Part 9

Évek hosszu sora óta először történt, hogy a párisi arisztokrácia, amelyet a politikai események arra kényszeritettek, hogy visszavonuljon büszkeségének fellegvárába, végre-valahára kimozdult tökéletes elzárkózottságából s életjelt adott a nagy nyilvánosság előtt is.

A Faubourg Saint-Germain azon a cimen, hogy olyan szent célt szolgál, amely méltó hozzá, tüntetni kivánt a köztársasági Páris ellen.

Tüntetni ugy, ahogy csak a Faubourg Saint-Germain tud, ha erre nagynehezen elhatározza magát.

A rendezőség élén a legfényesebb történelmi nevek viselői állottak s a védő szerepet a királyi vérből származó Andrea hercegnő vállalta el.

A terv az volt, hogy a vásárt, mely külsőségében hű mása lesz a középkori vásároknak, mind a három napon óránként változó, legujabb divatu mulatságokkal kötik egybe. A vásáron a Faubourg előkelő hölgyeinek a legszebbjei fognak árusitani apró haszontalanságokat, a mutatványos bódékban pedig a technika legujabb csodáinak a látnivalóin kivül a szellem arisztokráciájának, az irodalmi és művészeti világnak azok a nevezetességei fognak szerepelni, akiket a rendezőség erre a kitüntetésre méltóknak ítél.

Az utóbbiak olyan szerepben fognak bemutatkozni, amelyben eddig csak bizalmas környezetük láthatta őket. A nagy költő tréfás kabarészámokkal áll elő; a világhirü regényiró ismert szinészeket parodizál ki; a kitünő tragikus mint átváltozó művész szerepel; a hegedüművész karmestereket utánoz; a hires festő mint gyorsrajzoló lép föl; Páris legelső énekművésznője utcai dalokat énekel; a nagynevü zeneköltő operettet ír erre az alkalomra, amelyet uri műkedvelők adnak elő, a nábob egy magánjelenetben az éhenkórász bohém alakját figurázza ki.

A mutatványos bódékban nagy belépő-dijakat szednek. Az apró haszontalanságokat az előkelő vásárosok a kegyes célra méregdrágán árusítják. Köszönő mosolyt csak az kaphat a szépektől, aki fejedelmi adománynyal járul hozzá az ünnep sikeréhez.

Az irodalom és a művészet képviselői közül csak azokat szólitották föl a közremüködésre, akik tanuságot tettek róla, hogy együtt éreznek az ünnep rendezőivel. A fényes névsort kétszer is megrostálták.

A felszólitottak természetesen mindannyian örömmel fogadták el a nekik szánt szerepet. Akit kitüntettek, boldog volt; akit mellőzni kellett, az irigykedve gondolt a szerencsésebbekre.

De nemcsak a közreműködőket, a közönséget is jól megválasztották.

Bár mindjárt a belépésért jókora adót kellett fizetni, a vásáron csak meghivottak jelenhettek meg. A célhoz képest, sok meghivót bocsátottak ki, de ezek szétosztása a legnagyobb körültekintéssel történt. Az előkelő rendező urak, akik egész Párist ismerték, gondoskodtak róla, hogy olyan férfi vagy nő, akit jó társaságban nem szokás fogadni, semmi áron és semmiféle visszaéléssel ne juthasson jegyhez. Még a sajtó képviselői is névre szóló meghivókat kaptak, s a bizottság mindenkiről tudott, akinek a vásár valamelyik napján joga volt a jegyét megváltania.

Természetes, a meghivókért nagy versengés támadt. Ilyen körülmények között az, aki számitott rá, hogy őt is a jobb körökhöz számitsák, nem maradhatott el. A jelentkezőket azonban alaposan megrostálták; akihez csak a legcsekélyebb kifogás fért, udvarias, de tagadó feleletet kapott. És minél nagyobb volt a visszautasítottak száma, annál keresettebb lett a sokfelé hiába áhitozott meghivó. Aki joggal számithatott erre, nem igen mulasztotta el, hogy éljen a szerencséjével, ha egyáltalán a lábára tudott állani.

