Part 4

Mert az emberséges Choiseul de Meuse mindent elkövetett ugyan, hogy titokban maradjon, hol fogta el Moncontour lovagot, de hiába fáradozott, esdeklett, sőt hazudott is, ahol lehetett, – a dolognak ki kellett tudódnia.

Pedig Choiseul de Meuse még a hamis eskütől se riadt visza, hogy megkimélje a fájdalomtól és a veszedelemtől azt az asszonyt, akit szeretett. Megesküdött előtte, az oltári szentségre, hogy a hollandiai határon fogta el a lovagot és hogy merő hazugság, amit az udvarnál fecsegnek. A katonái is befogták a szájukat, mert szerették a tisztet és féltek tőle. De a lovag birái, akik előtt Choiseul de Meuse nem hazudhatott, s akik alig várták, hogy boszut állhassanak a „Hollandiai levelek“ gonosz tréfáiért, nem voltak olyan kiméletesek, mint Choiseul de Meuse. Minden fáradság kárba veszett; s a hamis eskü nemkülönben.

Egy héttel azután, hogy a lovagot átszállitották a vincennesi Toronyba, Le Noir, a várparancsnok, aki régi jó embere volt, közölte a fogolylyal, hogy Moncontourné asszony beszélni kiván vele.

– Megengedték, hogy találkozhassunk? – álmélkodott a lovag.

– Ugy látszik, – felelt Le Noir, – az ön ellenségei nem voltak elkészülve rá, hogy a felesége fölkeresheti, mert eddig nem kaptam utasitást, hogy senkivel se beszélhet. Az ilyen esetekben pedig magam is megengedhetem a találkozást. Hát csak éljen az alkalommal, mert lehet, hogy holnaptól fogva senkit se bocsáthatok önhöz.

– Eljött! – szólt magában a lovag, mialatt őrei közt lehaladt a lépcsőn. – Nem tudna semmit?!…

A csodálkozása nagyobb volt, mint a megilletődése. Meg volt győződve róla, hogy Choiseul de Meuse el fogja árulni; s a grófnét várta, nem a feleségét.

Hanem, amikor a látogató-szobában megpillantotta a kisirt szemü asszonyt, akit már csak néhány nap választott el az anyaságtól, olyan meghatottságot érzett, amilyet még soha.

Az asszony a nyakába borult és azt mondta neki:

– Mindent tudok. Megbocsátok neked. Nagyon szeretlek.

– Milyen jóságos vagy te, édes Juliám! – szólt a lovag, egy kissé elérzékenyedve.

Most tegezte életében először.

Soha se idegenkedett a feleségétől. Őszinte vonzalomból vette el és nemcsak azért, mert látta, hogy szerelmet keltett szegénykében. Megbecsülte sok kitünő tulajdonságát, s szeretettel, igaz barátsággal volt iránta. Elnézte neki, – hiszen nem tehet róla! – hogy nem tudta fölébreszteni benne azt a szenvedélyt, amelyet nem egészen félesztendővel a házassága után a szép grófné keltett benne életre. Talán akkor nem is vette volna el, ha olyannak látja, mint a grófnét… amaz szeretőnek, ez feleségnek való.

De ha máskor is ragaszkodott hozzá, igy még soha se szerette, mint ebben a percben, amikor, szegény, formátlanabb volt, mint valaha.

Vigasztalni kezdte:

– Ej, hat év nem olyan nagy idő! Még fiatalok vagyunk mind a ketten. Hat év hamar elmulik. És meglásd, milyen hálás leszek azért, hogy most ilyen jó vagy hozzám!… Majd meglátod, milyen boldogok leszünk még!

Őszintén gondolta.

– Hat évig nálad nélkül! – sirdogált az asszony. – És hat évig folyton arra gondolnom, hogy te a börtönben vagy!

