volt az udvartól megválni. Titokban, csupán a komornájával és öreg inasával elutazott a messze idegenbe. A bihari félreeső falucskán, a Darvay kapitány csokalyi kuriájában egész esztendőt töltött magányosan. Esztendeig várta szerelmesét; mert esztendőbe beletelt, míg Darvay a Radeczky-család közbenjárásával keresztülvihette a „kviétáltatását“ és gyanúkeltés nélkül maga is utána mehetett a bárónéjának.

*

Darvay kapitány magas kort ért el. Még élemedett öregségében is délceg katonás alak maradt. Huszáros szabadszájúságát egész Biharmegyében emlegették. Holta napjáig gavallérosan öltözködött a falún is. Keztyű nélkül sohasem járt ki. Az asztalnál is mindig keztyűben étkezett. Bár öreg korára, midőn már a báróné is elhalt, meg-megesett bizony Dániel úrral, hogy hiányoztak az ujjai a – keztyűjének; sőt a báróné halála után a fösvénység is nagyon elhatalmasodott Dániel úron. Csupán az építkezésekre nem sajnálta a pénzt. Olaszhoni értékes mozaikokkal kirakott úrikastélyával szemben emeletes iskolát építtetett a csokalyiaknak, mivel a régi nádas házikó sértette az izlését. Az emeletes iskola ma is fennáll, egyik nevezetessége a csokalyi Fényes-nemzetség „süppedező nádasok“ között rejtőzködő falújának.

Egyebekben odáig fejlődött a Darvay Dániel úr aggkori fösvénysége, hogy font leveshúsnál többet sohsem vitetett ebédre, bárhányan és bárkik voltak is vendégei. Legfeljebb parancsot adott ki a szakácsnénak:

– Szaporítsd a levét, lányom, hogy mindenkinek jusson urasan.

A szép női nemnek kvietált-korában is lelkesen hódolt Darvay Dániel. Öregségében is kísértett a donzsáni-híre. Zsuzsának hívták az egyik öreg, minden zsírral megkent bejáró asszonyát.

– Hé, Zsuzsi, – Dániel úr egyszer így kiáltott az udvaron settengő vén asszonyra.

– Parancsoljon, nagyságos uram, – Zsuzsánna felcsoszogott a széles márványlépcsőkön.

– Hallod-e te vén égetni való, keríts nekem holnapra három fiatal, fürge fehér cselédet, – szólt Dániel úr.

Zsuzsánna asszonynak felmeredt a szeme. Megcsóválta fejét:

– Talán sok is lesz már az, nagyságos uram?

Dániel úr elnevette magát:

– Hej, te vén pokolravaló! Hiszen szobát surolni kell nékem az a három asszony…

*

Az 1870-es években már Darvay Dániel volt Csokalyon a legöregebbik nemes úr. Téli estéken Dániel úrnál gyültek össze tanyázni a csokalyi öregebb urak és urfiak. A bihari nábób Fényes Lázár, tiszteletes Simon Benjámin úr, a református pap, a Dániel úr Ferenc fia, Fényes Balázs (ez időszerint a nagy Fényes-családnak egyetlen csokalyi lakos férfitagja), Horváth Imre a huszti várnagy ivadék s a diáki sorban lévő Fényes Gyuláék képezték ezt a társaságot. Ezek voltak az igazi fehér téli esték. A három öreg úr „reszelt retket“ vacsorált. A fiatalságnak hol egy, hol más nehezebb ételt szolgáltak borkorcsolyául; mert a kágyi „rác-ürmös“ öregeknek, mint fiataloknak kedves itókájuk volt. Ezt szürcsölgették esteli harangozásig; de bármire is fordult a beszéd, az öreg Darvay kapitány az ő milánói kalandjairól hallgatott:

– Fiaim, – mondotta, – én olyan életen mentem keresztül, olyan magas állású és születésű egyénekkel érintkeztem folyton, ha azoknak a történetét híven elbeszélném, kételkednétek a szavamban, inkább tehát sírba viszem az édes titkokat.

