Part 5

– Mert mégis csak nekem van igazam, a mikor azt mondom, hogy: ez a nő a vádlód! És mindjárt nem fogsz vitatkozni velem, ha megtudod, hogy… A Morency! Persze, hogy a Morency! Most már mindent értek!

– Mit tudsz róla? Mi jutott eszedbe?

– A Morencyt, barátom, nem hallgathatom ki. Ide s tova egy hete, hogy nincs Párisban. Megszökött s azóta már bizonyosan eljutott Angliába, a honnan aligha csábítjuk haza. A kedvedért semmi esetre sem fog visszajönni. De talán jobb is ha nem jön vissza, hanem ott marad, a hol van, Londonban, vagy ördögtársai között, a pokol fenekén.

II.

Az éjszakai feketeség már sötétkékre vált s a fogoly még nem aludt. Felbámult a magasba, börtönének ablakára, amely mögött, kivül az utcán, időnkint munkába siető hajnali alakok haladtak el.

A hat kis lány… azok még nyugodtan alusznak otthon. De, majd aztán, mi lesz velök?!…

És az a szegény asszony, aki nem vétett senkinek és nem tehet semmiről!…

Hol reménykedett, hol kétségbeesett.

Akármilyen bolond időket éltek, el kell-e pusztulnia, ennyire ártatlanul?!…

Neki, – aki a legmesszebbre huzódott a politikának nevezett érdekharcoktól!… Neki – a remetének, aki nem keveredett bele az általános marakodásba!… Neki – talán az egyetlen embernek – aki nem ármánykodott, nem fenekedett, nem agyarkodott, nem küzdött, még csak nem is orditozott senki ellen, aki senkit se gyűlölt, mert mindenkit megvetett, aki borzadt a vérszagtól s attól az embertelenségtől, attól a rémes öldökléstől, amely egy idő óta, ugy látszik, életszükséggé, életföltétellé vált, aki undorodott attól a kenyértől, amelyre embervér frecscsent!… Neki, az egyetlennek, aki félrevonult a tülekedők, a törtetők, a verekedők, az egymásnak gáncsot vetők, az egymás torkát fojtogatók világából, azok világából, akik lebicskázzák egymást, hogy kiragadhassák a másik szájából a félig megrágott kenyeret!… aki soha se akart egyebet, mint békében, csöndesen dolgozgatni, másnak nem ártó, mást nem rontó, mást meg nem mérgező munkából élni meg!… aki megélni is csak azért akar, hogy eltarthassa a családját!

És ime, úgy látszik, mégis el kell puszulnia. Megöli a buta véletlen. Valami otromba tévedés.

Vagy azért kell meghalnia, mert egyszer, egyetlen egyszer vétett az ellen a hűség ellen, amelylyel annak a szegény asszonynak tartoznék?! És így nem a véletlen ront rá, hanem a nemezis?!

De hát éppen neki kell lakolnia egy olyan megfelejtkezésért, amelyen a többiek csak mosolyogni tudnak, abban a világban, ahol semmi se szokottabb, közönségesebb és mindennaposabb, mint az ilyen megfeledkezés?!… Százezer meg százezer férfi közül, akiknek legtöbbje csak ennek a megfelejtkezésnek él, éppen neki kellene meglakolnia, neki, aki talán mindegyiknél kevésbbé hibás?!…

És ilyen keményen kellene lakolnia azért, amit más büntetlenül követ el számtalanszor, vagy amiért más csak bosszúsággal, a legrosszabb esetben családi perpatvarral bünhődik?!… Bár az a szegény asszony, az egyetlen, aki ellen vétett, olyan örömest megbocsátana!… Bár a bűnhődése ennek a szegény asszonynak lesz a legfájdalmasabb!… Bár a nemezis ezt a szegény asszonyt még jobban fogja sujtani, mint őt magát, és nemcsak a legjobban, hanem a legtovább is, talán az egész életén át?!