– Ej, ez a börtön nem lesz olyan rettenetes, mint képzeled. Csak hogy éppen nem járhatok szabadon. De itt, a várban, kedvemre sétálgathatok; a cellám pedig tágas, szép szoba. A derék Le Noir minden kedvezést megadott, ami megkönnyitheti a fogságomat. Olvashatok, irhatok; megkapom a könyveimet, levelezhetek barátaimmal… Sokat fogok irni, még többet tanulni; igyekszem tökéletességre vinni a latin, a görög és az angol nyelvben. És munkaközben olyan hamar elmulik a nap, hogy az ember észre se veszi. Időnkint látni foglak… Ha most találkozhattunk, találkozhatunk később is. Eljösz, talán minden hónapban és elhozod a gyermekünket… Hat év! Nem olyan nagy idő az! És a gondolataink mindennap együtt lesznek néhány óráig, amig levelet irunk egymásnak. Hat év! Hamar elmulik az! Sokat fogsz foglalkozni a gyermekünkkel s hamar elröppen a nap. Amikor nem láthatjuk egymást, szórakozni fogsz. Talán többet fogsz szórakozni, mint ma gondolod…

Már féltéssel gondolt Choiseul de Meusere.

A kisirt szemü asszony kitalálta ezt a gondolatot s végre elmosolyodott.

III.

A lovag egészen őszintén beszélt; csak nem mondott el mindent.

Nem mondta el, hogy nagyon várja a grófnét.

De hiába várta.

Az ellenségei nem feledkeztek meg róla, hogy a boszujok még nem tökéletes. Három nap se mult el s Le Noir már megkapta az utasitást, hogy Moncontour lovag senkivel se beszélhet.

Erre már nem mondta a lovag, hogy:

– Sebaj!

De erős akaratu legény volt, akit a balszerencse nem egykönnyen vert le a lábáról.

Reménykedett benne, hogy ha a felesége nem tudja kikönyörögni, a grófné módját fogja ejteni, hogy visszavonják a tilalmat. Elég összeköttetése van hozzá.

De addig se adta át magát a szomoruságnak. Szórakozást keresett és talált a munkában.

Tanult, olvasott, irt; dolgozni kezdett egy uj könyvön, s amikor ezt befejezte, még egy másikon is. Mindennap hoszu leveleket irt; gyöngédeket a feleségének és szenvedélyes hanguakat a grófnénak. És boldogan olvasta a hozzá érkezett leveleket. Ugy a grófné, mint a felesége leveleit. Ezek mindannyian szenvedélyes hanguak voltak.

És eleinte csakugyan gyorsan multak a napjai. Akárhányszor annyira belefelejtkezett a munkába, hogy csak éjszaka hagyta abba, mintha sietnie kellene.

Néha nevetett magában:

– Az ostobák! Nem jutott eszükbe, hogy könyv és irószerszám is van a világon! Nem gondoltak rá, hogy aki levelezhet a szeretteivel, nincs egészen elzárva tőlük! És igy nem tudták megboszulni magukat, az ostobák!

Hanem annyi eszük mégis volt, hogy a tilalmat nem vonták vissza. Hasztalan könyörgött a feleség, hiába ravszkodott a szerető, nem segitett az előkelő rokonság pártfogása s kárbaveszett a jóbarátok minden erőfeszitése.

A grófnét nem engedték hozzá; a feleségét se láthatta többé és nem mutathatták meg neki a gyermekét.

Még az első esztendő se mult el, amikor egyszer felötlött neki, hogy a grófné ritkábban ir és már nem olyan lángoló hangon, mint előbb. Olyan lassu volt ez a változás, olyan nehezen észrevehető, hogy amikor ujra elolvasta a régibb leveleit, már ezekben is talált valami hüvösséget, ami előbb nem tünt föl neki. Az is csak most keltette föl a figyelmét, hogy a grófnénak mindig kitünő oka volt rá, ha valamelyik napról elmaradt a levele, de ezek a kitünő okok egy idő óta mind jobban szaporodtak.

Ez a fölfedezés majdnem fájdalmat okozott neki, mert gyanitotta s talán kitalálta a magyarázatot. Izgatott hangon irt a grófnénak ezekről a rossz sejtelmeiről; kedvese kissé ingerülten felelt s szemére vetette oktalan félténykedését; aztán egy kicsit összekaptak a leveleikben; éles megjegyzéseket tettek egymás türelmetlenségére, hálátlanságára, önzésére, szeretetlenségére; utóbb már gunyos elmésségekkel is boszantották egymást; majd, ismét elkomolyodva, kissé elérzékenyedve, egymást megsajnálva, megint más hurokat kezdtek pengetni és kibékültek; de a régi hangot soha se találták meg többé, a neheztelésükből valami továbbra is megmaradt, mind gyakrabban tüztek össze s mind kicsinyesebb okokból, a kibékülésben egyre kevesebb volt a lázas öröm, a szenvedély hangjai mind több helyet engedtek a barátság hangjainak, s ha néha-néha még a régi szólamokat használták, az iró is, az olvasó is érezte, hogy mindez kissé hamisan hangzik.

