Part 7

Hat vagy hét esztendős lehettem, amikor egyszer az apám meg az anyám magukkal vittek az operaházba. Szinházban akkor voltam először; a szüleimmel: először és utoljára. Ezt az operát adták.

Még ma is emlékszem rá, hogy az apám meg az anyám közt ültem a karzaton és hogy az apám minduntalan rám nézett, mosolyogva azon, hogy milyen ámulattal meresztgetem a két nagy szememet. És még ma is látom azt a képet, amely elém tárult, amikor az ouverture elhangzása után a függöny felgördült. Az erdő egy tisztásán hatalmas pásztortűz ég és a tűz körül cigány-karaván ugrándozik vigan: barna képü, tarka-barka ruhás legények és lányok, öregek és gyermekek, akik valami különös nótát énekelnek és többször is elülről kezdik, ugy, hogy a nóta első szavai örökre bevésődnek az emlékezetembe:

A rőzse, ropog, a tüz lobog, Cigányleányok boldogok; Lobog a tüz, a tüz!…

Az opera meséjét hiven akkor se tudtam volna elmondani. Akármennyire érdekelt mindaz, ami a szinpadon történik, s akármennyire figyeltem, füllel, szemmel, bizonyosan szájjal is: az egészet nem értettem meg jól. De amit megértettem belőle, azt soha semmi se verte ki az emlékezetemből.

Amit már akkor – vagy lehet, hogy az emlékeimmel foglalkozva, később – megértenem sikerült, körülbelül ennyi:

Kóbor cigányok meglelik az erdőn egy nagyon gazdag angol gróf árva kis leányát, aki valahogyan eltévedt. A picike grófkisasszony csodálatosan hasonlit az egyik kis cigányleányhoz, Lilliashoz. A cigányok levetkőztetik a kis Ellent, rongyokba bujtatják és maguknál tartják; Lilliast pedig felöltöztetik a grófkisasszony szép ruhácskáiba, a lelkére kötik, hogy el ne árulja őket, s elviszik a grófkisasszony gyámjához. Nyilván azzal a számitással cselekszik ezt, hogy annak idején Lillias jusson hozzá a kis Ellen örökségéhez és hogy ők majd pénzt, kincseket csikarhassanak ki a tulajdon vérüktől. A gyám meg az árva gondviselői Ellennek vélik a szép ruhába öltöztetett kis cigányporontyot és Lillias a kastélyban nő fel, mint a gróf nagy vagyonának örököse, mig Ellen a karavánnal marad, lassankint elfelejti a multat, a homályos emlékeit már csak álomnak képzeli és olyan lesz, mint akármelyik cigánylány. Idővel Lillias is ugy megváltozik, hogy senki se ismerne rá az egykori kis cigányra. Finom, uri kisasszonynyá serdül fel és bár tudja, hogy ő valójában nem Ellen grófkisasszony, hanem Lillias, mind ritkábban gondol rá, hogy azok, akik őt ide hozták, nemsokára jelentkezni fognak és majd részt kérnek a kincseiből. Már ő is csak homályosan emlékszik arra az időre, amikor az erdőben vidáman táncolt a tüz körül, sötét arcu legények és rongyos lányok társaságában. Pedig rosszul érzi magát a hideg csarnokokban, az unalmas rokonok közt, kivált ha a hozományra pályázó lordok illedelmes udvarlását kell hallgatnia. Az életét nagyon egyhangunak találja; a kényelem nem elégiti ki, nem teszi boldoggá; álmodozóvá válik… vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja hová… A karaván ekközben, mindig a közelből, türelmesen lesi a prédát; azt az időt, amikor Lillias nagykoruvá lesz vagy férjhez megy valami előkelő urhoz. De történik valami, amire a karaván nem számitott. Volt köztük egy fiu, Sorry nevü, akiből időközben hatalmas legény lett. Ez a Sorry mindnyájok között a legerősebb, a legügyesebb, a legfürgébb, a legeszesebb; azért, fiatalsága ellenére, a bölcs Raven apó halála után őt választják meg vajdának. És Sorry vajda, aki az egész karavánnal együtt folyton lesi Lilliasnak minden lépését, beleszeret ebbe a szép urikisasszonyba, aki az ő fajtájából való. Dühösen féltékeny azokra a lordokra, akik a Lillias kezére pályáznak; a fogait vicsorgatja, ha azt hallja, hogy a karaván alig várja már Lilliasnak a férhezmenetelét; végül, nem tudom, mennyi és micsoda nehézség leküzdése után, uri ruhába öltözik és megjelenik azokban a társaságokban, a hová az ál-grófkiszasszony jár, hogy közelebbről és többször láthassa Lilliast. De nem lehet árulója a rábizott ügynek; Lilliast se akarja megfosztani attól a gazdagságtól, a melyhez hozzászokott; tudja, hogy egy vigyázatlanul kiejtett hangos szó elárulhatja Lilliast is; azért még Lilliasnak se szól semmiről és csak vár, folyton féltékenykedve és reménytelenül epedve. Hanem ekkor Lilliast megkéri az indiai alkirály fia. Lilliasnak ez a kérő se tetszik; egy sötét arcu fiatal ember tetszik neki, aki csak messziről nézi őt, de mindig nézi. Ez az, akit vár, hogy elvigye, nem tudja hová. Azért kosarat akar adni az alkirály fiának, de a rokonság nem szeretné, ha Lillias elszalasztaná ezt a nagy szerencsét és elhireszteli, hogy a grófkisasszony férjhez megy, elviszik Indiába. Tehát arról van szó, hogy Lillias eltünjék örökre; hogy elvigyék messzire, a hová a cigányok nem mehetnek utána. És Sorry vajda most már nem gondol egyébbel, csak azzal, hogy mindenkorra elveszitheti Lilliast: nem várhat tovább. Belopózik Lilliashoz és elmondja, hogy ki ő; megvalja szerelmét és könyörög neki, hogy ne menjen Indiába az alkirály fiával, hanem hagyjon ott mindent, gazdagságot, vőlegényt, uri rokonságot és menjen vele, vissza, az erdőbe. Lillias megrázkódik; sajnálja otthagyni az uri módot, de fél, hogy a cigányok bosszuállása utoléri Indiában is. Sorry megnyugtatja. Ha elviszi a szive, ám menjen és vigye magával minden kincsét: a cigányok nem fogják részüket követelni; ő a vajda, ő parancsol nekik. De ha nem szereti azt az embert, ugy jőjjön vele. Nincs szebb, mint az erdő; nincs szebb élet, mint a cigányélet; a boldogságot nem találhatja meg a hideg csarnokokban, csak a pásztortűz mellett. Lillias ingadozik. Ekkor Sorry vajda leborul Lillias lábához és esdekelni kezd neki: hallgassa meg az ő tüzes szerelmét! Mialatt esdekel és Lillias nem tudja, mit válasszon: a gazdagságot-e, vagy azt a sötét arcú fiatalembert, akire várt? – a czigányok, akik féltik a régóta lesett kincset, Sorry tilalma ellenére a kastély körül ólálkodnak. Attól tartanak, hogy a vajda veszedelembe jutott; tudatni akarják vele, hogy a közelben vannak s hogy készek segítségére sietni; azért jelt adnak neki, s míg Sorry térdepelve eseng Lillias lába előtt: kívülről, a park bokrai közül, felhangzik s egyre tisztábban hallatszik a cigánynóta, az a nóta, amelyet Lillias jól ismer. Ennek a nótának a hallatára Lilliast elfogják gyermekkorának az emlékei; a szíve megszólal, a vére feltámad, s nem tud ellentállni annak a vágynak, hogy minden gondolkozás nélkül odaadja magát ennek a sötétarczú, égő tekintetű fiatalembernek, aki az ő fajtájából való. Feleletül a könyörgő-áriára, ő is énekelni kezdi a czigánynótát: a szabad élet, az erdő, a tűz dicséretét, aztán ráborul szerelmesére; igen, otthagy mindent, gazdagságot, előkelő vőlegényt, úri rokonságot, s megy vissza az erdőbe, ezzel a barna legénynyel, rongyos czigányasszonynak.