Nem lázítja-e fel az értelmet, hogy _ezért_ kellene elpusztulnia?!… De ha nem ezért pusztul el: úgy ártatlanul fog meghalni semmiért, a buta, vak véletlen rosszakaratából, csak azért, mert a balszerencse, amely mindig üldözte, most egész súlyával zuhan rá… éppen ő rá zuhan, noha találhatna erre érdemesebbet is!…

Nem, nem. Ha tévedésből kellene elvesznie, ez nagyon ostoba dolog volna. Még ezekben a bolond időkben is tulságosan ostoba dolog.

Az élet tiltakozott benne az ellen, hogy elhigyje, amivel a sors fenyegetőzik.

Hát bele lehet ebbe nyugodni?!…

Megint reménykedni kezdett.

Meg fogják menteni. Ki fogják deriteni az ártatlanságát. A barátja hatalmas ember és igaz barátnak mutatkozik.

Ha tudta volna, hogy ez a hatalmas ember azóta már a szomszédos cellában viaskodik az álmatlansággal s azt nézi, amit ő: hogy odafenn, a magasban, a börtönablak mint válik kékszinüről szürkévé és szürkéről fehérré!…

III.

– Nagyon melegen véded a barátodat – szólt Barras, amikor a közvádló elmondta neki, amit Norvins de Belleval megmentésére szükségesnek tartott.

– Sok jót tett velem, amikor üldözött vad voltam. Mentegetném akkor is, ha bűnösnek tudnám. De amiket elmondtam, téged is meggyőzhetne arról, hogy ártatlan. Jól ismerem, a gyermekkora óta; maga az egyeneslelkűség és a becsületesség. Ha részese lett volna az összeesküvésnek, nem tagadná le. Egyebet akkor se csikarunk ki belőle; de a bűnösségét megvallotta volna az első szóra. Mindaz, amit elfogulatlan tanúk mondanak róla, egybehangzik a védekezésével. Kétségtelenül megállapitható, hogy már nagyon régen visszahúzódott minden olyan helyről, ahol a közügyek csak szóba is kerülhetnek; soha se vett részt összejövetelekben; nincsenek cimborái; nem tartozik azok közé, akik minduntalan összedugják a fejöket, mindig elégedetlenkednek s mindenki ellen ármánykodnak; csak az otthonában élt; jóformán ki se mozdult hazulról.

– Hm. És ez bizonyossá teszi előtted, hogy ártatlan?

– A gyermekei életére esküdött meg nekem, hogy nem vett részt semmiféle összeesküvésben.

– És mégis hazudott.

– Nem esküdött volna a gyermekei életére.

– Eh, amikor valaki másképpen már nem képes megmenteni a bőrét, megesküszik akármire. Tudja, hogy a szavak nem ölnek. Nem, nem érdemes beszélni erről. Értem, hogy szeretne menekülni, de előttem hiába erősitgeti az ártatlanságát, mikor bűnösségének a bizonyitéka itt van a zsebemben.

– És mi ez a bizonyiték?

– Megmondom neked, hogy nyugodtabb legyen a lelkiismereted. Kétségtelen, hogy a Morency részese volt az ellenem szőtt összeesküvésnek; az is, hogy az összeesküvők az ő szállásán tartották az összejöveteleiket. Mind ez világosan kiderül a Morency levelezéséből. Nos, a Morency papirosai között megtaláltam az összeesküvők névsorát is; ez a névsor a Morency kezeirása és ez az áruló irás itt van a zsebemben.

– Az összeesküvők névsora?

– Az összeesküvők névsora.

– Azt gyanitom, valami nagy tévedésben vagy. Norvins de Belleval nem hazudhatott nekem. Elmondta azt is, hogy ismeri a Morencyt és volt nála egyszer. De csak egyszer és akkor se rólad volt szó, hanem – szerelemről. Lehet, hogy a Morency csakugyan ármánykodott ellened, de hogy a szerelem sokkal gyakrabban foglalkoztatta, mint a politika, az egészen bizonyos.

– Tévedésről szó sem lehet. Az összeesküvők névsora kétségtelenül a Morency kezeirása…

– Ez az irás hazudhatik. A Morency talán szándékosan keverte gyanuba azokat, akiken akármiért, talán mert megsértették, visszautasitották vagy elhagyták, bosszut akart állani. Az ilyen asszonytól minden kitelik.