Kvietált-huszárkapitány Darvay Dániel úr nem minden titkát vihette sírba, ódon szekrényke rejtekfiókjában halomnyi sárgult levél maradt hátra utána, főurak és nagynevű dámák levélkéi. A fakult betű-barázdákból hervadatlan bájjal mosolyognak és illatoznak a régi baráti érzelmek és regényes szerelmek virágai.

A nagyabonyi nóta.

Milánóban már csak a temetőkert elfelejtett sírkövei hirdetik, hogy valaha ottan is tanyáztak magyar huszárok. Az édesillatú olasz ibolyák szeliden borulnak a magyar sírokra. Kéknefelejts virágairól meg éppenséggel nevezetes a milánói katonai temető. A magyar katonasírok első virágait csókosszájú olasz nők ültetgették el. A virágok hívek maradtak a felejtett sírokhoz. Minden tavaszkor kéknefelejts-tengert fakasztanak. Az 1830-as évtizedben még nem a virágok voltak a csendes emlékeztetők. Milánó zeg-zugos utcáin szilajul muzsikáltak a magyar huszárok sarkantyúi. A huszárkardok hetyke csörrentésére az ablakhoz szaladoztak a nyilazószemű olasz dámák. A milánói San Simpliciano-, Vittorio- és Francesco-kaszárnyákban táboroztak az 5-ös Radeczky-huszárok. Itten támadt az együgyű, de mégis legmegkapóbb magyar katonanóta. A hazai föld imádatának gyönyörűséges éneke, midőn a hazavágyódó magyar huszárfiúk, csurranós érzésekkel, édesbúsan dalolgatni kezdték:

Nagyabonyban csak két torony látszik, Májlandban meg harminckettő látszik; Inkább nézném az abonyi kettőt, Mint Májlandban azt a harminckettőt…

Bizonnyal a huszárezred tisztjeit is elfogták olykor-olykor ezek a nótaszóval kifejezett hazavágyódások; bár nekik kevesebb okuk volt a búsongásra, hiszen a lángját képezték a lombárdiai seregnek. Ezredük az első kényeztetett lovasezred volt. Gróf Radeczky tábornagy, az ezredtulajdonosuk, dicsőségének tetőpontján állott. A lombárd-velencei tartományokban az uralkodót helyettesítette. Az olaszok meghunyászkodva mívelték rizsmezőiket. Öreg borokat édesítettek. Narancs- és citromerdőik termését hangtalanul szüretelgették… A hódítóknak zengett a dal, termett a virág. Radeczky milánói palotájában nagyobb pompával, kevesebb ceremóniával élt, mint az uralkodó hercegek. Kedélyességével és pazar bőkezűségével elragadta katonáit. A császári fehérdolmányos vén pogány fenékig élvezte ki kivételes helyzetét, midőn a büszke Habsburgok voltak a lekötelezettjei. Harsogó katonazene muzsikája mellett sűrűn következtek a pazar lakomák és bálok. A tartózkodó olasz arisztokráciát is fénykörébe vonzotta ez a varázsos hírnevű hadvezér. A katonái tűzbe-vízbe készségesen rohantak érte. Az ő „kedves fiai“ mégis elsősorban huszárezredének a tisztjei voltak. Háza: tárcájával együtt: mindig rendelkezésükre állott. Asztalánál mindig terítettek számukra. A pénzt polyvaként szórta szét; hiszen bármennyit túlköltött lakomázásokra, mulatságokra, pompázásra, kártyán és segélyezésekre, bármilyen óriási adósságokat is csinált a vén pogány, Bécsből mindig rendezték zavaros ügyeit. Mint szenvedélyes kártyás a hivatalos pénzeket, ezredének a pénzét is többször a zöldposztós asztalra dobta, neki ezt sem rótták fel, sőt aranyesővel szórták tele szeszélyes, kicsapongó útjait…