Hogy aztán az igazi örökös hozzájut-e az egész örökrészéhez, vagy a karzat kedvéért a cigányokkal kiegyezik ötven százalékra?… és hogy a megtalált igazi grófkisasszony a hosszas cigányélet után hogyan fog viselkedni a kastélyban, vagy talán az indiai alkirály fiának oldalán?… ezt már nem tudom, de nem is érdekel; téged sem.

Elég az hozzá, Lillias története igy él a lelkemben, ahogyan elmondtam. Igy emlékezem rá… vagy – mert akkor a történet egyik-másik részét nem értettem meg s a hézagokat utóbb a képzeletemnek kellett kitöltenie – emlékezetemnek és képzeletemnek ebben a szövedékében alakult ki előttem Lillias regénye. Talán nem is egészen igy van abban a régi operában; azt se bánom.

Ez a gyermekes, együgyü, cifra képtelenségektől tarkáló mese akkor igen nagy hatást tett rám. Az első szinházi előadás minden gyermeket fölizgat; egy uj világot tár fel előtte; megrázkódtatja az egész képzeletét. De más gyermeknél az uj benyomások hamarosan elsöprik a régieket. Nekem sokáig ez maradt az egyetlen szinházi élményem. A szüleim nemsokára meghaltak; mind a ketten ugyanabban az évben. Rövid, boldog gyermekkor után nagyon szomoru napok virradtak rám; nem volt többé, aki elvigyen az operaházba, és sok esztendő mult el, már nagy leány voltam, amikor ujra szinházba kerültem.

A régi opera melódiái pedig: Lillias sóvárgása, Sorry könyörgése meg a cigány-nóta egyre ott zümmögtek a fülemben. Milyen mélyre fészkelődnek lelkünkben a legelső benyomások! És a zenének micsoda bűvös passepartout-ja van, mely megnyitja előtte a lélek minden rejtekét!… Milyen sok mindent felejtettem el azóta! Elfelejtettem embereket, akikkel a szerelmi mámor pillanatait éltem át; se az arcukra, se egy szavukra, még csak a nevükre sem emlékszem többé. És ezeket az áriákat, amelyeket egyszer hallottam, hat-hét esztendős koromban, tudni fogom, amig csak lélekzeni fogok.

Minél szomorubb napokat éltem át régente, minél több időt kellett töltenem a magánosságban, kábitó, gyötrelmes munkával bibelődve: annál gyakrabban kerestek fel ezek az édesbús melódiák, az én vigasztalóim. Mihelyt valami megérintette a lelkemet, vagy mihelyt csend fogott körül: ujra meg ujra besurrantak a fülembe. Éjjel, mielőtt elaludtam, hizelkedő macskák módjára doromboltak ágyamban. És ujra meg ujra eszembe juttatták Lillias egész regényét. Serdülő leány koromban olyan sokat gondoltam erre, hogy tisztábban láttam magam előtt Lilliast, minden érzésével, minden gondolatával, mint maga az opera szerzője.

Később, természetesen ritkábban jutott eszembe ez a nagyon is regényes történet, de valahányszor a melódiák felelevenítették emlékezetemben Lillias alakját, egy kissé mindig elérzékenyedtem, mintha olyan valamire gondoltam volna, ami velem magammal történt, ami nagyon, de nagyon szomoru, ami mindenkit elbúsitana, de amire emlékezni azért mégis jól esik. Elveszitett kedveseire gondol igy az ember. Ugy tünt fel előttem, mintha ez a mese hozzátartoznék boldog gyermekkorom szép emlékeihez; mintha életem egyetlen szép időszakának ez az emlékezetes szinházi est lett volna a legnagyobb ünnepe.

És ha Lillias története utóbb már nem foglalkoztatott olyan sokat, mint hajdanában: mindig felizgatott, ha olykor-olykor rá kellett gondolnom. Minden idegszálam megrezgett ilyenkor, még akkor is, amikor velem már sokkal cudarabb dolgok estek meg, mint amik az operák hősnőivel történnek.