– Mondom, nem érdemes erről beszélni. Beszéljünk arról, ami engem jobban érdekel. Hogy egy idő óta nagyon tüzesen védelmezed az ellenségeimet. Ez már a harmadik eset. Őszintén szólva, nagyon különösnek találom, hogy ez rövid időn harmadszor történik. Ha nem akarod elvesziteni a bizalmamat, azt ajánlom, hogy ez negyedszer ne történjék. És most hagyj magamra.

Olyan furcsán nézett a közvádlóra, hogy ennek, mialatt lement a lépcsőn, ez a gondolata támadt:

– A legokosabb alighanem az volna, ha egyszerűen futásnak erednék és meg se állanék addig, amig el nem érem az angol hajót.

De minden áron meg akarta menteni barátját. És maradt.

Rosszul tette. Még akkor este elfogták. Nem adtak tudtára semmit, de kitalálhatta, hogy mi történt. Megfosztották a hivatalától, s pört inditanak ellene, azon a cimen, hogy szövetkezett Barras – tehát a köztársaság – ellenségeivel. Barras csak azért állott szóba vele, hogy meg ne szökjék.

Hanem a közvádló nem élt remete-életet, mint Norvins de Belleval. Voltak hivei, barátjai és érdektársai, akik még szerepet szántak neki. És hivei szövetségesekre találtak a Barras ellen ármánykodókban, akik valamennyien szabad lábon voltak, mert Barras, tévedésből, nem az igaziakat fogatta el és csukatta le.

A szövetségesek csakugyan ki is szabaditották emberüket. Másfél hónappal később, közvetlenül az után, hogy kihallgatásra vitték birái elé, őrei nem szállitották vissza börtönébe, hanem elhajtattak vele Vincennes felé, Páris város kapujánál felmutatták a hamis, de kifogástalannak látszó igazoló irásokat, majd álruhát adtak a fogolyra, ellátták Angliába szóló, hamis útlevéllel, elvitték az első postakocsi-állomásra, ahol egy hű emberük a szökevényt beültette a postakocsiba, aztán a börtön kocsijával visszafordultak Páris felé s örökre eltüntek a világból.

A börtön kocsiját később megtalálták a vincennesi erdőben. Megtalálták az igazi őröket is, felpeckelt szájjal, összekötözötten, egy párisi korcsmában. De a vakmerő szöktetőknek nyomuk veszett.

Barras nem is kerestette őket sokáig. Ekkor már temérdek baja volt; lépten-nyomon ellenségre bukkant. Örült, ha elbánhatott azokkal, akik jelentkeztek; s nem kereste azokat, akik már eltüntek.

A szökevény szerencsésen eljutott Angliába.

Ott megtudta, hogy időközben – még a kiszabadulása előtt – véget ért az a pör, amelyet Barras Langlois-Montfort és társai ellen inditott. Mind a tizennyolc vádlottat halálra itélték és kivégezték: Norvins de Bellevalt is.

IV.

Egy héttel később, amint London utcáin sétálgatott, szembe jött vele a Morency.

Elfordult és át akart menni az utca másik oldalára.

De a Morency megszólitotta.

– Savinien – kérdezte a szép asszony – miért nem akar rám ismerni és miért néz rám igy?!…

– Asszonyom, – felelt Savinien – annak a nőnek, aki elárulja összeesküvő társait, hogy megmentse a tulajdon életét, talán még meg lehet bocsátani… főképpen azért, mert: ugy kell azoknak, akik asszonyra bizzák a titkukat!… de annak a nőnek, aki gyanuba kever, megvádol ártatlanokat, csak azért, hogy boszut álljon rajtok, – nem tudom, miért – annak a nőnek én nem tudok megbocsátani.

– Megőrült?! – álmélkodott a Morency. – Miféle összeesküvésről beszél?! Miféle árulásról?! Ártatlanokról, akiket boszuból gyanuba kevernek, megvádolnak!… Nem értem.