– Soha ilyen szép közönséget! – szólt Mendez, ahogy körülsétáltak a bazárban.

Hadd lássa ez a kiválasztott közönség, a legkülönbek, hogy: igenis, a Faubourg Saint-Germain még él és csak tűri, de nem ismeri el a köztársasági Párist!

Azért elhatározták, hogy a jótékonycélú vásár védőjét, Andrea hercegnőt ugy fogadják, ahogyan valaha Versaillesben fogadták a királynét.

Mintha Franciaország királynéja volna.

Mert nekik Franciaország ma is királyság, ha a csőcselék erőszakossága lehetetlenné teszi is, hogy a király a jogaival éljen, s az ő szemükben Andrea hercegnő, aki legközelebb áll a királyhoz, Franciaország első asszonya.

III.

Kevéssel azután, hogy a két ujságiró felmutatta a jegyét, egy nyájas arcu ur került eléjük, aki rendezői jelvényt viselt.

– Nem parancsolják az urak, hogy valamiben a szolgálatukra legyek? – szólitotta meg Mendezt. – Én részesültem abban a szerencsében, hogy a sajtó tisztelt képviselőinek a munkáját megkönnyiteni segitsek. Kérem, legyen olyan szives, mutasson be!…

– Ó, nagyon köszönjük, herceg!… – dadogott Mendez.

– Hector de Beaurepaire, – mutatkozott be a nyájas ur Lebretonnak.

A nyájas ur karonfogta Mendezt, elvezette a két ujságirót a mutatványos helyekre s megmutatta nekik, hogy honnan láthatnak mindent a legjobban.

Aztán fölvezette őket a nagy csarnok karzatára, két számozott széket mutatott nekik és igy szólt:

– Ezeket a helyeket az urak számára tartottuk fönn; a megnyitó szertartását innen nézhetik végig a legkényelmesebben. De ha ugy parancsolják, hogy addig körül méltóztatnak nézni a többi helyiségekben, erre még egy jó negyedórai idő van. A hercegnő pontban háromkor érkezik.

Ugy parancsolták, hogy körül méltóztatnak nézni.

– Tudja-e, ki volt ez? – szólt Mendez Lebretonhoz, mikor magukra maradtak. – Ez Beaurepaire herceg, akinek a hetvenedik öregapját is Beaurepaire hercegnek hivták, s akinek az ősei keresztes háborukban foglalatoskodtak akkor, amikor az én őseimet még sehogy se hívták, mert bőgő majmok voltak Amerika őserdőiben.

– Rendkivül udvarias volt, – szólt Lebreton.

– Másfajta emberek ezek, mint mi! – sóhajtott Mendez. – Ezeknek a viselkedésük olyan, hogy azt mi sohase tudjuk eltanulni.

– A jó nevelés teszi, – vélte Lebreton.

– Már a vérükben van a finomság, – vitatkozott Mendez. – Különb lélekkel születnek, mint mi, s a viselkedésnek az a finomsága, amelyet mi a leggondosabb igyekezettel, a legnagyobb vigyázattal, a legtökéletesebb önuralommal se tudunk tökéletesen a magunkévá tenni, náluk önkéntelen, természetes, ösztönszerü.

Körüljárták az egész bazárt, egy darabig csak nézelődtek és nem igen szóltak egymáshoz, majd Mendez igy összegezte a benyomását:

– Mindenen meglátszik, hogy a Faubourg tüntetni akar. Tüntetni akarnak a családi kincseikkel, az izlésükkel, a gondolkozásukkal, egész szellemi felsőbbségükkel, főképpen a szellemi felsőbbségükkel. De tehetik, és ez a tüntetés, ha tüntetés is, meg kell adni: szép. Annál szebb, mert senkit se bántanak vele. Veszi észre, hogy a nem közülök valót csak azzal különböztetik meg, hogy velük szemben egy fokkal még kedvesebbek, mint egymással szemben?…

– Én mást veszek észre, – felelt a részeg. – Azt, hogy ez az épület egy nagy egérfogó.

– Tessék? – kérdezte Mendez.