A lovag eleinte szinte szenvedett e miatt, de rossz érzését nagyon enyhitette a folytonos munka, a megszokott szórakozás, a magánosság csöndje, a béke, amelybe börtönében beleélte magát.

Utóbb már nem tudott neheztelni a grófnéra, mert észrevette, hogy ő maga is meghüvösödött.

Hat év fiatalembereknek nem nagy idő; de a negyedik évtől fogva egyre kevesebbet irtak egymásnak, s a hatodik évben Moncontour lovag csak igen ritkán gondolt a szép grófnéra.

Nagy változás ment benne végbe ez alatt a hat esztendő alatt.

A felesége pontosan irt és az ő leveleinek a hangja mindig egyforma maradt. Ez az egyformaság nagyon megnyugtatta a lovagot. Az első esztendőben még el-elkomorodott, ha eszébe jutott Choiseul de Meuse; de később már soha se gondolt rá, máson járt az esze.

A felesége leveleiben egyre több szó volt a gyermekükről. És ő is mind gyakraban gondolt a kis fiára. Megkapta az arcképét; mindennap olvasott róla, mit csinál, hogyan erősödik. Tudta, mit gügyögött először, mikor tanult járni, mivel szeret játszani, hova vitték, mit mondott. A hatodik esztendő elején már irni tanitották és az első betüit elküldték az apjának.

A hatodik esztendőben már nem volt egyéb gondolata, csak a kis fia – és hogy milyen lassan mulnak a napok.

Türelmetlenül számlálta előbb a heteket, aztán a napokat, végül az órákat.

Egy héttel a kiszabadulása előtt egyszerre csak elmaradtak a felesége levelei. Moncontour lovag azt hitte, hogy neki meg kell őrülnie, mert ez a hét soha se mulik el.

IV.

Mikor Moncontour lovag otthon megtudta, hogy a kis fia egy héttel ezelőtt meghalt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki hátulról, orozva, egy iszonyu doronggal rácsapott volna a koponyájára.

Nem akarta megérteni, mi történt. Kábultan bámult az emberekre.

Hosszu idő telt bele, amig egészen magához tért.

Körülnézett. Ahányszor egy uj tárgyat pillantott meg, mintha mindannyiszor összefacsarták volna a szivét.

Itt élt a kis fia. Ezeket a tárgyakat látta. Egyikkel-másikkal játszott is; rajtuk van a kis keze érintése. Ott nevetgélt a napfényen. És csacsogott, kedves hangon, – amelyet ő nem hallott soha.

Egy egész élet mult el. Egy világ van oda. Itt valaki járt-kelt, futkosott, mosolygott, nevetgélt, pajkoskodott, lármázott, betüket vetett a papirosra, beszélgetett a vincennesi Torony lakójáról, csókra nyujtotta a száját… ez a valaki ő volt, testestül-lelkestül ő maga!… és ezt a valakit, – nem látta soha!

Azt mondta a kisirt szemü asszonynak:

– Nagyot vétettem ellened, de nagyon megbűnhödtem.

EGY KIS TÉVEDÉS.

I.

A közvádló felhozatta a foglyot az őrszobából, kiküldte az őröket, aztán kockára vetve, hogy gyanuba keveri magát, elszámolva még azzal is, hogy holnap már azon a helyen állhat, ahol most a fogoly áll, igy szólt az irnokához:

– Raban polgártárs, kérem, hagyjon magamra ezzel az emberrel. De ne a folyosóra menjen, hanem a benyilóba.

Raban polgártárs nagyott nézett, s tekintete nem titkolta el, hogy nagyon meglepőnek találja a szokatlan kivánságot. De szó nélkül engedelmeskedett.