– Tagadja, hogy részes volt abban az összeesküvésben, mely Barrast meg akarta fosztani a hatalmától?!… Tagadja, hogy amikor neszét vette a bajnak s megszökött – már akár ijedtségből történt ez, akár azért, mert kezdettől fogva igy tervezte – kiadta összeesküvő társait az ellenségnek, mert áruló iratokat hagyott a lakásán?!… Tagadja, hogy…

– Várjon… nem tudok ennyi kérdésre egyszerre felelni… Mit beszél össze-vissza?!… Nem tagadom, hogy részes voltam az összeesküvésben; gyűlölöm ezt a Barrast… Az is igaz, hogy megszöktem, mert a társaim figyelmeztettek, hogy baj van… ők maguk kértek erre, amikor Barras gyanakodni kezdett, hogy nálam tartják az összejöveteleiket… De nem árultam el senkit… nem is értem, mért vádol ezzel… hiszen összeesküvő társaimnak semmi bajuk!… Valamennyien szabadon járnak-kelnek, ki itt Londonban, ki otthon Párisban!…

– És Langlois-Montfort meg tizenhét társa?!… Köztük Norvins de Belleval, aki nekem nemcsak a barátom volt, hanem a jóltevőm is, szinte a testvérem?!…

– Engem vádol a halálukkal?! De hát mit tehetek én róla, hogy Barras elitéltette és kivégeztette őket?!

– Norvins de Bellevalt, Langlois-Montfort-t, meg a többieket azért végezték ki, mert az ön papirosai közt megtalálták a Barras ellen összeesküvők névsorát s ezen az áruló papiroson, amelyen rá kellett ismerni az ön kezeirására, tizennyolc név volt: Norvins de Belleval, Langlois-Montfort, meg a többiek neve.

– Ó, ó, ó!… Mily szörnyü tévedés!… De hát gondolhattam-e rá, amikor hirtelen menekülnöm kellett, hogy micsoda irkafirkák maradnak a lakásomon?! Ez a névsor nem az összeesküvők névsora volt, hanem azoké, akik valaha a szeretőim voltak!

A BARÁT VIZET PRÉDIKÁL.

Polikárp atya gyönyörü prédikációt tartott a szesz hatásáról. Dörgő hangon ítélte el azokat, a kik, noha Isten képére vannak formálva, nem átallják a pálinkától disznókká aljasodni, s a hivek megtisztult lélekkel, nemes szándékban gazdagon s ajkukon Polikárp atya dicséretével hagyták el a templomot.

A perjel nem győzte magasztalni a jeles szónoklatot, a többi barát se fukarkodott az elismeréssel s ez a rendkivüli hatás fölötte jókedvüvé tette Polikárp atyát. Örömében nagyon is sokat talált behörpinteni Tokaj borából; olyan sokat, hogy végre a refektórium asztala alá bujt s kukorékolni kezdett, azt erősítvén, hogy ő voltaképpen kakas, a kinek most már kutyakötelessége a hajnal közeledtét hirdetni. Nem tudták a fejébe verni, hogy nincs a szemétdombon, s hogy voltaképpen most is csak Polikárp atya volna; reggelig kukorékolt.

Mikor kijózanodott, jelentkeznie kellett a perjelnél. A perjel tudtára adta, hogy tekintettel a szónoklattal szerzett érdemre, ez egyszer elengedi a büntetést; de a feddő szavakat természetesen nem engedhette el s csodálkozással elegyes szemrehányással kérdezte, hogy ugyanaz az ember, a ki oly ékes szavakat talált az iszákosság megbélyegzésére, hogyan felejtkezhetett el magáról ilyen rettenetesen?

– Miért ittál olyan sokat? – kérdezte. – És éppen te?!…

Polikárp atya megvakarta a feje bubját; s csakugyan sikerült előkaparnia a legjobb mentséget.

– A tisztaság okáért ittam – magyarázgatta bünét. – Két rossz közül kellett választanom, hát a kisebbik rosszat választottam. Meggyónom neked, lelki atyám, hogy hébe-hóba, olykor elfog a kisértés, vétkezni az asszonyi állat által, ilyenkor csak egy módot tudok elüzni a gonoszt: ha italba fojtom.

– Rosszul védekezel, Polikárp fiam – felelt a perjel. – A tapasztalt pogány szerzők mindig azt erősitették s a tudósok könyvei is arra tanitanak, hogy Ceres, Bacchus és Venus együtt járnak. Az ital nem hogy védelmet nyujtana a testiség ellen, ellenkezőleg, testiségre csábít.