– Ugy értem, – folytatta Lebreton, – hogy csodálatosan szerencsétlenül van épitve. Én legalább még sohase láttam ilyen eszményi tűzfészket. És megfoghatatlan könnyelmüséggel olyan sok embert bocsátottak be, hogy ez megcsufolása minden köteles vigyázatnak. Ha itt véletlenül tüz üt ki… például rövidzárlat esetén, vagy ha a kinematográfos-sátorban csinál bajt egy kipattanó szikra… innen ugyan egy egér se menekül ki. De hát ez senkinek se jutott eszébe?!

Mendez nevetett.

– Ha az ember mindig ezt forgatná a fejében, soha se mehetne se bálba, se szinházba.

– Persze, – szólt ismét Lebreton, – ha ezt az épületet az előkelőségek a maguk céljaira alkalmasnak találták, a hatóságot képviselő uraknak nem juthatott eszébe, holmi tüzbiztonsági követelésekkel alkalmatlankodni – ilyen előkelőségeknek!

De más foglalta el a figyelmüket. Valami moraj futott végig a hölgyek és urak tömegén.

– Pont három! – szólt Mendez. – Andrea hercegnő megérkezett!

S a karzati helyeikre siettek, a bevonulást nézni.

– Látja? – fecsegett Mendez. – Ez a nyolc frakkos fiatalember… csupa gróf és herceg… egyik se lehet több tizenhat esztendősnél… ezek az apródokat jelentik. És mennyi lakáj a hercegnő előtt!… Nyolckaru gyertyatartókat visznek… ahogy hajdan világitották meg az utat a királyi vérből valóknak… A régi világ, a rokokó szellője csapja meg az embert…

– Nem ismerik el a villamosságot, – jegyezte meg Lebreton.

– Nézze, – folytatta Mendez, – ezek a hölgyek, akik Andrea hercegnő uszályát viszik, a legrégibb francia nevek viselői… mind egy-egy történelmi nevü nagyurnak a felesége… És nézze, nézze azt az óriást, két lépésnyire az udvarhölgyek mögött!… Ez Guise herceg, Franciaország leggazdagabb és legerősebb embere… leüti az öklével a bikát!… meg tudom érteni, hogy egymaga képviseli az egész testőrséget… és ennek az urnak az a büszkesége, hogy Andrea hercegnő a „szolgálattevő kamarás“ cimmel tüntette ki!…

Mikor a megnyitó szertartása véget ért, a két ujságíró lement a karzatról. Mendez ugy tervelte, hogy előbb a már élénkülni kezdő vásárt járja végig, s csak azután néz be a mutatványos sátrakba.

Egy darabig még együtt maradtak.

– Látta-e valaha Andrea hercegnőt közelről? – kérdezte Mendez sétaközben. – Én láttam. Kivágott ruháiban a vállát, a karját és a keblét is. A bőre határozottan alabástrom-fehérségü és szinte áttetsző. Ha nem látta még, érdemes megnéznie; nem igen láthat ilyet. Minden kis erecske meglátszik rajta, feltünően kék vonalakban. Ez a bőr pókháló-vékonyságuvá finomodott a századok vagy ezerévek folyamán; egy darab művelődés-történetet olvashat le róla az ember.

Aztán hallgatag szemlélgették a vásár közönségét, erre-arra járkálva.

– Az bizonyos, hogy az asszonyaik és leányaik gyönyörüek, – szólt végre Lebreton.

– Például ez a kis lány itt ni! – fecsegett ujra Mendez. – Ez egy Rohan-kisasszony. Most lett menyasszony; a vőlegénye az a fiatalember, akivel beszélget, Tréguier márki. Teringettét, nem sok hiányozhatik hozzá, hogy ezek meg legyenek elégedve a sorsukkal! Mindegyik egy-egy birodalmat mondhat a magáénak; azonkivül fiatalok, egészségesek, szépek, kedvesek. És nézze, nézze azt a gyönyörü asszonyt! Ez Páris legragyogóbb teremtése. Lantenac márkiné. Azt mondják róla, hogy halálosan szerelmes Rochebaron grófba, akit most neveztek ki nagykövet-helyettesnek, nem tudom, hová… és hogy ugyancsak flörtöl vele. Persze, a grófnak ott kell lennie, ahol a márkiné van!… igen, az az ur az, akinek az arcát előbb nem láthattam jól, most ráismerek!… Nini, magukra maradnak! Nézze, nézze, hogy beleolvadnak egymásnak a tekintetébe!… Bizony isten, nem nagyon titkolóznak! Talán ott tartanak, hogy már nem is képesek titkolózni. Ugy látszik, elérkeztek a flört utolsó állomásához; éppen most lehetnek az elhatározó pillanat előtt vagy – egy pár órával utána. Becsületemre, szinte fölfalják egymást a tekintetökkel. De hát hol van az öreg márki?! Az öreg férjek ilyenkor soha nincsenek jelen!