De hiszen amikor a Lilliasra való emlékezés elszomoritott és egészen a könnyezésig meginditott: tulajdonképpen a magam sorsán érzékenyedtem el. Lilliasban, amint vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja hová: magamra ismertem, magamat sajnáltam, magamat sirattam.

Elképzelheted: soha se akartam beletörődni, hogy ezt a nekem kedves, nekem szép mesét is örökre el kell veszitenem, mint mindazt, ami a gyermekkoromban boldoggá tett; hogy amint sorra mindenről le kellett mondanom, amit egykor az enyémnek mondhattam: azzal együtt, ami nekem valaha kedves volt, örökre elvész a világból még ez az opera is, talán csak azért, mert nekem tetszett.

Attól fogva, hogy meg nem tudom keresni, amire szükségem van: éveken át nem akartam lemondani arról, hogy egyszer majd csak ujra megtalálom Lilliast, ha nem is a szinpadon, legalább a partiturában vagy a szövegkönyvben. Egy időben vadásztam a régi operákra; a zenei ócskaságok szinlapjait mindig végig néztem, a „Lillias“ és „Sorry“ neveket keresve; átlapoztam sok ma már ismeretlen partiturát; elolvastam egy pár hasznavehetetlenné vált szövegkönyvet, amelyeknek a cimét gyanusnak találtam; kérdezősködtem is, azoknál, akikről föltettem, hogy utba igazithatnak: hiába. Akiket megkérdeztem, véletlenül nem tudtak felvilágositani.

Végre is bele kellett nyugodnom abba a gondolatba, hogy az én operámat az idő már régesrég és végképpen eltemette. Alighanem előbb a hazájában, utóbb nálunk is megbukott és néhány előadás után a könyvtárba, a zeneművek sirboltjába került. Ami engem egykor annyira megragadott, amit én most is szépnek találok, az egy cseppet se tetszett másoknak.

Szóval, hogy Lillias örökre eltünt a világból és a róla szóló opera zenéjének már csak egy pár foszlánya él, az is csak az én lelkemben, másutt nem.

Nos, egy félesztendővel ezelőtt Mihály nagyherceg, akit akkor még igen kevéssé ismertem, Gasteinból, ahol épen a kurája után volt, egy kis automobil-kirándulást akart tenni a Como vidékére. A férjem meglehetősen rabja a bridge-játéknak és hogy erről a kedves szórakozásáról még néhány napra se kelljen lemondania, rábeszélte a rendes partnereit, köztük Morosini grófot is, hogy menjenek vele; de meghivta az urak barátnőit is, talán csak udvariasságból, talán a nagyobb vigasság okáért, mert az a hölgy, akit erre az utra is elvitt magával, a legunalmasabb teremtés minden ballettáncosnő közül a világon.

Morosini gróf, aki a nevetségig féltékeny természetü, nem szívesen vitt magával, de akárhogy törte a fejét, lehetetlen volt kibuvót találnia, amit nem csodálnál, ha tudnád, micsoda használhatatlan fejről van szó.

Ezek után képzelj egy kis olaszországi falut, annyi napsütéssel, amennyit csak el tudsz képzelni, a falu szélén nagyobbacska vendéglőt, amelynek az emeleten fedett verandája van, a verandán öt urat és öt hölgyet, akik éppen most szálltak le automobiljaikról és egy kis mosakodás után rémes étvágygyal esznek, ugy, ahogy csak fejedelmi vérből származó urak és csak kitartott nők tudnak enni, számitsd ki, hogy az ételeknek megfelelően hamarjában mennyi bort hajtanak le, és ne felejtsd el, hogy az öt hölgy közül én vagyok az egyetlen, aki tisztességes fészekből kelt ki.

Meg kell még jegyeznem, hogy a férjem soha se iszik; kénytelenségből az evésben is igen mértékletes; és meglehetősen szükszavu ember. De soha se a rangjával, se a hallgatagságával nem feszélyezett senkit; nem szokott olyan arczokat vágni, amelyeknek a látásától a többiekbe is belefagy a szó.