– Igen, ha oktalanul keveset iszik az ember – felelt Polikárp atya. De ha a kisértések közt vergődő, bölcsen, sokat iszik, akkor megfelejtkezik mindenről, tehát a bünről is. És én ilyen jó szándékból, mondhatnám: szent célból ittam sokat… hogy a nagyobb bűnt kiverjem a fejemből… ami sikerült is.

– Máskor, – ítélt a perjel – ha megint elfog a kísértés, folyamodjál inkább az imádkozáshoz. Bizd magad a gondviselésre. Ha segít az imádság, nem kell magadnak szemrehányást tenned; ha nem segít… még akkor is meglesz az a mentséged, hogy a helyes uton kerested az égi kegyelmet és ez a mentséged meg fogja szerezni a bocsánatot. De ne válaszd a bizonyos bűnt attól való féltedben, amely bizonytalan.

– Igenis – felelt Polikárp atya.

És nem sokára jelentkezett, hogy ismét prédikációt szeretne tartani, amely kivánságát természetesen örömest teljesítették.

Ez alkalommal Polikárp atya ujból a szesz káros hatásáról szónokolt, de most nem a pálinka, hanem a borital veszedelmeit ecsetelte élénk szinekkel. „A sok a jóból is megárt!“ – dörögte.

A perjelnek tetszett a beszéd.

– Látszik, – dicsérte magában Polikárp atyát – hogy a tapasztalás és igaz megbánás szól belőle. Őszinte szánom-bánom és hozzáértés; mindenkinek látnia kell, hogy ez az ember tudja, mit beszél. Büne tehát nem volt egészen hiábavaló. Ha ártott is vele magának, egyben járatosságot szerzett arra nézve, hogy miképppen kell helyes irányba téríteni a tapasztalatlanokat.

S nem győzte áldani a gondviselést, mely ugy intézkedik, hogy semmi se vesszen kárba, még a rossz se.

De óvatosságból nem szólt Polikárp atyának. Félt, hogy Polikárp atya elbizakodván, ugy jár, mint a multkor.

Bölcs előrelátás volt, mert Polikárp atya, társainak hizelgő szavait hallva, a sikerült beszéd örömére ismét nagyon sokat szedett magába Tokaj nemes nedüjéből s alig végződött el a vacsora, máris az asztal alá gurult.

Ezuttal azonban nem kukorékolt, hanem bömbölt, azt állítván, hogy ő oroszlán.

Másnap persze felelnie kellett bünéért.

– Miért ittál megint? – kérdezte a perjel.

– Elkeseredésből – mentegetőzött Polikárp atya. – Mind a két lábom tele van tyukszemmel, a melyek járásközben minduntalan kinoznak. És ez a testi szenvedés eszembe jutatta lelki szenvedéseimet. Hogy hiába iparkodom, nem tudok szert tenni a lelki tökéletességre. És ennek az átkozott italnak megvan az a tulajdonsága, hogy minden szenvedést felejtet. Minél többet iszik belőle az ember, annál jobban vigasztal. Mikor már nagyon sokat ittam, ugy éreztem, hogy olyan erős vagyok, mint az oroszlán, és olyan szent, mint az evangelista. Nem éreztem a tyukszemeimet; csak az üdvözültek lelki békéjét éreztem. Ezért a néhány percnyi szent boldogságért ittam. Én vétkem, én legnagyobb vétkem!

– Igen, – felelt a perjel – ennek az átkozott italnak megvan a nevezett tulajdonsága… de azért a kis mámorért mily váltságot fizetsz s mily uzsorakamatokkal!… Néhány percnyi jóérzésért egész napi fejfájással, testi és lelki romlással adózol. Máskor, ha lelked szenved, keress gyógyulást az imában; ha pedig a tyukszemeid kinoznak, vágasd ki. Most pedig, hogy jobban emlékedbe vésd tanácsomat, egy napig celládban elmélkedel és bőjtölni fogsz.

– Igenis – felelt Polikárp atya.

Mikor legközelebb ujra Polikárp atyának kellett a prédikáló székben megjelennie, a perjelnek már egy cseppet se tetszett, hogy Polikárp atya ismét a szesz káros hatásáról dörög.