A magyar huszártisztek gavallér ideálja, a leggazdagabb magyar nemes, ittebei és eleméri Kiss Ernő kapitány is a Radeczky ezredében szolgált. Több millió forintnyi évi jövedelmét Milánóban költögette el a nábób, aki, költséget nem sajnálva, a svadronját is külön huszárdíszben járatta. A társaságokra is vagyont költött el. Csupán a Párisból szegődtetett francia szakácsának húszezer frank évi bért fizetett. Persze a kártyás ezredtulajdonosnak és hadvezérnek a tisztjei is kézben forgatták az ördögkoma harminckétlevelű bibliáját s mert a pénz nem izgatta Kiss Ernőt sem, a nagygyakorlat alkalmával egymás telivér lovaira kártyáztak, ami nagy szó, mert hiszen huszáréknál a ló az első. Talán még az asszonynál is az elsőbb?… Darvay Dániel főhadnagy a gyalogsági dobon két remek arabs paripát nyert el nábób bajtársától. A nyereséget kilovaglás közben egy fogadással is megfejelték. A kisvárosi emeletes ház ablakából – virágbokrétával kezében – mosolyogva hajolt ki feléjök egy kedves olasz női ismerősük. Darvay az emeletes épület hosszában neki- és a magasba felugratta imént nyert hátaslovát, mire a meglepődött szép asszony magához tért, már a főhadnagy kezében illatozott a lóhátról elragadott virágbokrétája.

A Radeczky-huszárezred tisztjeinek milánói életében a virágoknak és szép asszonyoknak nevezetes hely jutott. Míg a más fegyvernembeli tiszteket mellőzték a milánói olasz főúri világ szalonjaiban, a Radeczky-huszárezred gavallér tisztjeivel együtt éltek és szórakoztak. A huszártisztek Kiss Ernő vezérletével maguk is többször adtak fényes bálokat. A huszárezred zenekarába sok hazai cigánymuzsikus került. Tombolt a hegedüjök, riadózott a török sípjuk egy-egy toborzósnál, mert a daliás magyar táncokat is bemutatták ilyenkor és az olasz asszony nem lett volna igazi asszony, ha meg nem szereti a szilaj férfias magyar huszárt. A milánói cimeres öreg palotákban bizony szövődtek is édes barátságok, kalandos szerelmek selyemfátyolos regényei. Még a „majlándi“ híres dómot is találkák közvetítő helyéül használták fel.

A szépséges fiatal P. őrgrófnét féltékenyen őrizte, cselédségével is vigyáztatta az öreg őrgróf. Egyedül a dóm-templomba bocsájtotta el gyanútlanul, noha azért a hintó bakjáról még itten is a dóm előtt füleltek a libériás kémek. Fürkésző szemmel lesték a nagy-misék végét, hogy a templomnál kikre tekint, kikkel beszél a szegény fiatal grófné. Soha nem tapasztaltak semmi gyanúsat. Igaz, hogy sem az öreg őrgrófnak, sem a kémjeinek nem jutott eszébe, miszerint a majlándi-dómnak nemcsak a tornya, hanem az oldalajtója is sok. A grófné ilyen oldalajtócskán surrant ki a szomszéd ház meleg fészkébe, ahol már várta főhadnagy úr Darvay… A szerelmesek a mise végéig együtt tölthették az időt. Azután magányosan libbent ki hintójához a fátyolozott arcú szép asszony. Már ilyenkor ismét a főajtaján jött ki a dómnak, annak a híres majlándi-dómnak, amelynek a tornyairól – a San Simplicianó-kaszárnyában – oly édesbúsan dalolgatták a hazavágyódó huszárlegények:

Inkább nézem az abonyi kettőt, Mint Májlandban azt a harminckettőt…

A Radeczky-huszárok.