A közvádló, miután meggyőződött róla, hogy Raban polgártárs jól behuzta maga után a benyiló ajtaját, oda lépett a fogolyhoz, s ezzel a kérdéssel támadta meg, halkan, szinte suttogó hangon:

– Szerencsétlen, mit tettél?

– Semmit – felelt a fogoly. – Valami borzasztó tévedés áldozata vagyok.

– Nagyon kevés időnk van, – suttogott a közvádló. – Rimánkodom neked, beszélj velem egészen őszintén! Akármit tettél, mondj el mindent! Elképzelheted, hogy csak azért akarom tudni a titkodat, mert akármibe bonyolódtál bele és akármit cselekedtél: minden áron meg akarlak menteni. Ne hagyj a sötétben. Tisztán kell látnom… mert csak igy tudhatom, hogy mit tegyek, hogyan mentselek meg.

A fogoly a jobb, kezével olyan mozdulatot tett, amely világosan kifejezte, hogy már letett minden reménységről.

– Hagyd el!… – szólt. – Nem tudok egyebet mondani. Fogalmam sincs róla, miért hoztak ide. Csak valami borzasztó tévedés lehet…

– Az Isten áldjon meg, – esengett a közvádló – ne hidd, hogy a föld leggonoszabb embere vagyok, s csak azért szólok hozzád a régi barátság hangján, mert ki akarom csikarni a titkodat! Ne hidd, hogy tőrt vetek eléd s csak azért akarlak vallomásra birni, hogy könnyebben végezhessek veled! Értem, hogy senkiben sem bizol s minden szörnyüséget elképzelsz; annyi mindent kellett megérned, oly sokszor kellett látnod, ami neked iszonyatosnak tünik fel, hogy már semmiféle rémség nem lep meg: hozzászoktál a borzalmakhoz. Értem, ha azt hiszed, hogy véreb lett belőlem, de akárminek tartasz, esküszöm neked, hogy veled szemben ma is a régi vagyok, a legjobb barátod, aki soha se felejti el, mennyi hálával tartozik neked… A testvéred, ha akarod! Akard hát! Nézd, letérdelek előtted és igy kérlek, higyj az eskümnek!… hidd el, hogy különb vagyok, mint amilyennek a hir mond!… hidd el, hogy megmenteni akarlak, nem elvesziteni!… és kérlek, könyörgök neked, légy őszinte!

– Nem tudok egyebet mondani. Csak azt ismételhetem, hogy nem is sejtem, miért vagyok itt. De hát mivel vádolnak? Neked tudnod kell ezt.

– Összeesküvést fedeztek fel, mely a Barras életére tört. Azzal vádolnak, hogy részes vagy ebben az összeesküvésben.