Tovább sétáltak s Mendez mindenütt elragadtatással nézegette az eléje táruló ritka látványosságot.

– Akármi az ember meggyőződése, – folytatta, – lehetünk hivei a társadalmi forradalomnak… legyünk szoczialisták vagy akár anarkisták… magam is ó-radikális vagyok… de azt az egyet meg kell adni, hogy ezek az emberek szebben tudnak élni, mint mi!… hogy ők azok, akik a legszebben tudnak élni! Szebben tudnak élni, mint mi, és szebben tudnak meghalni. Még meghalni is szebben tudnak! Ahogy elnézem őket, minden percben az jut eszembe, milyen gyönyörüen tudtak meghalni ezeknek az embereknek az ősei a nagy forradalomban, az asszonyok csak ugy, mint a férfiak! Milyen nyugodtan néztek farkasszemet a halállal, milyen felsőbbséggel tudták lenézni az őket lemészárló csőcselék-hordát!

– Tudja, én azt hiszem – vitatkozott Lebreton, – hogy ez csak fenséges szinészkedés volt. A bensejükben azért remegtek. A hiuság, vagy ha ugy tetszik: a büszkeség sok önmegtagadásra teszi képessé az embert. Nem akarták elárulni a megvetett, a gyülölt csőcselék előtt, hogy félnek, reszketnek, vért izzadnak, hogy érzik a legyőzetésüket. Egyetlen megtorlásuk a tüntető megvetés lehetett. Hadd pukkadozzanak a nyomorult hóhérok arra a gondolatra, hogy boszuálló embertelenségük nem ér föl hozzájuk, nem éri el a célját, mert hiszen ők nem félnek a haláltól! És erőt vettek, nem az érzésükön, mely kétségbeesetten ragaszkodott az élethez, hanem: a külsejükön – amiben már volt gyakorlatuk. Volt idejük készülődni erre a fenséges szinészkedésre és jól összeszedték minden szinészi képességüket, külsejükön való minden uralmukat, hogy szépen szerepelhessenek, szépen játszhassanak. Beleélték magukat a szerepükbe, mint a jó komédiás, és minden erejükkel rajta voltak, hogy a nagy jelenetek idején kiverjék a fejükből a rettenetes valóságot. Talán az utolsó percig reménykedtek valami csodában. Mindegyik.

– Nem – felelt Mendez. – Nem féltek a haláltól. A gondolkozásuk tette képessé őket arra, hogy hősiesen haljanak meg. Bölcsebb módon tudtak gondolkozni életről-halálról, mint a csak ösztöneinek élő, műveletlen ember; bátrabb szivvel, nagyobb magaslatról nézték le a halált. Tisztább fejjel néztek szembe azzal a kényszerüséggel, hogy egyszer ugy is meg kell halni, s hogy tulajdonképpen mindegy, mikor hal meg az ember, ha már meg kell halni. A vérükben volt, abban a tömérdek csatát kiállott vérben, hogy ne tulajdonitsanak az életnek nagyobb fontosságot, mint amennyit érdemel, s az elmulás gondolatával nyugodtabban nézzenek szembe, mint az állat-ember, aki csupa nyers élet-ösztön. Ez tette őket elég erőssé arra, hogy a sakkparti mellől olyan hidegvérrel menjenek a halálba, mintha esküvőre mennének, hogy társas-játékokkal szórakozzanak a pokol előtornácában, hogy végig szépen éljenek. Másfajta emberek ezek, mint mi, kedves Lebreton! Higyje el, másfajta emberek!