Milánóban 1830-tól 1836-ig különösen vígan éltek a magyar huszárok. A San-Vittore-, „San-François“- és a külsőbb fekvésű San-Simpliciano-kaszárnyákban tanyáztak az 5-ös huszárok. Radeczky apó, a felső-olaszországi hadvezér volt az ezredtulajdonosuk. A Radeczky-huszároknál az egyik legdélcegebb tiszt úr „le capitaine Darvay de Darva“ volt. Az 1830-as esztendők elején még mint „premier lieutenant“ szolgált Darvay Dániel Kiss Ernő kapitánnyal, a későbbi honvédtábornokkal együtt. Kiss Ernőnek a bihari nemes Darvay volt a legbizalmasabb barátja. Illett rájuk a festői egyenruha. Szürke prémes mentéjükön és dolmányukon ragyogó pompával emelkedett ki az ezüstös fehér zsinórozás. Ezüsttel volt kipitykézve a dolmányok. Pipacspiros nadrágjukon is ezüstfehéren havazott a művészi vitézkötés. Már a piros tarsolyuk aranysujtásos volt. Piros selyemmel elegyes nehéz aranyzsinórmunka volt a derékövük. A tiszteknél a kakastoll-forgós, pipacspiros csákót is hamvas aranypaszománt szegélyezte körül. A vékony ezüstzsinórral cifrázott dolmány gallérján még akkor nem volt csillag. Nem csillaggal jelezték a tiszti rangot. A lovassági „kartus“, az ezüstös lőszertáska átalvetőszíjján vertaranyból begyeskedett egy tömör oroszlánfej, annak a szájából csüngő egyszeres, kétszeres vagy háromszoros aranyláncocskákkal jelezték a tisztirangot – századosig. Ámde bármilyen festői is volt ez a tisztiruha, a Radeczky-huszárok sem mindig és mindenütt pompázhattak benne. Az olaszok osztrákgyűlölő ellenérzése a huszárviseletre is átháramlott. Milánóban az olasz főúri társaság, az őrgróf Pallavicini, Wisconti-Ajmi márki, d’Adda marchesa, Cicogna, Tanzy, Alborghetti, de Nobili, Carcasola, Mazzoni-Frosconi, Litta, Corty gróf, báró s más főuri családok vendégségein mindig polgári ruhában jelentek meg a Radeczky-huszárok. Került ugyan egy Denois nevű barátjuk, egyszemélyben eladólányos családapa is, aki Darvayéknak küldött leveleiben többször megírta, hogy „ceremónia nélkül: csizmásan“ menjenek hozzá.

Az Erzsébet főhercegnő, Radeczky fővezér, Hartig gróf – le comte de Hartig Gouverneur de la Lombardie – és nejének, született Grundemann grófnőnek az estélyein meg már, szinte tüntetésszerűen, teljes huszárdíszben kellett megjelenniök; valamint egy akkor Milánóban lakos Batthyány grófnál is. Marquis of Hertfordnak, egy angol lordnak az estélyei is kiválóan fényesek voltak. Az egykorú francia meghívók, jellegzetesen pici, gyöngéd névjegyecskék felvarázsolják az akkori milánói szalonok élénkségét. Angol, francia, sőt orosz arisztokraták is sűrűn forgolódtak ott. Grófok, bárók, lovagok a családjukkal. E nemzetközi társaságból például megemlítem a Ferraudy, de Sommery, Dufaure, de Montmirail, Aubry, de Souville, Campbell, Hamilton, Sorell, Samojloff-Pahlen, de Heuwall, Maury, de la Bedolierre neveket. A Radeczky-huszárok gavallérjai közül Kiss Ernő kapitányon és, a mulatságok főrendezőjén, Darvay főhadnagyon (premier lieutenant) kívül egy Briche (?) őrnagy, le comte Antoine Wenkheim, Leikam, Roszner báró, Buday báró, de Csillag, Kovatch, Coline, Hrdliczka, Bordolo kapitányok, comte de Wratislaw hadnagy, bizonyos Francois de Kvassay, Rohonczy és gróf Somssich nevűek említtetnek többször Denois bárónak Darvayhoz intézett leveleiben. Vajjon ebbe a szépasszony-barát, mulatós huszár-kompániába miként élte bele magát a nagyontisztelendő Samuel von Harsányi, a kenetes derék „k. k. Lomb. Venet. protestantischer Feld-Kaplan?“…

A mulatságokból ugyanis soha ki nem fogytak a Radeczky-huszárok. Az osztrák tiszteknek általánosságban véve nem volt tanácsos egyedül bolyongani – éjjel – Milánó sikátorain; mert az olasz hazafiak nem csináltak lelkiismereti kérdést a szerintük helyénvaló tőrdöfésből. Ugyanekkor a Radeczky-huszárezred magyar tisztjeit valóságosan ünnepelték az olasz főúri körök is. Estélyekre, ebédekre, whiest-partira, kirándulásokra hivogatták őket. Kiss Ernő, Kovách, Coline kapitányok és Darvay főhadnagy forgolódtak bizalmasabban a báró Denois házánál. Denois leginkább Darvay útján, a Darvayhoz intézett leveleiben hivogatta meg a három kapitányt is. Kiss Ernő alighanem Milánón kívül állomásozott, mert Denois egyik levelében így írta:

„Ha Kiss kapitány úr ma bejött Milánóba és holnap is itt marad, – mon cher Darvay, – szíveskedjék megkérdezni, nem ebédelne-e holnap délután öt és fél órakor velünk? Csak arra kérem, hogy ezt velem előzetesen tudassa, mert azt akarnám, hogy ne kapjon túlságosan rossz ebédet. Hiszen ő nemcsak a jólevéshez, hanem a jó ebédek adásához is hozzá van szokva…“

A Kiss Ernő kapitány ebédjein a kitünő ételfogásokkal vetekedtek a borok is. Bizonyságai, hogy egy izben Denois báró mintegy száz palack Sauterne-t „engedett át“ Kissnek hat frank helyett ötért; más alkalommal ugyanannyi (fehér és piros) bordóit hat frankjával, levélbelileg kiemelvén, hogy „ritka jó borok“ s neki is annyiba kerültek „helyben“ Bordeauxban.

Darvay nagy népszerűségéről is irott bizonyságok maradtak fent. Báró Denois és a dámák leveleikben: „bakonyi hadnagynak: – lieutenant du bakoni“, – „gránátos hadnagynak: – lieutenant de grenadier“, – majd „Radeczky-huszárnak“ s többször „ő felsége szardiniai huszárezredének hadnagya“ címen emlegették a jókedvü huszárt. A kedveskedő levelezésekből, meghívókból, névjegyekről az is kitűnik, hogy Milánóban francia volt a szalonok nyelve.

Kiss Ernő kapitány a sok felejthetetlen cécózás után egyszer megszorította Darvayt:

– Te, Dani, – úgymond, – már én restellem, hogy mindig csak mi legyünk a vendégek…

– Igazad van, bajtárs, – felelte Darvay, – egyszer már nekünk is viszonozni kellene ezt a sok vendégeskedést.

– Már én gondolkoztam is efelől, Dani. Itt a kaszárnyában kerül elég nagy terem, ha valamelyiket kitakaríttatjuk és feldíszíttetjük, olyan estélyt rendezhetünk itt, hogy holtig megemlegetik az olasz dámák.

– Megbocsáss, édes Ernőm, de ha kaszárnyában rendezed a bált, előre is mondhatom, csupán az urakra számíthatunk, a dámák mind otthon maradnak.

– Már miért maradnának otthon?

– Mert ez a hely kaszárnya. Azután meg a te kedvedért a kaszárnyák apró fekete jószágait sem szedegetik fel azok az olasz főúri dámák…

– Ehe, – Kiss Ernő elnevette magát, – igazad van. De, hát mit csináljunk?

– Kedves Ernőm, ugy-e bizony, hogy van Milánóban sok lakatlan főúri palota, mi meg úgyis jó viszonyban vagyunk mindnyájokkal, neked szívesen ideadják, tehát béreld ki valamelyiket. Meglásd, ha majd azután ott tartunk estélyt, eljönnek a dámák is.

– Elhiszem azt; de az ám sokba kerül.

– Édes Ernőm, csodálom, hogy éppen te beszélsz így! Hogy te mondod ezt. Hiszen, ha nem sajnálod a pénzt a svadronyodra, – midőn a legénységedet állandóan extra-ruhában és új felszereléssel pompáztatod, – ne sajnáld a költséget a magyar úribecsületért sem. A huszárjaid kiöltöztetéséért úgysem kaptál báróságot. Meg sem látták…

– No, ebben is igazad van, – az ittebei és eleméri fejedelmi vagyon gavallér ura elnevette magát, – azonban tudhatod, kedves Dani pajtás, hogy én nem szeretek ilyesmivel bibelődni. Ha tehát magadra vállalod a rendezést, örömmel belemegyek.

– Jól van, Ernő! Én is belemegyek érted, – felelte Darvay, – ám intézkedj a bankárodnál, hogy kívánságom szerinti pénzzel kellőleg ellásson.