– Én?! – álmélkodott a fogoly. – Én és összeesküdni?! Ugyan kikkel?! Egy félesztendeje nem váltottam tiz szót senkivel a feleségemen meg a gyermekeimen kivül. Csak otthon élek; valóságos remetévé lettem, aki örül, ha nem lát embert. Összeesküdni a Barras élete ellen! De hiszen nekem Barras vagy más zsarnok – tökéletesen mindegy! Utálom a ti világotokat; tudni se akarok rólatok. A ti örökös marakodásotok, az a szörnyű, esztelen vérengzés, amelyben ti a hatalmat, az érvényesülést, vagy a kenyeret keresitek, engem undorral tölt el. Mi egyebet csináltok, mint hogy meggyanusítjátok, megrágalmazzátok s aztán lemészároljátok egymást, mindenkit, a ki az utatokban áll, a ki vetélytársnak látszik, a kinek valami konc van a birtokában vagy a ki ugyanarra a koncra les, amelyre ti?!… Mi egyebet csináltok, mint hogy nap-nap után öltök-gyilkoltok, csak azért, hogy a másik helyet csináljon nektek vagy hogy az a másik ki ne marjon a helyetekről?!… Mindenkire rákerül a sor ebben az eszeveszett öldöklésben, mert ma ti faljátok fel a régieket, s holnap uj emberek jönnek, a kik benneteket falnak fel! És ez a haza, a szabadság, az előrehaladás nevében történik! De hát azt kivánná a haza, a szabadság és az előrehaladás, hogy az emberek úgy pusztítsák egymást, mint a fenevadak?! Hát bánom is én, faljátok fel egymást mindannyian, hogy hírmondó se maradjon közületek! De én látni se akarom a ti „közélet“-eteket, a melynek minden szép jelszó csúfjára nincs más célja, csak: a zsákmány, meg a zsákmány, s a melyben nincs más változatosság, mint hogy: mérgezett nyíllal, hátulról, orozva lövitek le az előttetek törtetőket, vagy a mellettetek rohanó cimborának váratlanul kést döftök a mellébe, vagy végre hirtelen visszalőttök arra, a kinek azt kiáltottátok: „Utánam!!“… s a kiben joggal vagy minden alap nélkül rátok leselkedő orgyilkost sejtetek. Több, mint két esztendeje visszahúzódtam a ti világotokból az otthonomba; s nem érintkezem senkivel, mert mindenkit utálok. Nem járok sehová, nem olvasok ujságot, nem nézek ki az ablakomon az utcára, s igyekszem azokra az ártatlan gyermekes dolgokra gondolni, a melyek nagyapáinkat foglalkoztatták, a szerencsésebb idők embereit. „Esik, esik, pásztorlányka!…“ gyermekjátékokról álmodozom, a mig ti folytonos öldöklésben kerestek hatalmat, sikert, kenyeret és természetellenes kéjt. Tudod-e miből élek, több mint két éve?! Kis szinházaknak és vásári bódéknak vidám komédiákat irok Arlekkinóról és Kolombináról, mert arra, a mi körülöttem történik, gondolni se akarok! És ha most itt állok előtted, ennek nem lehet más magyarázata, mint hogy valami tévedés áldozata vagyok… összetévesztettek valakivel s nem sokat törődnek vele, hogy ez vagy amaz pusztul-e el… vagy valaki megírigyelte még az én nyomorult kis keresetemet is; rendes szokás szerint, alattomban megrágalmaz és megvádol, hogy eltehessen láb alól, hogy helyet csináljak neki, s hogy ezentúl ő irhassa azokat az ártatlan játékokat, a melyekért most legszívesebben nekem fizetik a két garasokat.

– Becsületszavadra mondod, hogy nem vagy részes abban az összeesküvésben, a mely Barrast akarta megölni?

– Becsületszavamra mondom és ha akarod: a gyermekeim életére is, hogy nem vagyok részes semmiféle összeesküvésben!

– Akkor ne csüggedj. Barras kegyetlen az ellenségeivel szemben, de nem rémlátó és nem esztelenül vérengző. Ki fogom deríteni az ártatlanságodat, ha ez nem is lesz könnyű munka. Mert Barras azt mondja, hogy bünösségednek a bizonyítéka a zsebében van.

– Képtelenség.

– Bizonyos vagy benne, hogy soha se írtál le vagy soha se mondtál róla valamit, a mit az ellenségeid félremagyarázhatnak?

– Bizonyos vagyok benne. Olyan keveset törődöm vele, hogy sohase beszéltem róla senkivel; leveleket pedig nem írok. Alighanem ma, előtted ejtettem ki először a nevét. Az a bizonyíték tehát csak valami rágalmazó, hazug vád lehet, vagy ha az én írásomként szerepel, akkor hamisítvány. Te magad sohase láttad ezt az iratot?

– Nem láttam. Barras még csak igen röviden beszélt velem az ügyről. Azt azonban tudom, hogy kik a vádlott-társaid. Várj. Megmutatom neked a névsort. Ez téged nyomra vezethet. Meglehet a nevekből kitalálod, honnan fúj a szél.

A közvádló visszament iróasztalához, egy papirlapot vett elő, s lassan, minden név után szünetet tartva, tizennyolc nevet olvasott le a papirosról.

A fogoly úgy bámészkodott rá, mint a ki sehogy se tudja megérteni, mit akarnak vele.

– Egyet se ismerek közülök – szólt aztán. – A legtöbbnek ma hallom először a nevét. Mondom, csak tévedésből történhetett, hogy gyanuba keveredtem. Összetévesztettek valakivel. Talán nagyon hasonlitok valamelyik összeesküvőre, s a kém azt hitte, hogy engem lát, vagy valamelyiknek a neve hasonlít az enyémhez; mért ne lehetne közöttük, a kinek a vezetékneve is, a keresztneve is egyezik az enyémmel?!