Pedig Polikárp atya ez alkalommal a tárgynak egy eddig még nem részletezett új fejezetét fejtegette és igen józan dolgokat mondott. Azt magyarázta, hogy a mértékletes, de rendes borivás még veszedelmesebb, mintha az ember nagyritkán ki-kirug a hámból, mert a méreg rendszeres használata biztosan megőrli a testet és a lelket.

De a perjel jól sejtett. Polikárp atya a harmadik szónoklat örömére is átadta magát a borital élvezetének s nyilván azért, hogy a mértékletes ivás veszedelmét kerülje, annyit nyakalt be a tokajiból, hogy végül teljesen elázott s ismét csak az asztal alatt végezte. Ott azt erősítgette, hogy ő nem ember, hanem szamár, amely kirug a hámból és virradatig rugódozott, „I-á“-t kiáltozva.

– Miért ittál újra, szerencsétlen? – kérdezte a perjel másnap, amikor Polikárp atya, kialudván mámorát, megjelent előtte, hogy megtudja, minő vezeklés vár rá. – Megint elő tudsz állani valami új mentséggel?!

Már kiváncsi volt rá, hogy Polikárp atya miképpen igyekszik igazolni menthetetlen viselkedését, mely senkinél se volt érthetetlenebb, mint éppen annál az apostolnál, aki minden szép szavával, egész életén át folyton a szesz ellen küzdött.

– Tudományszomjból ittam – rögtönözte a védekezést Polikárp atya. – A szesz kétségtelenül méreg, de a tudomány a mérget is gyógyitó szerré tudja szelidíteni, a kellő adagolással. Mert minden Isten ajándéka. A mérget is azért adta, hogy megismerjük, gyógyító szerré változtassuk és hasznunkra fordítsuk. Azért ittam, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy megismerjem, melyik az az adag, amely a szesz mérgét gyógyító szerré nemesíti, de sajnos, elvétettem az adagolást.

– Hazudsz, gazember! – kiáltott a perjel. – Nem a tudományt szomjaztad te, hanem a részegség adta mámort! De nem is kerülöd ki a méltó büntetést, mert, ime, egy hétig eltiltalak minden husételtől!

Sajnos, ez a szigorú büntetés se javitotta meg Polikárp atyát. Alig hogy elmondta negyedik prédikációját, amelyben ragyogó szavakkal fejtette ki, hogy úgy a mennyországra, mint a földi boldogságra csak azok tarthatnak számot, akik tökéletesen meg tudják tartóztatni magukat a szesz élvezetétől, még a legcsekélyebb mennyiségű szesz élvezetétől is – megint leitta magát a sárga földig.

Ezuttal azonban az asztal alatt azt mondta, hogy ő őszinte disznó, tehát hagyják őt békében.

És reggelig röfögött; nyilván azt képzelte, hogy sárban fekszik.

A perjel most már nagyon haragudott.

– Szeretném tudni, – szólt, mikor a szégyenkező Polikárp atya beállított hozzá, bocsánatot és kegyelmet kérni – találsz-e most is valami új mentséget?!… Miért ittál megint?!… Meg tudnád mondani?

Polikárp atya megkaparta a feje búbját; de immár nem talált ott semmi új mentséget.

Olyan sokáig keresgélte a feleletet, hogy a perjel megismételte a kérdést:

– Miért ittál?

A perjel hangjában annyi volt a fenyegetés, hogy Polikárp atyának hirtelen nagy elhatározása támadt. Ha az ember nem talál elfogadható hazugságot, nincs okosabb, mint az őszinteség.

Behunyta a szemét és elszántan felelt:

– Mert inni jó.

A perjel azt hitte, hogy nem jól hall.

– Mit mondtál?

De Polikárp atyának a hite erős volt és ha már hozzáfogott, hát meggyónt egészen.

– Mert inni jó – ismételte. – A bor Isten adománya és nem vagyok az első, aki ezt az ajándékot megbecsüli. Noé is jónak találta a bort, azért mégis kegyelmet talált Isten előtt. És ha jó, hát nem lehet arra való, hogy használatlan maradjon. Ha az oktalanoknak nem kell, ha vannak, akik ott hagyják, ahol van, részvétlenül: én megiszom, részvétből. Vagy mások élvezzék? A bűnösök? Netalán a hitetlenek? Miért ne élvezzem én, az igaz?