IV.

Négy óra tájban Lebretonból kitört a részegség.

– Nem birok tovább járkálni, – szólt a másik ujságiróhoz. – Eldülök a fáradságtól; pihennem kell egy kicsit.

Elváltak, azzal, hogy este kilenckor találkoznak. Mendez benézett egy mutatványos sátorba; Lebreton pedig leült a hallnak abban a részében, ahol pezsgőt árultak.

Megivott egy pohár pezsgőt, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit föl fogja frissiteni, s hátradőlt a karosszékén. Nyomban elaludt.

Azt álmodta, hogy Mendezzel járkál, az esthomályban, zord sziklahasadékok között. Egyszerre még sötétebb helyre érnek és valami nagy, fekete barlangnyilás tátong előttük. Mendezre pillant és csak most látja, hogy Mendeznek babérkoszoru van a fején, és hogy Mendez nem Mendez, hanem Vergilius. Aztán megint a barlangnyilásra pillant és észreveszi, hogy az voltaképpen egy roppant kapu, amelyen valami fölirat olvasható. Az ő szeme nem tudja kibetüzni a föliratot, de Vergilius-Mendez leolvassa az ismeretes szavakat: „Per me si va nella città dolente, per me si va nell’ eterno dolore…“ Mendez-Vergilius tehát a pokol előtornácába vezeti…

Belépnek s megpillantják az árnyékokat. Eleinte csak sóhajtozó s halkan nyögdécselő lelkekkel találkoznak, de utóbb rémes emberi vázalakok közé kerülnek, akiknek fekélyrágta testét undok sebek boritják, akiknek szeméből csurog a vér, akik a fogaikat csikorgatják, akik vadállati hangokon üvöltöznek.

Aztán az Apokalipszis szörnyeit látják. Szem nem látta rémeket, csoda-borzalmakat… és hallja, amint Vergilius-Mendez suttogó hangon magyarázza:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások.

És aztán:

– Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Aztán még sötétebb helyre érnek. Már nem lát semmit s mintha füstgomolyagok csipnék a szemét. A suttogó hangot nem hallja többé; Mendez-Vergilius eltünt. Éktelen orditozást hall, aztán rettenetes dübörgés keletkezik, s a kétségbeesetten üvöltöző hangok egyre siketitőbbé válnak. Egyszerre lángnyelvek csapnak el a szeme előtt. A hirtelen kilobbanó fénynél roppant füsttengerben látja maga előtt az egész poklot. A folyton sürüsödő, mind feketébb, fojtó párával teli, rettenetes füstben minden emberi alakból kivetkőzött idomtalan lényeket lát, amint vad összevisszaságban kergetőznek, egyetlen szörnyü gomolyagba kavarodva; egymás nyakára hágva, egymást gázolva, tépve, marva; kétségbeesetten tülekedve, birkózva, orditozva, sikoltozva, visitozva; egymást rángatva, rázva, fojtogatva, rugdalva, taposva.

Megdobban a szive s fölriad.

Mi ez? Megdörzsöli a szemét. Fölébredt és még folyton maga előtt látja a pokolt.

Tekintete az álomképre mered és szinte megüvegesedik. A szeme kidülled… és nem érti.

Csak a borzalmas feketeséget látja. A mindinkább sürüsödő füsttengert, s ebben a vadul rohanó, egymással viaskodó, verekedő, egymás hátán és fején taposó, bömbölő és sikoltozó, eltorzult arcu, idomtalan alaku emberi állatokat, amint egymáson keresztül gázolni iparkodnak. Orra, szája megtelik a sürü párával; a szörnyü füst fojtogatni kezdi; köhögés fullasztja, száraz, torkot és tüdőt kaparó, szuró köhögés.

Egyszerre a lángnyelvek szinte megcsapják a szemét. Valami nagy világosság támad körülötte. A részeg végre megérti. A bazár ég.

És részegebb, mint valaha.

Azt hiszi, nem tud a lábára állni és megint csak maga elé mered.