A közvádló más nézeten volt.

– Én azt hiszem nem tévedés okozta, ha bajba keveredtél, hanem valami nagy gonoszság áskálódik ellened. Ármány, mely el akar tenni láb alól, mert útjában lehetsz, mert helyet kell csinálnod neki, a hozzátartozójának, a kedvesének, nem tudom kinek. Vagy asszonyi boszuállás. Inkább asszonyi boszuállás, mint akármi; valamelyik elhagyott szeretőd ezerszeresen fizeti vissza, ha valaha rosszul bántál vele. Mert Barras azt mondta nekem, hogy egy asszony árult el.

– Egy asszony? Miféle asszony? Ki ez az asszony?

– Hogy ki ez az asszony? Sejtelmem sincs róla, mindössze annyit tudok az ügyről, a mit már elmondtam. De a Barras szavaira jól emlékszem. Szóról-szóra ezt mondta: „Az összeesküvőket egy asszony játszotta a kezemre“. Olyan asszony-e, a ki maga is részes volt, vagy olyan, a ki csak kémszolgálatot teljesitett, – erről már nem szólt.

– Mondom, hogy valami tévedés fojtogat. Lehet, hogy az összeesküvésben, ha csakugyan volt ilyen, részes volt valami asszony is; lehet, hogy az összeesküvőket ez a megbízhatatlan társuk vagy egy szoknyás kém árulta el… de hogyan kerülök gyanúba, vagy éppen vád alá én, a ki nem tartoztam közéjök?! Asszony!… Miféle asszonynak állhatna érdekében, hogy elsöpörjön az utjából vagy hogy ilyen pokoli boszút álljon rajtam?! Már régóta kivételképpen se fordulok meg leány- vagy asszony-társaságban. Tíz esztendeje, hogy családos ember vagyok; két év óta alig mozdulok ki az otthonomból; azelőtt se sokat érintkeztünk ismerősökkel, mindig otthonülő életet folytattunk. Ha kimozdulok hazulról, a feleségem velem jön. És már jó ideje, hogy még csak nem is beszélek más asszonynyal… már tudniillik olyan asszonynyal, a ki eszembe juttatná, hogy ő asszony s hogy én férfi vagyok.

– Mióta házasember vagy, sohase voltak kedveseid?

– Ugyan kérlek! Szép, jó, kedves feleségem van, akit szeretek… és hat kis leányom, a kiknek kenyeret kell keresnem… aztán annyi dolgom, nem is képzeled!… Örülök, ha gondoskodni tudok róluk és megszerezhetem, a mire szükségük van. Ez az egyetlen gondolatom; az egyetlen vágyam, igyekezetem. Nem keresek én örömet az otthonomon kivül, boldog vagyok, ha otthon lehetek.

– Tíz év óta soha egyetlenegyszer se csaltad meg a feleségedet?

– Egyetlenegyszer igen. De csakis egyetlenegyszer; kétszer már nem. És erről a jelentéktelen kalandról, a melynek sohase volt másnapja, nem érdemes beszélni.

– Mondd el ezt a kalandodat. Régen történt?

– Pontosan meg tudom mondani, hogy mikor. Négy-öt nappal a legkisebb lányom születése után; tehát éppen másfél esztendeje. Restif könyvnyomtató mester egyik hivatalszobájában dolgoztam, a második emeleten, az utcára néző nyitott ablaknál. Véletlenül kinéztem rajta, a mi különben nem szokásom, mert már régóta nem igen érdekel, hogy mit csinál a többi ember. A szemközt lévő ház második emeletének egyik, hasonlóképpen nyitott ablakában csinos asszonyka könyökölt, a ki előbb a járókelőket nézte, aztán elkezdett velem kacérkodni. Egyszerre egy pamutgombolyagot dobott át a szobámba. A pamutgombolyaghoz papiros-szeletke volt kötözve, s ezen két szó csábítgatott: „Jöjjön fel“. Aznap jobbkedvü voltam, mint máskor. Nagy kő esett le a szivemről, hogy a kis leány sok aggasztó jel után szerencsésen érkezett meg s nem okozott semmi bajt; Restif mesterrel éppen akkor jó szerződést kötöttem; a szűk utcába tavaszi napfény mosolygott be; sok nyomasztó érzés kiállása után már nagyon szomjaztam valami kárpótlást; s aztán meg már nem is lehetett visszavonulni… legalább szégyen nélkül nem volt rá mód. Hát fölmentem. Ennyi az egész.