Akkor is, mialatt mi még ettünk, csak annyit mondott, hogy „egy kicsit kinyujtóztatja a lábát“, aztán magunkra hagyott bennünket, egy negyedóráig odalenn sétálgatott és közben néhány szót váltott a chauffeur-ökkel, majd olyan szótlanul s olyan észrevétlenül tért vissza, mintha maga is a chauffeur-ök egyike volna, aki valami utasitásért jött.

Ha véletlenül nem hagy magunkra, talán előbb is, utóbb is mérsékeltük volna magunkat; egy nagyherczeg jelenlétének rendszerint van egy kis fékező hatása bármely társaságban. De az eltávozásával minden tekintet alól felszabaditott bennünket, s a hogy eltünt, olyanformán éreztük magunkat, mint azok az urak, akik az előkelő dámák kegyes visszavonulása után végre a dohányzóba juthattak. Szóval nagyon pajkos dolgokra terelődött a szó, s a vidámságba annyira belemelegedtünk, hogy a hangunk akkor se szállott lejebb, amikor észrevettük, hogy ujra közöttünk ül. A sok hirtelen lenyelt bor épen akkor kezdett hatni; talán meg se láttuk, hogy már visszatért az asztalhoz; tudtuk, hogy nem zavarjuk, mert ha ő maga komoly ember is, nem elrontója semmi jó tréfának, s legfeljebb mulat rajtunk, hát ugy viselkedtünk, mint a hadnagy és főhadnagy urak sok pezsgő után, ha az ezredes bátoritó mosolygásából megértik, hogy a szokott hang most már nem kötelező.

Meg kell vallanom, hogy a nagyon fűszeres társalgásban én játszottam a vezérszerepet, és azt is, hogy az illetlenkedésnek ebben a versenyében – mit mondjak? – bajnoki cimet szerezhettem volna. Esküszöm neked, minden számitás nélkül, szinte öntudatlanul, őszinte pajkosságból történt. Nem jutott eszembe, hogy ezzel magamra vonhatom a nagyherceg figyelmét. Távol volt tőlem minden nagyralátás; nem is képzeltem, hogy a többiek versengenek a nagyherceg érdeklődéséért; azt hittem, csak a ballerinája számára van szeme. Sőt eleinte ugy tetszett, hogy nem is igen ügyel ránk.

Csak igen jókedvü voltam; nem tudom, micsoda ördög bujt belém.

Azt hiszem, mindenki kedvesnek és elmésnek talált; nagyon jó napom volt.

Később aztán észre kellett vennem, hogy a nagyherceg, aki messze ült tőlem, igenis figyel rám. Eleinte komoly maradt s néha halk hangon, egy-egy szót váltott a szomszédaival, de tekintete egyre gyakrabban fordult felém s utóbb mosolyogva hallgatta ostobaságaimat, ugyanazzal a derüvel és jóakarattal, amelylyel az elnéző nagybácsi mulat vásott kishugának gagyogásán.

De alig hogy észrevettem ezt, történt valami, ami amugy is véget vetett a jókedvemnek.

Amint véletlenül lepillantottam az utra, egyszerre csak azt látom, hogy a bokrok közül egy tiz-tizenkét esztendős leányka ugrik elő, megzörgeti azt az otromba zenélőszerszámot, amelyet talán csörgő-zörgőnek lehetne nevezni, s aztán danolni meg táncolni kezd, nyilván azért, hogy magára vonja a verandán ülő uraságok figyelmét s a mutatványa után néhány fillért koldulhasson tőlük.

Jól láthattam az arcát, s ha azt mondom, hogy nem tudom, mi volt nagyobb: a meglepetésem-e vagy a megilletődésem, – ezzel keveset mondok. Inkább azt kellene mondanom, hogy: megdöbbentem. Mintha magamat pillantottam volna meg valami büvös tükörben.

Éppen ilyen voltam abban az időben, amikor kalapokat szállitgattam haza azoknak az igen kevéssé előkelő külvárosi hölgyeknek, akik Madame Clémentine, az én gazdám boltjába jártak vásárolni.