– Kérlek alássan… – –

Darvay elébb palotát bérelt. Azután ezüstneműért, díszholmikért, a válogatottabb butordarabokért Párisba utazott. Jó francia szakácsot is fogadott fel, majd – visszatérvén – fejedelmileg berendezték a palotát s csak ekkor küldték szét a meghívókat a „Radeczky-huszárok estélyére“. Még a Kómó-tavától is Milánóba tódult az ismerős arisztokrata társaság. Az olasz dámák szépséges lányaikat is bokrétástól vitték a huszár-bálra. Kiss Ernő megelégedhetett a diadalával. Annyi vérbeli olasz úrhölgy sohsem gyült össze a Radeczky báljain sem. Milánóban ezentúl felkapták a Radeczky-huszárok mulatságait, mert Kiss Ernő továbbra is fentartotta a tisztikar fogadóhelyéül a palotát. Mégis egy csiklandós, igazi huszáros kalandon a Radeczky tábornagy bálján esett keresztül Darvay. Szélesvállú, domború mellű, de lányosan karcsú derekú huszár volt Darvay. Olyan karcsú volt, hogy az olasz grófnők ráfogták, hogy fűzi magát; sőt hogy megbizonyosodjanak a karcsúságáról, két grófné fogadott is rá. A tréfaszerető Radeczkyt is bevonták a különös fogadásba. A bálteremből elkülönített szobába húzódtak a grófnők, Radeczky a gyanútlan főhadnagyot is idevezette. Darvay meglepődött a különben kedves ismerős Corty grófné és a híres szép P. őrgrófné láttán. Alighogy bókolhatott nekik, Radeczky katonásan rászólt:

– Hadnagy úr, gombolja ki a dolmányát…

Darvay elképedt.

– …? – kérőleg s kérdőleg nézett Radeczkyre.

Az öreg kegyelmes felmordult:

– Tán nem értett meg a hadnagy úr? Azt mondtam, hogy gombolja ki a dolmányát.

– Pardon! – Darvay összecsapta sarkantyúját. Féloldalt fordult és kigombolta a dolmányt. A hármas csoportra villantott. Várta, hogy mi lesz most?… Még ilyent nem ért Radeczky-huszár. Elsőbb Corty grófné lépett hozzá és se szó, se beszéd, merészen benyult a huszárdolmány alá. Puha kezecskéjével végigtapogatta a főhadnagy mindkét oldalát; majd hamiskás mosollyal és meghajlással visszalépett. Ám, ez még nem volt elég. Most a szépséges fiatal P. őrgrófné lépett Darvayhoz. Szégyenlősen lesülyesztette a szempilláit és remegő kis fehér kezét szintén benyujtotta a huszárdolmány alá. Ettől a kéztapintástól ugyancsak kipirult a huszár, nekiveresedett a tűzlángszemű grófi menyecske is. Radeczky kacagásra fakadt:

– No, te bakonyi huszár, most már begombolhatod a dolmányt! – azzal az öreg kegyelmes úr karoncsípte a gyönyörű P. őrgrófnét; az ámuldozó Darvaynak az idősebbik kackiás Corty grófné jutott, aki a bálteremben nevetve világosította fel a meglepődött és felcsiklandozott Radeczky-huszárt.

– Mon cher Darvay, úgy értse meg, voltaképpen egy fogadásról volt szó. Fogadtam P. őrgrófnéval, hogy maga fűzőt visel… Ehehehe! A grófné meg azt állította, magának nincsen fűzője, s ime megnyerte a fogadást. Ám, nem bánom. Mint vesztes fél szívesen rendezek két estélyt a Radeczky-huszárok tiszteletére…

E beszélgetés közben P. őrgrófné hozzájuk sietett. Szinte lángolt a gyönyörű nagy barna szeme s kipirultan nyujtott kezet Darvaynak.

– Kedves Darvay, amiért a fogadást megnyertem, megfizetek magának. Ugy-e, elfogadja emlékül az arcképemet?…

Csokalyon a Darvay-családnál még ma is megvan a gyönyörű olasz grófné olajfestésű nagy képe. Annak idején talán nem is ok nélkül rebesgették a a milánói dámák, hogy a szépséges őrgrófné a „lieutenant du bakoni“ dolmánya alatt felejtette szívét, amikor a Radeczky-huszár fűzője után tapogatódzott?

*