– Akkor az asszony már megvolna.

– Eh, ennek az asszonynak semmi oka se lehetett rá, hogy boszút álljon rajtam!

– Mit tudod te azt?! Azt mondod a kalandodnak nem volt másnapja.

– Nem. A kaland után lelkifurdalást éreztem és elhatároztam, hogy el fogok tűnni örökre.

– Pedig megígérted neki az uj találkozót?

– Semmit se igértem neki. Nem is volt szó erről. Sokszor látott Restifnél; bizonyosan azt hitte, hogy akkor hí át, a mikor kedve tartja. Én pedig egyszerűen nem mentem többet Restifhez; jobbnak láttam elküldeni hozzá az írásaimat.

– Ha nem is igértél semmit, azért mélyen sérthette ezt az asszonyt, hogy nem akarod látni többé. Éppen ez az, a mit az asszonyok soha se bocsátanak meg. Tudta, hogy ki vagy?

– Tudhatta, mert ismert alak voltam a Restif utcájában. De biztosítalak, hogy tévedsz. Ugy gondolkozol, mintha ez az asszony szeretett volna engem. Szó sincs róla. Neki ez a kaland még jelentéktelenebb esemény volt, mint nekem; mert míg nálam egyetlen kivétel, nála talán mindennapos, legalább is megszokott valami az efféle románc. Különben bár csak egyszer találkoztunk, jól ismerem ezt az asszonyt. Mondhatom: tisztában vagyok vele. Mindenekelőtt sokkal jámborabb lélek, semhogy az ilyen ördögi gonoszság kitelnék tőle. Azzal szemben sem volna képes ilyesmire, akit a legjobban szeret s aki a legridegebben taszitotta el magától. Inkább az érzelgésre hajlik, mint a boszuállásra. Fellengős lélek, a ki szeret mindent, a mi szép, de még jobban szereti a férfiakat. Az asszonyi gyöngesége határtalan; de ez a gyöngeség az egyetlen hibája.

– Olyan jól ismered? Tehát tudod, hogy kicsoda?

– Tudom. Az igazi neve ebben a percben nem jut eszembe, de alighanem hallottál róla. Egy vidéki ügyvéd felesége volt, de ettől megszöktette a nemzetgyülés egy tagja, a ki Párisba hozta. Később összekülönbözött a kedvesével és azóta temérdek kalandja volt. Most is ez a főfoglalkozása; az üres óráiban pedig nagyon szerelmes regényeket ír, a melyekben sokkal több a szerelem, mint az irodalom: Madame de Morency néven. Mondom, jól ismerem – a könyveiből.

– Valami kezd derengeni előttem… csakhogy ez, sajnos, éppen nem biztató rád nézve. A nemzetgyűlésnek az a tagja, a ki Madame de Morencyt Párisba hozta és aztán lerázta a nyakáról: Langlois-Montfort. Nos, nem emlékszel?… csak az imént hallottad a Langlois-Montfort nevét. Vádlott-társad; s Barras szerint: az összesküvők feje. Mondom, ez az asszony pokoli boszút áll azokon, a kik valaha a faképnél hagyták!

A fogoly egy pillanatig elgondolkozott.

– Nem – szólt aztán – nem hiszem. Más fajtából való, nem abból, a melyik halálos sértésnek találja, ha az udvarlója tovább áll. Maga is kedveli a változatosságot, tehát megérti és megbocsátja, ha a kedvese olyan hamar tova száll, mint a pillangó. Hallgasd ki s meg fogsz győződni róla, hogy nem neked, hanem nekem van igazam. Rendeld ide; ürügyet könynyen találsz rá, hogy mért hallgatod ki.

– Ezt megtehetem… azaz, hogy… most jut eszembe!… Nem, szegény fiú, nincs szerencséd!

A közvádló elkáromkodta magát.

– Mért nincs szerencsém?