Épen ilyen rongyoska és piszkoska. Épen ilyen becsületes ostobasággal néztem a világba. Épen ilyen ijedt, de egyszersmind kiváncsi szemmel; épen ilyen félénk s mégis minden iránt érdeklődő tekintettel; ugyanezzel a riadt őz-nézéssel, majd a másik percben ugyanezzel a koldusgyermek-pillantással, amely csupa bámész figyelem, mohó kivánság és sóvár vágyakozás.

S nemcsak az arcza, hanem az alakja, a mozgása, még a hangja is, olyan csodálatosan hasonlitott az én régi énemhez, hogy valami borzongás futott végig rajtam.

A vendéglős emberei el akarták kergetni. Intettem nekik, hogy hagyjék békén. S mikor elvégezte a táncát, kértem a nagyherceget, engedje meg, hogy felhivjam a verandára. Közelebbről akartam látni s megmondtam, miért. A herczeg igent bólintott.

De a kis rongyos egy darabig nem mert a helyéről elmozdulni. Csak amikor a vendéglős is biztatta: „Eredj!… a nagyuraságok megengedik“ – bátorodott odáig, hogy megindult a lépcső felé. A lépcső aljához érve megállapodott s vissza akart fordulni; de a vendéglős emberei feltolták.

A csodálatos hasonlatosság közelről se volt kisebb. Azt hittem, álmodom.

– Énekelj még valamit – szóltam neki, mikor már előttem szégyenkezett.

Nagyon félhetett, mert nem tudta, hová nézzen, s pár pillanatig csak huzódozott. Végre neki bátorodott s két nagy szemét rám meresztve, elkezdett énekelni.

Képzeld, hogy a meglepetésem, a megdöbbenésem mennyire fokozódott, és hogy pár percig micsoda izgalmat állottam ki, amikor már az első hangjaiból hallom, hogy Lillias sóvárgását énekli! Összerezzentem, mintha villamos ütés ért volna, s magam is kimereszthettem a szememet az ámulattól és a megilletődéstől. Babonás lélek azt képzelhette volna, hogy valami káprázat űz vele játékot. Én egy cseppet se vagyok babonás, és nem történhetnék velem olyan csoda, amelynek láttára rögtön azt ne mondjam magamban: mindez csak különös véletlen. De azért az izgalmam nem volt kisebb. Ime, megtaláltam a rég keresett s már örökre elveszettnek hitt Lilliast, az Ellen grófkisasszonyhoz csodálatosan hasonló Lilliast, egy rongyos kis olasz leányban, aki szakasztott olyan, amilyen én voltam egyszer, régen!

– Hol tanultad ezt? Mi ez, amit énekeltél? – kérdeztem, mikor elvégezte.

Nem tudta.

– Énekeld el még egyszer – kértem.

Elénekelte még egyszer, s most már, hogy felszabadultam az alól az igézet alól, mely a nem babonás lelket is elfogja egy pillanatra a rendkivül meglepő, a csodával határos, a libabőrt okozó dolgok láttán, teljesen átadhattam magamat annak az örömnek, hogy ujra hallhatom azt a dalt, amely az én szivemhez édesebben szól – mindennél a világon.

Nem tudom elmondani neked, milyen ünnepi megilletődés fogott el, milyen mély megindultság vett erőt rajtam, és hogy egy pár percig micsoda érzések kergetőztek bennem. Ismét Lilliasnak éreztem magamat, aki vár valakit, nem tudja kit, hogy elvigye, nem tudja hová; Lilliasnak, aki egész életén át vár, vár… Eszembe jutott életemnek minden szomorusága; életemnek egész szomorusága, egész rettenetes, vigasztalan szomorusága… Megfelejtkeztem mindenkiről és mindenről a világon… elkezdtem sirni, aztán zokogni… leborultam az asztalra és percekig zokogtam.

Majdnem mindnyájan azt hitték, hogy nagyon részeg vagyok. Nem csodálom. Szó se lehet róla, bizony jókora ellentét mutatkozott az előbb egy cseppet se titkolt kicsapongó jókedvem, meg a közt, hogy nagyon kevéssel utóbb olyan keservesen zokogtam, mint egy gyermek, aki apját-anyját siratja. A dámák mosolyogva néztek. Még akkor is mosolyogtak, mikor végre erőt vettem magamon, s fölemeltem a fejem, hogy könnyáztatta arcomat egy kicsit megtörölgessem.