– Furcsa! – szól magában. – Most meg kell halni! Ki hitte volna?! Egy perc és ez a halál! Még egyet-kettőt köhögök, aztán megfulok… örökre elalszom és pont!

Megpróbálja, de nem tud mozdulni és bambán nézi a szörnyü szinjátékot.

Látja, az elhagyott sátorból, az előkelők egész seregét, hogyan igyekszik menekülni egy irányba, a nagy bejáró felé; hogyan torlódnak egy roppant hustömeggé; hogyan erőlködnek ellökni, félrerugni, leteperni, átgázolni egymást. Látja a menyasszonyt, amint legyezőcsapásokkal akarja lefejteni karjáról a vőlegényt, aki elbotlott s akin keresztül taposnak. Látja, hogy Beaurepaire herceg és Mendez fojtogatják egymást. Aztán Rochebaront pillantja meg, aki Lantenac márkinét a hajánál fogva tépi le magáról. És látja az óriást, amint homlokon rugja Andrea hercegnőt, aki hanyatt esett és belekapaszkodott a lábába.

S mialatt mindezt tehetetlenül nézi, részeg fejjel azt kérdezgeti magában:

– Miért tülekednek ezek mind egy irányba?!…

A kóválygó fejben hirtelen megvillan valami.

Valahol egy ajtócskát látott, de már nem emlékszik, hogy hol.

Összeszedi minden erejét, föltámolyog a székéről… az inai engednek. Még egy rettenetesen nehéz erőfeszités… s az utolsó rugaszkodással, amelyre még képes, megkockáztatja azt, ami a legesztelenebb. Nekiront a tűznek, amerre szabad az ut.

Hátha valahol arra van a kis ajtó?!…

Érzi, hogy a lángok összeégetik, elfullad, elveszti az eszméletét és összeesik…

A kis ajtót éppen akkor törik be.

V.

Százan és százan égtek össze vagy fulladtak meg a bazárban: maga Andrea hercegnő is, hű kamarása, Guise herceg oldalán. Odaveszett a gyönyörü Lantenac márkiné és szerelmese: az ifju Rochebaron; odaveszett a szegény Tréguier márki és boldog menyasszonya, Rohan hercegkisasszony; odaveszett Beaurepaire herceg, az ünnep főrendezője, s odaveszett a derék Mendez is.

De Lebreton megmenekült.

Egy kicsit összeégett, hanem a sebei nem voltak halálosak. S vagy egy félórai fáradozás után életre ébresztették.

Mikor fölnyitotta a szemét, ugy tetszett neki, hogy csak álmodta a tüzet. S egyre a Mendez szavai jártak a fejében:

– Másfajta emberek ezek, mint mi; másfajta emberek!

Mintha éppen most hallotta volna…

A puszta telken, ahol a megmentett embereket ápolták, egy öreg ember járt-kelt föl s alá, mint akinek már semmi dolga.

Kétségbeesetten tördelte a kezét s halkan suttogta maga elé:

– Margit! Édes Margitom!…

Lantenac márki volt.

De Lebreton nem méltatta az öreg ember fájdalmát; még nem volt egészen eszénél.

Bambán nézett a világba és igy motyogott kábultságában:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások. Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Senki se értette, mit motyog; de nem is törődtek vele. Érthetőnek találták, hogy még nincs magánál.

TÉLI SPORT.

I.

Január hónap közepén az Engadin leghiresebb, legszebb és legmagasabb helyén, Saint-Maurice-ban, gondtalanul, vigan – olyan vidám lélekkel, mintha mindannyian gyermekek volnának – mulatoznak a föld urai.

Már december eleje óta folytonos a fejedelmi családok jövése-menése. A szálló-tulajdonosok régóta nem láttak ilyen szapora „királynapok“-at. De a nagyuri társaság most sokasodott el a legjobban. Mióta valamivel bővebben hull a hó, az élni siető előkelők nem költöznek tovább, vándor fecskék gyanánt, hanem heteket, a legtöbben hat-nyolc hetet töltenek a hó Eldorádójában.

Európának majdnem mindegyik udvarát képviseli egy-egy fejedelmi család. Gyermekeikkel és sok emberből álló kiséretükkel szinte számosabban vannak, mint a többi vendég, mint a kisebb rangu előkelőségek és a pénzvilág conquistadorai.