– És ezt te mondod, – szörnyűködött a perjel – te, aki oly szép beszédekben ítélted el a részegeskedést?!

– Én most is elítélem a részegeskedést – felelt Polikárp atya bátran. – De az igazság isteni és az ember gyarló. És az én gyarlóságomnak megvan az a mentsége, hogy akármilyen esendő vagyok, azért mégis az igazságért küzdök. Ha magam elbukom is, minden csekély erőmből rajta vagyok, hogy legalább másokat visszatartsak a bűnbeeséstől, hogy legalább másoknak felnyissam a szemét és megmagyarázzam a tapasztalatlanoknak, milyen romlásba vezet az ital. Már csak ezért is megérdemlem a bort. Mert a bor néha a sátán fegyvere, amelylyel bűnbe és romlásba csábítja a gyöngét, de a bor azért valójában, a maga jóságában, mégis csak az Isten ajándéka, amelylyel megjutalmazza az igazságért küzdőt, a jóért buzgót, a tisztalelküt s a mértékletest.

– Magad mondtad, hogy a mértékletes ivás még biztosabban megőrli az embert, mint a szórványos kicsapongás.

– Nem őrli meg. Vagy legalább nem őrli meg jobban, mint más… mert hisz az egész élet folyton őröl bennünket. És én ezt csak azért mondtam, hogy az emberek ne mértéktelenkedjenek; s ha azt mondom, hogy a mértékletes ivás is bűn, akkor beérik a mértékletességgel.

A perjel elgondolkozott.

– Hát eredj – szólt aztán – és hirdesd az igazságod! Talán bűnöd is a gondviselés rendelése… Talán csak arra való, hogy annál nagyobb tehetséggel tudd magasztalni az erényt és távol tartani másoktól a rosszat… Mindenesetre levezekelsz valamit a bűnödből, ha – akármilyen gyarló vagy – hathatósan tudod hirdetni az erényt, az élvezetektől tartózkodást, a tűrni, lemondani és nélkülözni tudást, mely minden élet és egészség forrása!

És Polikárp atya tovább is akkora tűzzel, annyi lelkesedéssel, olyan szép szavakkal szónokolt a szesz ellen, akkora hatással, olyan sikerrel prédikálta a vizet, csak a vizet!… hogy nemsokára megalakíthatta az első antialkoholista szövetséget, a Minden Szesztől Tartózkodók Egyesületét.

HOSSZU ÉLET.

A százéves embert felkereste az ifju, aki félt a haláltól.

– Bölcs ember hirében állsz, – szólt az ifju, – azt mondják, több vagy száz évesnél és ez bizonyára a bölcseséged mellett bizonyit…

– Mit kivánsz? – kérdezte az aggastyán. – Ifju vagy… tied a legnagyobb kincs a világon… mit akarsz tőlem, akinek nincs egyebe a százévemnél?!…

– Félek a haláltól, – felelt az ifju, – és szeretnék sokáig élni. Eljöttem tehát, hogy tanácsot kérjek tőled. Mondd el nekem, felebaráti szeretettel: mit kell tenni az embernek avégből, hogy sokáig élhessen?

– Látom, hogy sajnálatraméltó vagy – szólt a százéves, – mert nem vagy olyan fiatal, amilyennek látszol. Azért szivesen segitenék rajtad. De lásd, noha kenyerem javát már megettem… sőt minden kenyeremet megettem, mert most már egyáltalán nem tudom megrágni és megint csak tejen élek… eddig még soha sem hallottam, mit tehet az ember avégből, hogy sokáig élhessen. Azaz, hogy… most jut eszembe… ifju koromban azt hallottam egyszer, hogy aki sokáig akar élni: imádkozzék. Próbáld meg!… imádkozzál!… Ez ártani semmiesetre sem árt… s hátha jó a recept?!… nem lehetetlen, hogy a magasságban lakók meghallgatják és teljesitik az óhajtásodat.

Az ifju hitetlenül rázta a fejét.