Olyan kedvben voltam, hogy nem törődtem senkivel és semmivel. Valami megkönnyebbülés-félét éreztem; jól esett, hogy egyszer kedvemre kisirhattam magam. Azt mondhatnám, hogy ebben is gyönyörüséget találtam, mint magában a dalban, amely nekem olyan szép, hogy megrikat.

Ugy nem gondoltam a többiekkel, mintha ott se lettek volna. Nem bántam, nevessenek vagy csináljanak akármit.

Odavontam magamhoz a megrémült kis lányt, összecsókoltam a kis piszkos arcát, aztán elővettem az erszényemet és ami pénz volt benne, azt mind belegyömöszöltem a kis lány tenyerébe.

– Nesze! – mondtam neki. – Tedd el. Vidd haza. Ez a tied.

Elég sok pénz volt. Ezüst, arany, papir; néhány nagyobb bankjegy is.

A kis lány szótlanul bámult rám s nem tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy ijedtség meg aggodalom viaskodik benne valami még nem ismert, lázas örömmel. Nem mert elmenni vele; alighanem attól tartott, hogy ebből még nagy baj lehett. De arra se tudta elhatározni magát, hogy ne fogadja el az ajándékot; nyilván nagyon sajnálta volna, ha vissza kell adnia. S vágyakozón tekingetett körül egy kis bátoritásért.

Csak akor győzött benne a kapzsiság, mikor biztattam, hogy ne féljen. Ugy szaladt el, mintha puskából lőtték volna ki, de ahogy leért az országutra, megállapodott s a messziség biztonságából percekig nézegetett bennünket.

A hölgyeken észre lehetett venni, hogy holt részegnek néznek és az ajándékot legalább is tulságosnak találják. Csak én magam nem sokaltam azért a nagy gyönyörüségért, amelyet nekem már csak Lillias dala szerezhetett meg.

Morosini, aki mellettem állott természetesen a hölgyekkel tartott, s az ajándékozás pillanatában bosszuson morogta:

– Maga nagyon részeg.

De ugyanakkor, az asztal másik végén, hosszu hallgatás után egyszerre csak megszólalt a nagyherceg:

– Nininini! Ennek a leánynak mintha szive is volna.

És többet nem volt szó a dologról.

Vagy tiz nappal utóbb, amikor már mindannyian ismét Gasteinban voltunk, a nagyherceg eljött hozzám:

– Violetta, akar-e a barátnőm lenni? – kérdezte.

Akartam.

Öt hónap multán közölte velem, hogy elvesz feleségül.

Ime, kedves Rollám, ez a házasságom története. Láthatod… De a férjem jön; most nem irhatok többet.

_Violetta._

II.

_Vera Violetta – Bécsi Rollának._

Kedves Rollám!

Hát igen. Igaz. Az ujságok nem hazudnak. Csakugyan elválunk. Hat évi házasság után. Pedig most is sziveljük egymást. Ő, meg vagyok győződve, ma is szeret. Én ma is tisztelem, becsülöm, vonzódom hozzá. Nem gyülöltem meg; ma is kedvesnek találom, kedvesebbnek, mint valaha – ha nem is hozzám valónak. Változatlan hálával gondolok rá, s a hálán kivül, ha nem is szerelemmel, csakis barátsággal: nem nehezteléssel, haraggal vagy ellenséges érzéssel.

És mégse lehet másképpen. Most az egyszer igazat kell adnom neki. Abban, hogy el kell válnia tőlem.

Hol kezdjem, hogy megérthess? Ha más nem, legalább te… az egyetlen, aki megérthet.

Ott kezdem, hogy a férjem nagyon jó ember… és nem is olyan ideges, mint képzeltem… de már nem fiatal. Már nincs abban a korban, amelyben valaki szerelmet tud ébreszteni.

Nem tehet róla. Én se tehetek róla. De épen azok a legnagyobb bajok, amelyekről senki se tehet.