Ott van a legujabb királyságnak, Albániának első uralkodója, Theodor (régebben Hohenstauffen Egon herceg). Ott van, inkognitóban, Solferino gróf néven, a nagy-illyriai trónörökös, feleségével, aki most a Montblanc hercegnője cimet viseli. Ott van: Nikolájevics Athanáz nagyherceg és felesége, Aglája nagyhercegné, egykoron Lippe-Detmold legszebb virága, akinek királynői szépségét még nem kezdte ki az idő. Ott van: Asztolf porosz királyi herceg és felesége, Emanuela királyi hercegné, meg Arvid dán koronaherceg és felesége, Mária Immaculata koronahercegné; ott van a norfolki herceg, egész családjával, a barcellonai gróf és leánya, Diana hercegnő; ott van Frithiof svéd herceg és felesége, Gunda hercegasszony, Erich, a gerolsteini nagyherceg és ott van végül két Reuss herceg is, akiket az ujságok most csak igy szoktak emlegetni: „stb.“ vagy „és még mások is“.

A nagyrangu uraságok délelőtt tizenegytől egyig és délután háromtól hatig mindig sportdresszben vannak; nemcsak az urak, hanem a hölgyek is. És a saint-maurice-i sporttér majdnem egész nap hangos az utolsó félistenek vig lármájától.

Saint-Maurice-ban külön pálya van a bobsleigh, s külön pálya a skeleton-ok számára. Amig világos van, akárhonnan nézelődöl és akárhová tekintesz: mindenütt gondtalanul játszadozó, felnőtt gyermekeket látsz; egyfelől a bob-ok és toboggan-ok, másfelől a skeleton-ok indulnak utnak; emitt korcsolyázókat és hockey-játékosokat látsz, amarra a ski hiveit.

Sokszor a késő est se csöndes, s kisebb-nagyobb társaságok még éjfél tájban is vigan szánkáznak a kitünő utakon.

Annak, akinek a tüzelő nem ad gondot, nincs szebb, mint a tél. Semmi se szebb és semmi se egészségesebb a télnél.

S a föld urai, az utolsó félistenek, vigan játszadoznak. Örülnek az életnek.

II.

Ebéd után, este nyolctól kilencig, a kis hercegek közül a nagyobbacskák találkozni szoktak a „Bob“-klub egyik nagytermében.

Legfelső elhatározásokból történik igy.

Hadd barátkozzanak össze egy kicsit, amig minden utógondolat nélkül barátkozhatnak. Később ugy is egyre jobban elválasztják őket az érdekeik. Tanulják meg idejekorán, hogy össze kell tartaniok, ha nem akarják, hogy a népeik sorra megegyék őket.

Most még abban a korban vannak, a mikor legkönnyebben megérthetik egymást; a mikor kevés kell hozzá, hogy az ember barátságot kössön.

Különböző koruak, de a legnagyobbik sem érte el még a tizenhatodik évét; s a legkisebbik éppen tizenkét esztendős.

Az volna a rend, hogy sohase maradjanak felügyelet nélkül. De a különböző rendü és rangu felügyelők is emberek. Végre is, nincs unalmasabb és kellemetlenebb társaság, mint egy nagy csapat kamasz, – akárhonnan keltek ki. Aztán ez a legkedvezőbb idő, a mikor a bármily cimü és rangu felügyelő ur egy kis kaland után járhat. Ha sorra megszökdösnek, van rá egy és más mentségük és ürügyük persze még több.

A kis hercegek most is magukban vannak, mint rendesen. Nem bánják, sőt jobban szeretik igy. Már vannak közölni valóik, amelyeket nem szivesen kötnek a felügyelők orrára.

A kisebbik fiuk egyelőre diabolót játszanak. A néha táncteremnek is használt nagy klub-szoba igen alkalmas erre a célra.

Az egyik sarokban, belesüppedve egy roppant karosszékbe, tizenöt-tizenhat éves, görnyedt mellü fiu ül. Az ölében nyitott könyvet tart; olvas.